Népszabadság, 1958. október (16. évfolyam, 232-258. szám)

1958-10-12 / 242. szám

8 MAGYARORSZÁG „NAGY ÖREGEI" MÁRFFY ÖDÖN A Szabadság-hegy déli lejtőjén, a romantikus hangulatú Sza­móca utca két oldalának egybetor­­kolásánál emelkedik Márffy Ödön családi háza. A műterem ablaka olyan magas, hogy létrára kellene másznia annak, aki ki akar te­kinteni rajta, az aranyló nyár­végi tájon át, le a városba. Pedig a ház gazdája, a nyolcvanéves érdemes művész, nem tartozik az olyan öregek közé, akik úgy ér­zik, idejéntúl ittmaradtak, s már csak visszafelé néznek, az emlé­kezés kertjében sétálgatnak. Nagy érdeklődéssel figyeli mai életünk jelenségeit, eseményeit. De bár a jelenben él, s a jövőnek munkál­kodik, egyre szívesebben időzik el a régmúlt szép, vidám vagy szo­morú emlékei között. — Boldogító tudat számomra — forgatja régi-régi vázlatkönyvét­­—, hogy fiatalságom egybeesett a szellemi fejlődés emlékezetes kor­szakával, amikor nemcsak Európa többi országában, hanem itt ná­lunk is, irodalomban, muzsikában, festészetben, tudományban, a po­litikai és társadalmi életben vib­­ráló-forrongó áramlatok sodorták előre az újra, jobbra törekvőket. Aligha véletlen játéka, hogy egy időben robbant be Ady új idők új dalaival, csendültek fel Bartók akkordjai, tömörült a haladó szel­lemű magyarság a Nyugat és a XX. század körül, jelentkezett az új utat kereső „Nyolcak" művész­­csoportja, s munkálták a szociális megújhodás talaját Szabó Ervin tanításai. Az ifjúságára való emlékezés visszaröpíti Márffy Ödönt a fél­század előtti új utat kereső mű­vészek forrongó világába. Múlt­elevenítő szavai nyomán látni véljük lobogó hajjal 1904 nyarán a századelői Párizsban, amint a Café Cluny teraszán ágál, vitat­kozik. Milyen lelkes s milyen fiatal még! Mellette szorongó társa meg Valósággal gyerekembernek tű­nik. Neve Fülep Lajos, most irat­kozott be a Sorbonne művészet­filozófiai fakultására és csupa magánál idősebb, 25—26 éves mű­vésszel tart barátságot. Most is mellételepszik egy a „meglett 11 barátok közül. Zömök, cigányké­pű magyar, makrancos hajfürtjét egyre félretolja, hogy ne lógjon a szemébe. Ady Endre, akinek a nevét egyelőre még odahaza, Pes­ten is csak az írók ismerik. — Az ifjú Fülöp mutatta be a költőt, akiről még sohasem hal­lottam — emlékezik az első, fél­száznál több év előtti találkozás­ra Márffy Ödön. — Sok mindenről kérdezett, de csak félvállról felel­­gettem, mert eltökéltem volt, hogy párizsi tartózkodásom alatt csak hétpróbás franciákkal kötök mélyebb barátságot. Hamarosan elköszönt. Fülep Lajos az idősebb barátnak megillető tisztelettel, de azért nyíltan kifejezte rosszallá­sát magatartásom felett: „Tudod, hogy ez a legnagyobb magyar költő?!’’ — mutatott Ady távolodó alakja után. — Később még kint Párizsban igazi jóbarátok lettünk. Hazatérve is gyakorta voltunk együtt. Eljött természetesen az akkor legszélső­ségesebb irányzatának híresztelt „Nyolcak“ Nemzeti Szalonban rendezett kiállításának megnyitá­sára is. Itt egyik kiállított képem alatt találkozott az ifjú Bartók Bélával. A nagy zeneköltő — akit szenvedélyesen vonzott a képző­­művészeti kifejezés modern for­manyelve is — akkor már nem egy Ady-versre komponált muzsikát, személyesen azonban nem ismer­ték egymást. Kérdésemre: akar-e megismerkedni Adyval? — Bar­tók csodálkozva nézett rám, mint aki nem érti, hogyan lehet kétsé­gem, mennyire várja a találko­zást. Amikor bemutattam őket egymásnak, mindössze egy-két udvarias szót váltottak, de sokáig és melegen szorongatták egymás kezét. n önkent — ezen a néven em­­legették az ifjú Márffyt barátai és művésztársai — nem egy hívet szerzett a festészet új irányait kutató magyar művé­szeknek, akik lezárult korszaknak érezték a francia impresszioniz­mus világát, s többé már nem a pillanatot kívánták elfogni, ha­nem valami más után vágyódtak, ami állandó és maradandó. — Talán legnehezebben Szabó Ervint sikerült meggyőznöm — emlékezik Márffy ifjúságának tár­sára — pedig a kiváló szociológus az elsők közt figyelt fel a festé­szetnek arra az új, bátor megmoz­dulására, mely a „Nyolcak” mű­veiben jelentkezett. Szabó Ervin nem egyszer keresett fel Dráva utcai műtermemben s úgyszólván minden látogatása alkalmával éles vitába keveredtünk a modern fesztészet problémái felett. Nem volt könnyű ellenfél, végül mégis sikerült meggyőznöm, hogy Nagy­bánya és az impresszionizmus csak a modern magyar festészet kezdete, elindulása. — A magam festői látását nem is befolyásolták — száll vissza gondolata az ifjúság egyéniségét formáló esztendejére. —*■ Viszont jó időre Cézanne hatása alá ke­rültem, aki képei felépítésével eszmei utat mutatott az ifjú festő­nemzedéknek. Évekig tartott, míg ezen a Cézanne kijelölte úton a magam egyéni kifejezési nyelvét megtaláltam s a saját utamat jár­hattam. De 1906-ban, a Gulácsy Lajoséval együtt rendezett kollek­tív kiállításom után, már azt ír­ták rólam a kritikusok, nem után­zók, utánérzek senkit; sok munka, szenvedés árán sikerült egyéni hangomat megtalálni Márffy Ödön egyéni hangjára egyre inkább felfigyeltek világ­szerte mindenütt, ahol számon tartják a festőművészet modern mestereit. Idehaza elnöküknek választották meg a KÚT, az új utat kereső képzőművészek tár­saságának haladó szellemű mű­vésztagjai. Párizsban, Londonban, Rómában s még harminc európai nagyvárosban rendezett kiállítá­sai után közönség és kritika azt a modern művészt ünnepelték, aki bár mestere volt a napfény-prob­lémák, foltok, árnyékok, színha­tások virtuóz megoldásának, egy­re egészségesebb, világosabb, egy­szerűbb, de mindenkor teljesen egyéni stílusával hangulati fe­szültséget teremt, nem csupán látja, láttatja is azt a fényességet, amely az életöröm csillogó, még­is tartózkodóan választékos szí­neiben izzik. S ez a legjava mű­veiből sugárzó fényforrás oly erős, hogy szinte érzékelhetővé teszi művészetének rejtett ritmu­sát, lelkialkatának monumentali­tásra való beállítottságát, alkotó módszerének belső igazságát. — Apám tisztviselő volt, de szere­tett a színekkel játszani — magyarázza. — Úgylehet apám plántálta belém a színek csodála­tát, s indított el pályámon. Ha sikerült előbbre jutnom, talán an­nak köszönhetem, hogy sohasem érdekelt siker, pénz, kitüntetés, csak a művészet és sohasem al­kudtam meg, konokul kitartottam művészi meggyőződésem mellett. Pedig a mi pályakezdésünk ide­jén a művész helyzete nem volt irigylésre méltó. Éppen a napok­ban, mikor az „érdemes művész” kitüntetést átvettem, beszélget­tünk Dobi Istvánnal, az Elnöki Tanács elnökével, milyen különb­ség van ma a művész indulásánál. Társaimmal együtt, teljesen ma­gunkra hagyottan küszködtünk. Párizsban sokszor órákig csava­rogtunk, míg néhány sous-t tud­tunk keríteni sültkrumplira, hogy éhségünket elverhessük. Most ösz­töndíj várja a művésznövendéket, s ha jól végzi a főiskolát, jelentős kereseti lehetőség, a megélhetés biztonsága. S ezen túl a társa­dalom olyan szeretetteljes megbe­csülése, amilyenről a mi időnk­ben egyetlen művész sem álmod­hatott.* Pályafutása sok-sok évtizede alatt rengeteget dolgozott, most, nyolcvanadik születésnapja kü­szöbén, kissé lelassult már életé­nek tempója. Azért ma is minden reggel a műtermében találja, de már jóval kevesebbet időzik festő­állványa előtt. — Az ember örül, ha ilyen ma­gas korban olyan jól találja ma­gát, hogy tud egy kicsit dolgozni — vallja be őszintén, érzelgősség nélkül. — Csak az a fontos, hogy békében végezhesse a dolgát. A művészet fejlődését is csak a né­pek megbékélése biztosíthatja, csak a nemzetek barátsága teremt­heti meg a nyugalmas légkört, melyben, a nemzeti vonások meg­őrzésével, kialakulhat az emberi­ség közös, nagy művészete. Érdemes művészünk, a nyolc­vanéves Márffy Ödön, félszázadon át, fáradhatatlanul ennek a nem­zetközi, nagy, közös művészetnek talaját munkálta. Lengyel István SZUDI GYÖRGY: F­ELELET JOBBRA Pegazus helyett gebén lovagolj, rágjál halk sóhajt, tájat abrakolj, s ha elbódulsz egy kortynyi bortól, a nyárspolgárnak térdig bókolj! Teremts új formát, nem baj, ha üres, így leszel művelt, feltétlen ügyes költő, aki a parttalan halál hajlékában is friss rímre talál. BALRA Sorolják rendre vétkeim — mondják opponálok —, a hernyólétű, mákszemnyi költő-dadogványok. „Bontom a pártot!...” Nem hiszem, hogy hangszerünk a kongó, puszta ököllel döngetett üres boroshordó. ÖNKRITIKA, SZINTÉZIS HELYETT Megtanult ugatni kutyám is a holdra, azóta csahol ő, mintha költő volna — kiül az erkélyre, farkát úgy csóválja, mintha minden hangért simogatás járna. ­SEPSZABADSÁG 1958. október 13. vasárnap December közepéig lehet jelentkezni a brüsszeli nemzetközi hegedűversenyre Brüsszelben a jövő év májusában nemzetközi hegedűversenyt rendez­nek, amelynek magyar jelentkezői december 15-ig közölhetik részvételi szándékukat a Zeneművészek Szövet­ségével. Innen kapnak majd értesí­tést a hazai válogató időpontjáról. A versenyre egyébként összesen 12 díjat írtak ki, ezek közül az első 150 ezer frankos, a második 100 ezer frankos. (MTI) „k­b.“ Személyes jegyzetek Bérlőit Brechtról és Berlinről hever. Feltaszít. S Brecht­ sugall­ta valamennyi melódiafoszlányu­­kat. Én úgy neveztem el magam­ban őket: Paul Dessau és Hang Eisler szerzeményeit — az Értelem Zsoltárai. Megzenésített, atomfizi­­kai képletek. Zseniálisak, bonyo­lult szokatlanságukban ördögien szépek, idegesítően merészek, le­­bilincselőek. Fölráznak és meg­­borzasztanak. Aztán, amikor fölriadt a néző elérzékenyültségéből, akkor szá­raz koppanással elébeállítja az új társadalmi szituációt, nézz ide, ez történt tulajdonképpen, ezt akar­tam megmutatni, elmondani ne­ked. Mindig rám figyelj, ne ezek­re a tűzevő drága csepűrágókra, akik segítettek nekem ellopni az égiek­ díszét. Kérem, nézzék majd meg a Néphadsereg Színházában bemutatásra kerülő Brecht­ Gali­leijét. Én láttam Berlinben. Ta­lán életem legnagyobb színházi élménye volt. Akkor szerettem bele igazán Brechtbe, példátlan színpadi művészetébe. Mert addig csak­­ tiszteltem. Ijesztően töké­letes minden helyzete, minden figurája, minden mondata. Döb­benetesen mai. Tulajdonképpen az atomtudósok lelkiismereti problémáit firtatja és világítja meg gyilkos erővel. Mindezt Gali­lei ürügyén. Két dolgot azonban nem ér­tettem. Az egyik az volt, miért nem jelenkori miliőben írta meg legjelentősebb színpadi alkotását, amely korunk Shakespeare-jévé emelte és mindenkorra biztosítot­ta Brecht halhatatlanságát. S ál­talában véve: miért írt az utóbbi Hány Brecht-színmű előadását láttam? Tizenegyet. Illetőleg ti­­zenkettőét. Az „illetőleg” előadást nem a Schiffbauerdamm épületé­ben. Ott csalódtam, úgy éreztem, becsaptak. Csak jóval később döbbentem rá a nagy titokra: mi­ért nem sikerült nálunk eddig egyetlenegy Brecht-darab előadá­sa sem úgy, mint ahogy a Schiff­bauerdamm színpadáig sikerült? Előadás után csüggedten könyö­költem a Spree vaskorlátján. Azt hiszem, nem is sikerült másutt, másnak úgy. A színpad óriás­má­gusa a Spree-parti végvárban egy különleges világot teremtett, ahol annyira színház a színház, hogy már nem is színház többé, hanem tapintható élet, tárgyi valóság. És mégsem naturalizmus, még­sem elítélendő formalizmus. A Schiffbauerdamm ugyanolyan művészeti kincs, ritkaság, mint a moszkvai Bolsoj Tyeatr vagy a párizsi Commedie Francaise. Itt a színészek már nem is csak szí­nészek, valamennyi művészeti ág megtalálható bennük egyszerre. Színpad és művész úgy összetar­tozik, mint briliáns az aranyfog­lalattal, úgy átlényegül, mint ahogy az ember vérévé válik a megivott bor, tíz évben olyan keveset a máról. Ha írt is, inkább „csak” költemé­nyeket, amelyekkel, szerintem to­vábblépett, mint Aragon és Eluard. A másik problémám abból eredt, hogy én az úgynevezett arisztote­­lészi iskola neveltje, nagy Sha­­kespeare-rajongó vagyok s nem értettem, hogy lehet halhatatlan színpadi művet teremteni úgy, hogy valaki szemernyi szívet és egyáltalában érzelmet nem ábrá­zol műveiben. És ezt az abszolút érzelemnélküliséget életcélként, programként harci lobogójára fel­írja és ezer meg ezer papiros- és szócsatát vívjon eszméje védel­mében. A látott tizennégy szín­darab és az olvasott tizenöt má­sik műve megértette velem ezt a bonyolult titkot. Engedjék meg, hogy elmondjam, titkon, jóleső kárörömmel igen jót mulattam,­­amikor — profán szóval élve, lát­tam — B. B. „öngólt" rúgott, pél­dául a „Mutter Courage"-ban a néma Katrin, ez a többszörösen szimbolikus figura fel­kúszik a szénapajta tetejére és fölveri dob­szóval a völgy ölén gyanútlanul szunnyadó várost, hogy megment­hesse népét a háború, a vér és a könny özönvizétől. Katrin a józan világ lelkiismerete. A zsoldosok megölik. A kő is beszélni kezd, oly megrázó momentum, ha „mel­léfog” Brecht. Most már nemcsak a met Demokratikus Köztársaság­ban — az egész világon szeretik és tisztelik. A napokban kaptam B. B. munkatársától és jóbarátjá­tól, Bunge doktortól részletes be­számolót: hol, merre, mikor és mely Brecht-darabok előadására hívták meg a Berliner Ensemblet. 1949. szeptemberétől 1958. má­jusáig 39 európai és ázsiai nagy­városban játszották jelentős közön­ségsiker jegyében Brecht színé­szei a Kurázsi Mamát, a III. Biro­dalom rettegése és nyomorúsága, a Kaukázusi krétakört és a Galilei élete című műveket. Reméljük, a Berliner Ensemble végre sort tud keríteni a többszöri magyar meg­hívás teljesítésére is. Ha megtör­ténik, kettős öröm ér bennünket. Megismerjük a világ egyik leg­jobb színésznőjét, Brecht özve­gyét, Helene Wedgel asszonyt, és nagyszerű társait: Ernst Buscht, Angelika Hurwitzot. A másik­ színészeink és rendezőink szem­től szembe láthatják, tapasztal­hatják, hogyan kell játszani, ren­dezni az igazi Brechtet. Berlin, olyan, mint egy óriási pályaudvar. Az ember mindig elindul benne, s megérkezik valahová. Füst, lárma, nyüzs­gés, igazi világváros. Még „Du­nája” is van Berlinnek, a ked­ves Spree folyócska, annak a „bu­dai" partján áll Bertolt Brecht színháza, a Theater am Schiff­­bauerdamm, vagyis a Berliner Ensemble. Lám, kétféle neve is van, de a világ színházi szakem­berei és a berliniek is csak úgy hívják: a Brecht Színház. Bizony­ság erre az is: kitűnő zeneszerző barátom képeslapot küldött utá­nam, ezzel a címzéssel: H. J. Berlin. Brecht Theater. Percnyi késedelem nélkül megkaptam. Bertolt Brecht színháza meg­alapítása (1949 késő ősze) óta szüntelenül politizált. Amikor kint jártam, az azóta lezajlott pártkongresszusra készült Berlin népe. Délelőttönként a kelet-ber­lini járókelőket, delegátusokat, este pedig a Nyugat-Berlinből érkező németeket és más sokféle nemzetiségű színházba érkezőket óriási, rikító­ betűjű tábla fogadta a színház főhomlokzatán. „A nagy Karthágó három hábo­rút viselt. Az első után még ha­talmas maradt. A második után még lakható volt. A harmadik után híre-pora sem maradt. Ber­tolt Brecht." Berlin a második világháború borzalmasan megcsúfolt áldoza­ta. Sehol másutt a földkerekségen nem értik meg jobban B. B. bal­jóslatú, halálosan igaz, fenyegető figyelmeztetését, mint éppen itt! Hét év kemény munkájának gyönyörű eredménye ez. A karszt­víznek évtizedekre, évszázadokra van szüksége, hogy kivájjon egy tenyérnyi lyukat a mészkősziklá­ban. Bertolt Brecht nyúlfarknyi idő alatt teremtett egy ősrégiségé­ben vadonatújan ható színházi vi­lágot. Mert amit megalkotott új játékstílusában, az egyszerre több­ ezeresztendős, mint a kínai já­tékmód és egyszerre a legmaibb mondanivaló hordozója. B. B. füs­tölgően, aktuális, mint a kiduga­­szolt sósav. B. B. kegyetlen a kö­zönségéhez is, önmagához is. „Fel­­találta” a VE (Verfremdungs ef­fektek, elidegenítő hatások) tudo­mányát. Ördögi valami első kós­tolója egy hagyományos beállí­tottságú színházi nézőnek. B B. állandóan résen áll- Nem engedi pillanatra sem elérzékenyülni. Ha cseppet összeszorulna a szíve, menten fölrázza, hé, ébredj! Én itt kapitalistákról beszélek! Ha ellágyul a szíved, megbocsátasz neki, pedig a halálos ellenséged. Nem szabad! És abbahagyatja ra­gyogó művészeivel a folyamatos játékot, valahol a színpadon kí­vül, vagy maga a megtorpant mű­vész — felrúgva a jelenkori mű­vészi tradíciókat, elkezd énekel­ni. Ez a muzsika is modern. Fej­* Hunyady József

Next