Népszabadság, 1958. október (16. évfolyam, 232-258. szám)
1958-10-12 / 242. szám
8 MAGYARORSZÁG „NAGY ÖREGEI" MÁRFFY ÖDÖN A Szabadság-hegy déli lejtőjén, a romantikus hangulatú Szamóca utca két oldalának egybetorkolásánál emelkedik Márffy Ödön családi háza. A műterem ablaka olyan magas, hogy létrára kellene másznia annak, aki ki akar tekinteni rajta, az aranyló nyárvégi tájon át, le a városba. Pedig a ház gazdája, a nyolcvanéves érdemes művész, nem tartozik az olyan öregek közé, akik úgy érzik, idejéntúl ittmaradtak, s már csak visszafelé néznek, az emlékezés kertjében sétálgatnak. Nagy érdeklődéssel figyeli mai életünk jelenségeit, eseményeit. De bár a jelenben él, s a jövőnek munkálkodik, egyre szívesebben időzik el a régmúlt szép, vidám vagy szomorú emlékei között. — Boldogító tudat számomra — forgatja régi-régi vázlatkönyvét—, hogy fiatalságom egybeesett a szellemi fejlődés emlékezetes korszakával, amikor nemcsak Európa többi országában, hanem itt nálunk is, irodalomban, muzsikában, festészetben, tudományban, a politikai és társadalmi életben vibráló-forrongó áramlatok sodorták előre az újra, jobbra törekvőket. Aligha véletlen játéka, hogy egy időben robbant be Ady új idők új dalaival, csendültek fel Bartók akkordjai, tömörült a haladó szellemű magyarság a Nyugat és a XX. század körül, jelentkezett az új utat kereső „Nyolcak" művészcsoportja, s munkálták a szociális megújhodás talaját Szabó Ervin tanításai. Az ifjúságára való emlékezés visszaröpíti Márffy Ödönt a félszázad előtti új utat kereső művészek forrongó világába. Múltelevenítő szavai nyomán látni véljük lobogó hajjal 1904 nyarán a századelői Párizsban, amint a Café Cluny teraszán ágál, vitatkozik. Milyen lelkes s milyen fiatal még! Mellette szorongó társa meg Valósággal gyerekembernek tűnik. Neve Fülep Lajos, most iratkozott be a Sorbonne művészetfilozófiai fakultására és csupa magánál idősebb, 25—26 éves művésszel tart barátságot. Most is mellételepszik egy a „meglett 11 barátok közül. Zömök, cigányképű magyar, makrancos hajfürtjét egyre félretolja, hogy ne lógjon a szemébe. Ady Endre, akinek a nevét egyelőre még odahaza, Pesten is csak az írók ismerik. — Az ifjú Fülöp mutatta be a költőt, akiről még sohasem hallottam — emlékezik az első, félszáznál több év előtti találkozásra Márffy Ödön. — Sok mindenről kérdezett, de csak félvállról felelgettem, mert eltökéltem volt, hogy párizsi tartózkodásom alatt csak hétpróbás franciákkal kötök mélyebb barátságot. Hamarosan elköszönt. Fülep Lajos az idősebb barátnak megillető tisztelettel, de azért nyíltan kifejezte rosszallását magatartásom felett: „Tudod, hogy ez a legnagyobb magyar költő?!’’ — mutatott Ady távolodó alakja után. — Később még kint Párizsban igazi jóbarátok lettünk. Hazatérve is gyakorta voltunk együtt. Eljött természetesen az akkor legszélsőségesebb irányzatának híresztelt „Nyolcak“ Nemzeti Szalonban rendezett kiállításának megnyitására is. Itt egyik kiállított képem alatt találkozott az ifjú Bartók Bélával. A nagy zeneköltő — akit szenvedélyesen vonzott a képzőművészeti kifejezés modern formanyelve is — akkor már nem egy Ady-versre komponált muzsikát, személyesen azonban nem ismerték egymást. Kérdésemre: akar-e megismerkedni Adyval? — Bartók csodálkozva nézett rám, mint aki nem érti, hogyan lehet kétségem, mennyire várja a találkozást. Amikor bemutattam őket egymásnak, mindössze egy-két udvarias szót váltottak, de sokáig és melegen szorongatták egymás kezét. n önkent — ezen a néven emlegették az ifjú Márffyt barátai és művésztársai — nem egy hívet szerzett a festészet új irányait kutató magyar művészeknek, akik lezárult korszaknak érezték a francia impresszionizmus világát, s többé már nem a pillanatot kívánták elfogni, hanem valami más után vágyódtak, ami állandó és maradandó. — Talán legnehezebben Szabó Ervint sikerült meggyőznöm — emlékezik Márffy ifjúságának társára — pedig a kiváló szociológus az elsők közt figyelt fel a festészetnek arra az új, bátor megmozdulására, mely a „Nyolcak” műveiben jelentkezett. Szabó Ervin nem egyszer keresett fel Dráva utcai műtermemben s úgyszólván minden látogatása alkalmával éles vitába keveredtünk a modern fesztészet problémái felett. Nem volt könnyű ellenfél, végül mégis sikerült meggyőznöm, hogy Nagybánya és az impresszionizmus csak a modern magyar festészet kezdete, elindulása. — A magam festői látását nem is befolyásolták — száll vissza gondolata az ifjúság egyéniségét formáló esztendejére. —*■ Viszont jó időre Cézanne hatása alá kerültem, aki képei felépítésével eszmei utat mutatott az ifjú festőnemzedéknek. Évekig tartott, míg ezen a Cézanne kijelölte úton a magam egyéni kifejezési nyelvét megtaláltam s a saját utamat járhattam. De 1906-ban, a Gulácsy Lajoséval együtt rendezett kollektív kiállításom után, már azt írták rólam a kritikusok, nem utánzók, utánérzek senkit; sok munka, szenvedés árán sikerült egyéni hangomat megtalálni Márffy Ödön egyéni hangjára egyre inkább felfigyeltek világszerte mindenütt, ahol számon tartják a festőművészet modern mestereit. Idehaza elnöküknek választották meg a KÚT, az új utat kereső képzőművészek társaságának haladó szellemű művésztagjai. Párizsban, Londonban, Rómában s még harminc európai nagyvárosban rendezett kiállításai után közönség és kritika azt a modern művészt ünnepelték, aki bár mestere volt a napfény-problémák, foltok, árnyékok, színhatások virtuóz megoldásának, egyre egészségesebb, világosabb, egyszerűbb, de mindenkor teljesen egyéni stílusával hangulati feszültséget teremt, nem csupán látja, láttatja is azt a fényességet, amely az életöröm csillogó, mégis tartózkodóan választékos színeiben izzik. S ez a legjava műveiből sugárzó fényforrás oly erős, hogy szinte érzékelhetővé teszi művészetének rejtett ritmusát, lelkialkatának monumentalitásra való beállítottságát, alkotó módszerének belső igazságát. — Apám tisztviselő volt, de szeretett a színekkel játszani — magyarázza. — Úgylehet apám plántálta belém a színek csodálatát, s indított el pályámon. Ha sikerült előbbre jutnom, talán annak köszönhetem, hogy sohasem érdekelt siker, pénz, kitüntetés, csak a művészet és sohasem alkudtam meg, konokul kitartottam művészi meggyőződésem mellett. Pedig a mi pályakezdésünk idején a művész helyzete nem volt irigylésre méltó. Éppen a napokban, mikor az „érdemes művész” kitüntetést átvettem, beszélgettünk Dobi Istvánnal, az Elnöki Tanács elnökével, milyen különbség van ma a művész indulásánál. Társaimmal együtt, teljesen magunkra hagyottan küszködtünk. Párizsban sokszor órákig csavarogtunk, míg néhány sous-t tudtunk keríteni sültkrumplira, hogy éhségünket elverhessük. Most ösztöndíj várja a művésznövendéket, s ha jól végzi a főiskolát, jelentős kereseti lehetőség, a megélhetés biztonsága. S ezen túl a társadalom olyan szeretetteljes megbecsülése, amilyenről a mi időnkben egyetlen művész sem álmodhatott.* Pályafutása sok-sok évtizede alatt rengeteget dolgozott, most, nyolcvanadik születésnapja küszöbén, kissé lelassult már életének tempója. Azért ma is minden reggel a műtermében találja, de már jóval kevesebbet időzik festőállványa előtt. — Az ember örül, ha ilyen magas korban olyan jól találja magát, hogy tud egy kicsit dolgozni — vallja be őszintén, érzelgősség nélkül. — Csak az a fontos, hogy békében végezhesse a dolgát. A művészet fejlődését is csak a népek megbékélése biztosíthatja, csak a nemzetek barátsága teremtheti meg a nyugalmas légkört, melyben, a nemzeti vonások megőrzésével, kialakulhat az emberiség közös, nagy művészete. Érdemes művészünk, a nyolcvanéves Márffy Ödön, félszázadon át, fáradhatatlanul ennek a nemzetközi, nagy, közös művészetnek talaját munkálta. Lengyel István SZUDI GYÖRGY: FELELET JOBBRA Pegazus helyett gebén lovagolj, rágjál halk sóhajt, tájat abrakolj, s ha elbódulsz egy kortynyi bortól, a nyárspolgárnak térdig bókolj! Teremts új formát, nem baj, ha üres, így leszel művelt, feltétlen ügyes költő, aki a parttalan halál hajlékában is friss rímre talál. BALRA Sorolják rendre vétkeim — mondják opponálok —, a hernyólétű, mákszemnyi költő-dadogványok. „Bontom a pártot!...” Nem hiszem, hogy hangszerünk a kongó, puszta ököllel döngetett üres boroshordó. ÖNKRITIKA, SZINTÉZIS HELYETT Megtanult ugatni kutyám is a holdra, azóta csahol ő, mintha költő volna — kiül az erkélyre, farkát úgy csóválja, mintha minden hangért simogatás járna. SEPSZABADSÁG 1958. október 13. vasárnap December közepéig lehet jelentkezni a brüsszeli nemzetközi hegedűversenyre Brüsszelben a jövő év májusában nemzetközi hegedűversenyt rendeznek, amelynek magyar jelentkezői december 15-ig közölhetik részvételi szándékukat a Zeneművészek Szövetségével. Innen kapnak majd értesítést a hazai válogató időpontjáról. A versenyre egyébként összesen 12 díjat írtak ki, ezek közül az első 150 ezer frankos, a második 100 ezer frankos. (MTI) „kb.“ Személyes jegyzetek Bérlőit Brechtról és Berlinről hever. Feltaszít. S Brecht sugallta valamennyi melódiafoszlányukat. Én úgy neveztem el magamban őket: Paul Dessau és Hang Eisler szerzeményeit — az Értelem Zsoltárai. Megzenésített, atomfizikai képletek. Zseniálisak, bonyolult szokatlanságukban ördögien szépek, idegesítően merészek, lebilincselőek. Fölráznak és megborzasztanak. Aztán, amikor fölriadt a néző elérzékenyültségéből, akkor száraz koppanással elébeállítja az új társadalmi szituációt, nézz ide, ez történt tulajdonképpen, ezt akartam megmutatni, elmondani neked. Mindig rám figyelj, ne ezekre a tűzevő drága csepűrágókra, akik segítettek nekem ellopni az égiek díszét. Kérem, nézzék majd meg a Néphadsereg Színházában bemutatásra kerülő Brecht Galileijét. Én láttam Berlinben. Talán életem legnagyobb színházi élménye volt. Akkor szerettem bele igazán Brechtbe, példátlan színpadi művészetébe. Mert addig csak tiszteltem. Ijesztően tökéletes minden helyzete, minden figurája, minden mondata. Döbbenetesen mai. Tulajdonképpen az atomtudósok lelkiismereti problémáit firtatja és világítja meg gyilkos erővel. Mindezt Galilei ürügyén. Két dolgot azonban nem értettem. Az egyik az volt, miért nem jelenkori miliőben írta meg legjelentősebb színpadi alkotását, amely korunk Shakespeare-jévé emelte és mindenkorra biztosította Brecht halhatatlanságát. S általában véve: miért írt az utóbbi Hány Brecht-színmű előadását láttam? Tizenegyet. Illetőleg tizenkettőét. Az „illetőleg” előadást nem a Schiffbauerdamm épületében. Ott csalódtam, úgy éreztem, becsaptak. Csak jóval később döbbentem rá a nagy titokra: miért nem sikerült nálunk eddig egyetlenegy Brecht-darab előadása sem úgy, mint ahogy a Schiffbauerdamm színpadáig sikerült? Előadás után csüggedten könyököltem a Spree vaskorlátján. Azt hiszem, nem is sikerült másutt, másnak úgy. A színpad óriásmágusa a Spree-parti végvárban egy különleges világot teremtett, ahol annyira színház a színház, hogy már nem is színház többé, hanem tapintható élet, tárgyi valóság. És mégsem naturalizmus, mégsem elítélendő formalizmus. A Schiffbauerdamm ugyanolyan művészeti kincs, ritkaság, mint a moszkvai Bolsoj Tyeatr vagy a párizsi Commedie Francaise. Itt a színészek már nem is csak színészek, valamennyi művészeti ág megtalálható bennük egyszerre. Színpad és művész úgy összetartozik, mint briliáns az aranyfoglalattal, úgy átlényegül, mint ahogy az ember vérévé válik a megivott bor, tíz évben olyan keveset a máról. Ha írt is, inkább „csak” költeményeket, amelyekkel, szerintem továbblépett, mint Aragon és Eluard. A másik problémám abból eredt, hogy én az úgynevezett arisztotelészi iskola neveltje, nagy Shakespeare-rajongó vagyok s nem értettem, hogy lehet halhatatlan színpadi művet teremteni úgy, hogy valaki szemernyi szívet és egyáltalában érzelmet nem ábrázol műveiben. És ezt az abszolút érzelemnélküliséget életcélként, programként harci lobogójára felírja és ezer meg ezer papiros- és szócsatát vívjon eszméje védelmében. A látott tizennégy színdarab és az olvasott tizenöt másik műve megértette velem ezt a bonyolult titkot. Engedjék meg, hogy elmondjam, titkon, jóleső kárörömmel igen jót mulattam,amikor — profán szóval élve, láttam — B. B. „öngólt" rúgott, például a „Mutter Courage"-ban a néma Katrin, ez a többszörösen szimbolikus figura felkúszik a szénapajta tetejére és fölveri dobszóval a völgy ölén gyanútlanul szunnyadó várost, hogy megmenthesse népét a háború, a vér és a könny özönvizétől. Katrin a józan világ lelkiismerete. A zsoldosok megölik. A kő is beszélni kezd, oly megrázó momentum, ha „melléfog” Brecht. Most már nemcsak a met Demokratikus Köztársaságban — az egész világon szeretik és tisztelik. A napokban kaptam B. B. munkatársától és jóbarátjától, Bunge doktortól részletes beszámolót: hol, merre, mikor és mely Brecht-darabok előadására hívták meg a Berliner Ensemblet. 1949. szeptemberétől 1958. májusáig 39 európai és ázsiai nagyvárosban játszották jelentős közönségsiker jegyében Brecht színészei a Kurázsi Mamát, a III. Birodalom rettegése és nyomorúsága, a Kaukázusi krétakört és a Galilei élete című műveket. Reméljük, a Berliner Ensemble végre sort tud keríteni a többszöri magyar meghívás teljesítésére is. Ha megtörténik, kettős öröm ér bennünket. Megismerjük a világ egyik legjobb színésznőjét, Brecht özvegyét, Helene Wedgel asszonyt, és nagyszerű társait: Ernst Buscht, Angelika Hurwitzot. A másik színészeink és rendezőink szemtől szembe láthatják, tapasztalhatják, hogyan kell játszani, rendezni az igazi Brechtet. Berlin, olyan, mint egy óriási pályaudvar. Az ember mindig elindul benne, s megérkezik valahová. Füst, lárma, nyüzsgés, igazi világváros. Még „Dunája” is van Berlinnek, a kedves Spree folyócska, annak a „budai" partján áll Bertolt Brecht színháza, a Theater am Schiffbauerdamm, vagyis a Berliner Ensemble. Lám, kétféle neve is van, de a világ színházi szakemberei és a berliniek is csak úgy hívják: a Brecht Színház. Bizonyság erre az is: kitűnő zeneszerző barátom képeslapot küldött utánam, ezzel a címzéssel: H. J. Berlin. Brecht Theater. Percnyi késedelem nélkül megkaptam. Bertolt Brecht színháza megalapítása (1949 késő ősze) óta szüntelenül politizált. Amikor kint jártam, az azóta lezajlott pártkongresszusra készült Berlin népe. Délelőttönként a kelet-berlini járókelőket, delegátusokat, este pedig a Nyugat-Berlinből érkező németeket és más sokféle nemzetiségű színházba érkezőket óriási, rikító betűjű tábla fogadta a színház főhomlokzatán. „A nagy Karthágó három háborút viselt. Az első után még hatalmas maradt. A második után még lakható volt. A harmadik után híre-pora sem maradt. Bertolt Brecht." Berlin a második világháború borzalmasan megcsúfolt áldozata. Sehol másutt a földkerekségen nem értik meg jobban B. B. baljóslatú, halálosan igaz, fenyegető figyelmeztetését, mint éppen itt! Hét év kemény munkájának gyönyörű eredménye ez. A karsztvíznek évtizedekre, évszázadokra van szüksége, hogy kivájjon egy tenyérnyi lyukat a mészkősziklában. Bertolt Brecht nyúlfarknyi idő alatt teremtett egy ősrégiségében vadonatújan ható színházi világot. Mert amit megalkotott új játékstílusában, az egyszerre több ezeresztendős, mint a kínai játékmód és egyszerre a legmaibb mondanivaló hordozója. B. B. füstölgően, aktuális, mint a kidugaszolt sósav. B. B. kegyetlen a közönségéhez is, önmagához is. „Feltalálta” a VE (Verfremdungs effektek, elidegenítő hatások) tudományát. Ördögi valami első kóstolója egy hagyományos beállítottságú színházi nézőnek. B B. állandóan résen áll- Nem engedi pillanatra sem elérzékenyülni. Ha cseppet összeszorulna a szíve, menten fölrázza, hé, ébredj! Én itt kapitalistákról beszélek! Ha ellágyul a szíved, megbocsátasz neki, pedig a halálos ellenséged. Nem szabad! És abbahagyatja ragyogó művészeivel a folyamatos játékot, valahol a színpadon kívül, vagy maga a megtorpant művész — felrúgva a jelenkori művészi tradíciókat, elkezd énekelni. Ez a muzsika is modern. Fej* Hunyady József