Népszabadság, 1958. december (16. évfolyam, 285-308. szám)

1958-12-02 / 285. szám

1958. december 2. kedd NÉPSZABADSÁG Mintegy húsz százalékkal növekszik az árucsere-forgalom Magyarország és Vietnam között (Tudósítónktól.) Vasárnap este elutazott ha­zánkból a Dang Viet Chan keres­kedelmi miniszterhelyettes által vezetett vietnami delegáció. Mint ismeretes, Magyarország és Vietnam között 1956—1960. évekre vonatkozó hosszúlejáratú kereskedelmi megállapodást és 1959-re szóló árucsereforgalmi jegyzőkönyvet írtak alá. A két delegáció közötti megállapodás ér­telmében szervezetté teszik az országaink közötti műszaki-tudo­mányos együttműködést. Az egyezmény értelmében áruforgalmunk mintegy 20 százalékkal növekszik az 1958. évihez viszonyítva. Dang Viet Chan vietnami ke­reskedelmi miniszterhelyettes az egyezmény aláírásával kapcsolat­ban nyilatkozatot adott tudósí­tónknak. Dang Viet Chan többi között hangsúlyozta, hogy az országaink közötti megállapo­dás új korszakot nyit meg gazda­sági kapcsolatainkban. A Ma­gyarországtól kapott gyárberende­zések, gépek, elektromos anyagok és más ipari termékek jelentős se­gítséget adnak a vietnami nép­nek szocialista gazdaságának ki­­fejlesztésében. Gazdasági kap­csolatainkat — hangsúlyozta a miniszterhelyettes — két barát testvéri együttműködése jellemzi. A vietnami kereskedelmi dele­gáció hazánkból Prágába utazott, hogy hasonló egyezményeket kös­sön Csehszlovákiával. Az északkeleti megyéket már hó borítja Megérkezett a második hideghullám Észak- és Kelet- Európában már a múlt héten té­liesre fordult az idő, egyes vidé­kekről mínusz 20 —40 fokos hide­geket, nagy ha­­tásokat jelentet­tek. Hazánkban vasárnap reggel esett le az első „téli hó”. Az or­szág északkeleti megyéit 3—5 cen­timéter vastag, összefüggő hóré­teg takarja, ami valószínűleg már meg is marad. A Kékesen és Ga­lyatetőn 5 centi­méter, Dobogó­kőn 4 centiméte­res a hóréteg. Hétfőn még plusz 3—7 fokig emel­kedett hazánk­ban a nappali hőmérséklet, de már több vi­dékről jelentettek hózáporokat. A Meteorológiai Intézet köz­ponti előrejelző osztálya szerint a második hideghullám betört ha­zánkba és ez meghozza az „igazi" telet. A szél valószínűleg tovább erősödik, folytatódnak a hózápo­rok, s a hőmérséklet általában fagypont alá száll. Valószínű hogy a meleg- és a hidegfrolt Közép-Európa felett ütközik majd, s ez esetben nagyobb hava­zásra is számítanunk kell. (MTI) örül a hónak ... Ami a diákokat illeti, többnyire az anyag túlzsúfoltságára panasz­kodtak, arra, hogy „túl sok évszá­mot, nevet kell megtanulni, amit aztán, vizsga után, úgyis elfelejt az ember”. Mindenesetre, míg egyfelől teljesen világos az, hogy a tényanyag bizonyos minimumá­nak ismerete nélkül egyáltalán nincs használható tudás — más­részt az is bizonyos, hogy a me­móriát terhelő túl sok részlet ro­vására megy a megértésnek, az anyag megemésztésének és min­denekelőtt annak, hogy a tanuló beidegezze a tanultak alkalmazá­sát a gyakorlatra, az önálló mun­ka módszertanát. A másik jelenség sokkal nyug­talanítóbb volt: az ifjúságról, amely előtt megnyílt a tovább­tanulás tág lehetősége , kide­rült, hogy elkényeztettük. Mivel valósággal rátukmáltuk a tanulás lehetőségét, úgy érezte, hogy ta­nulni szívesség részéről. Elégedet­len volt, mert nem kapott még többet; avantgardizmus keletke­zett soraiban, máris a társadalom vezető rétegének szerepében tet­­szelgett. S amikor az ellenforra­dalom végül is megtévesztette (meg tudta téveszteni) az egyete­misták tekintélyes részét, nyilván­valóvá vált, hogy a felsőoktatás gépezetében számos munkás- és parasztszármazású fiatal is, ha másként is, mint azelőtt, de el­szakadt, elidegenült saját szülei­től, attól a társadalmi osztálytól, amelyből származott. Vajon miért, hiszen mi nem a nép ellen nevel­tük, nem az úri elkülönülés szel­lemében oktattuk? Sokat foglalkoztattak ezek a kérdések, de addig sohasem jutottam el, hogy írjak róluk, mert csak a jelenséget, a nincsen­­jólt láttam, de azt nem, hogyan lehet segíteni a bajokon, mi a ki­út. Márpedig enélkül írni valami­ről, csak terméketlen zsörtölődés, gyakran több kárt okoz, mint hasznot. S most elolvastam az SZKP Központi Bizottsága és a Szovjet­unió Minisztertanácsa téziseit a szovjet közoktatás reformjáról. Meggyőződésem, hogy ha ezekben a javaslatokban nem a sajátosan szovjet viszonyokra vonatkozó részletekre figyelünk, hanem az egész gondolatmenet felépítésére, az elvi lényegre, akkor megálla­píthatjuk: hazai oktatásügyünk­nek ezek a legégetőbb problémái. A tézisek ugyanis valamennyi ne­velési-oktatási kérdés leglényegét ragadják meg, amikor a feladatot a munkára nevelésben jelölik meg, amiből következik az életre nevelés, azaz a gyakorlatibb okta­tási szervezet és módszerek alkal­mazása is, a dolgozó osztályokhoz való tartozás öntudatára, a min­den társadalmilag szükséges mun­ka megbecsülésére való nevelés is. Egy olyan társadalom nevelés­ügye számára, amelyben az egyén legfőbb értékmérője a munka, aligha lehet gyümölcsözőbb gon­dolat, mint az, hogy gyökeresen szakítson a gimnáziumi-egyetemi örökségnek a kiváltságosok szá­mára egy elvont és uniformizált ismeretanyag-halmazt nyújtó irányzatával — és helyébe általá­nos célként tűzze ki: mindenki felkészítését a társadalom számá­ra szükséges munkafeladatokra! Ami hazai fejlődésünk közeli, egy-két évtizedre vonatkozó perspektíváját illeti, tudomásul kell vennünk, hogy az a munka, amire fiataljainkat felkészítjük, még jórészt fizikai munka. Ép­pen ezért, kétszeresen is elhibá­zott az az oktatás, amely arccal csak „felfelé”, a felsőbb oktatá­si formák felé fordul. Elhibázott azért, mert nem készít fel eléggé arra a tényleges , munkára, ame­lyet a tanulók többsége „az élet­ben” valóban végezni fog. S el­hibázott azért, mert hamis szelle­miséget sugároz. Egyrészt az ok­tatásból előbb kiválóak, a fizikai munkára kerülők lebecsülését, s ez átháramlik általában a fizikai munkát végzőkre is. Másrészt olyan hamis illúziókat kelt, mint­ha mindenki egyetemre kerülhet­ne s ha mégsem kerül oda, akkor vele valamilyen sérelem történt. Az a terv, amelyet a tézisek egy új, korszerű, az élettel, a ter­melőmunkával szorosan egybe­kapcsolódó oktatási rendszerrel felvázolnak, úgy gondolom — legalábbis fő vonalaiban — a mi számunkra is rendkívül vonzó és időszerű. A munka reális szemlélettel (saját képességeiknek és a társa­dalom adta lehetőségeknek reális szemléletével) vértezné fel a fia­talokat, akik ily módon tudatosab­ban választhatnák meg tovább­fejlődésük irányát. S nemcsak az általános iskola felső tagozata kö­zelebb kellene, hogy kerüljön a termelőmunkához, hanem a kö­zépiskolának is. Nem utolsó sor­ban a politechnikai oktatás útján el kellene érni, hogy a középisko­la is közelebb álljon a termelő­­munkához, mint az egyetemre való előkészítés gondolatához. Egyetemre, főiskolára is a ter­melőmunkából vezetne az út. Tehát nem az kerülne többe oda, mint ma még oly sokszor, akinek kedvezőbbek az otthoni körülmé­nyei, hanem az, aki több tehet­ségről, hajlandóságról, erősebb akaratról tesz tanúságot , aki ké­pes megküzdeni érte. Az ilyen fiataltól joggal várható, hogy lel­kiismeretesebben, eredményeseb­ben tanul. Emellett, aki így jut egyetemre, tanulmányai közben is szüntelenül kapcsolatban lesz az élettel, nem válik hajlamossá a dogmatikus, absztrakt tanulásra, nem szakad el a dolgozó osztá­lyoktól, nem a vizsgára, hanem az életre tanul. Ezekről a kérdésekről beszél­getve, két­ fő ellenvetés merülhet fel. Az egyik — a humanista kul­túrát félti. Úgy gondolom, indo­­kolatlanul. Egyrészt azért, mert természetesen a leggyakorlatibb iskolarendszerben is, fel egészen a legmagasabb fokig, lenne egy olyan vonal, amelyik a humanista kultúra művelőit neveli. Másrészt pedig azért nem, mert azok, akik a humanista kultúra jövőjéért ná­lunk aggódnak, szem elől tévesz­tik azt a tényt, hogy a mi egész kultúránk humanista, hogy míg Nyugaton comicsokkal, gengsz­terfilmekkel, pornográfiával és li­monádéval „elégítik ki” igen nagy tömegek kultúréhségét, addig leg­kapósabb könyveink a klassziku­sok olcsó sorozata, színdarabjaink és filmjeink a legjobb humanista hagyományokat ápolják. A huma­nizmus tehát nálunk nem egy­két gimnáziumi esztendő kötelező tananyaga, hanem egész, egyre szélesebb tömegeket felölelő kul­túránk élő tartalma. A másik ellenvetés nagyon is gyakorlati: akár egy olyan nagy­vonalú fordulat, mint a szovjet terv akár egy szerényebb fordulat az „életre nevelés” felé, minden-i képpen megkövetelné a tananyag, a tanmenet általános felülvizsgá-'­­latát. Márpedig mondják, „veszé-­ lyes dolog folyton szervezni és­ újraszervezni”, hogy „hétszer mér-; ni, egyszer vágni” — azaz hétszer­ is meggondolni, de aztán: cse­lekedni. Megéri. Ifjúságunk és­ társadalmunk jövőjéről van szó. Gombó Pál Másfajta gondok Palkó mán... — Hogy nem hiszi?Nm győződjék meg róla a saját szemével! — ne­vet az ÜB-elnök, Soltész László. — Mégiscsak lett valami eredmé­nye az interpellációnknak, meg persze, a sajtó többrendbeli köz­reműködésének is... íme a lényeg egyetlen mondat­ban: nincs lakásprobléma Tisza­­palkonyán! Háromszor is megkér­deztem, jól hallom-e? De hogyan is ne, amikor pontosan egy esz­tendeje ugyanezek az emberek azzal fogadtak, hogy csordultig a pohár, és ha nagyon gyorsan nem történik intézkedés , a legjobb szakemberek itthagyják az erő­művet. Elegük van a különélés­ből! — Más szelek fújdogálnak ma­napság mifelénk — szól jóked­vűen Pusztai elv­társ. — Azóta 103 lakás készült el Tiszaújvároson (amely ma is „névtelen” város, ez csak amolyan ideiglenes neve), még a héten átadnak újabb 54-et, február közepéig pedig összesen 107-et! A készenléti lakótelep jó­részt megvan, ez évben 88 lakást fejeznek be, amiből 54-et már átadtak. Felépült a korszerűen be­rendezett 66 fős legényszálló új étteremmel, presszóval, klubhe­lyiséggel, televízióval; az újvá­rosban jövő hónapban nyílik meg a napközi, s működik a négytan­termes iskola 160 gyerekkel, nem­rég pedig 13 ezer forint értékű berendezéssel gazdagodott az üzemorvosi rendelőnk. Mert az erőműnek végre saját állandó or­vosa is van, mivelhogy az or­vosnak lakást is adtak... — Hajaj! — hogy micsoda gondjai vannak ma a mi embere­inknek! — szakítja félbe a felso­rolást a párttitkár és megvakarja a feje búbját. — Ilyenekkel jön­nek ki, hogy ő nem ide, hanem amoda akar költözni, merthogy emitt haragosa a szomszédja, a másik meg nem akar a készenlé­tin lakni, neki csak az újváros felel meg... a jóisten se tud itt már lassan igazságot tenni, any­­nyiféle „szempontot" kell figye­lembe vennie... Elindulunk tehát Soltész elv­társsal „lakásnézőbe". Irány az újváros. Az országút felől már teljes díszben hivalkodnak a há­zak, azt hinné az ember, kész az egész telep. De erről persze még nincs szó. Hamarosan tovább nyújtózik a város jobbra is, balra is. Lesz vagy tízezer lakója is ta­lán, hisz nemcsak az erőműviek, de a vegyikombinát dolgozói is itt találnak majd új otthonra. A 127-es épület harmadik eme­letén laknak Géczi Kálmánék. Egyelőre csak Gécziné van itthon. Két szoba összkomfort, szépen be­rendezett. — Jaj, csak ezt ne mondja — így a feketehajú, szemrevaló fia­talasszony ■— hisz éppen az a leg­nagyobb bánatunk, hogy kicsi a lakás. Vennénk egy kombinált szobát — dehát nincs hova ten­nünk. öten vagyunk az urammal, a két gyerekkel, meg az unokahú­­gommal. Neki már csak a kony­hában jut hely. Minden vágyunk, hogy a vállalat cserélje el a laká­sunkat egy háromszobásra... —­s jelentőségteljesen néz Soltész elvtársra. Az meg nevet. Ismeri már a dörgést Gécziéknél. Csakhát — nem olyan egyszerű eset ám az övék! A náluk lakó unokahúgnak, aki szintén itt dolgozik az erőmű­ben, már felajánlottak egy kisebb lakást, de nem akarnak szétköl­tözni a gyerekek miatt. Mert így néhanapján mégiscsak van kire hagyni a két apróságot , ha egy­szer moziba akarnak menni. Géczi 1956-ban jött ide a Mátravidéki Erőműből. Az első gépegység szerelésében már részt vett. Kazánfőgépész. — Igyekvő ember az uram — így Gécziné — ősszel a techni­kumba is beiratkozik — tanulni akar. Nem mondom, én is szíve­sen mennék, dehát a gyerekektől nem lehet... Magam is dolgo­zom, magam is gépész vagyok, s ezt a szakmát már jobban szere­tem, mint az eredetit: fodrásznak tanultam. Aztán most alakult meg az üzemi nőtanács és van elég do­log ott, ha komolyan veszi az em­ber. Százhatvanöt nődolgozónk van és higgye el, annyi a gondjuk­bajuk, panaszuk... Most végre, elértük, hogy a női munkások is kapjanak prémiumot, ne csak a főgépészek ... Szóval, hallatjuk a hangunkat... — És még egy bánatunk van. Beázott az egyik szoba, rá az új bútorra, képzelje el... Bizony az építőknek a körmére kellene kop­pintani. Hanem családi tervekben aztán nálunk nincs hiány! Nem­csak bútort, rádiót is akarunk venni, olyan lemezjátszótul egybe­­építettet, meg valami melegruhát télire. A pénz nagyjából meg is van rá — hisz ketten négyezret keresünk és nem esszük meg mindet... Már éppen búcsúzni akartam, amikor a pöttöm Lacika is előho­zakodik „tervével” (mivelhogy egész idő alatt írni látott): „Nem­ kérem, tessék megírni a Télapó­nak, hogy hozzon nekem színes ceruzát, meg kifestőkönyvet!" É­s mit tehettem? Megígértem. Ta­lán ezúton is meghallgatásra ta­lál Lacika kérése a Télapónál... Átmegyünk az egyik úgynevezett Cs-lakásos épületbe. Kezdetben javarészt ilyet építettek — mond­ja Soltész elvtárs, mialatt Erőss Dánielékhez megyünk a 115-ös­­ben. — A jövő évtől kezdve — te­szi hozzá — már csak két- meg háromszobást építenek. Erősséket a konyhában találjuk: férj, feleség, meg a pöttömnyi kislány, Ilike. Három embernek ideális lakás. Szép nagy szoba, hálófülke, de külön ablakkal, és függöny választja el a nagyszobá­tól; fürdőszoba és összes mellék­­helyiség. 78 forint a bére. Erőssék nagyon örülnek neki, é­s úgy vi­gyáznak rá, mint a szemük fé­nyére. Ennél jobban már csak annak örülnek, hogy végre együtt lehetnek. — Otthonülő ember va­gyok én, nem szeretem a csavar­gást — mondja Erőss elvtárs, és a tűzhely alól kis faládát húz elő. —• Ez az én kis „műhelyem”, borzasz­tóan szeretem a modellezést... — Közben a feleség már hozza is a lakás büszkeségeit: egy plexiüveg­ből készült, remekbeszabott kis TU—114-et; művészi munka, 86 óra „fekszik” benne; úgy van ki­szabva, fűrészelve, pontosan il­lesztve valamennyi alkatrésze; aztán egy másik kis repülőgéppel díszített fényképállvány, s végül gyönyörű, tarka rózsacsokor, vázá­ban — kovácsolt vasból! Olyan ne­héz, hogy alig bírom megemelni — Az egyik születésnapomra kaptam a férjemtől — szól büsz­kén az asszonyka — most meg egy Ganz diesel-motorvonatot fog csinálni Ilikének... — Alig várom már, hogy meg­alakuljon a modellező szakkör bent az üzemi MHSSZ-ben — veszi át a szót ismét a férj. Aztán ber­lini élményeiről kezd mesélni. A nyáron ugyanis jutalomképpen két hetet az NDK-ban töltött... Jávorszkiéknál egészen más a gond. Szép, napfényes, háromszo­bás lakásba költöztek nemrég a 145-ös tömbben, öt apró gyerek van a családban. — Cselédember fia vagyok — mondja Jávorszki elvtárs — s örülök, hogy idáig fel­küzdöttem magam. Most turbina­lakatos vagyok. Képzelheti, mit jelentett nekünk a különélés, ek­kora családdal. Majd 9 évig tar­tott... A legkülönbözőbb helye­ken megfordultam. Most végre emberi módon lakunk. Igaz, a bú­torunk szegényes, magyarán szól­va: egyelőre még nincs mit ten­ni a nagy lakásba. De majd lesz! Jövőre az asszony is elmehet dol­gozni — már előjegyezték az üzemben — addigra az óvoda is megindul. A két nagyobbik meg iskolába jár, ők meglesznek addig magukban, míg az anyjuk haza­jön, így az egyik keresetet majd félretesszük, s az élelmen is meg­spórolunk valamit, mert Szabolcs­ban még van egy kis földem. On­nan is csurran-cseppen valameny*­nyicske... — Hogy miért jöttem pont ide? Itt születtem pár kilométernyire — Polgáron. Itt­ akarok élni ezen a fertályon...* Nagyot fordult itt egyetlen esz­tendő alatt az élet sora. Távol a családtól — már alig néhányan él­­­nek. Emberibben, kulturáltabban ► élnek végre azok, akik vállalták ► a kezdet nehezét, keservét. Hogy ► van még gond és baj? Ki tagad­► na? Ám mégiscsak másfajta gon­► dók, bajok ezek, mint azok egy­ikét évvel ezelőtt És ne haragud­janak meg se Gécziék, se Já­­­­vorszkiék, ha a magam részéről­­szívből örülök ezeknek a másfaj­­­ta gondoknak... t Terényi Éva

Next