Népszabadság, 1959. március (17. évfolyam, 51-75. szám)
1959-03-05 / 54. szám
8 1918—19 SAJTÓJÁBÓL A Magyar Kommün egy csapásra kiemelte emberi és politikai jogfosztottsággból a dolgozó nőt. A szabadulás nem volt könnyű. A suttogó ellenforradalom otromba rémhírekkel igyekezett az asszonyokat a proletárdiktatúra ellen fordítani, s így nem meglepő, hogy a „Népszavá -ban Várnai Zseni már április 5-én cikket írt az ellenséges propaganda maszagának cáfolatára. A Pesti Hírlap” ugyanebből az időből származó karcolata a ,,Kizsákmányott nők"-ről hasonló felvilágosító célt szolgált, de a „Népszaváéban a tanácsválasztások előtt közzétett vázlat a választójoghoz juttatott dolgozó aszszonyokról már a tanácskormány nőfelszabadító rendelkezéseinek nagy eredményeiről számol be. Várnai Zseni:t M . It K I. It S M. It I. NOKÖZÖSSÉGRŐL terjesztenek hazug és riasztó híreket a burzsoák, hogy félrevezetett aszszonyokat vadíthassanak a kommunista társadalmi rendre. Nők kommunizálásáról, és más hasonló badarságokról beszélnek, és az asszonyok, akik csak hírből, mégpedig elferdített híréből ismerik a kommunizmust, fölülnek ezeknek a balga és rosszhiszemű meséknek, és hideglelős félelemmel várják, mikor jelenik meg a rendelet, amely akárcsak a házakat vagy birtokot, őket is köztulajdonná teszi. Nevetni kellene ezen a balgaságon, ha nem tudnék jól, hogy hova céloznak ezek az álhírek, ha nem tudnák, hogy éppen a proletárasszony előtt akarják ezzel a kommunista társadalmi rendet ellenszenvessé tenni. Hát, kedves asszonytestvérem, osztályosom a sorsban, ne ülj föl ezeknek az álhíreknek, ne higyj nekik, ne hallgass rájuk, hanem rám hallgass, aki igaz hittel és szent meggyőződéssel mondom neked, hogy a kommunizmus a nő fölszabadítását jelenti, a nőre egy boldogabb jövőt jelent, és azt jelenti, hogy a nő, mint egyenrangú társ állhat meg majd a férfi mellett. Jól tudod te, asszonytestvérem, milyen szégyenletes sorsa volt a burzsoá társadalomban a nőnek. Kitartották, adták, vitték, cserélték, osztozkodtak rajta, mint valami portékán. A polgári osztály hozományt gyűjtött a lányainak, ők férjhez mentek, mert az erkölcsileg demoralizált férfi csak a pénzére nézett, a pénztelen lány pedig pártában maradt — ha csak különös szerencséje nem volt —, még ha szép volt is, mint az égen a csillag, legföljebb a pénzes, csúnya lány férje megvásárolta magának a felesége hozományán szeretőnek. Rémregényt lehetne írni a nő sorsáról a burzsoá társadalomban. Elhagyott nők, törvénytelen, ínséges gyermekek és a prostitúcióban tönkrementek ezrei tanúskodnak arról, hogy a nőknek semmi okuk nincs a burzsoá rendet visszasírni. Higgyél nekem, asszonytestvérem, amikor mondom, hogy ez a mai vajúdó, küzdő korszak egy új, szebb sorsot, egy tisztább életet fog számodra világrahozni. Dolgozni fogsz asszonytársam, az igaz, nem leszel elkényeztetett ölet — a proletárasszony ugyan sohasem volt az —, de ember leszel a társad szemében, de önmagadért fog szeretni és a kitartottság, az anyagi érdek aljas aranya nem áll majd köztetek. A gyermeked egy tiszta, szent érzés gyümölcse lesz és amikor világra hozod, nem kell már akkor rettegni attól, hogy nem tudod táplálni, hogy magára kell hagynod, hogy az utcára kerül a burzsoá társadalom megrugdosott kósza kutyájaként. A kommunista társadalomban szent leszel és áldott leszel te terhes asszony, ragyogó tiszta helyek, meleg bölcsővel várják majd a te gyermekedet, fürösztik majd, babázzák, etetik, mint a társadalom legdrágább kincsét és te boldog nyugalommal folytathatod munkádat, ha egészséges leszel. Asszonytestvérem! Még a burzsoá társadalom minden kínja és szenvedése rajtad, még agysejtjeid nem tudhattak megszabadulni a régi szenvedések lidércnyomásától, még a szenvedésekben benne élünk, de hidd el nekem, hogy szebb jövő virrad reánk és ezt a szebb jövőt csak a kommunista társadalom teremtheti meg a számodra. KIZSÁKMÁNYOLT NŐK. A régi forradalmak mindegyike csak a férfiak harca volt, amelyben a nők legfeljebb kokárdákat varrtak vagy tépést készítettek a sebesülteknek. A proletárforradalom az első, mely megmozgatja a nőket is, kiforgatja a régi életből s új rendet teremt számunkra, önérzetes és dolgozó nők nem félnek s nem félhetnek ettől a forradalomtól. Sőt, ennek keretén belül meg kell vívniok a nők saját külön szabadságharcát. A tőkés társadalom a nőket még jobban kizsákmányolta, mint a férfi munkásokat... A hozományon megvásárolt férj a nemi szolgáltatásért kapott pénzen hasonló célra vásárolt más nőt, így járt kézről-kézre a tőke, mindenkit bemocskolván. S így járt kézről-kézre a férfi és a nő is a pénz erkölcstelen szerelmi lánckereskedelmében. Abból a korlátolt nevelésből ragadta ki a proletáruralom a nőket, amelyben azt hitték, hogy a függetlenségnek és boldogságnak biztosítéka az örökölt pénz, a szülőktől kapott hozomány ... A tőke uralma három életre kárhoztatta a nőket. A munka korszaka emberi öntudatra ébreszti. A dolgozók társadalmában a nőt is a maga helyére kell tenni. Amely percben ingyenessé lesz az iskola, sőt a kommunista állam pénzzel segíti és ellátásban részesíti a tanulókat, lehetővé válik, hogy a lányok is kiképezzék magukat kenyérkereső pályára. A saját kereset függetlenít. S a függetlenség kizárja a szerelmi kizsákmányoltatást. S hogy alacsonyabb munkabérrel se zsákmányolhassák ki a nőket, arról is gondoskodik a kommunista rend. Megszűnik az az ázsiai állapot, hogy a leányok tanítását az elemi, vagy polgári iskolával tíz vagy tizennégy éves korukban befejezték s a továbbképzést átengedték az utcának. Nem lesz se gazdag leány, se proletár leány: ember lesz mindegyik, aki szabadon követheti becsületes érzését. A DOLGOZÓ ASSZONY választani fog. Ha gyárba, ha műhelybe jár, ha hivatalban vagy ha háztartási munkával keresi is meg a kenyerét, a dolgozó nő az urna elé jósulhat és mint a társadalomnak egy hasznos tagja érvényre juttathatja szabad akaratát ... A múlt még alig pár lépésnyire van mögöttünk, még jól emlékezetünkben él az a titáni küzdelem, amit a régi rend alatt a proletárság a választójogért vívott. A munkásságnak, a teremtő, az alkotó erőnek is keservesen meg kellett harcolni minden talpalatnyi területért, amit a jog birodalmából a maga számára kierőszakolhatott, vérét kellett hányszor ontania, hogy a burzsoák egy lépéssel előbbre engedjék az általuk bitorolt területen, ki merhetett a proletárasszonyra gondolni? És ha gondoltunk is rá és ha küzdöttünk is a dolgozó nők választójogáért — mint ahogy a nők valóban hatalmas tevékenységet fejtettek ki ezen a téren —, milyen kilátástalan, milyen reménytelen volt ez a küzdelem akkor, amikor maga a munkásság is ki volt rekesztve a jogból. A dolgozó nő teljes választójogát nem is hozhatta volna meg soha semmiféle választójogi reform, semmiféle toldozó-foltozó kormányválság, ahhoz az egész világrendnek meg kellett fordulnia. Dolgozó nők, elmúlt gyötrelmek töviskoszorús mártírjai és anyái egy szebb jövőnek, ti tudni fogjátok, mi a kötelességtek azzal a társadalommal szemben, amely emberré avatott benneteket. NÉPSZABADSÁG 1959. március 5. csütörtök A MAI OLASZ GRAFIKA írta: Mario Penelope, az Olasz Művészek Nemzeti Szövetségének főtitkára A mai olasz festőművészetet bemutató tavalyi budapesti kiállítás helyreállította a magyar és olasz művészek között a kölcsönös rokonszenvnek, s a tapasztalatok termékeny kicserélésének azt a légkörét, amelynek gyökerei messzi századokba nyúlnak vissza. A Szinyei-teremben most nyílt kiállítás, amely festőik és szobrászok vázlatait mutatja be s amely az Olasz Művészek Nemzeti Szövetségének védnöksége alatt jött létre, újabb lépést tesz a jelenkori olasz művészet szélesebb körű megismerése felé. Reméljük, a közeljövőben megvalósulhat majd az a terv, hogy gazdag és egyúttal igényes válogatásban ízelítőt nyújtsunk Magyarországon az olasz művészet utolsó 50 esztendejének terméséből, s az egymástól természetesen különböző irányzatok bemutatásával objektív és lehetőleg teljes képet nyújtsunk az olasz művészet fejlődésének irányáról és azokról a művészekről, akik legjellegzetesebben képviselik különböző megnyilvánulásait. Hasonlóképpen reméljük, hogy az olasz műértők és az olasz nagyközönség mihamarabb közvetlen és bő tájékoztatást kap majd a jelenkori magyar művészetről és azokról a művészekről, akik az elmúlt évtizedekben leginkább megszabták a magyar művészet fejlődésének irányát. Ilyen kétoldalú kiállítás nagyszerű alkalmat nyújtana, hogy új megvilágításban ismét szemügyre vegyük: hány és minő kötelék fűzi össze a két ország képzőműszerét, s hogy elindítsunk egy vitát, amely — a valódi ismeretek alapján — kedvező lenne a kritikai tanulmányok számára és kölcsönösen előmozdítaná maguknak a festőknek és szobrászoknak a munkáját is. A most megnyílt kiállítás nem törekszik arra, hogy átfogó képet nyújtson az olasz rajzművészetről. A gyűjtemény csupán vázolni kívánja néhány legjelentősebb, legéleterősebb és legidőszerűbb művészi áramlat munkájának grafikai oldalát, azokét az áramlatokét, amelyek ma határozottan a leghaladóbb kísérletezést folytatják, mégpedig olyan értelemben, hogy nem csupán az esztétikai szempontokat tartják szem előtt, hanem erkölcsi kötelezettséget is vállalnak. A mai olasz művészi életben ezek a művészek képviselik azokat a jelenkori irányzatokat, amelyek életerős és haladó tartalommal, s megfontolt magabiztonsággal keresik a korunk való képét tükröző legjobb képzőművészeti kifejezésmódokat. Nem véletlen, hogy e művészek között — Guttusotól Manzáig és Fazziniig, Levitől Ziveriig és Sassuig, Treccani és Pizzinato, Maccaritól Bartoliniig és Zampanaroig — szép számmal találhatóik olyanok, akik a fasizmus idején sok kemény csatát vívtak az olasz művészet megújhodásáért, a a „Novecento” reakciós avantgárdistáinak hamis szintézisre törekvő dagályossága ellen. Nem meglepő tehát, hogy e kiállításon a legnagyobb számmal annak a realista irányzatnak a képviselői szerepelnek. Ez az irányzat éppen e harc erkölcsi és eszmei előfeltételeit teremtette meg és fejlesztette tovább, az antifasizmus és az ellenállás, valamint az olasz társadalom mélyreható demokratikus és szocialista megújhodásának követelése alapján. Az idősebbek oldalán és az úgynevezett „középső nemzedék” (Guttuso, Levi, Martina, Mazzullo, Mirabella, Pizzinato, Sassu, Tetta Manti, Treccani, Zancanaro, Ziveri) mellett itt vannak a fiatal évjáratok képviselői is, mint Attardi, Caldari, Capelli, De Stefano, Farulli, Francese, Grazzini, Anna Salvatore, Lughi, Vespignani, Zigaina. E művészek munkásságában is megnyilvánulnak az előző nemzedék hajtóerői: a bizalom a társadalmi valóságban és egy új, egységes szintetikus kifejezésmód keresése, amely a jelenkori művészet bonyolult tapasztalatait visszavezeti korunk emberi és időszerű tartalmához. E fiatalok közül egyesek, mint például Banchieri, Chessa, Guerreschi, ugyan a mindennapi valóság másfajta értelmezéséből indulnak ki, de akárcsak a realisták, ők is az emberhez kívánnak szólni. Az a tény, hogy ezek afiatalok is szerepelnek a kiállításon, azt bizonyítja, mennyire megbecsüljük mindazokat a fiatalokat, akik — bár olyan időkben élnek, amikor könnyű és kényelmes lenne alkalmazkodni az akadémikus konformizmushoz — őszintén hisznek annak lehetőségében, hogy kifejezhetnek egy szilárd érzelmekből fakadó költői világot, s nem folyamodnak opportunista eszközökhöz, s nem reménykednek az esetleges jutalomban. Meleg köszönetünk illeti meg a Kulturális Kapcsolatok Intézetét, amiért kezdeményezte és megrendezte ezt a kiállítást és mindazokat az olaszokat és magyarokat, akik közreműködtek megrendezésében. R. VespignMu: Valéria T. Zancanaro: Carmelo Costantino Magyarországon a színház teljesen más funkciót tölt be, mint Angliában Beszélgetés egy angol színésszel Tizenöt színházi előadást nézett meg Magyarországon, beszélgetett művészekkel, rendezőkkel és színigazgatókkal André Van Gyseghem angol színész-rendező, sőt még arra is jutott ideje, hogy az angol költészet gyöngyszemeiből egy csokrot bemutasson az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészhallgatóinak. A Kulturális Kapcsolatok Intézetének vendégeként tanulmányokat folytató jeles művésszel elutazása előtti estén találkoztunk a Nemzeti Színházban. Megkértük, mondja el véleményét a magyar színházi életről. — Sok előadást láttam, ahhoz persze keveset, hogy lehetőségem lett volna árnyalati dolgokat észrevenni — válaszolt André Van Gyseghem. — Néhány dolgot azonban feltétlenül el kell mondanom. Mindenekelőtt nagyon tetszett a Windsori víg nők, a Pesti emberek, a Lysistrate, meg Az ördög cimborája előadása, s igen jó benyomást tett rám az Ilyen nagy szerelem című színjáték is. Külön is megragadta a figyelmemet, hogy — s ez nálunk alig fordul elő — például a Nemzeti Színházban, epizódszerepekben is kiváló színészek lépnek fel, s hogy a színház Shakespeare-előadásai felveszik a versenyt akár a mi, akár más országok színházainak Shakespeare-előadásaival. Azt is elmondom, hogy az angol közönségnek jobban tetszenék a Lysistrate olyan felfogása, ahogy önöknél láthattam, mint a mi otthoni előadásunk, bár kétségtelen, amaz „hitelesebb” görög, antik levegőt áraszt. S őszintén szólva, mi nem tudunk olyan Lysistratéval dicsekedni, amilyen Budapesten Ruttkai Éva. — A Pesti emberek előadásáról szólva elmondotta, hogy „bár a színdarab témája, szerkezeti és rendezői megoldása bizonnyal érdeklődést keltene a londoni közönség körében is, eszmei felfogása miatt aligha lenne mód a bemutatására, holott nálunk nagyon elkelnének a mai darabok. Ilyennel a mi színpadjainkon csak elvétve találkozunk”. A sok művészi élmény mellett az keltette bennem a legnagyobb hatást — folytatta André Van Gyseghem —, hogy láttam: Magyarországon a színház alapvetően más funkciót tölt be, mint Angliában. Nálunk mindenekelőtt üzlet, itt pedig az állam gondoskodása jóvoltából olyan eszköz, amely segíti a tömegek művészi, esztétikai, sőt pedagógiai nevelését. A művészek nem küzdenek gondokkal, mint nálunk. A magyar színpad ragyogó művészei éppen a kormány jelentős anyagi támogatása segítségével bontakoztatják ki tehetségüket. Nálunk általános jelenség a színészek munkanélkülisége, Magyarországon meg sorozatosan nagyszerű feladatok várják már a fiatal művészeket is. S hogy önöknél menynyire törődnek a közönség színházi nevelésével és szórakoztatásával, azt a tárgyilagos külföldi látogató számára a legmegragadóbban a Faluszínház léte illusztrálja — tette hozzá a művész. Ez az intézmény olyan missziót tölt be a magyar vidék kultúrájában, amit mi irigylésre méltónak találunk. Vendégünk meglátogatta egyébként a Színművészeti Főiskolát, ahol végignézte a növendékek vizsgaelőadását. A Lumpáciusz Vagabundusz előadása igazán nem úgy festett, mintha a növendékek vizsgaelőadása lett volna — mondotta a művész. — Igazi színészi élmény volt számomra, s különösen a férfiszereplők csillogtatták ígéretes tehetségüket. Úgy láttam — tette hozzá —, hogy ez az intézet több, mint egyszerű iskola, művészi rangú intézmény. A rövidreszabott beszélgetés végén kedves vendégünket megkérdeztük, otthon milyen szerepeiben lép fel. Mint elmondotta, leggyakrabban Malvolio (Vízkereszt), Jágó (Othello), Mercutio (Romeo és Júlia) figuráját alakítja, ezenkívül rendez. Rendezői munkájában igyekszik alkalmazni azokat a gyakorlati tapasztalatokat, amelyeket a modern színházi rendezés egyik legkiválóbb képviselőjétől, az ismert moszkvai rendezőtől, Ohlopkovtól szerzett, akivel 1935-ben egy teljes esztendeig dolgozott együtt Moszkvában. K. S.