Népszabadság, 1959. március (17. évfolyam, 51-75. szám)
1959-03-24 / 70. szám
! Húsvéti ajándékot a a Képcsarnoktól! . Festmények, iparművészeti tárgyak részletre is. Csók Galéria, V., Váci u. 25. 8 Két Sosztakovics-mű magyarországi bemutatója . ■/. idei magyar—szovjet barát Asági hónap keretében két jelentős szovjet zenei alkotás bemutatója hangzott el Budapesten. Mindkettő, a XI. szimfónia és a Hegedűverseny, a mai szovjet zene egyik világhírű képviselőjének, Dmitrij Sosztakovicsnak a műve. A két művet az is közel hozza egymáshoz, hogy kis időbeli különbséggel mindkettő a legutóbbi évek terméke, és mindkét mű a világ zenei érdeklődésének homlokterébe került. A XI. szimfónia, melynek alcíme „Az 1905. év”, konkrét program szimfonikus fogalmazásában fejezi ki a mai szovjet ember visszaemlékezéseit az 1905-ös forradalomra. A szimfóniának egyik legnagyobb érdeme, hogy a munkásosztály harcának ezt a hősi és dicsőséges eseményét a munkásosztály kultúrájából merített zenei kifejezőeszközökkel ábrázolja Sosztakovics magas színvonalú és megragadó műzenei formában. A munkásosztály zenekultúrájának bevonása a „magas” műzenébe, mint a zeneművészet szocialista irányú továbbfejlődésének problémája, nem újkeletű probléma, hanem nagyjából a szovjet zeneszerzés kialakulásával egyidős. A munkásosztály zenekultúráját a munkásosztály harcait kísérő dalok, az úgynevezett tömegdalok képviselik a legvilágosabban. A szovjet műzene fejlődése során (és Sosztakovics fejlődése során is) a tömegdalok műzenei alkalmazásának többféle megoldásával kísérleteztek. Volt olyan elképzelés és megoldás, hogy (hasonlóan a paraszti népzene műzenei alkalmazásának kezdeti módjához) a tömegdalokat fel kell dolgozni és esetleg nagyobb zenei formákban kell azokat megfelelően elhelyezni (Sosztakovics: Óda a hazáról). Ennél magasabbrendű és művészibb elképzelés és megoldás az, hogy egyes tömegdalok idézése nélkül a tömegdalok hangvételét, zenei légkörét, intonációját kell átvinni nagyobb műzenei formákba (például Sosztakovics: Dal az erdőreloratórium). A XI. szimfóniában Sosztakovics e két mód szintézisét teremtette meg. E kétfajta elem nagyszerű intonációs egysége jellemzi a szimfónia egészét (a III. tétel kivételével, ahol a Munkásgyászinduló kiesik a szerző teremtette szimfonikus keretből, ezért nem is hat őszintének). Bár a műnek vannak gyengéi is (mint a Sosztakovicsnál gyakran fellépő túlméretezettség, különösen az I. tétel indulásánál, vagy a tartalmilag ugyan indokolt, de helyenként túlzott ütőhangszerhasználat, főleg a II. tétel fogatójának csúcspontján), de az egész alkotást a pártos eszmeiség és ennek magasrendűen művészi, szuggesztív szimfonikus kifejezése jellemzi. Miután a zenei szocialista realizmusnak számtalan útja lehetséges, teljesen helytelen lenne azt állítani a XI. szimfóniáról, hogy ez „a” szocialista realizmus a zenében. De azt feltétlenül meg kell állapítanunk, hogy a zenei szocialista realizmus egyik útjának világra szóló jelentőségű eredménye ez a remekmű. A magyarországi bemutatóelőadás minden dicséretet megérdemlően jól sikerült. Komor Vilmos karmester odaadó, lelkes művészete az Állami Hangversenyzenekar segítségével ellenállhatatlan hatású, egy tömbből faragott monumentummá formálta a csaknem 70 perces, tételszünetek nélkül egybekomponált szimfóniát. Sosztakovics jellegzetesen szimfonikus zeneszerző; ennek ragyogó példája a Hegedűverseny, amelynek értelemszerűen inkább azt a címet kellene adni, hogy Szimfónia szólóhegedűre és nagyzenekarra. Már a tételek száma és sorrendje is szimfóniára utal: a szokásos három tétel helyett négy, sőt az önálló tételként ható szólókadenciával együtt lényegében öt a tételek száma. A tételek olyan egymásutánja, hogy lassú, gyors, lassú, recitativo jellegű intermezzo, gyors — szintén szimfóniaelképzelésre utal. A szólóhegedű és a zenekar viszonya is merőben más, mint a hagyományos versenyműveknél. Bár a hegedű mindvégig szólisztikus szerepet tölt be (sőt a majdnem 40 perces műben a szólóhegedű alig szünetel!), ezt a szólisztikus szerepet a komponista olyan szervesen beleágyazta a szimfonikus koncepció egészébe, hogy a hegedűszólam minden szólisztikus hivalkodástól mentesen csak része a szimfonikus egésznek (mindez a hegedűszólam zenei és technikai jelentőségét nem kisebbíti, hanem éppen növeli). A Hegedűversenynek e szimfóniaszerű megoldása nem külsőséges formai „ötlet”, hanem a mondanivaló szimfóniaszerű emelkedettségének sajátos kifejezésbeli megoldása. Sosztakovics, aki nagy szimfonikus alkotásaiban eddig a kiélezett drámai konfliktusok, a sötét színek és a démonian groteszk ábrázolásának volt a mestere, a Hegedűverseny elementáris sodrású utolsó tételében az emberi közösség életörömtől sugárzó derűjének nagyszerű hangját találta meg (a szűnni nem akaró tapsokra a tételt meg is kellett ismételni). Új művet ilyen páratlan intenzitású előadásban még nem hallott a magyar közönség! Igaz, a hegedűszólamot Dávid Ojsztrah játszotta (akinek a mű megszületése körül is nagy érdemei vannak), a Rádiózenekart pedig Nyikolaj Anaszov vezényelte kitűnően. Sárai Tibor Üzemi hangversenyek és ismeretterjesztő ifjúsági bérleti zenekari estek Szegeden (Tudósítónktól.) A szegedi Bartók Béla Szimfonikus Zenekar, a helyi Zenebarátok Kórusa és a Nemzeti Színház művészei több szegedi üzemben — így a kenderfonógyárban és a ruhagyárban — hangversenyt rendeztek. A hangversenyek műsorán Beethoven IX. szimfóniája szerepelt. A zenekari estek bevezetőjeként Vaszy Viktor tartott ismertető előadást a műről, s a vezényletével előadott klasszikus muzsikát az üzemi dolgozók százai hallgatták nagy figyelemmel. A sikerre való tekintettel ezeket a hangversenyeket a város többi nagyüzemében megismétlik. A TIT és a Filharmónia rendezésében ugyancsak Szegeden, valamint Hódmezővásárhelyen bérletes ifjúsági ismeretterjesztő hangversenysorozat indul. A négy hangversenyből álló bérleti sorozatban az első alkalommal klaszszikusokat (Beethoven: Egmontnyitány, Mozart: g-moll szimfónia és Beethoven: V. szimfónia) hallhattak a fiatal zenekedvelők. A második, romantikus esten Liszt- és Chopin-művek, a harmadik esten Haydn: Évszakok című műve (amely utoljára 25 esztendővel ezelőtt hangzott el Szegeden) szerepel majd a műsoron. A negyedik alkalommal modern (Debussy, Hacsaturján, Kodály stb.) művek hangzanak fel. A hangversenyeket a szegedi színház hangszeres szólistáinak közreműködésével rendezik, s minden koncert előtt szegedi zenetanárok tartanak előadást a művekről az ifjúságnak. — Mindig szerettem volna eljönni Magyarországra, ahol a skót irodalom remekműveire olyan nagy költők hívták fel az olvasóközönség figyelmét, mint Petőfi és Arany. Régóta készültem, hogy meglátogassam azt az országot, népet, amelynek történelme, múltja oly sok hasonlóságot mutat hazánk népének múltjával és történelmi sorsával. Reméljük, hogy a jövőben is lesznek népeink életének ilyen közös vonásai... — így kezdte a beszélgetést Christopher Murray Grieve, írói nevén Hugh MacDiarmid skót költő, aki a Kultúrkapcsolatok Intézetének vendégeként két hetet töltött Magyarországon. Végre most, 67 esztendős koromban, miután bejártam a világot, benne a Szovjetuniót, Lengyelországot, Csehszlovákiát, Bulgáriát, a Kínai Népköztársaságot és más népi demokratikus országokat — teljesült régi kívánságom, eljutottam Magyarországra is. Elárulhatom — folytatta vendégünk — nem számítottam arra, hogy ilyen nagyszerű élményekben lesz részem Magyarországon. Pedig én nem is előítéletekkel jöttem, mint ahogy sok honfitársam viseltetik az önök országa iránt. Ne vegyék azonban sértésnek magyar barátaim, ha most nem Budapest szépségeiről beszélek, vagy a rendkívül kedves vendéglátásról, bár ezekről is kellene szólnom. Én inkább azt mondom el, hogy mennyire büszke lehet Magyarország az irodalmára és a művészetére. Két hét nem nagy idő — mondotta a kiváló költő — de elegendő volt arra, hogy körülnézzek önöknél. S azt láttam, hogy íróik szorgalmasan alkotnak, rengeteg jó könyv jelenik meg, számos új művet játszanak színházaikban, olvasóközönségük pedig olyan széleskörű tömegeket ölel fel, amely ma Nagy-Britanniában elképzelhetetlen. Azt hiszem, elegendő ezt azzal illusztrálni, hogy Magyarországon még az angol irodalmi művek is nagyobb példányszámban látnak napvilágot, mint odahaza. Ha összehasonlítást tennénk a két ország között a megjelenő művek példányszáma tekintetében, Magyarország javára szolgálna az összehasonlítás. Mellékesen megemlítem — fűzte hozzá vendégünk —, hogy az irodalmi és a művészeti életben Magyarországon általában olyan fejlődés vám amellyel Anglia nem versenyezhet. Nem is szólok most arról, hogy önöknél tapasztalataim szerint a kultúra a közösség kincse, a szigetországban pedig a kiváltságosak előjoga. Önöknél hallatlan érdeklődés van az irodalom iránt — mondotta a továbbiakban a kiváló költő — s tapasztaltam, hogy az állam egyrészt erkölcsileg és anyagilag támogatja a népet szolgáló írókat, művészeket, másrészt következetesen gondoskodik arról, hogy az új társadalmat építő dolgozókhoz eljusson az emberek tudatát formáló, magas színvonalú új irodalom és művészet. Csak bámulni tudom a magyar olvasóközönség hatalmas érdeklődését a világirodalom klasszikusai iránt. S ha már alkalmam van rá, elmondom, hogy önök a klasszikusok kiadásában is túltesznek sok nagy, ugyancsak hagyományos kultúrával rendelkező országon. Megragadta a figyelmem az is, — folytatta Mac Diarmid — hogy a magyar könyvkiadás milyen okosan és gyorsan reagál a mai külföldi irodalom legfrissebb termékeire. A világ irodalmával való szoros kapcsolat fenntartását véleményem szerint igen jól szolgálja a Nagyvilág, vagy például a Modern Könyvtár sorozat. Nekem egyébként nagyon tetszik a magyar szépirodalmi kiadók munkája — mondta vendégünk. ízlésesen, gazdagon illusztrálva adják a jó könyvet az olvasó kezébe, s ami nem utolsó szempont: nagyon olcsón. A mi könyváraink nagyságával nem akarom önöket megijeszteni — tette hozzá a költő — de hát ezen nincs mit csodálkozni, hiszen nálunk a könyv üzlet, fényűzési cikk, Magyarországon pedig az egész nép művelődésének, nevelésének és szórakoztatásának eszköze. A továbbiakban hazája mai irodalmáról kérdezősködtünk a kiváló költőtől. Elmondotta, hogy a skót irodalom a legutóbbi 30—40 esztendő alatt igen nagyot fejlődött. A széleskörű skót nyelvújító mozgalom eddigi eredményeit és a gazdag népköltészet hagyományait felhasználva, a legjobb írók és költők azon fáradoznak, hogy világirodalmi rangra emeljék ennek a nagymúltú népnek az irodalmát. Rangos proletárirodalmat akarunk teremteni — mondotta vendégünk — s a legjobb íróink és költőink állnak ennek a törekvésnek az élvonalában. Más kérdésekre válaszolva Mac Diarmid beszélt arról, hogy hamarosan számos skót író művét fordítják magyar nyelvre, köztük Lewis Grassie Gibbson kommunista író kitűnő regénytrilógiáját. Megemlítette, hogy a megállapodások szerint egy válogatott verseit tartalmazó kötet ugyancsak megjelenik az Európa Könyvkiadó gondozásában. Tárgyalásokat folytatott ezenkívül a Corvina Könyvkiadóval, amelynek eredményeképpen előreláthatólag egy esztendő alatt Skóciában magyar prózai és versantológiát adnak ki, s ennek jelentős részét ő fordítja. Az antológiában a XIX. és a XX. századi magyar irodalmat szeretnék bemutatni olvasóiknak József Attiláig bezárólag — mondta a költő. Ez annál is inkább fontos lenne, mivel Skóciában mindössze Jókai egykét művét, Petőfinek pedig szinte csak a nevét, hírét ismerik — tette hozzá. Kedves íróvendégünk itt-tartózkodása alatt három előadást tartott. A Kultúrkapcsolatok Intézetében, a budapesti, majd a debreceni egyetemen ismertette meg hallgatóit Burns életművével és a mai skót irodalommal. Magyarországi tanulmányútja után néhány napra hazautazik, majd hat hónapra Bulgáriába látogat, ahol bolgár költők közreműködésével fordításokat készít a klasszikus és a modern bolgár irodalomból. Kocsis Sándor „MAGYARORSZÁG BÜSZKE LEHET IRODALMÁRA, MŰVÉSZETÉRE" Beszélgetés Hugh MacDiarmid skót költővel NÉPSZABADSÁG 1959. március 24. kedd Fel vörösök, diadalra! Az Állami Népi Együttes műsora a Tanácsköztársaság emlékére Igényes, értékes művészi munka az Állami Népi Együttes tanácsköztársasági emlékműsora. A tánc, a dal, a muzsika nyelvén kifejezni a magyar történelem egyik legjelentősebb korszakának, a Tanácsköztársaságnak az eszméit; a munkásmozgalomhoz, a Tanácsköztársasághoz méltó emlékműsort alkotni — ezzel a céllal ötvözték egybe a Fel vörösök, diadalra! című új produkciójukat. Már az első szám, az ismert induló (Elöljárunk a harcban) lelkes hangulatban indította az estét Elkoptatott jelző, de a jelen esetben igaz, átélt lendületes előadásban szólalt meg a dal. Szabó Ferenc Föltámadott a tenger című oratóriuma egyik részletének meggyőző erejű megszólaltatása után még nagyobb várakozás előzte meg az 1919-es dalokat feldolgozó Forradalmi képek — Karai József művének — előadását. A fiatal, tehetséges zeneszerző ismert vagy elfelejtett tizenkilences indulókat komponált megkapó hangvételű egységes műve. A Lantos Rezső vezette énekkar is ennek a szép kórusműnek előadásakor csillogtatta igazán teljes pompájában a képességeit A zenekar, Albert Istvánnal az élén, önállóan Liszt XV. rapszódiájának népi zenekari feldolgozásával szerepelt, s — miként már megszoktuk — Baross Gábor vezetésével pompás lendülettel muzsikált a táncok kísérőjeként is. Az együttes tánckara már az első rész Csata után című kuruc táborjelenetével (amely azonban túlstilizált indításával stílustörés érzését kelti a nézőben), a Katonafogás megrázó erejű megformálásával és a mondanivalójában kifejező ellentétet alkotó Kossuthtoborzó előadásával kitűnően megállta a helyét. A műsor legnagyobb eseménye és élménye s egyben megérdemelten legnagyobb sikere is a Latinka-ballada című táncdráma előadása. (A téma egyébként két művészi változatban is bemutatásra került: a Gulyás László kifejező, tartalmas zenéjére Rábai Miklós tervezte táncjáték mellett előadták Hamburger Jenő Latinka Sándorról szóló emigrációban írt, majd szólóénekre is megkomponált bensőséges hangú balladáját. Az altszólót Vereczkei Mária énekelte. A ballada megalkotásához segítséget nyújtottak az előző táncjáték-bemutatók tapasztalatai, de a Latinka-ballada minőségileg újat jelent. Elsősorban azért, mert proletárforradalmárok alakját jeleníti meg, s ezzel túllép a táncegyüttes eddigi „profilján”, a paraszti élet hagyományainak újjáfogalmazásán. S abban is újat hoz, hogy bővíti az együttes tagjainak művészi kifejező eszközeit, de jelentős a bemutató azért is, mert Rábai Miklós művészi útjának újabb, magasabb szintjét is dokumentálja. Rábai koreográfiára például a népi tánc hagyományainak felhasználása mellett a fehérek jellemzésénél, mulatozásaik színpadi ábrázolásánál bátran nyúl a kor társastáncaihoz, s egyúttal magas művészi igénnyel ötvözi egésszé a különféle elemeket. S az ábrázolás hiteles, meggyőző, magával ragadó. A négyrészes táncdráma hatásosan bizonyítja, hogy a népi tánc elemei jól használhatók a munkásmozgalom mondanivalóinak kifejezésére is. A mártírokra való emlékezés mellett a műsor egy másik táncjátéka a Tanácsköztársaság derűs napjait idézi. Szabad a Margitsziget címmel Petrovics Emil zenéjére ugyancsak Rábai Miklós alkotott vonzó hangvételű színes jelenetet. Az Állami Népi Együttes vej vörösök, diadalra! című műsorának magas színvonala az együttes valamennyi tagjának lelkes munkája, pompás teljesítménye arra jogosít, hogy még sok hasonló színvonalú és mai életünket megjelenítő új műsort várjunk a nagyhírű együttestől. Baranyai Hona Elutazott Budapestről Dávid Ojsztrah és Nyikolaj Anoszov Hatalmas sikerű magyarországi hangversenysorozat után elutazott Budapestről a magyar—szovjet barátság hónapjának két kiváló szovjet zeneművész vendége, Dávid Ojsztrah és Nyikolaj Anoszov. Búcsúzóul elmondották, hogy igen kellemes emlékekkel távoznak Magyarországról és mihelyt módjukban lesz, ismét szívesen látogatnak el hazánkba. (MTI)