Népszabadság, 1959. március (17. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-24 / 70. szám

! Húsvéti ajándékot a a Képcsarnoktól! . Festmények, iparművészeti tárgyak részletre is. Csók Galéria, V., Váci u. 25. 8 Két Sosztakovics-mű magyarországi bemutatója . ■/. idei magyar—szovjet barát­ A­sági hónap keretében két je­lentős szovjet zenei alkotás bemu­tatója hangzott el Budapesten. Mindkettő, a XI. szimfónia és a Hegedűverseny, a mai szovjet ze­ne egyik világhírű képviselőjé­nek, Dmitrij Sosztakovicsnak a műve. A két művet az is közel hozza egymáshoz, hogy kis idő­beli különbséggel mindkettő a legutóbbi évek terméke, és mind­két mű a világ zenei érdeklődésé­nek homlokterébe került. A XI. szimfónia, melynek alcí­me „Az 1905. év”, konkrét prog­ram szimfonikus fogalmazásá­ban fejezi ki a mai szovjet ember visszaemlékezéseit az 1905-ös for­radalomra. A szimfóniának egyik legnagyobb érdeme, hogy a mun­kásosztály harcának ezt a hősi és dicsőséges eseményét a munkás­osztály kultúrájából merített ze­nei kifejezőeszközökkel ábrázolja Sosztakovics magas színvonalú és megragadó műzenei formában. A munkásosztály zenekultúrájá­nak bevonása a „magas” műze­nébe, mint a zeneművészet szo­cialista irányú továbbfejlődésének problémája, nem újkeletű prob­léma, hanem nagyjából a szovjet zeneszerzés kialakulásával egy­idős. A munkásosztály zenekul­túráját a munkásosztály harcait kísérő dalok, az úgynevezett tö­megdalok képviselik a legvilágo­sabban. A szovjet műzene fejlő­­dése során (és Sosztakovics fejlő­dése során is) a tömegdalok mű­zenei alkalmazásának többféle megoldásával kísérleteztek. Volt olyan elképzelés és megoldás, hogy (hasonlóan a paraszti nép­zene műzenei alkalmazásának kezdeti módjához) a tömegdalokat fel kell dolgozni és esetleg na­gyobb zenei formákban kell azo­kat megfelelően elhelyezni (Sosz­takovics: Óda a hazáról). Ennél magasabbrendű és művészibb el­képzelés és megoldás az, hogy egyes tömegdalok idézése nélkül a tömegdalok hangvételét, zenei légkörét, intonációját kell átvinni nagyobb műzenei formákba (pél­dául Sosztakovics: Dal az erdőrel­­oratórium). A XI. szimfóniában Sosztakovics e két mód szintézi­sét teremtette meg. E kétfajta elem nagyszerű intonációs egy­sége jellemzi a szimfónia egészét (a III. tétel kivételével, ahol a Munkásgyászinduló kiesik a szer­ző teremtette szimfonikus keret­ből, ezért nem is hat őszintének). Bár a műnek vannak gyengéi is (mint a Sosztakovicsnál gyakran fellépő túlméretezettség, különö­sen az I. tétel indulásánál, vagy a tartalmilag ugyan indokolt, de he­lyenként túlzott ütőhangszerhasz­nálat, főleg a II. tétel fogatójá­nak csúcspontján), de az egész al­kotást a pártos eszmeiség és en­nek magasrendűen művészi, szug­­gesztív szimfonikus kifejezése jel­lemzi. Miután a zenei szocialista realizmusnak számtalan útja le­hetséges, teljesen helytelen lenne azt állítani a XI. szimfóniáról, hogy ez „a” szocialista realizmus a zenében. De azt feltétlenül meg kell állapítanunk, hogy a zenei szocialista realizmus egyik útjá­nak világra szóló jelentőségű ered­ménye ez a remekmű. A magyar­­országi bemutatóelőadás minden dicséretet megérdemlően jól si­került. Komor Vilmos karmester odaadó, lelkes művészete az Ál­lam­i Hangversenyzenekar segítsé­gével ellenállhatatlan hatású, egy tömbből faragott monumentummá formálta a csaknem 70 perces, té­telszünetek nélkül egybekompo­nált szimfóniát. S­osztakovics jellegzetesen szim­fonikus zeneszerző; ennek ragyogó példája a Hegedűverseny, amelynek értelemszerűen inkább azt a címet kellene adni, hogy Szimfónia szólóhegedűre és nagy­zenekarra. Már a tételek száma és sorrendje is szimfóniára utal: a szokásos három tétel helyett négy, sőt az önálló tételként ható szóló­­kadenciával együtt lényegében öt a tételek száma. A tételek olyan egymásutánja, hogy lassú, gyors, lassú, recitativo jellegű intermez­zo, gyors — szintén szimfónia­elképzelésre utal. A szólóhegedű és a zenekar viszonya is merőben más, mint a hagyományos ver­senyműveknél. Bár a hegedű mindvégig szólisztikus szerepet tölt be (sőt a majdnem 40 per­ces műben a szólóhegedű alig szünetel!), ezt a szólisztikus sze­repet a komponista olyan szerve­sen beleágyazta a szimfonikus koncepció egészébe, hogy a he­gedűszólam minden szólisztikus hivalkodástól mentesen csak ré­sze a szimfonikus egésznek (mind­ez a hegedűszólam zenei és tech­nikai jelentőségét nem kisebbíti, hanem éppen növeli). A Hegedűversenynek e szimfó­niaszerű megoldása nem külsősé­­ges formai „ötlet”, hanem a mon­danivaló szimfóniaszerű emelke­dettségének sajátos kifejezésbeli megoldása. Sosztakovics, aki nagy szimfonikus alkotásaiban ed­dig a kiélezett drámai konfliktu­sok, a sötét színek és a démonian groteszk ábrázolásának volt a mestere, a Hegedűverseny ele­mentáris sodrású utolsó tételében az emberi közösség életörömtől sugárzó derűjének nagyszerű hangját találta meg (a szűnni nem akaró tapsokra a tételt meg is kellett ismételni). Új művet ilyen páratlan inten­zitású előadásban még nem hal­lott a magyar közönség! Igaz, a hegedűszólamot Dávid Ojsztrah játszotta (akinek a mű megszüle­tése körül is nagy érdemei van­nak), a Rádiózenekart pedig Nyi­­kolaj Anaszov vezényelte kitű­nően. Sárai Tibor Üzemi hangversenyek és ismeretterjesztő ifjúsági bérleti zenekari estek Szegeden (Tudósítónktól.) A szegedi Bartók Béla Szimfo­nikus Zenekar, a helyi Zenebará­tok Kórusa és a Nemzeti Szín­ház művészei több szegedi üzem­ben — így a kenderfonógyárban és a ruhagyárban — hangver­senyt rendeztek. A hangversenyek műsorán Beethoven IX. szimfó­niája szerepelt. A zenekari estek bevezetőjeként Vaszy Viktor tar­tott ismertető előadást a műről, s a vezényletével előadott klasszi­kus muzsikát az üzemi dolgozók százai hallgatták nagy figyelem­mel. A sikerre való tekintettel ezeket a hangversenyeket a város többi nagy­üzemében megismét­lik. A TIT és a Filharmónia rende­zésében ugyancsak Szegeden, va­lamint Hódmezővásárhelyen bér­letes ifjúsági ismeretterjesztő hangversenysorozat indul. A négy hangversenyből álló bérleti soro­zatban az első alkalommal klasz­­szikusokat (Beethoven: Egmont­­nyitány, Mozart: g-moll szimfónia és Beethoven: V. szimfónia) hall­hattak a fiatal zenekedvelők. A második, romantikus esten Liszt- és Chopin-művek, a harmadik es­ten Haydn: Évszakok című műve (amely utoljára 25 esztendővel ez­előtt hangzott el Szegeden) szere­pel majd a műsoron. A negyedik alkalommal modern (Debussy, Hacsaturján, Kodály stb.) művek hangzanak fel. A hangversenye­ket a szegedi színház hangszeres szólistáinak közreműködésével rendezik, s minden koncert előtt szegedi zenetanárok tartanak elő­adást a művekről az ifjúságnak. — Mindig szerettem volna el­jönni Magyarországra, ahol a skót irodalom remekműveire olyan nagy költők hívták fel az olvasóközönség figyelmét, mint Petőfi és Arany. Régóta készül­tem, hogy meglátogassam azt az országot, népet, amelynek törté­nelme, múltja oly sok hasonlósá­got mutat hazánk népének múlt­jával és történelmi sorsával. Re­méljük, hogy a jövőben is lesz­nek népeink életének ilyen közös vonásai... — így kezdte a be­szélgetést Christopher Murray Grieve, írói nevén Hugh Mac­Diarmid skót költő, aki a Kul­­túrkapcsolatok Intézetének ven­dégeként két hetet töltött Ma­gyarországon. Végre most, 67 esztendős ko­romban, miután bejártam a vilá­got, benne a Szovjetuniót, Len­gyelországot, Csehszlovákiát, Bul­gáriát, a Kínai Népköztársaságot és más népi demokratikus orszá­gokat — teljesült régi kívánsá­gom, eljutottam Magyarországra is. Elárulhatom — folytatta ven­dégünk — nem számítottam arra, hogy ilyen nagyszerű élmények­ben lesz részem Magyarországon. Pedig én nem is előítéletekkel jöttem, mint ahogy sok honfitár­sam viseltetik az önök országa iránt. Ne vegyék azonban sértésnek magyar barátaim, ha most nem Budapest szépségeiről beszélek, vagy a rendkívül kedves vendég­látásról, bár ezekről is kellene szólnom. Én inkább azt mondom el, hogy mennyire büszke lehet Magyarország az irodalmára és a művészetére. Két hét nem nagy idő — mondotta a kiváló költő — de elegendő volt arra, hogy kö­rülnézzek önöknél. S azt láttam, hogy íróik szorgalmasan alkot­nak, rengeteg jó könyv jelenik meg, számos új művet játszanak színházaikban, olvasóközönségük pedig olyan széleskörű tömegeket ölel fel, amely ma Nagy-Britan­­niában elképzelhetetlen. Azt hi­szem, elegendő ezt azzal illuszt­rálni, hogy Magyarországon még az angol irodalmi művek is na­gyobb példányszámban látnak napvilágot, mint odahaza. Ha összehasonlítást tennénk a két or­szág között a megjelenő művek példányszáma tekintetében, Ma­gyarország javára szolgálna az összehasonlítás. Mellékesen meg­említem — fűzte hozzá vendé­günk —, hogy az irodalmi és a művészeti életben Magyarorszá­gon általában olyan fejlődés vám amellyel Anglia nem versenyez­het. Nem is szólok most arról, hogy önöknél tapasztalataim sze­rint a kultúra a közösség kincse, a szigetországban pedig a kivált­ságosak előjoga. Önöknél hallatlan érdeklődés van az irodalom iránt — mondot­ta a továbbiakban a kiváló költő — s tapasztaltam, hogy az állam egyrészt erkölcsileg és anyagilag támogatja a népet szolgáló író­kat, művészeket, másrészt követ­kezetesen gondoskodik arról, hogy az új társadalmat építő dolgozók­hoz eljusson az emberek tudatát formáló, magas színvonalú új iro­dalom és művészet. Csak bámul­ni tudom a magyar olvasóközön­ség hatalmas érdeklődését a vi­lágirodalom klasszikusai iránt. S ha már alkalmam van rá, el­mondom, hogy önök a klassziku­sok kiadásában is túltesznek sok nagy, ugyancsak hagyományos kultúrával rendelkező országon. Megragadta a figyelmem az is, — folytatta Mac Diarmid — hogy a magyar könyvkiadás milyen okosan és gyorsan reagál a mai külföldi irodalom legfrissebb ter­mékeire. A világ irodalmával va­ló szoros kapcsolat fenntartását véleményem szerint igen jól szol­gálja a Nagyvilág, vagy például a Modern Könyvtár sorozat. Nekem egyébként nagyon tetszik a ma­gyar szépirodalmi kiadók munká­ja — mondta vendégünk. ízlése­sen, gazdagon illusztrálva adják a jó könyvet az olvasó kezébe, s ami nem utolsó szempont: na­gyon olcsón. A mi könyváraink nagyságával nem akarom önö­ket megijeszteni — tette hoz­zá a költő — de hát ezen nincs mit csodálkozni, hiszen nálunk a könyv üzlet, fényűzési cikk, Ma­gyarországon pedig az egész nép művelődésének, nevelésének és szórakoztatásának eszköze. A továbbiakban hazája mai iro­dalmáról kérdezősködtünk a ki­váló költőtől. Elmondotta, hogy a skót irodalom a legutóbbi 30—40 esztendő alatt igen nagyot fejlő­dött. A széleskörű skót nyelvújító mozgalom eddigi eredményeit és a gazdag népköltészet hagyomá­nyait felhasználva, a legjobb írók és költők azon fáradoznak, hogy világirodalmi rangra emeljék en­nek a nagymúltú népnek az iro­dalmát. Rangos proletárirodalmat akarunk teremteni — mondotta vendégünk — s a legjobb íróink és költőink állnak ennek a törek­vésnek az élvonalában.­­ Más kérdésekre válaszolva Mac Diar­mid beszélt arról, hogy hamaro­san számos skót író művét fordít­ják magyar nyelvre, köztük Le­­wis Grassie Gibbson kommunista író kitűnő regénytrilógiáját. Meg­említette, hogy a megállapodások szerint egy válogatott verseit tar­talmazó kötet ugyancsak megje­lenik az Európa Könyvkiadó gon­dozásában. Tárgyalásokat folyta­tott ezenkívül a Corvina Könyv­kiadóval, amelynek eredménye­képpen előreláthatólag egy esz­tendő alatt Skóciában magyar prózai és versantológiát adnak ki, s ennek jelentős részét ő for­dítja. Az antológiában a XIX. és a XX. századi magyar irodal­mat szeretnék bemutatni olva­sóiknak József Attiláig bezáró­lag — mondta a költő. Ez annál is inkább fontos lenne, mivel Skóciában mindössze Jókai egy­két művét, Petőfinek pedig szin­te csak a nevét, hírét ismerik — tette hozzá. Kedves íróvendégünk itt-tartóz­­kodása alatt három előadást tar­tott. A Kultúrkapcsolatok Inté­zetében, a budapesti, majd a deb­receni egyetemen ismertette meg hallgatóit Burns életművével és a mai skót irodalommal. Magyar­­országi tanulmányútja után né­hány napra hazautazik, majd hat hónapra Bulgáriába látogat, ahol bolgár költők közreműködésével fordításokat készít a klasszikus és a modern bolgár irodalomból. Kocsis Sándor „MAGYARORSZÁG BÜSZKE LEHET IRODALMÁRA, MŰVÉSZETÉRE" Beszélgetés Hugh Mac­Diarmid skót költővel NÉPSZABADSÁG 1959. március 24. kedd Fel vörösök, diadalra! Az Állami Népi Együttes műsora a Tanácsköztársaság emlékére Igényes, értékes művészi mun­ka az Állami Népi Együttes ta­nácsköztársasági emlékműsora. A tánc, a dal, a muzsika nyelvén ki­fejezni a magyar történelem egyik legjelentősebb korszakának, a Ta­nácsköztársaságnak az eszméit; a munkásmozgalomhoz, a Tanács­­köztársasághoz méltó emlékmű­sort alkotni — ezzel a céllal öt­vözték egybe a Fel vörösök, dia­dalra! című új produkciójukat. Már az első szám, az ismert in­duló (Elöljárunk a harcban) lel­kes hangulatban indította az estét Elkoptatott jelző, de a jelen eset­ben igaz, átélt lendületes előadás­ban szólalt meg a dal. Szabó Fe­renc Föltámadott a tenger című oratóriuma egyik részletének meg­győző erejű megszólaltatása után még nagyobb várakozás előzte meg az 1919-es dalokat feldolgozó Forradalmi képek — Karai József művének — előadását. A fiatal, tehetséges zeneszerző ismert vagy elfelejtett tizenkilences indulókat komponált megkapó hangvételű egységes műve. A Lantos Rezső vezette énekkar is ennek a szép kórusműnek előadásakor csillog­tatta igazán teljes pompájában a képességeit A zenekar, Albert Istvánnal az élén, önállóan Liszt XV. rapszó­diájának népi zenekari feldolgo­zásával szerepelt, s — miként már megszoktuk — Baross Gábor ve­zetésével pompás lendülettel mu­zsikált a táncok kísérőjeként is. Az együttes tánckara már az el­ső rész Csata után című kuruc tá­borjelenetével (amely azonban túlstilizált indításával stílustörés érzését kelti a nézőben), a Kato­nafogás megrázó erejű megformá­lásával és a mondanivalójában ki­fejező ellentétet alkotó Kossuth­­toborzó előadásával kitűnően megállta a helyét. A műsor legnagyobb eseménye és élménye s egyben megérdemel­ten legnagyobb sikere is a Latin­­ka-ballada című táncdráma elő­adása. (A téma egyébként két művészi változatban is bemuta­tásra került: a Gulyás László ki­fejező, tartalmas zenéjére Rábai Miklós tervezte táncjáték mellett előadták Hamburger Jenő Latin­ka Sándorról szóló emigrációban írt, majd szólóénekre is megkom­ponált bensőséges hangú balladá­ját. Az altszólót Vereczkei Mária énekelte.­ A ballada megalkotásához se­gítséget nyújtottak az előző tánc­játék-bemutatók tapasztalatai, de a Latinka-ballada minőségileg újat jelent. Elsősorban azért, mert proletárforradalmárok alakját jeleníti meg, s ezzel túllép a táncegyüttes eddigi „profilján”, a paraszti élet hagyományainak új­­jáfogalmazásán. S abban is újat hoz, hogy bővíti az együttes tag­jainak művészi kifejező­ eszközeit, de jelentős a bemutató azért is, mert Rábai Miklós művészi útjá­nak újabb, magasabb szintjét is dokumentálja. Rábai koreográfiár­­a például a népi tánc hagyomá­nyainak felhasználása mellett a fehérek jellemzésénél, mulatozá­saik színpadi ábrázolásánál bátran nyúl a kor társastáncaihoz, s egyúttal magas művészi igénnyel ötvözi egésszé a különféle eleme­ket. S az ábrázolás hiteles, meg­győző, magával ragadó. A négy­részes táncdráma hatásosan bi­zonyítja, hogy a népi tánc elemei jól használhatók a munkásmoz­galom mondanivalóinak kifejezé­sére is. A mártírokra való emlékezés mel­lett a műsor egy másik táncjátéka a Tanácsköztársaság derűs napjait idézi. Szabad a Margitsziget cím­mel Petrovics Emil zenéjére ugyancsak Rábai Miklós alkotott vonzó hangvételű színes jelenetet. Az Állami Népi Együttes vej vörösök, diadalra! című műsorá­nak magas színvonala az együttes valamennyi tagjának lelkes mun­kája, pompás teljesítménye arra jogosít, hogy még sok hasonló színvonalú és mai életünket meg­jelenítő új műsort várjunk a nagy­hírű együttestől. Baranyai Hona Elutazott Budapestről Dávid Ojsztrah és Nyikolaj Anoszov Hatalmas sikerű magyarországi hangversenysorozat után elutazott Budapestről a magyar—szovjet barátság hónapjának két kiváló szovjet zeneművész vendége, Dá­vid Ojsztrah és Nyikolaj Anoszov. Búcsúzóul elmondották, hogy igen kellemes emlékekkel távoznak Magyarországról és mihelyt mód­jukban lesz, ismét szívesen láto­gatnak el hazánkba. (MTI)

Next