Népszabadság, 1960. április (18. évfolyam, 78-102. szám)

1960-04-27 / 99. szám

1960. április 27, szerda S­ZÜLŐKNEK NEVELÉSRŐL Szülői hiúságok A múlt héten az egyik vidéki általános iskola első osztályát látogattam. A tanítónő éppen írás­órát tartott a gyerekeknek. Szava­kat, egyszerű mondatokat másol­tak a tábláról. Végignéztem a fü­zeteket, s valamennyi tiszta és rendes volt — egy kivételével. A gazdája, S. Péterke szöghajú, ke­rekarcú, riadtszemű kisfiú. A ke­ze tiszta, de a füzete! — Szomorú eset! — állt meg mellettem a tanítónő. — S elkese­rítő, hogy mit sem tehetek. — Majd megtanulja ő is — vi­gasztaltam. — így nehezen... — vette el a gyerektől a füzetet és visszalapo­zott az első oldalakra. — Nézze csak! Mintha nem is Péterke írta volna. Valóban. Formásan gömbölyödő betűk sorakoztak egymás mel­lett. — Az első oldalakat még bal­kézzel írta — magyarázta a taní­tónő. — Azután egyik napról a másikra megtiltották a szülei. Va­laki rájuk ijesztett, hogy suta lesz a gyerek, s azóta jobb kézzel kényszerítik írni. Bizony gyakran meg is verik ... — S maga szerint? — Nincs abban semmi rossz, ha a gyerek történetesen balkezes. Az apám is az volt, pedig finom mű­szerészmunkát végzett. S nemrég láttam a televízióban egy asztali­tenisz-mérkőzést. Az egyik magyar játékos, Földi, balkézzel játszott — s nem is rosszul. De tudok hí­res festőkről és írókról is, akik balkézzel alkották legszebb mű­veiket ... — S miért nem engedik Péter­­két balkézzel írni? — Az én gyerekemre senki se mondja, hogy suta! — érvel a ma­ma. — Ne nevessen rajta senki, ha társaságba megyünk és ő bal kézzel fogja a kanalat... Az apa szinte semmit sem tud a dologról. Későn jár haza, még egyszer sem látta Péterke könny­től maszatos, keserves ábrázatát, amikor háta mögött a fakanállal hadonászó mamával, a házifeladat megírásával küszködik. Mondta ugyan még évekkel ezelőtt, ami­kor Péterke először fogta bal ke­zébe a kanalat, hogy nem lesz ez jó, de a felesége akkor csak ne­vetett rajta: „hagyd csak, hiszen olyan mulatságos!" Ha akkor szép szóval ráveze­tik — mert akkor még üd­vös lett volna —, ma nem tarta­nának itt. De ha most mégis bal­kezes, úgy meg kellene érteniük, hogy az életben semmi hátránya nem származik a gyereknek ebből. De nem. Erőltetik, büntetik, gyöt­rik a gyereket, mert bántja az édesanya hiúságát: megszólják ér­te a szomszédok. Ha egyedül S. Péterkével tör­ténne a dolog, nem tenném szóvá. De sokan vannak az S. Péterkék, akik szüleik hiúsága miatt szen­vednek. És nemcsak azért, mert balkezesek... B. Klári hetedik osztályos kis­lánnyal szintén az egyik vidéki iskolában találkoztam. A harma­dik padban ült, s minduntalan szomszédja füzetébe leselkedett, hogy lemásolja a feladatot, amit a tanárnő a táblára írt. Megkér­deztem: — Ha rosszul látsz, miért nem viselsz szemüveget? Kitérő válaszokat adott és csak akkor mondta ki az igazságot, amikor a szünetben együtt kér­dezgettük tovább a tanárnővel. — Anyukám azt mondta, hogy a szemüveges lányok nem men­nek férjhez... Az iskola orvosa tehetetlen. — Még tavaly felírtam a gye­reknek szemüveget — mondja —, de ki sem váltották. Amikor be­hívattam az anyját, meg sem hallgatott, egyre csak azt hajto­gatta: „kinövi a gyerek ...” És sajnos, nem B. Klári az egyetlen. Csak itt, a mi iskolánkban leg­alább öt olyan kislányról tudok, akinek gyönge a szeme, mégsem visel szemüveget... A szakorvosok véleménye sze­rint két-három év alatt annyira megerősödhetne a legtöbb gyerek­nek a szeme, hogy utána ta­lán még szemüveget sem kellene viselniük, így azonban mind rom­lik a szemük és a homályos látás nemcsak iskolai munkájukban zavarja a gyerekeket, hanem mindennapi életükben is. Ügyet­lenné, félszeggé válnak egészséges szemű társaik között. Mindez a szülők hiúságáért... De vannak a szülői hiúságnak más megnyilvánulásai is. Ezek ugyan kevésbé károsak a gyermekek testi egészségére, de annál inkább visszahatnak szel­lemi fejlődésükre, jellemalakulá­sukra. Például: A félévi bizonyítványosztás után több gyermek is panaszolta, hogy azért kapott ki otthon, mert tornából, énekből vagy éppen ké­zimunkából csak négyese volt. Szüleik azt követelték tőlük, hogy tiszta ötös bizonyítványt vigyenek haza év végére. S a gyerekek? Sírva mondta az egyik: — Nem tehetek róla, ha nincs jó hallásom ... A másik: — Ügyetlen vagyok, nem az én hibám. Nem sikerül úgy a kézi­munkám, ahogyan szeretném ... A harmadik: — Hiába az akarat, a tornához ügyesség is kell... Ez nem olyan tantárgy, mint a földrajz. Azt megtanulhatom, de a torna más. Anyukám azonban nem érti ezt... Több szülő ilyenkor nemcsak a gyereket, hanem a tanárokat is hibáztatja: „Igazán megadhatta volna énekből is az ötöst...” Az nem érdekli az ilyen szülőket, hogy a gyerek esetleg nem ér­demli meg? Nekik csak az a fon­tos, hogy eldicsekedhessenek a szomszédoknak, ismerősöknek: „Színötös bizonyítványt hozott haza a kislányom, a kisfiam ...” Akadnak aztán olyan szülők, akik csupán azért, hogy eldicse­kedhessenek gyermekük kiváló képességeivel, a legkülönfélébb különórákra járatják gyermekü­ket — vívásra, balettra, nyelv­órákra, zongoraórára és így to­vább — függetlenül attól, hogy van-e tehetsége hozzá a gyerek­nek vagy sem. Ismerek olyan har­madik osztályos kislányt, akinek az a legnagyobb problémája, mi­kor játszhatna végre egy órácskát. És mit mondjak arról az édes­anyáról, akit a múlt napok­ban láttam a fodrászüzletben, amint éppen szakértelemmel szemlélte, hogy miként hauerol­­ják tizennégy éves kislánya haját vagy, aki tetőtől talpig nylonba és a legmodernebb divat szerint öltözteti általános iskolás gyere­két? A gyermeke kedvéért teszi ezt? Lehetséges, de semmiképpen sem gyermeke érdekében. A szülői hiúság nagyon sokszor forrása a kényeztetésnek, a túl­terhelésnek, a gyerekek szenve­désének, kínlódásának. Sőt, nem­egyszer ez az oka a tanárok hi­­báztatásának, s ebből eredően az iskola és a szülői ház közti kap­csolat szétszakadásának. Pedig ma már csaknem minden szülő látja, hogy hová vezethet a ké­nyeztetés, de hát sajnos ezt saját családjukban legtöbbször nem­igen veszik észre. Tudják, hogy minden gépnek van teherbíró ké­pessége, de arról elfeledkeznek, hogy a gyermeket sem lehet any­­nyiféle különórával terhelni. S a tanárokat minduntalan hibáztató szülők között ritkán akad, aki saját „nevelési elveit” is megvizs­gálja. Pedig legtöbbször ez hoz­hatna kielégítő eredményt. Saját magukkal elnézőbbek az emberek, s a hibák nem mindig ilyen szem­betűnően jelentkeznek, mint az említett példákban. A hibák sok­szor csak apróságoknak tűnnek, de a ma még látszólagos aprósá­gok holnapra súlyos, sokszor hely­rehozhatatlan hibákhoz vezethet­nek. S az ok legtöbb esetben: a szülők hiúsága. Nem gyermekük érdeke, egészséges fejlődése a mérték számukra, hanem a szom­szédok, az ismerősök szava, irigy­kedő dicsérete. S az áldozat: min­den esetben a gyerek. Prukner Pál NÉPSZABADSÁG ÉGRENYÍLÓ ABLAK Új magyar film Két világ — a tegnap és a ma — határán játszódik a törté­net. A ház, amelyben a film hő­sei laknak, maga a múlt; ócska, düledező és piszkos. Sivár folyo­sóin úgy sorakoznak egymás mel­lett az egyforma lakások, mint a börtönben a cellák. A téren azon­ban, ahová az ablakok néznek, már a jelenbe­n a jövőbe látni. A napfényben modern, korszerű épületek emelkednek. Középen szökőkút ontja a vizet. Ebben a felemás környezetben bontakozik ki egy édesanya és három gyermekének élettörténete. Nevezhetnénk nagyvárosi pilla­natképnek, erkölcsrajznak, ha va­lamiféle műfaji meghatározást keresnénk. írója, Gerencsér Mik­lós a témát kisregénynek dolgozta fel. Szemléletének erénye, hogy nem idealizálta a vagányromanti­kát, de mintha az elmélyült, sok­oldalú, bonyolult lélekrajz ked­véért az általános képet sötétebb­­re festette volna a valóságosnál. A konfliktusok így kétségtelenül élesebbek, a jellemek plasztiku­­sabbak, de a könyv soraiból bizo­nyos fokú — ha nem is szándékolt — komorság árad. Vadász Imre, a forgatókönyv írója nyilvánvalóan érezte ezt é­s összhatásában megkísérelte el­kerülni. Ennek a szándékának vannak pozitív és negatív ered­ményei. Az előbbi: az egészséges egyensúly helyreállítása, a konst­ruktív figurák megerősödése, a legfiatalabb fiú, a válaszút előtt álló Cinege alakjának előtérbe állítása. Dramaturgiailag szeren­csés — a regény kompozíciójához képest — Huszár művezető fo­kozottabb szerepeltetése. Szemé­lyében rokonszenvesen testesül meg a mások gondjaival, bajaival, sorsával is törődő, szocialista módra gondolkozó ember típusa. Helyes a középső testvér, a va­gány Jumbó ellentmondásos visel­kedésének egyértelműbb, világo­sabb beállítása és több, a film szempontjából felesleges epizód, figura leválasztása. Egyúttal azonban kísértett — és hatott is — a túlzott leegyszerűsítés veszé­lye. A legidősebb fiú, Fecó való­sággal kiesik a cselekmény vona­lából, s egyszerű epizodistává szürkül. Vadász Imrének ügyelnie kellett volna arra, hogy ilyen mértékben ne kerüljön szembe Gerencsér Miklós eredeti — a re­gényben lefektetett — elképzelé­sével. Nem szabad ugyanis megfeled­kezni arról, hogy az Égrenyíló ablak — amint mondottuk — egy édesanya és három fia története. Megengedhetők — s ez a forgató­könyv-író joga — a műfajnak megfelelő változtatások, de ekko­ra hangsúlyeltolódás már a törté­net szerkezetét fenyegeti. Ezt igyekszik pótolni Huszár műveze­tő erőteljesebb körvonalazása és a gyári képek sora. Vagyis a dol­gozó embereknek az a világa, amelyet a kisregényben Fecó képe­s viselt markánsabban. Értéke a filmnek, hogy ezt a­­ világot vonzóan, érdekesen tudja ábrázolni. Érzékelteti a munkáskollektívák erejét, s a ten­­gelycsere-jelenetben Cinege szem­szögéből az első jól végzett mun­ka örömét is. Kissé talán túl szép is az iparitanuló-iskola képe, mintha az alkotók itt még a külsőségekkel, a környezettel pró­bálnák megnyerni nemcsak Cine­ge, de a nézők szívét is. Kedves, de felületes Zsófi figurája. Vele pedig — érzelmi alapon is — erő­teljesebben lehetett volna hatni. A másik világ színfoltjai széle­sebb ecsetvonásúak. A forgató­­könyv kellő teret szentel a kül­telki „gallerik” kifejlődésének, végigvezetve, hogy miként lesz a „jó hecc”-ből, imponáló virtusko­dásból végül is bűnügyi akta. Ge­rencsér kisregénye eredetiben részletezőbb, néhol nyersebb is. Vadász forgatókönyve inkább a fokozatosságot szemlélteti hatá­sosan. Mindössze a mozijelenet ér el — véleményünk szerint — a kí­vánthoz képest éppen ellenkező hatást. Az átdolgozás, illetőleg feldolgozás folyamán Aliz közön­séges figurája ugyan finomabbá, de lényegesen erőtlenebbé is vált. Gazdagodott viszont, s helyesen, ellenszenvesebbé vált: Jumbó. Ő az a pólus, akinek taszítania kell. S tegyük hozzá: nemcsak a filmbeli Cinegét, de az esetleg a nézőtéren üldögélő hozzá ha­sonló Cinegéket is! Ebből a szem­pontból igen helyes epizód annak a szemléltetése, hogy ezek a Jumbó-fajta legények valóban nem sajnálják még a testvérüket sem. Ha a vélt érdekük úgy kí­vánja, az édesanyjukat is meg­lopják. Innen már törvényszerű az út odáig, hogy Jumbó a film végén lesújtson Cinege fejére a franciakulccsal, amikor Cinege felébredő lelkiismeretével meg­akadályozza a tervezett kasszafú­rást. Jumbó jelleme világos. Nagy­legény a nála gyengébbek között, viszont az erő — Huszár, a főpin­cér, vagy Fecó ereje — tüstént meghunyászkodásra kényszeríti. Az Égrenyíló ablak mai tör­ténet. Kísértő árnyai a múlt­ból maradtak itt egünkre felhő­nek, napfényes örömei pedig a jövő felé mutatnak sokat ígérő perspektívát. Tagadhatatlan, mindkettő vonzó Cinegének. Az egyik rosszul értelmezett roman­tikájával, a másik egészséges, a jó ösztönökre, szándékokra építő lehetőségekkel. A válaszúton vé­gül is dönteni kell. S ha az ered­ményt a film nem is mondja ki, a néző megérzi. Jumbó útja a bör­tön felé vezet, a Huszár műveze­tő nyújtotta gyári munka pedig a megbecsülést, a képzőművészeti körben a művészi vágyak kielé­gítését, s talán évek múltán eset­leg Zsófi oldalán a beteljesedő szerelmet jelenti. Kis József, a közismert doku­mentumfilm rendező szerencsés kézzel nyúlt a témához. Érett biz­tonsággal, jó ízléssel alkalmazta filmre a forgatókönyvet. Mérték­tartóan, mégis kellő tempóval te­remtve meg az Égrenyíló ablak felemás hangulatát. Ügyelt arra, hogy a hangsúlyok pontosak le­gyenek, sem a jó, sem a rossz ne váljon túlzottá. Ebben írói törek­vései is segítették. Stílusát a kife­jezésmód frissesége, a hangulati elemek fölényes alkalmazása, ará­nyos kompozícióérzék jellemzi. Hildebrand István — a legutób­bi években — mindinkább a ma­gyar operatőrgárda élvonalába került. Képei mindenkor kifeje­zők és célratörők. Egy-egy beál­lítással is rendkívül sokat mond. Jó munkatársa a rendezőnek: az a fajta művész, aki képességeivel gyakran feledteti a forgatókönyv vázlatosabban megírt pillana­tait is. A népes színészgárda általá­ban megteszi a magáét. Ugyanis a filmben nincsenek valóban há­lás szerepek. Dayka Margit lágy színekkel, mégis erőteljesen ele­veníti meg a három gyerek özvegy édesanyja, Fazekasné figuráját. Megnyerő és fiatalos lendületű Cs. Németh Lajos (Cinege). Elhi­hető Sztanitay István hányaveti Jumbója. Suka Sándor természe­tes, egyszerű eszközökkel formál­ja meg Huszár művezetőt. Söte Attilával (Fecó), mint mondottuk, igen mostohán bánt a forgató­­könyv. Akárcsak a két női sze­replővel, Gordon Zsuzsával (Aliz) és Pap Évával (Zsófi). A Budapest Stúdiónak ez az új filmje, ha vannak is művészi gyengéi, elgondolkoztató mai té­mát tárgyal, s ez nem kis érdeme. Ábel Péter ÜNNEPNAPOK ÖLTÖZTETŐI KICSI SZÍNES ZÁSZLÓK, egy­­egy betű mindegyik közepén. A „H” a hidakat jelenti, az úttestek rövidítése: „17". Szaporodnak-sű­­rűsödnek ilyenkor, május előtt a színes jelzőzászlócskák egy térké­pen , a tervezőműhely falán mu­tatják. Budapest ünneplő ruháját merrefelé rendezgetik éppen a kiállításokat Kivitelező Ipari Vál­lalat — rövid, népszerűbb nevén, a „Dekor" — munkásai. Az elnevezés kevesebbre utal a valóságnál, hiszen nemcsak hazai és nemzetközi vásárok, kiállítások pavilonberendezése, dekorációja készül e Gyáli úti üzemben. Itt tervezik, szabják, festik a főváros „öltözetét", alkalmanként az ezer­féle díszt, a brokátselyem és a szaténlobogókat, a transzparense­ket, s az ünnepi felvonulások út­vonalaira innét kerül valameny­­nyi arckép, a tribünökre a jel­mondat. A harmincnégy embernek szű­köske műhely­termekben dolgoz­nak a többi között az üzem kárpi­tos­ díszítői. Furcsa szakma meste­rei, keveset tudnak róluk, noha az egész város szeme láttára készí­tik most is május elsejét: munka­helyük a hidak, a tűzfalak, a ház­tetők is — csak fel kellene nézni néha rájuk a csúcsforgalmi sietés­ben, így, kötőjellel mondják fog­lalkozásuk nevét: kárpitos-díszí­tő ... Melyik ház? Mind a kettő. A sarokban hatalmas léckeret, a Honvédelmi Sportszövetség szék­házát ékesíti néhány nap múltán. Amikor bevonják a vörös anyag­gal a kárpitosok. Aztán, ha nyak­törő magasban helyére teszik — már díszítők. S nemcsak a foglal­kozás neve, de a tartalma is csak­nem kétszeres. Munkaidő? Bizony e napokban hajnaltól éjszakáig. Azt mondja az ütemterv: április 29-ig be kell fejezni a városdíszí­tést, hétfőn az úttestek fölé kerül­tek a lobogók, kedden a pályaud­varok, s a felvonulás nagy tere, szerdán a Nemzeti Színház kap ünnepi köntöst, csütörtökön dísz­ruhát ölt a Népszabadság-ház és péntekre a hidakon is ott lesz va­lamennyi szín. Színház a tiszántúli tanyavilágban A Debreceni Városi Tanács nagy gondot fordít a tanyai lakosság kulturális igényeinek kielégítésé­re is. A múlt évben tanyanapo­kat rendeztek, amelyeken a deb­receni öntevékeny művészegyüt­tesek adtak műsort. Most az együttes nemcsak a debreceni ta­nyavilágot keresné fel, hanem a szabolcsi és a békési részeken le­vő szétszórt településeket is. 9

Next