Népszabadság, 1960. december (18. évfolyam, 285-310. szám)

1960-12-25 / 306. szám

2 Elutazott Budapestről a bolgár kormányküldöttség A hazánkon átutazott bolgár kormányküldöttség, amelyet Rajko Damjanov, a Bolgár Népköztársaság Minisztertanácsának első elnökhelyettese, a Bolgfáv Kommunista Párt Politikai Bizottságának tagja vezet, elutazása előtt a szombat délelőttöt városnézéssel töltötte. A vendégek a többi között megtekintették a Mezőgazdasági Múzeumban a vadászati kiállítást, valamint a Nemzeti Galériában A felszabadult Budapest című kiállítást, s a főváros egyéb látnivalóit. Délben Fehér Lajos, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára a Gellért Szállóban ebédet adott a bolgár kormánydelegáció tiszteletére. Az ebéden részt vett Csenterics Sándor nehézipari miniszterhelyettes, Ziger György rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, a Külügyminisztérium osztályvezetője. Jelen volt Krasztyu Sztojcsev budapesti bolgár nagykövet is . A bolgár kormányküldöttség szombat este a Nyugati pályaudvarról elutazott. A küldöttség búcsúztatásánál megjelentek a kormány, a Külügyminisztérium és a budapesti bolgár nagykövetség képviselői. Kubai kereskedelmi kormányküldöttség Budapesten Lampart külügyi államtitkár vezetésével szombaton kubai kereskedelmi kormánydelegáció érkezett Budapestre. A kubai delegáció tárgyalásokat folytat a magyar kormány képviselőivel az ez év szeptemberében Havannában kötött hosszúlejáratú kereskedelmi, fizetési, hitelnyújtási, tudományos és műszaki együttműködési megállapodásokkal összefüggő kérdésekről, valamint az 1961. évi magyar—kubai árucsere-forgalomról. A delegációt a Keleti pályaudvaron Szarka Károly külügyminiszterhelyettes, Karádi Gyula, a külkereskedelmi miniszter első helyettese, valamint a Külügyminisztérium és a Külkereskedelmi Minisztérium több más vezető munkatársa fogadta. (MTI) Teljesítette éves tervét a magyar hajózás A magyar hajózás nagyszerű karácsonyi „ajándékkal” kedveskedett a népgazdaságnak: december 23-án a hajójavítók, s a csepeli MAHART Szabadkikötő és a teherszállítás teljesítette 1960. évi tervét. A folyami és tengerjáró hajók az idén mintegy hárommillió tonna árut továbbítottak, 200 ezer tonnával többet, mint tavaly. Dr. Bélay József, a MAHART vezérigazgatója elmondta, hogy a terv idő előtti teljesítése áldozatkész munkát követelt a hajózásdolgozóitól, hiszen a tavalyihoz képest magasabb terv főként biztonságosabb szállítást igénylő és darabárus szállítmányokból tevődött össze. A megnövekedett forgalmat jól segítette a hatmillió forintos költséggel épített és nemrég üzembe helyezett győri szabadkikötő. A korszerű győri kikötő lesz az ország ezredek legjelentősebb víziközpontja. A hajózás dolgozói vállalták, hogy az év hátralevő napjaiban — ha az időjárás kedvező marad — terven felül 30 ezer tonna árut szállítanak el. A személyhajók az újpesti, a tiszai, a tápéi és a siófoki hajójavítókban telelnek, s most készítik elő őket a jövő év feladataira. Apc — ez a furcsa nevű falucska ott terül el valahol a Kopaszhegy lábánál, a Zagyva folyó partján, Hatvan és Salgótarján között. A műútról vagy a vasútról nem látni belőle mást, mint két égnek meredő, valószínűtlenül vékony gyárkéményt. A két gyárkémény között meghúzódó szerény földszintes gyárépületben hajtják végre azt a kísérletet, amelyre a címben utaltunk, s amely az utóbbi időben nemzetközileg is híressé vált. Négy kérdőjel — négy tábor A magnéziumot legalábbis onnan mindenki ismeri, hogy ez az a fehér, lisztszerű por, amely régente fényképezéskor vakító fehér lánggal világította meg a ,,barátságos arcot kérek” felszólításra megmerevedő arcokat. A magnéziumfém korunkban ennél lényegesen nagyobb jelentőségre tett szert. A magnéziumot az alumínium ötvözésére használják, és mint redukáló anyag feltétlenül szükséges a nagytisztuságú fémek — a titán, az urán — előállításához. A magnézium előállításához szükséges nyersanyag: a dolomit nálunk gyakorlatilag kimeríthetetlen mennyiségben található. Immáron két évtizede törik a szakemberek a fejüket, vitatkoznak, hogyan lehetne okosan hasznosítani dolomitvagyonunkat. A magyar magnéziumkohászat egészen 1949-ig mély álomban aludt. Ekkor aztán fellángolt a régi vita: legyen-e magnéziumkohászatunk, s ha igen, milyen? Mert magnéziumot előállítani sokféleképpen lehet. Elektrolitikus úton vagy termikus úton. De a termikus útnak is van legalább kétféle változata: a retortás vagy a forgókemencés eljárás. Tehát: elektrolitikus vagy termikus eljárás? Retorta vagy forgókemence? Íme, a négy kérdőjel. A négy kérdőjel mögött négy tábor sorakozott fel. Mindenki a maga lovát dicsérte. S mindenkinek volt is valami igaza, hiszen minden eljárásnak van előnye is, de van hátránya is. 1952-ig folyt a vita. Aztán a Tervhivatal kimondta a döntő szót. Elektrolitikus úton nem ajánlatos nálunk magnéziumot előállítani, mert ehhez túlságosan sok elektromos energia szükséges. Marad tehát a termikus eljárások egyike. De melyik? A döntés így szólt: fel kell építeni két kísérleti kohót. Egy retortásat és egy forgókemencéset. Döntse el a gyakorlat, hogy melyik a jobb. A halálos ítélet és aki meghiúsította 1955-ig elkészültek a tervek a Fémipari Kutató Intézetben és az Alumíniumipari Tervező Intézetben. 1956-ban, az Apci Fémtermin Vállalat telephelyén, közvetlenül a Zagyva partján megkezdődött a két kohó kivitelezése. Ekkor jött az ellenforradalom. S utána még egy jó ideig ugyan kinek is jutott eszébe a kohó? 1957 nyarán már úgy látszott, hogy a magyar magnéziumkohászat végképp elbukott. Az Apci Fémtermin Vállalat akkori vezetői kiállították és lepecsételték a sztornírozó, a mindent visszacsináló leveleket, s ezzel kiállították a kohó halálos ítéletét. Egy Szujovszky Andor nevű kutató volt az, aki az utolsó másodpercben a szó legszorosabb értelmében kitépte az apci vezetők kezéből ezeket a papírokat s ezzel megmentette a kohót. Ki ez a Szujovszky? Azon kevesek egyike, aki életét a magyar magnéziumkohászat létesítésére tette fel. Tömzsi, sűrű, ősz hajú, szemüveges ember. Ő készítette az első modellt, ő csinálta a tervek egy részét, ő védte a kohót sokszor egymaga a hitetlenek között. ő szaladgált anyagért, papírért, ő öntött lelket az emberekbe, s ő csitította a szalmalángúakat, ő tanította meg a parasztokat magnéziumot olvasztani. Ülhetne a Fémipari Kutató Intézet kényelmes szobáiban , de ő nagyon hosszú idő óta Apcon van, távol családjától, megszokott otthonától. A megfelelően előkezelt dolomitból légüres térben válik ki a magnéziumgőz a kohóban. A kohót adagoláskor, ürítéskor és a kondenzátor cseréjekor hidrogéngázzal kell telíteni, hogy ne menjen bele a levegő. Ám a hidrogén — mint a fémkohászok és a vegyészek állítják — „fenemód” robbanékony. Mégis ezzel dolgoznak az egész világon, mert nincs más mód. Szujovszky kijelentette: — Márpedig amíg én vagyok, addig a hidrogén be nem teszi a lábát Apcra. S ő lett az első a világon, aki nemzetközileg is feltűnt találmányával száműzte a hidrogént a forgókemencés magnéziumkohókból. Gazdátlanul Az épülő kísérleti kohóknak nem volt gazdája. „Ez a kísérlet valami szükséges rossz, ami eszi a pénzt, öli az idegeket, de nem valószínű, hogy sikerül" — vélték helytelenül a KGM-ben és Apcon is egyesek. Nem volt generálkivitelező. A kohók berendezéseit, alkatrészeit ötven különböző vállalat gyártotta, sokszor szívességből, könyörületből. Az alkatrészek nem voltak pontosak, egyszerűen nem lehetett azokat öszszeszerelni. Végül mégiscsak elkészült a retortás kohó. Ez volt a munka könnyebb része, hiszen a retortás technológia viszonylag ismertebb és egyszerűbb. Egészen más volt a helyzet a forgókemencés eljárással, ráadásul hidrogénmentesen. Ideget és türelmet felőrlő küzdelem után, 1959 júliusában végül a forgókemencés kohó is megindult. Megindult! És rögtön utána kiderült, hogy rossz. — Isten is megverte ezt a helyet — mondották a babonás parasztok, akik akkor még úgy féltek a sistergő, forró magnéziumtól, akár a poklok tüzétől, és valósággal menekültek a gyárból. Az adagolóberendezés záródugója beragadt. A kétkedők, a hamar csüggedők komoran, kórusban zengték: — Ugye megmondtuk. Abba kell hagyni az egészet — s százkilométernyire elkerülték a Zagyva partját. Kudarcok után mégis jár a kohó! S ahogyan múltak a hetek, a hónapok — kudarc kudarcot ért. Keserű volt az emberek szája íze. 1960 márciusában Szujovszky is megingott, s ezt vetette papírra: „Erősen kétséges, hogy a forgókemencében egyáltalán termelhető-e magnézium.” S ekkor — sajnos, csak ekkor, de jobb későn, mint soha — megmozdult a magyar szakembertársadalom. Az apci kommunisták a kohóharcosok első soraiba álltak. Jött a KGM, a kutatóintézet, a tervezőintézet. Mindenki segíteni akart, aki csak tudott. Mert amíg csak kisebb bajok voltak, amíg volt remény, hogy az apci vezetők egymaguk is győzik, addig mások elhessegették homlokuk elől a gondok felhőit. De most, amikor a nyilvánvaló csőd fenyegetett, felébredt az emberekben a felelősség, az öntudat, az ügy iránti szeretet, a szakmai önérzet. S a kohó szépen rendre-sorra levetkőzte betegségeit. S a retortás kohó után (amely akkor már hónapok óta termelt) dolgozni kezdett a forgókemencés magnéziumkohó is. összefogva, közös erővel, szervezetten alig több mint fél év alatt sikerült mindaz, ami előzőleg évekig csak döcögve ment. S ez a tanulság, nagy tanulság a jövőre. A kísérlet legnehezebb szakasz tehát lezárult. Hátra van még sok kisebb hiba kijavítása, a szervezetlenség leküzdése, a tapasztalatok leszűrése, a kétfajta kohó eredményeinek egybevetése, az állandó elemzés. A kohóknak jövőre már tervük is van! Nem sok, de már van! S ez azt jelenti, hogy gazdasági vezetésünk már számít a kohókra. Számít rájuk még elsősorban, mint kísérletre, de már mint asznot hozó, termelő egységekre is. A napokban szovjet szakértő delegáció járt Apcon. A delegáció vezetője 35 éve foglalkozik magnéziumkohászattal, így hát igazán ért a dolgokhoz. S még ő is meglepődött a kísérleti eredményeken. Buzási János Kísérlet a Zagyva partján NÉPSZ.APRIS 46 19'10. 1. vasárnap NAGY TŰZ MELEGE s csomagot bontogatok, fenyőgallyacskás, / J alig összmaréknyi ajándékcsomagot. f (-/ Kisebbik lányom, Ágnes kapta, a ^----- ..szerkesztőségi Télapó” küldte, s ahogy elnézegetem, és azt próbálom kiszámítani, hogy ugyan hányszor tíz- és tízezer szülő vihetett haza munkahelyéről hasonló, pénzben vajmi csekély, de kedvességében annál mnimbb értékű megemlékezést — a hajdani, rénos-rén hóba süppedt karácsonyesték jutnak eszembe. Horn igen, akkor is szokásban volt a csomag, szeretetcsomagnak hívták, használt ruha vár kiló liszt, krumpli, néha még kockavagy kristálycukor is volt benne, s hogy a község legelső romái szokták osztogatni, mint főtő jótékonykodó, a várbeli hercegasszony védnökségével. A béke, a szeretet s a Kisded Jézus nevében aki — mint az a kegyes ceremóniát lebonyolító avator szavajárása volt — választottjait, a földi tavakban bővelkedőket bízta meg azzal hogy jászola melegét a szűkölködőkre is rásugároztassák. A név ugyan mást hitt és mást is énekelt a Názáretiről. A betlehemező legények szájával például ezt: Cifra, fényes palotákat íme, megvetett: Az istállót választotta, Abban született. Udvarló szolgái: Juhok s barmok pásztori, Nem is e tündérvilágnak Földesurai. A szükség azonban nagy úr volt, a nincstelen magyar a pengős napszámok és ínségmunkák áhítozója egész hadsereg. A szeretetcsomag hát egytől egyig meghatott, „isten fizesse meg"-gel és ..k°-"H csókolom”-mai hálálkodó családanyára talált a szeretetakciót lebonyolító hölgyek pedig eltelhettek jó lelkiismerettel. Hogy ők megtették a magukét, az irgalmasság testi cselekedeteit elakorolván, az örök üdvösség országába is megváltották a belépőjegyet. S másnap s a következő karácsonyig, egész éven át a szeretet mostohagyerek lett, száműzött koldus, akit, még a küszöbök közelébe se engedett az az elv, hogy „ki-ki magáért, isten mindnyájunkért”, s hogy „én a magam hasznára törekszem, a többihez semmi közöm”. Az idézet Lenintől való. Tanulság és mementó gyanánt szokta felemlegetni, amikor gyűléseken és konferenciákon csakúgy, mint ifjúkommunistákkal folytatott atyai beszélgetések alkalmával az új kor: a szocializmus leglényegéről , a testvériségről, az egymással velő törődésről, egyszóval arról beszélt, hogy a világon a leadráncibb az emberi élet s hogy önzés és szocializmus összeférhetetlenek. Syonnal, hisz rany barátja és tisztelője, Gorkij szerint legszebb, legmegrendítőbb jellemvonása éppen az volt, hogy „engesztelhetetlenül, olthatatlanul gyűlölte az emberek bajait, lámndóan hitte, hogy a balszerencse nem a lét kiküszöbölhetetlen alapja, hanem olyan nyavalya, amelyet az embereik kötelesek és képesei is eltávolítani maguktól”. A maga rövid életében nem érhette meg, hogy a nagy célt, amelyre életét tette, és amelyért százmilliókat mozgósított, a Prométheuszt láng földre hozatalát és földön tartását megvalósulva lássa. De ki tagadná, ki merné még csak vitatva is hogy túl a szocialista tábor szervezett népjólétén, amelyet mint célt az egyes országok alkotmánya szabad életünk legfőbb törvényévé tett, hétköznapjainkat is egyre inkább a lenini szeretet szelleme hatja át? Jómagunk ugyan nem vesszük észre, ahogy azt is igen hamar megszoktuk, és hovatovább természetesnek vesszük, hogy manapság minden egyes honpolgárt úgyszólván bölcsőtől a sírig a szocialista állam gondoskodása kísér, de mikor egy-egy film, könyv vagy festmény e szeretetre, mint viharos századunk legmanasztosabb témájára ráirányítja a művészet reflektorát, bizony hogy megrendülünk s bizony hogy kutatva nézünk magunkba: hol tartunk, mekkora bennünk az önzés, méltók vagyunk-e rá, hogy legalább jószándékaink alapján, szocialista embernek tekintsük magunk? Csak találomra van adva ki példát a közelmúlt nagy művészi élményeiből, ezért nem véletlen, ezért törvényszerű, hogy milliók könynyezték meg az „Emberi sors” porig sújtott, de törhetetlen sofőrjét, amikor szívére ölelte, és fiává szerette a világban kallódó kis árvát, s ezért tudta megrázni és elismerésre késztetni a „Ballada a katonáról” ifjú, szerelmespárja még a legcinikusabb nyugati filmszakembereket is. Éppen negyven éve, Tanács-Magyarország bukása s a fehérterror legvadabb tobzódása idején így sóhajtott fel az ifjú József Attila, mint ember s mint magyar is árvának érezvén magát: Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek. Dalolna forró láng az égig róla S kezén fogná mindenki földjét. Azóta megrakatott és százmilliók számára lobogtan lobog ez a nagy tűz, a szeretet, a szocialista testvériség tüze. Azok is érzik melegét, akiknek még csak reménye, holnapra a mi jelenünk.