Népszabadság, 1961. május (19. évfolyam, 104-128. szám)

1961-05-13 / 113. szám

8 NÉPSZABADSÁG 1961. május 13. szombat Kiküldött munkatársunk jelentése Cannes-ból: Oksz, dimí, japán és csehszlovák film a zsűri előtt A Dúvadot ma mutatják be a Fesztivál Palotában Cannes, május 12. Túl vagyunk a fesztivál felén, s mind inkább úgy tetszik: az idei gyengébben sikerült, mint a tavalyi. Rossz ez a filmeseknek, akik gondolom, szívesen vették volna, ha több, jelentős, a képze­letet felgyújtó műalkotás emléké­vel távozhattak volna, rossz a közönségnek is, amely évenként legalább néhány nagy filmet sze­retne látni (ilyen itt egy se volt még), de rossz ez a kritikusnak is, aki — ha egyébként szép is a Croisette-n és jó itt sétálni — mégiscsak szeretne valami ér­demlegesről is szólni. Lassacskán ugyanis az ember, ha nem vi­gyáz, hozzáidomul a viszonyokhoz s kritikusból a nagyvilági élet krónikásává vedlik. Mert jó fil­mekben van, de sztárokban nincs hiány. Csütörtök este is, hogy jártunk? Nagy izgalommal vár­tuk az olasz filmet (immár a másodikat, amelyet a fesztivá­lon vetítenék), s eléggé csalód­tunk benne. (Hogy miért, mind­járt elmondom.) Ellenben megjelent Lollobri­­gida (egyenesen Amerikából, bár a filmhez semmi köze), megjelent Alain Delon, a főszereplő, aki ma férfiban körülbelül olyan sztár, mint Lol­obrigida nőben, ráadásul még Begum is itt volt, az Aga kán özvegye, a világ egyik legmesé­­sebb vagyonának tulajdonosa. S mi kellene több egy gálaest fé­nyéhez? És a film? René Clement tehet­séges rendező, kétség se fér hoz­zá. Komédiájában van egyéni íz, vannak még tán sohasem látott típusok — és ez vígjátékban, tud­juk, nagy dolog —, csak egy nincs benne: szívünkhöz szóló mondani­való, értelem. Mert ugyan mit kezdjünk 1961-ben egy szatírával, amely az 1921-es olasz anarchista csoportocskákon gúnyolódik. Mint téma is elég régi. „Az ember, aki * Csütörtök volt”. Chesterton reak­ciós szatírájától Ehrenburg Resz­kess Európáján át iróniájuk cső­rét már jó néhányan köszörülték e megszállottakon. Van benne je­lenet, amelynek eredetijét még Lilian Harvey-val láttuk, már vagy 30 éve a Táncol a kongresz­­szus című filmben. Ha van vala­mi sajátosan találó René Clement értelmezésében, akkor az csupán annyi, hogy az ő bombamerény­lői civilben a legderakabb kis­polgárok, akiknél odahaza papu­csot kell húzni, nehogy bepiszko­lódjék a padló. Csakhogy itt is, mint minde­nütt, ahol a polgár gúnyolódik az anarchistákon, a témába vegyül­nek forradalmárellenes hangula­tok. René Clement látható anti­­pátiával viseltetik a fasiszta rend­del szemben, a film éle azonban mégse csupán a fasiszták és az anarchisták ellen irányul. A ko­mikum legfőbb forrása — a me­rénylők megszállottsága, a kons­piráció hókuszpókusza — más értelmet kap. Miért? Mert mon­danivalójának a lényege nem az, hogy ítéljük el a megveszett kis­polgárokat, mert forradalmaséit játszanak, hanem az, hogy mire jó bármilyen harc is, hiszen élni jó, élni öröm, csak legyen egy olyan kedves fickó, mint akit Alain Delon alakít, meg egy édes kislány, mint ez a Franca (Barbara Lass). Csak meg kell szabadítani ezt a kis fruskát sans-culotte­­idealizmusától, ölelgetni kell, csókolgatni és akkor minden, minden jó. Erre utal egyébként a film címe is, amely magyarul körülbelül így hangzik: Milyen öröm is élni! Akinek kedve van ezen mulatni, aki a fasizmus uralomrajutásá­­nak éveit így akarja látni, ám lás­sa így, ám mulasson, nekem meg­keseredett a szájam íze. Egyébként Clement filmje nem az egyetlen, amelyre a hibás (vagy kiagyalt) koncepció és a viszonylag magas színvonalú meg­jelenítés közti ellentmondás a jellemző. Gondolatszegénység, torz szemlélet, keresettség a mondanivalóban egyrészt, gaz­dag és kulturált rendezői, színé­szi munka — legalábbis egyes részletekben —, másrészt, újra, meg újra ezzel az ellentéttel ta­lálkozni. Itt volt az angolok film­je például: A jel, ez a pseudo-pszichológiai agy­rém, amely freudista alapon több mint két órán át boncolgatta egy fiatalember lelki életét, aki ellen­állhatatlan szenvedélyt érez a 8—10 éves kislányok iránt, mert valamikor, hároméves kis lurkó­korában összekülönbözött az ap­jával (hogyan s mint, azt nem tudom leírni, mert nem tűri meg az otthoni nyomdafesték). A fiatalembernek azóta komplexu­ma van. Igaz, hogy liliomapró hajlamai sohasem jutottak el a tetthez, tehát voltaképpen nem is csinált semmit, börtönbe is csu­pán a hajlama miatt zárták. Mégis, a legnagyobb részletes­séggel bomlik ki előttünk az a harc, amelyet a fiatalember, az asszony, aki szereti és az orvos a különféle kísértések és a társadalom ridegsége, a megbé­lyegzett iránti értetlensége ellen végül is győzelmesen megvív. (Arra persze a merészség nem volt elegendő, hogy egy tényleges bűnöző megtisztulását ábrázol­ják, hisz akkor tetszett volna csak ki, hogy ez a téma micsoda képtelenség.) És az ilyen hamvá­ba holt áltársadalmi drámában felléptetnek olyan áldott, nagy­szerű tehetséget, mint a nagyon emberi Maria, Schellt, korunk egyik legjobb színésznőjét. S rendezésben, dialógusban, fényké­pezésben is kulturált alkotás ez a film, Stross és Buchman értik a dolgukat... Vagy vegyük a kiváló japán rendező, Kon Ichikawa példáját. A Bolondos ifjúság egyes rendezési, fényképezési, színezési bravúrjait lehetetlen le­tagadni. Mégis, mit kezdjünk egy filmmel, amely arról szól, hogy egy szertelen fiatalember sokat lovagol, sokat motorcsónakázik, nem vigyáz magára, szerető húga sem tudja megfékezni, még ke­vésbé puhány apja vagy álnok és korlátolt mamája. A fiú végül is megbetegszik és meghal. Mit kezdjünk egy ilyen melodrámá­val, egy ilyen XX. századbeli „kaméliás” fiúval? Társadalmi dráma? Oly szűk és korlátolt kör­ben mozog az ábrázolás, annyira nem látjuk a nagyobb összefüggé­seket, hogy képtelenek vagyunk a dolog értelmét felfogni. Ezt a filmet is kitűnő művészek ala­kítják. Remekek a montázsok, rendkívül érdekes a palettája is, amely szűrők alkalmazásával ki­iktat a filmből minden harsány, tiszta színt. Sötét, pasztelles tónu­saival megteremti a tragédia sa­játos hangulatát. Egy filmről kell még szólni, csehszlovák barátaink filmjéről, az Ének a szürke galambról című filmről, amely, ha nem is emelkedik magasra a csehszlovák filmek közül, de emberi hangú és művészileg is tisztességes, színvo­nalas alkotás. Stanislav Barabás három kisfiú életét vitte a vászon­ra, három gyerekét, akik a ma­guk módján átérzik az 1944-es szlovák népi felkelést, Tisóék és a német nácik ellen. Ami költőivé és kedvessé teszi a filmet és új színeket visz, az úgy látszik, fogy­ni nem akaró háborús témába, az elsősorban az, hogy a film annyit érzékeltet az eseményekből, amennyit ez a három gyerek meg­érthet belőlük. Azt mutatja csu­pán, amit ők élhetnek át a bonyo­lult viszonyokból — még félig já­tékként, de azért fokról fokra megértve a dolgok komolyságát is. Egyetlen jelenetben sem feledkez­nek meg az alkotók erről a néző­pontról, a gyerekek szemével lát­tatnak mindent. Kedves jelenet például, amikor a kölykök a nagy világégés közepette egy görkorcso­lyához jutva, önfeledten, minden­ről megfeledkezve elkezdenek ját­szani. Az öt-hat éves főhős dédel­getett kalandján át érzékeli a há­borút, azt, hogy ki a barát és ki az ellenség. Persze, sok naivitás is van ebben a filmben. Túl a naiv nézőponton, minden valahogy túl pontosan összevág, a tanulságok nagyon kerekdedek. Egyetlen pon­ton emelkedik igazán túl a szab­ványon, egy német katona ábrá­zolásában, aki lelkiismereti vál­ságában szinte megtébolyodik, s mint hogy nincs ereje szembefor­dulni társaival és megakadályozni a szovjet partizánlány kivégzését, abban vezeti le felbolydultságát, hogy a betlehemes gyerekeket énekelteti, ne hallják ők se meg ő maga se a gyilkos, fegyverek ro­pogását.* Persze arról is szólni kell, hogy saját filmünk, a Dúvad vetítése ma lesz. S a dátum közeledésével párhuzamosan növekszik izgatott­ságunk is. Tegnap megérkezett Fábry Zoltán, a film rendező­je. Ma este érkezik a női főszereplő, Medgyesi Mária. A Croisette-n kint vannak a plaká­tok, amelyek Bessenyei Ferencet, a címszereplőt szuggesztív pre­mier plánban ábrázolják. A vetí­tésen magyar részről jelen lesz Aczél György is, a művelődésügyi miniszter első helyettese, aki már néhány napja itt van Cannes-ban. — Fábry neve a Körhinta óta fo­galom a cannes-i filmberkekben, s a szakmabeliek általában meleg érdeklődéssel és rokonszenvvel, bizalommal tekintenek a „Le Fauve” — ez a Dúvad ideiglenes francia címe — bemutatója elé. Rényi Péter (// KÖNYVEK Loui­s Saillant: A SZAKSZERVEZETI VILÁG­SZÖVETSÉG A VILÁG DOL­GOZÓINAK SZOLGÁLATÁ­BAN, 1945—1960 (Táncsics Könyvkiadó) A Szakszervezeti Világszövetség Lenin-békedíjjal kitüntetett főtit­kára e könyvben az internaciona­lista szakszervezeti világmozga­lom utolsó 15 évének történetét vázolja a Szakszervezeti Világszö­­ vetség megszületésétől napjain­kig, amikor a világ 170 millió szervezett dolgozója közül 101 mil­lió harcol az SZVSZ soraiban az imperializmus, a háború és a nemzetközi tőke erői ellen a bé­kéért, a gyarmati népek felszaba­dításáért, a dolgozók mindenna­pos érdekeiért, s a szocializmus táborában a szocializmus s a kom­munizmus győzelmes megvalósu­lásáért. A műben átfogó képet kap az olvasó a nemzetközi szak­­szervezeti egység létrejöttéről a fasizmus leverése után, majd fel­bomlása okairól, s az SZDSZ to­vábbi erősödéséről. A 15 év kong­resszusainak, a főtanács ülései­nek, a végrehajtó iroda munká­jának és határozatainak nyomán keletkező tömegmozgalmak és sikeres harcok mutatják, hogy a baloldali szakszervezeti világmoz­galom győzedelmeskedik az egy­ségbontók, a hidegháborús uszí­tók, a kapitalizmus ködösítő tö­rekvései és ügynökei felett. A ké­pekkel gazdagon illusztrált könyv függelékében található az SZVSZ kiáltványa, legfontosabb határo­zata és alapszabályai. Ms­­­terséges napokat? — vagyis kér­dések és feleletek a Szovjetunió múltjáról, jelenéről, jövőjéről. A hasznos kötetet, remélhetőleg, más, hasonló kiadások követik majd. K 1 Benam­y Sándor: KIS PÉNZZEL A NAGY UTAKON (Táncsics Könyvkiadó) Egy élet utazásai négyéves kor­tól a férfikorig. Ezt az alcímet le­hetne adni Benamy Sándor köny­vének, amely Európa és Kis- Ázsia városaiban és tájain tett barangolásról számol be — tegyük hozzá — színesen, érdekesen. A tájak, amelyeket a szerző bejárt, nem ismeretlenek, sok útleírás, tárca,a riport ismertette már őket a magyar olvasóval. Benamy azon­ban ezekről a tájakról is tud újat mondani, élményei izgalmasak, megfigyelései színesek. A könyv egy kicsit történelem is, hiszen az utazások zöme az el­ső világháború utáni zűrzavaros időben zajlott le. Az olvasó meg­ismeri a húszas évek elejének Pá­rizsát, a felbolydult Bécset, Kons­tantinápolyt, az akkori Paleszti­nát és azt a találékonyságot, amely hozzásegítette Benamyt ah­hoz, hogy a címben jelzett kis pénzzel a nagy utakat megtehesse. Érdekes olvasmány a könyv, telve kedves, néha kacagtató epi­zódokkal. A közölt képek egyike­­másika kitűnő, a többsége azon­ban inkább üdvözlő lap, mintsem illusztráció. A SZOVJETUNIÓRÓL (Kossuth Könyvkiadó) Hazánkban, városon és falun egyaránt soha nem tapasztalt ér­deklődés tapasztalható a világ eseményei és országai iránt. Ez az érdeklődés kiterjed mind a távoli földrészek országaira, mind a szomszédos országokra. A legna­gyobb az érdeklődés mégis a Szovjetunió iránt, amely bámula­tos sikereivel magára vonja a vi­lág csodálkozó figyelmét. A Szovjetunióról címmel a Kos­suth Könyvkiadó gondozásában most megjelent könyv igen hasznos és szükséges kezde­ményezés. A könyv fő ér­téke: rendkívül változatos, gaz­dag tényanyaga, amelyet az olvasó könnyen áttekinthető tálalásban, több száz címszó alatt talál a Szovjetunió népességéről, termé­szeti adottságairól, történelméről, tudományáról, irodalmáról, a rá­dióról, a televízióról, a sportról, a mindennapi életről stb. Választ kapunk még az olyan kérdésekre is, hogy mi a dácsa? Melyek Sosz­­takovics művei? Mi a különbség a szovjet és a klasszikus orosz ba­lett között? Milyen magasak a lakbérek? Elő lehet-e állítani mes­ ORSZÁGSZERTE KÉSZÜLNEK AZ ÜNNEPI KÖNYVHÉTRE (Tudósítónktól.) Péntek délelőtt a Kiadói Fő­­igazgatóság és az Állami Könyv­­terjesztő Vállalat sajtótájékozta­tót rendezett az Újságíró Klub­ban. A tájékoztatón dr. Köpeczi Béla, a főigazgatóság vezetője tá­jékoztatta az újságírókat az idei ünnepi könyvhét előkészületeiről és a megjelenő művekről. Bevezetőben elmondotta, hogy az ünnepi könyvhét előzménye­ként május 24-én a Kossuth Klub­ban megrendezik az írók, a könyvkiadók, a könyvtárosok és a könyvesboltvezetők találkozó­ját. Május 27-én a Liszt Ferenc téri könyvklubban megnyitják az idei könyvművészeti versenyen díjat nyert kötetek kiállítását. A könyvhét ünnepélyes megnyitója május 27-én este lesz az angyal­földi József Attila Művelődési Házban, az Irodalmi Színpad ren­dezésében. Darvas József Kos­­suth-díjas, a Magyar Írók Szövet­ségének elnöke mond megnyitó beszédet, majd művészi műsor következik, amelyben közremű­ködik Ascher Oszkár, Gáti József, Horváth Ferenc, Katona Ágnes, Kelen Dóra, Kocsis Albert, Kohut Magda, Lászlóffy Kata, Mádi Sza­bó Gábor, Mikes Lilla és Sándor Judit. Május 29-én este a Mag­vető Könyvkiadó rendez irodalmi­­ estet az Egyetemi Színpadon, több neves író részvételével. Ezenkívül sok budapesti üzem­ben és az ország több művelődési otthonában író—olvasó találkozó lesz, a május 28-án nyíló ünnepi vásár könyvsátraiban pedig írók dedikálják műveiket. Sok író lá­togat majd el vidékre. Az idei könyvhetet — mondotta dr. Kö­­peczi Béla — a magyar iroda­lom ünnepévé szeretnénk avatni. A sajtótájékoztató második ré­szében Bíró Lívia, az Európa Könyvkiadó igazgatója számolt be a Milliók Könyve sorozatról, amely a könyvhéten indul. Ezen­kívül még egy másik nagyszabású sorozatról is szó esett; ez a Mó­ra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó­nak a magyar és a külföldi ifjú­sági irodalom remekeit csokorba gyűjtő Az én könyvtáram soro­zat. Mint elmondották, a sorozat kötetei 120 000 példányban jelen­nek meg. A könyvkiadók, a könyvterjesztők és az ország 180 irodalmi színpadának közremű­ködésével június 4-én az idén is megünneplik a költészet napját. Az ünnepi könyvhét alkalmából gazdag irodalmi műsort sugároz a rádió és a televízió. A könyvhét eseményeihez tar­tozik még, hogy a Kiadói Főigaz­gatóság és az Állami Könyvter­jesztő Vállalat kitünteti és meg­jutalmazza azokat a könyvterjesz­tőket, akik hosszú évek során lel­kiismeretes munkával vitték el a könyvet az ország legeldugottabb vidékeire is. Újdonság, hogy az idén az iskolákban is ünnepélye­sen megemlékeznek az irodalom ünnepéről. Szepesi György — Lukács László: RÓMAI RIPORT (Móra Ferenc Könyvkiadó) A tavalyi nyári olimpia izgal­mas napjait elevenítik fel a szer­zők, akik szemtanúi voltak a nagy találkozónak. A könyvben össze­foglalva kapja az olvasó a nagy vetélkedés világra szóló esemé­nyeit. A szerzőket dicséri, hogy könyvüket csaknem egy év múl­tán is olyan izgalommal lapozza az olvasó, mint ahogy tavaly a helyszíni tudósításokat, vagy ami­lyen lelkesülten szurkolta végig az olimpiáról szóló rádió- és tele­vízióközvetítéseket. A szerzők az események ismer­tetése mellett módot találtak ar­ra is, hogy rövid, jellemző portré­kat rajzoljanak egy-egy olimpi­konról. Emberi közelségbe hozzák a világ legjobb sportolóit, felleb­­bentik a fátylat egy-egy kiemelke­dő, szinte hihetetlennek tűnő eredmény előzményeiről, ha úgy tetszik, „titkairól”. Az egyik leg­jobban sikerült ilyen kis portré talán Jurij Vlaszovról, a „világ legerősebb emberéről” íródott. A kötetet Szepes Béla karika­túrái teszik még elevenebbé. Sikot­a Győző: HOLLÓHÁZI KERÁMIA (Műszaki Könyvkiadó) A gyárak története mindig ér­dekes olvasmány, különösképp az, ha krónikájának előzménye szá­zadokra nyúlik vissza. Hiszen a gyár története nem egyszerű le­írása az üzemnek, hanem a társa­dalom történetének egy darabkája is. Különösképp érdekes ilyen szempontból a Hollóházi Kerá­mia Gyár története. Az üzem nem tartozik ugyan hazánk legjelen­tősebbjei közé, története azonban híven tükrözi a lezajlott társadal­mi változásokat, de tükre az ízlés, a kerámia divatjainak is. Helyes, hogy a szerző a gyár történetének bevezetőjeként elmondja a táj, a falu rövid krónikáját is. A könyvet eléggé nagyszámú reprodukció teszi teljessé, a kez­deti időszak termékeitől a leg­újabb alkotásokig mutatja be a gyár termékeit. Szívesen láttuk volna azonban egyik-másik re­produkált tárgyat nagyobban, vagy, mivel a könyv nagysága nem engedi meg a túl nagy képek közlését, néhány tárgyból csak a díszítés egy részletét kellett volna reprodukálni. R­o

Next