Népszabadság, 1962. március (20. évfolyam, 50-76. szám)
1962-03-25 / 71. szám
2 (Folytatás az 1. oldalról.) kapcsolatban nyugtalanságot váltott ki a közvéleményben. Az amnesztia ugyanis az eviani egyezményezekel ellentétben nem vonatkozik a Franciaországban fogva tartott algériaiakra, és annak hatályát csak az április 8-i népszavazás után akarják kiterjeszteni ezekre a letartóztatottakra. Ezzel szemben amnesztiában részesítik azokat a személyeket, akik a francia hadsereg vagy rendőrség tagjaiként az arab lakossággal szemben kegyetlenkedtek. A kommunisták igennel szavaznak Woldeck Rochet, a Francia Kommunista Párt főtitkárhelyettese az Európa I. rádióban válaszolt azokra a kérdéseikre, hogy miért szavaznak a kommunisták igennel az április 8-i népszavazáson. Kijelentette: „A kommunisták több mint hét éve azért harcolnak, hogy tárgyalás után létrejöjjön a béke Algériában. A Francia Kommunista Párt amikor igent mond, fenntartja elvi ellenvetését a népszavazás eme rendszerével szemben és határozott ellenzéki álláspontját a személyi hatalommal és annak reakciós politikájával szemben. A kommunista párt, amikor igent mond az algériai és a francia nép közös győzelmét jelentő eviani egyezményre, mindenekelőtt a békét és a francia nép érdekeit tartja szem előtt. Amikor igennel szavazunk az algériai békére, változatlanul folytatjuk harcunkat a szociális haladásért, a népek közötti barátságért, a demokrácia visszaállításáért és megújhodásáért Franciaországban” — hangoztatta Waldecie Rochet. Az algériai helyzet Szovjet tudósok a leszerelésért Moszkva, március 24. (TASZSZ) Moszkvában a Tudósok Házában nagygyűlést tartottak mintegy ezer részvevővel. Bevezetőben Topcsijev akadémikus rámutatott: minden ország tudósai fel tudják mérni, milyen lehetőségek nyílnának meg a tudomány előtt a leszerelés után. E lehetőségek egyik fontos területének nevezte az akadémikus az űrkutatást, s rámutatott, hogy a szovjet tudósok lelkesen támogatják Nyikita Hruscsov javaslatát a világűr kutatására és békés felhasználására szolgáló szovjet és amerikai erőfeszítések egyesítéséről. Ezután Fjodor Kozsevnyikov, a nemzetközi jog ismert szakembere szólalt fel, s méltatta a tizennyolc hatalmi bizottság elé terjesztett szovjet leszerelési javaslat jelentőségét. Irina Lavinova professzorn felszólalásában megállapította, hogy az Egyesült Államokban a tudomány fejlesztésére és szociális intézkedésekre tízszer kevesebb pénzt fordítanak, mint fegyverkezésre. Ugyanakkor a Szovjetunióban 1961-ben háromszor annyit költöttek ezekre a célokra, mint a honvédelemre. Szovjet párt- és kormányhatározat a mezőgazdaság irányításának átszervezéséről Az SZKP Központi Bizottsága és a Szovjetunió Minisztertanácsa határozatot hozott a mezőgazdaság irányításának átszervezéséről. Az átszervezés az SZKP Központi Bizottsága márciusi plénumain elfogadott határozatokkal összhangban megteremti a mezőgazdaság irányításának szerveit, amelyek tervezéssel, a mezőgazdasági termékek termelésének és állami felvásárlásának ellenőrzésével foglalkoznak. A határozat szerint a területeken, a határterületeken és a köztársaságokban területi termelési kolhoz-szovhoz vagy szovhoz-kolhoz igazgatóságokat hoznak létre attól függően, hogy az adott területen a mezőgazdasági termelés melyik formája van túlsúlyban. Mint a határozat hangsúlyozza, valamennyi igazgatóság elsőrendű kötelessége, hogy helyesen szervezze a termelést, a normamegállapítást és a bérezést a kolhozokban és a szovhozokban, széleskörűen meghonosítsa a kolhoz- és szovhoz-termelés minden ágában a több termelés után járó premizálást. A központi bizottság és a minisztertanács határozata értelmében a területeken és határterületeken az autonóm és a szövetséges köztársaságokban mezőgazdasági bizottságokat kell alakítani. Ezeket a bizottságokat az illetékes pártbizottságok első titkárai irányítják, s tagjai a párt, a tanács és állami szervek képviselői. A felvásárlási és a szovhezügyi minisztérium megszűnik. Helyettük a területeken, határterületeken, az autonóm és a szövetséges köztársaságokban mezőgazdasági termelési és felvásárlási igazgatóságokat (minisztériumokat) hoznak létre. Mindezen kívül országos mezőgazdasági bizottságot alakítanak, amelyet a minisztertanács elnökhelyettese fog irányítani. E bizottság fő funkciója az lesz, hogy megszervezze a párt és a kormány mezőgazdasági határozatai teljesítésének operatív ellenőrzését. (MTI) Robog a vonat az éjszakában, s mi, utasok, kényelmesen hátradőlünk az ülésen, pihenünk, alszunk. Talán eszünkbe sem jut, hogy a vonaton emberek virrasztanak, a mi életünkre vigyáznak. Vasutasok, fiatalok és idősebbek. De miért is jutna ez eszünkbe? Tudjuk, hogy biztos kezekben van az életünk... Ki gondol arra, hogy egy pillanatnyi álom és már bekövetkezhet a tömegkatasztrófa? Senki! Természetes mindenki részéről a biztonságos utazás gondolata. S ez már több, mint társadalmi tisztelet: ez elismerés! Ritkán esik szó róluk, pedig százezres ,,hadseregük” egy egész társadalmi réteget alkot! Munkájuk nagyon felelősségteljes... Véletlenül kerültem össze ezekkel az idős vasutasokkal, egytől egyig 20—30 éves szolgálat van mögöttük. A Keleti pályaudvaron, az ország legnagyobb személypályaudvarán szolgálnak. A vasutashivatásról beszélgetünk, arról, hogy mi fűti őket oly lelkesedéssel, ha a vasútról esik szó. — Ezt a nehéz munkát csak az tudja vállalni, aki hivatásának tekinti — mondja Soós Ferenc szolgálatvezető váltóőr. —■ A pénz, fizetés? — Talán másutt is kapnék enynyi fizetést 23 évi szolgálat után. Vagy ha nem is ennyit, majdnem ennyit — válaszolja Kemezei János mozdonyvezető. — És persze a szombat délután, a vasárnap és minden ünnepnap az enyém lenne. Így, a vasútnál azonban az az ünnepnap, amikor éppen otthon vagyok. Kétszáznyolcvan-háromszáz óra szolgálat egy hónapban, éjjel-nappal, hétköznapon, ünnepnapon. Tavaly még a szabadságomról is behívtak. Mit tehettem? Jöttem... A vonatok nem állhatnak le... — Mi tulajdonképpen a vasutashivatás? — Nehéz megmagyarázni... Változatos élet... Utazás. Soha sincs két egyforma út. Szeretünk utazni és szeretjük a vonatot... A gépet. Aztán a különös fegyelem, az állandó készenlét és felelősség valahogy felkelti az ember öntudatát... — Lehet, hogy büszkeségét? — Azt is... Gondoljon csak vissza gyerekkorára, ön nem akart mozdonyvezető, vasutas lenni egy időben? — De igen. — Minden gyereknek van egy ilyen időszaka. A vasút romantikája. Egyeseknél elmúlik, másoknál megmarad. Nálam maradt... — A plusz juttatások, a ruha, a szabadjegy? — Mondom, nem lehet anyagiakban kiszámolni azt a sok lemondást, amelyet a vasúti szolgálat megkövetel. Mert lemondás itt az élet... De mégis nagyon szeretem... — Ugyanannyi egy mozdonyvezető fizetése, mint egy szakmunkásé? — Na nem ... Azt én is tudom.Ez is vonzóerő a vasútnál. — Meg a szabadjegy a családnak, az egyenruha, a hosszabb szabadság, a külön orvosi és kórházi hálózat, a sok-sok olcsó szolgálati lakás... — egészítem ki Kemeted János szavait. — Igaz... Nem is vitatjuk... De ezeket a nehézségeket nem lehet csak pénzért vállalni... Az embernek szeretnie kell azt, amit csinál... Jól ismerem a vasúti szolgálatot, hiszen vasutascsaládból származom. Tudom, milyen nagy fegyelmet, szinte katonai fegyelmet követel. Azt is tudom, hogy gyakran előfordul a két éjszakás szolgálat, amikor csak 4—5 óra jut alvásra... Zaklatott élet nagy követelményekkel. Mert a nehéz beosztás mellett még folyton tanulniuk is kell... Tíznaponként kötelező oktatás a legújabb, rendelkezésekről, minden évben vizsga a vasúti ismeretekből. " A beszélgetők között ül Havasi Lajos, aki már 1920 óta vasutas. Tizenhat éves korában került a vasúthoz. Ha ideszámítjuk a felvételi vizsgákat is, 45-ször vizsgázott életében. De van olyan beosztású vasutas, akinek évente három vizsgát kell letennie, s már több mint százszor vizsgázott vasúti ismeretekből. — Mit szól a család az „összevissza” szolgálathoz? — kérdem tőlük. Mosolyognak. — Megszokták... Persze, nehéz megszokni, még nekünk is... Az ember csak nagy ritkán tervezhet meg egy mozit, színházról nem is szólva... Mert haegyik este szabadok is vagyunk, másnap már hajnalban indulunk... Korán kell lefeküdni... Ehhez a hivatáshoz élettárs is kell, aki velünk együtt vállalja a sok lemondást... — mondja Józsa Ferenc vonatvezető, aki egyébként 22 éve vasutas. — Hányszor késett el a szolgálatból a 22 év alatt? — Itt nem lehet elkésni. Nagyon szigorúan büntetik. Egyszer késtem 7 percet, ha jól emlékszem 1949-ben, és 50 forint büntetést kaptam. Első alkalommal! Persze meg is lehet érteni. A vasútnál a fegyelem olyan fontos, mint mondjuk a gőzmozdonynak a szén ... Fegyelem nélkül szétesne az egész vasút. Aztán a mozdonyvezetőket faggatom ismét. Elaludtak-e már a vonaton, melyek az éjszaka legnehezebb órái, mit csinál egyegy hosszú úton a mozdonyszemélyzet, hogy jobban teljen, az idő? Kemezei János szerint egy vérbeli mozdonyvezető egyszerűen nem tud elaludni, ha a kerékcsattogást hallja. — Persze, nehéz az embernek nyitva tartania a szemét, amikor még a második éjjel virraszt... Főként 1 és 3 óra között. Ez a kritikus időpont... Ilyenkor beszélni kell, viccet mesélni, vagy jó történeteket, ki kell hajolni a DE KI TEHET HÁT RÓLA? Nem tudom, ön észre vette-e már, ( /I / hogy vannak olyan buszjáratok — (/ ) elsősorban természetesen a város peremén —, amelyeken minden utas ismeri a másikat. A kalauz is lépést tart a családi eseményekkel, a születésekkel és halálesetekkel, a betegségekkel, az iskolai bizonyítványokkal és a lakásproblémákkal. Mi több, a kalauz a hírközpont, így, ha egy-egy járaton nem is találkozik mindenki mindenkivel, sebaj, mert a pontos hírszolgálat működésbe lép, s máris tudomást szerzet róla, hogy Kőrisnét epekővel a János-kórházba szállították, Dala bácsinak pedig egy kétkilós súly esett a lábára, és eltörött három lábujja. S ha ön is megfigyelte már ezt a tipikus jelenséget, vajon nem tanult-e valamicskét, az ilyenkor lezajló beszélgetésekből? Én nagyon sokat tanulok az emberektől, anélkül, hogy ők ezt tudnák. Mindenkinek figyelmébe ajánlom példának okáért a fogaskerekűt. Itt lestem el az alábbi jeleneteket is. Négyen ülnek egymással szemben. Két idősebb hölgy (idősebb hölgyeknek nevezzük azokat a nőket, akik már nem akarnak mindenáron 25 évesnek látszani) és két középkorú férfi. Az egyik olyan fekete, mint az éjszaka. Nos, ez a férfi a neonfényekről beszél. Szerinte Budapest a rossz neonfények városa. Inkább ne lenne anynyi neonfelirat, mintsem, hogy lépten-nyomon blamáljon miniket. A Sarokház Eszpresszó függőleges betűi három nap alatt elromlottak, a Délivasútnál levő tűzfalon pedig a hatalmas OTP-hirdetésből csak az ő és a „vásár” szó világít. Mennyit írtak már erről a lapok, de minden eredmény nélkül! A másik három igazat ad neki. S amikor a fekete ember leszáll, az egyik idősebb hölgy veszi át a szót. Kicsit selypít és hegyes orrával dirigálja mondanivalóját. Beszélő Toscanini. A fekete emberről mondja el a véleményét (az még fogait villogtatva visszamosolyog ismerőseire az ablakon át). Mert a fekete embernek igaza van ugyan, de azért nem ártana, ha egy kicsit a saját portáján is körülnézne. Elza meséli... _ Megtudjuk, hogy a fekete ember a házkezelőségnél dolgozik. Elzáék lakására emeletet húztak és kiköltöztették őket a Kiliánba. Már ez egymagában sem egy hegyen-völgyön lakodalom, de még kibírták volna, belekalkulálva az építkezéseknél olykor előforduló késést is. Igen ám, de a szakemberek rájöttek, hogy Elzáék padlója alatt gombásodás van. Nosza, felszedték a padlót. Erre azonban már nem volt költségvetési keret, mert a gomba előre nem látható tétel, így nem terveztetett be. A fekete embernek kellett volna intézkedni, de elaludt az aktán és Elzáék nyolcadik hónapjukat töltik a Kiliánban. A hallgatóság, beleértve a négyes ülés utasain kívül szerény személyemet és még két-három békés hazatérőt, Elza iránti rokonszenvel és a fekete ember iránti bosszúsággal eltelve nyugtázta az elbeszélést. Csak az elülső padon ülő fiatal pár volt fontosabb dolgokkal elfoglalva, nem törődve azzal, hogy tavasz van, de térdig járunk a hóban. A hosszú orrú hölgy a következő megállónál általános búcsút vett. Szigorú tekintete megenyhült és kegyesen távozott. S ekkor váratlanul megszólalt a másik hölgy. Kicsi asszonyka, széles orral és nyugtalan egérkeszemekkel. Fekete kalapja alól alig kandikál ki egy-egy ősz hajfürt, lába viszont nem ér le a stadlóra. Amint beszél, elharapja a szót és gyorsan összeszorítja az ajkát, mert elöl hiányoznak a fogai. Ezért nehezen lehet érteni. No, de füleljünk! Ha már a saját portán való söprögetésről van szó, hát azért a hegyes orrú hölgy sem nagyon dicsekedhet. Mert vajon hányan panaszkodtak már arra a Patyolatra, ahol ő a vezető? Szeretné, ha most annyi százas — mit százas, huszas! — tenne a zsebében, ahány felet már megvárakoztatott és megkínzott. A türelmetlenebbjei nemegyszer el is mentek a batyuval és megint viszszajöttek. Furcsák az olyan emberek, akik a más szemében meglátják a szálkát, de a magukéban nem veszik észre a gerendát. Mivel a következő megállónál leszálltam és egyedül ballagtam tovább, felhasználhattam a kedvező alkalmat, hogy a hallottakról elgondolkozzam. S ilyeténképpen két dolog kezdett rögtön motozni az agyamban. Az egyik — a jelentéktelenebb — a mai közszellemre hivatkozva azt kifogásolta, hogy miért egymás háta mögött, s miért nem egymás szemébe mondták meg a hibákat? A másik — a jelentősebb — arra indított, hogy egy kicsit elemezzem a panaszokat. Úgy általában a panaszokat. Mert panaszok vannak. Megoldottunk Magyarországon egy csodálatos történelmi átalakulást —, 1001 óta a legnagyobbat — és 17 évvel felszabadulásunk után ott állünk közvetlenül a szocialista társadalom küszöbén. Vannak persze, nagy gondjaink, de ezeken segítünk. A társadalom kollektív erőfeszítésével megerősítjük a termelőszövetkezeteket és belátható időn belül megoldjuk a lakáskérdést is. De itt vannak ezek az apró, mindennapi kis hibák, ahogy Kádár elvtárs nagyon helyesen mondta, trehányságok. Ezek kitartóan kísérik életünket, mint a tengeri hajót a delfinek. Vajon ki felelős ezekért a hibákért? A párt? A kormány? A tanácsrendszer? Ördögöt! Ezekért a hibákért a fekete ember, a hegyes orrú nő és a többi társuk a felelős. Egyszerűbben szólva: én, te, ö , mi, valamennyien. Ha mi, valamennyien lelkiismeretesebben nyúlnánk az olyan mindennapi kis dolgokhoz, amelyek embertársaink érdekeivel találkoznak és nagyobb felelősségérzettel, ha úgy tetszik, mélyebb emberséggel foglalkoznánk velük, akkor rohamosan csökkennének ezek az apró, de a mindennapi életünkben annál bosszantóbb hibák. Csak rajtunk áll, hogy minél előbb kiküszöböljük őket. Rajtam, rajtad, mindannyiunkon. Én, a magam részéről holnap már el is kezdem. Nem hagyom magam kibeszélni a fogaskerekűn.