Népszabadság, 1962. március (20. évfolyam, 50-76. szám)

1962-03-25 / 71. szám

2 (Folytatás az 1. oldalról.) kapcsolatban nyugtalanságot vál­tott ki a közvéleményben. Az am­nesztia ugyanis az eviani egyez­ményezekel ellentétben nem vo­natkozik a Franciaországban fog­va tartott algériaiakra, és annak hatályát csak az április 8-i nép­szavazás után akarják kiterjesz­teni ezekre a letartóztatottakra. Ezzel szemben amnesztiában ré­szesítik azokat a személyeket, akik a francia hadsereg vagy rendőrség tagjaiként az arab la­kossággal szemben kegyetlenked­­tek. A kommunisták igennel szavaznak Woldeck Rochet, a Francia Kommunista Párt főtitkárhelyet­tese az Európa I. rádióban vála­szolt azokra a kérdéseikre, hogy miért szavaznak a kommunis­ták igennel az április 8-i népszavazá­son. Kijelentette: „A kommunis­ták több mint hét éve azért har­colnak, hogy tárgyalás után létre­jöjjön a béke Algériában. A Fran­cia Kommunista Párt amikor igent mond, fenntartja elvi ellenvetését a népszavazás eme rendszerével szemben és határozott ellenzéki álláspontját a személyi hatalom­mal és annak reakciós politikájá­val szemben. A kommunista párt, amikor igent mond az algériai és a francia nép közös győzelmét jelentő eviani egyezményre, mindenekelőtt a békét és a francia nép érdekeit tartja szem előtt. Amikor igennel szavazunk az algé­riai békére, változatlanul folytat­juk harcunkat a szociális haladá­sért, a népek közötti barátságért, a demokrácia visszaállításáért és megújhodásáért Franciaország­ban” — hangoztatta Waldecie Rochet. Az algériai helyzet Szovjet tudósok a leszerelésért Moszkva, március 24. (TASZSZ) Moszkvában a Tudósok Házá­ban nagygyűlést tartottak mintegy ezer részvevővel. Bevezetőben Topcsijev akadé­mikus rámutatott: minden or­szág tudósai fel tudják mérni, milyen lehetőségek nyílnának meg a tudomány előtt a leszerelés után. E lehetőségek egyik fontos területének nevezte az akadémi­kus az űrkutatást, s rámutatott, hogy a szovjet tudósok lelkesen támogatják Nyikita Hruscsov ja­vaslatát a világűr kutatására és békés felhasználására szolgáló szovjet és amerikai erőfeszítések egyesítéséről. Ezután Fjodor Kozsevnyikov, a nemzetközi jog ismert szakembere szólalt fel, s méltatta a tizen­nyolc hatalmi bizottság elé terjesz­tett szovjet leszerelési javaslat je­lentőségét. Irina Lavinova professzorn­ felszólalásában megállapította, hogy az Egyesült Államokban a tudomány fejlesztésére és szociá­lis intézkedésekre tízszer keve­sebb pénzt fordítanak, mint fegy­verkezésre. Ugyanakkor a Szov­jetunióban 1961-ben háromszor annyit költöttek ezekre a célokra, mint a honvédelemre. Szovjet párt- és kormányhatározat a mezőgazdaság irányításának átszervezéséről Az SZKP Központi Bizottsága és a Szovjetunió Minisztertaná­csa határozatot hozott a mezőgaz­daság irányításának átszervezésé­ről. Az átszervezés az SZKP Központi Bizottsága márciusi plénumain elfogadott határozatok­kal összhangban megteremti a mezőgazdaság irányításának szerveit, ame­lyek tervezéssel, a mezőgaz­dasági termékek termelésé­nek és állami felvásárlásának ellenőrzésével foglalkoznak. A határozat szerint a területe­ken, a határterületeken és a köz­társaságokban területi termelési kolhoz-szovhoz vagy szovhoz-kol­­hoz igazgatóságokat hoznak létre attól függően, hogy az adott te­rületen a mezőgazdasági termelés melyik formája van túlsúlyban. Mint a határozat hangsúlyozza, valamennyi igazgatóság elsőrendű kötelessége, hogy helyesen szervezze a terme­lést, a normamegállapítást és a bérezést a kolhozokban és a szovh­ozokban, széleskörűen meghonosítsa a kol­hoz- és szovhoz-term­elés minden ágában a több termelés után járó premizálást. A központi bizottság és a mi­nisztertanács határozata értelmé­ben a területeken és határterüle­teken az autonóm és a szövet­séges köztársaságokban mező­­gazdasági bizottságokat kell alakítani. Ezeket a bizottságokat az illeté­kes pártbizottságok első titkárai irányítják, s tagjai a párt, a ta­nács és állami szervek képviselői. A felvásárlási és a szovhezü­gyi minisztérium megszűnik. Helyet­tük a területeken, határterülete­ken, az autonóm és a szövetséges köztársaságokban mezőgazdasá­gi termelési és felvásárlási igaz­gatóságokat (minisztériumokat) hoznak létre. Mindezen kívül or­szágos mezőgazdasági bizottságot alakítanak, amelyet a miniszter­tanács elnökhelyettese fog irányí­tani. E bizottság fő funkciója az lesz, hogy megszervezze a párt és a kormány mezőgazdasági határo­zatai teljesítésének operatív el­lenőrzését. (MTI) Robog a vonat az éjszakában, s mi, utasok, kényelmesen hátradőlünk az ülésen, pihenünk, alszunk. Talán eszünkbe sem jut, hogy a vonaton emberek virrasz­­tanak, a mi életünkre vigyáznak. Vasutasok, fiatalok és idősebbek. De miért is jutna ez eszünkbe? Tudjuk, hogy biztos kezekben van az életünk... Ki gondol arra, hogy egy pillanatnyi álom és már bekövetkezhet a tömegkatasztró­fa? Senki! Természetes mindenki részéről a biztonságos utazás gon­dolata. S ez már több, mint tár­sadalmi tisztelet: ez elismerés! Ritkán esik szó róluk, pedig százezres ,,hadseregük” egy egész társadalmi réteget alkot! Munká­juk nagyon felelősségteljes... Véletlenül kerültem össze ezek­kel az idős vasutasokkal, egytől egyig 20—30 éves szolgálat van mögöttük. A Keleti pályaudvaron, az ország legnagyobb személypá­lyaudvarán szolgálnak. A vasutas­hivatásról beszélgetünk, arról, hogy mi fűti őket oly lelkesedés­sel, ha a vasútról esik szó. — Ezt a nehéz munkát csak az tudja vállalni, aki hivatásának tekinti — mondja Soós Ferenc szolgálatvezető váltóőr. —■ A pénz, fizetés? — Talán másutt is kapnék eny­­nyi fizetést 23 évi szolgálat után. Vagy ha nem is ennyit, majdnem ennyit — válaszolja Kemezei Já­nos mozdonyvezető. — És persze a szombat délután, a vasárnap és minden ünnepnap az enyém len­ne. Így, a vasútnál azonban az az ünnepnap, amikor éppen ott­hon vagyok. Kétszáznyolcvan-há­­romszáz óra szolgálat egy hónap­ban, éjjel-nappal, hétköznapon, ünnepnapon. Tavaly még a sza­badságomról is behívtak. Mit te­hettem? Jöttem... A vonatok nem állhatnak le... — Mi tulajdonképpen a vasu­tashivatás? — Nehéz megmagyarázni... Változatos élet... Utazás. Soha sincs két egyforma út. Szeretünk utazni és szeretjük a vonatot... A gépet. Aztán a különös fegye­lem, az állandó készenlét és felelősség valahogy felkelti az ember öntudatát... — Lehet, hogy büszkeségét? — Azt is... Gondoljon csak vissza gyerekkorára, ön nem akart mozdonyvezető, vasutas lenni egy időben? — De igen. — Minden gyereknek van egy ilyen időszaka. A vasút romanti­kája. Egyeseknél elmúlik, mások­nál megmarad. Nálam maradt... — A plusz juttatások, a ruha, a szabadj­egy? — Mondom, nem lehet anya­giakban kiszámolni azt a sok le­mondást, amelyet a vasúti szol­gálat megkövetel. Mert lemondás itt az élet... De mégis nagyon szeretem... — Ugyanannyi egy mozdonyve­zető fizetése, mint egy szakmun­kásé? — Na nem ... Azt én is tudom.­­Ez is vonzóerő a vasútnál. — Meg a szabadjegy a család­nak, az egyenruha, a hosszabb szabadság, a külön orvosi és kór­házi hálózat, a sok-sok olcsó szol­gálati lakás... — egészítem ki Kemeted János szavait. — Igaz... Nem is vitatjuk... De ezeket a nehézségeket nem le­het csak pénzért vállalni... Az embernek szeretnie kell azt, amit csinál... Jól ismerem a vasúti szolgála­tot, hiszen vasutascsaládból származom. Tudom, milyen nagy fegyelmet, szinte katonai fegyel­met követel. Azt is tudom, hogy gyakran előfordul a két éjszakás szolgálat, amikor csak 4—5 óra jut alvásra... Zaklatott élet nagy követelményekkel. Mert a nehéz beosztás mellett még folyton ta­nulniuk is kell... Tíznaponként kötelező oktatás a legújabb, ren­delkezésekről, minden évben vizs­ga a vasúti ismeretekből. " A beszélgetők között ül Havasi Lajos, aki már 1920 óta vasutas. Tizenhat éves korában került a vasúthoz. Ha ideszámítjuk a fel­vételi vizsgákat is, 45-ször vizs­gázott életében. De van olyan be­osztású vasutas, akinek évente há­rom vizsgát kell letennie, s már több mint százszor vizsgázott vas­úti ismeretekből. — Mit szól a család az „össze­vissza” szolgálathoz? — kérdem tőlük. Mosolyognak. — Megszokták... Persze, nehéz megszokni, még nekünk is... Az ember csak nagy ritkán tervezhet meg egy mozit, színházról nem is szólva... Mert ha­­egyik este sza­badok is vagyunk, másnap már hajnalban indulunk... Korán kell lefeküdni... Ehhez a hivatáshoz élettárs is kell, aki velünk együtt vállal­ja a sok lemondást... — mondja Józsa Ferenc vonatveze­tő, aki egyébként 22 éve vasutas. — Hányszor késett el a szolgá­latból a 22 év alatt? — Itt nem lehet elkésni. Na­gyon szigorúan büntetik. Egyszer késtem 7 percet, ha jól emlékszem 1949-ben, és 50 forint büntetést kaptam. Első alkalommal! Persze meg is lehet érteni. A vasútnál a fegyelem olyan fontos, mint mondjuk a gőzmozdonynak a szén ... Fegyelem nélkül szétes­ne az egész vasút.­ Aztán a mozdonyvezetőket fag­gatom ismét. Elaludtak-e már a vonaton, melyek az éjszaka legnehezebb órái, mit csinál egy­­egy hosszú úton a mozdonysze­mélyzet, hogy jobban teljen, az idő? Kemezei János szerint egy vérbeli mozdonyvezető egysze­rűen nem tud elaludni, ha a ke­rékcsattogást hallja. — Persze, nehéz az embernek nyitva tartania a szemét, amikor még a második éjjel virraszt..­. Főként 1 és 3 óra között. Ez a kritikus időpont... Ilyenkor be­szélni kell, viccet mesélni, vagy jó történeteket, ki kell hajolni a DE KI TEHET HÁT RÓLA? N­em tudom, ön észre vette-e már, ( /I / hogy vannak olyan buszjáratok — (/ ) elsősorban természetesen a város peremén —, amelyeken minden utas ismeri a másikat. A kalauz is lépést tart a csa­ládi eseményekkel, a születésekkel és halálese­­tekk­el, a betegségekkel, az iskolai bizonyítvá­nyokkal és a lakásproblémákkal. Mi több, a ka­lauz a hírközpont, így, ha egy-egy járaton nem is találkozik mindenki mindenkivel, sebaj, mert a pontos hírszolgálat működésbe lép, s máris tu­domást szerzet róla, hogy Kőrisnét epekővel a János-kórházba szállították, Dala bácsinak pe­dig egy kétkilós súly esett a lábára, és eltörött három lábujja. S ha ön is megfigyelte már ezt a tipikus je­lenséget, vajon nem tanult-e valamicskét, az ilyenkor lezajló beszélgetésekből? Én nagyon so­kat tanulok az emberektől, anélkül, hogy ők ezt tudnák. Mindenkinek figyelmébe ajánlom pél­dának okáért a fogaskerekűt. Itt lestem el az alábbi jeleneteket is. Négyen ülnek egymással szemben. Két idősebb hölgy (idősebb hölgyeknek nevezzük azokat a nőket, akik már nem akarnak mindenáron 25 évesnek látszani) és két középkorú férfi. Az egyik olyan fekete, mint az éjszaka. Nos, ez a férfi a neonfényekről beszél. Szerinte Budapest a rossz neonfények városa. Inkább ne lenne any­­nyi neonfelirat, mintsem, hogy lépten-nyomon blamáljon miniket. A Sarokház Eszpresszó füg­gőleges betűi három nap alatt elromlottak, a Délivasútnál levő tűzfalon pedig a hatalmas OTP-hirdetésből csak az ő és a „vásár” szó vi­lágít. Mennyit írtak már erről a lapok, de min­den eredmény nélkül! A másik három igazat ad neki. S amikor a fe­kete ember leszáll, az egyik idősebb hölgy veszi át a szót. Kicsit selypít és hegyes orrával diri­gálja mondanivalóját. Beszélő Toscanini. A fekete emberről mondja el a véleményét (az még fogait villogtatva visszamosolyog ismerősei­re az ablakon át). Mert a fekete embernek igaza van ugyan, de azért nem ártana, ha egy kicsit a saját portáján is körülnézne. Elza meséli... _ Megtudjuk, hogy a fekete ember a házkezelő­­ségnél dolgozik. Elzáék lakására emeletet húztak és kiköltöztették őket a Kiliánba. Már ez egy­magában sem egy hegyen-völgyön lakodalom, de még kibírták volna, belekalkulálva az építkezé­seknél olykor előforduló késést is. Igen ám, de a szakemberek rájöttek, hogy Elzáék padlója alatt gombásodás van. Nosza, felszedték a padlót. Erre azonban már nem volt költségvetési keret, mert a gomba előre nem látható tétel, így nem terveztetett be. A fekete embernek kellett volna intézkedni, de elaludt az aktán és Elzáék nyol­cadik hónapjukat töltik a Kiliánban. A hallgatóság, beleértve a négyes ülés utasain kívül szerény személyemet és még két-három békés hazatérőt, Elza iránti rokonszenvel és a fekete ember iránti bosszúsággal eltelve nyug­tázta az elbeszélést. Csak az elülső padon ülő fiatal pár volt fontosabb dolgokkal elfoglalva, nem törődve azzal, hogy tavasz van, de térdig járunk a hóban. A hosszú orrú hölgy a következő megállónál általános búcsút vett. Szigorú tekintete megeny­hült és kegyesen távozott. S ekkor váratlanul megszólalt a másik hölgy. Kicsi asszonyka, széles orral és nyugtalan egér­­keszemekkel. Fekete kalapja alól alig kandikál ki egy-egy ősz hajfürt, lába viszont nem ér le a stadlóra. Amint beszél, elharapja a szót és gyor­san összeszorítja az ajkát, mert elöl hiányoznak a fogai. Ezért nehezen lehet érteni. No, de fü­leljünk! Ha már a saját portán való söprögetésről van szó, hát azért a hegyes orrú hölgy sem nagyon dicsekedhet. Mert vajon hányan panaszkodtak már arra a Patyolatra, ahol ő a vezető? Szeret­né, ha most annyi százas — mit százas, huszas! — tenne a zsebében, ahány felet már megvárakoz­tatott és megkínzott. A türelmetlenebbjei nem­egyszer el is mentek a batyuval és megint visz­­szajöttek. Furcsák az olyan emberek, akik a más szemében meglátják a szálkát, de a magukéban nem veszik észre a gerendát. Mivel a következő megállónál leszálltam és egyedül ballagtam tovább, felhasználhattam a kedvező alkalmat, hogy a hallottakról elgondol­kozzam. S ilyeténképpen két dolog kezdett rög­tön motozni az agyamban. Az egyik — a jelen­téktelenebb — a mai közszellemre hivatkozva azt kifogásolta, hogy miért egymás háta mögött, s miért nem egymás szemébe mondták meg a hibákat? A másik — a jelentősebb — arra indított, hogy egy kicsit elemezzem a panaszokat. Úgy álta­lában a panaszokat. Mert panaszok vannak. Megoldottunk Magyarországon egy csodálatos történelmi átalakulást —, 1001 óta a legnagyob­bat — és 17 évvel felszabadulásunk után ott ál­­lünk közvetlenül a szocialista társadalom kü­szöbén. Vannak persze, nagy gondjaink, de eze­ken segítünk. A társadalom kollektív erőfeszíté­sével megerősítjük a termelőszövetkezeteket és belátható időn belül megoldjuk a lakáskér­dést is. De itt vannak ezek az apró, mindennapi kis hibák, ahogy Kádár elvtárs nagyon helyesen mondta, trehányságok. Ezek kitartóan kísérik életünket, mint a tengeri hajót a delfinek. Va­jon ki felelős ezekért a hibákért? A párt? A kormány? A tanácsrendszer? Ördögöt! Ezekért a hibákért a fekete ember, a hegyes orrú nő és a többi társuk a felelős. Egyszerűbben szólva: én, te, ö , mi, valamennyien. Ha mi, vala­mennyien lelkiismeretesebben nyúlnánk az olyan mindennapi kis dolgokhoz, amelyek em­bertársaink érdekeivel találkoznak és nagyobb felelősségérzettel, ha úgy tetszik, mélyebb em­berséggel foglalkoznánk velük, akkor rohamosan csökkennének ezek az apró, de a mindennapi életünkben annál bosszantóbb hibák. Csak raj­tunk áll, hogy minél előbb kiküszöböljük őket. Rajtam, rajtad, mindannyiunkon. Én, a magam részéről holnap már el is kez­dem. Nem hagyom magam kibeszélni a fogaske­rekűn.

Next