Népszabadság, 1963. május (21. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-12 / 109. szám
1963. május 12. vasárnap NÉPSZABADSÁG JÁTÉK A SZAVAKKAL A. I. Burov szovjet tudós tanulmányt írt a dogmatikus művészetfelfogás ellen. Munkája, amely A művészet esztétikai lényege címmel nemrég nálunk is megjelent, szenvedélyesen vitatkozik a különféle leegyszerűsítő nézetekkel. Szigorú következetességgel vallja, hogy a művészi megismerés nemcsak képi formájában különbözik a társadalomtudományoktól, hanem tárgyában, tartalmában és funkciójában is. A társadalomtudományok vizsgálódásainak tárgyai az egész társadalom különböző mozzanatai — írja. A művészetnek mint megismerésnek a tárgya viszont a konkrét társadalmi ember, a maga szociális környezetében, élményeinek, „eszes érzéseinek” egész rendszerével. S ennek megfelelően válik sajátossá — mondja — a művészet tartalma is. A művészi alkotások eszméjét tulajdonképpen az emberi jellemek, élmények hordozzák. A Valóság legújabb száma most kritikát közöl Burov könyvéről. A kritikus — Zsembery Anna — a többi között megállapítja, hogy „Burov nem tudott kellőképpen szakítani a művészet sematikus felfogásával", a ,.művészet legfőbb kritériumává" a művészietlen szociográfiai regények társadalommegismerését teszi, a tudatot „a pusztán gondolati jellegű tudatosságra" szűkíti le, nem veszi figyelembe az alkotás érzelmi oldalát. De hát hogyan? Döbben meg önkéntelenül is az ember. Hiszen Burov éppen az ellenkezőjét tette annak, amit a kritikus állít róla: nemcsak hogy nem egyszerűsítette le a művészet tartalmát a gondolati jellegű tudatosságra, hanem maga is az ilyenfajta leegyszerűsítésekkel vitatkozik. Hogy miképpen lett a dogmatikus művészetfelfogás ellen küzdő Burovból a Valóság cikkében dogmatikus, sematizáló Burov, azt a kritikus egyik mondata árulja el. „Az ilyen elmélet legfőbb veszélye — írja Zsembery Anna bizonyos nézetekről, amelyeket Burovnak tulajdonít —, hogy a művészetben a gyakorlati élet közvetlen szolgálóját látja, márpedig az emberiség mindenkor azért jutott a művészet forrásaihoz, hogy épp az alakítás élményében fölébe kerekedjék az adott valóságnak." „Épp az alakítás élményében”, vagyis, magyarán, Burov abban vétett, hogy nem a formaalakítás élményét állította a művészet esztétikai lényegéről szóló könyvének középpontjába, mint valami derék formalista, hanem a tartalomnak, a művészi módon általánosított emberi élményeknek az igazságát, s annak sajátosságaiból vezette le a művészet formai sajátosságait is. Burov „hibája” az, hogy materialista esztétikát írt, nem pedig a formát pusztán a formaérzékből, a tehetséges művet csupán a tehetségből magyarázó, s egyoldalúan a formaélvezetre beállított esztétikát... A szemlélet, amellyel e kritika megítéli Burov könyvét, különben nem is oly szokatlan. Sematizálónak, dogmatikusnak nevezni mindenkit, aki társadalmi alapon ítél a művészetről, elég gyakori jelenség ez mostanában. N. 7. „MAGÁNKRITIKA“ Ingerült hangú levelet kaptunk egy ismert írótól. A levélben szemrehányást tesz, hogy kötetéről még nem írtunk kritikát... pontosabban, hogy nem jelent meg lapunkban az a kritika, amelyet a levélíró író felkérésére, de nem a mi kérésünkre, egy másik író, a barátja írt. Egy másik levél két könyv kíséretében érkezett az egyik kiadótól. Jó lenne — olvastuk a levélben —, ha Sz. könyvéről H., C. könyvéről pedig Z. írna kritikát... Szerény tartózkodásukat bizonyítja, hogy nem jelölték meg részletesen, mennyit és mit írjunk a művekről. Nem elszigetelt esetekről, hanem jelenségről van szó. A köz-és a magánügyek összekeveréséről, a kettő közti különbség iránti érzéketlenségről. Előfordulhat ugyanis, hogy az Író szemrehányása jogos, könyvéről valóban kellett volna már méltatást közölnünk. De semmiképpen sem jogos annak az írásnak az „elfektetését” panaszolnia, amely baráti vagy kiadói reklámnak készül. A kritika társadalmi jelentőségének, nevelő hivatásának, gondolkodásformáló feladatának meg nem értéséről tanúskodnak ezek a megnyilvánulások. Akkor is, ha efféle „irodalmi” óhajok teljesülésére itt-ott még ákád példa — néha olvashatók a kritikákhoz megtévesztően hasonlító magánkritikák... BIBLIOFIL GOMBÁSKÖNYV Ehető és mérges gombáink címmel gyönyörű szép kömyvet adott, ki a Gondolat Kiadó — hajlékony műanyag köntösben, selyem gerinchuzatban, hófehér papíron, többszínnyomású, művészi illusztrációkkal, harminckilenc forintért. A könyv első fejezetének ez a címe: „Amit a gombáról mindenkinek tudnia kell.” Fontos, közhasznú ismeretek vannak a kötetben a gombák természetéről, tulajdonságairól. A szerzők ezt írják egy helyen: „... a gombamérgezések további csökkenése csak akkor érhető el, ha a lakosság műveltségét emeljük, a babonákat kiirtjuk, és a védekezéshez és felvilágosításhoz minél több, jól tájékozott munkatársat szerzünk." Nagyon helyes program. A gombára vonatkozó ismereteket széles körben kell terjeszteni, mert közérdekű egészségügyi felvilágosító tevékenység. De hogy lehet ezt megtenni drága bibliofil kiadványban, s miért kell hozzá olyan köntös, amelyben megtisztelve érezné magát bármely klasszikus is? Akinek nincs erre a célra harminckilenc forintja, s aki nem bibliofilkönyv-gyűjtő, az ne tudja meg, milyen a mérges gomba meg a bolondgomba? T. L KÖZÖLNI VAGY VISSZAADNI? Juhász Ferencnek az Új írás májusi számában 376 soros verse jelent meg József Attila sírja címmel. A vers sok olvasóban ellenérzést és ellenszenvet keltett. Joggal. A televényszerűen túlburjánzó költői apparátus és a vaskos képek, trágár hasonlatok zsúfolása elfedi, vagy legalábbis nehezen kitapinthatóvá teszi a költemény célját és értelmét. Érzésünk szerint e vers vázlat csupán. Roppant méretű jegyzethalmaz egy készülő műhöz. Az Új Írás szerkesztőségének a folyóirat, az olvasók, a magyar költészet és nem utolsósorban: Juhász Ferenc érdekében vissza kellett volna adnia ezt a félkész terméket. Hiszen egy irodalmi folyóiratnak feladata az irodalom, a költők és a közönség formálása. És ennek eszköze nemcsak a közlés, hanem a visszaadás is. L. R. Kiküldött munkatársunk telefonjelentése a cannes-i filmfesztiválról: A „hasznos"szerelem komédiája Cannes, május 11. Már tavaly is érződött a cannes-i filmfesztiválon, az idén még szembetűnőbb, hogy a nyugati társadalomkritikai filmben most az egyház és a vallásos erkölcs van „soron”. Nem mintha valami új tárgyról lenne szó: a XIX. századi kritikai realizmus Stendhaltól Zoláig, elsősorban az egyház belső állapotain, vallásos bigottságon, a felemelő tanítások és a lesújtó gyakorlat ellentétein élesítette körmeit. A romlás tünetei ma, persze, még sokkal kirívóbbak, különösképpen a világi hívásban tobzódó, élvezeteket hajhászó, a burzsoá konjunktúra előnyeit élvező Nyugat-Európában. És éppen ezek a tünetek azok, amelyek a neokatolikus kritikusokat, a katolicizmus reformereit haragos tiltakozásra vagy szarkasztikus iróniára késztetik. Már három éve, Fellini Dolce vitájában felcsendült ugyanez a hang, patetikus változata volt a tavalyi brazil díjnyertes film, Anselmo Duarte alkotása, de még Germi Válás olasz módra című pikáns vígjátékában is kimondatlanul ott volt. Az idei olasz komédiában Ferreri Nászágyában (Ape Regina) is erről van szó, ami a mondanivalót illeti, sokkal nyíltabban és egyenesebben, mint Géműnél, ha a stílus tekintetében nem is olyan csípősen és élesen. Itt nem a válási tilalomról van szó, hanem arról, hogy az egyház szentesíti a szerelmet és a nemi életet, mint isteni parancsolatot, annyiban és addig, amennyiben és ameddig az az utódok nemzéséhez szükséges. Ezt az embertelen utilitarizmust figurázza ki Ferreri. A történet női hősét, a szépséges Reginát, ezt a papok és apácák nevelte szüzet, mint bigott hívőt ismeri meg vőlegénye. De mind a vőlegény, mind a néző legnagyobb meglepetésére ez a szenteskedő leányzó a megszentelt nászágyban egy vámpír ambícióit tanúsítja, olyannyira, hogy a már nem egészen fiatal férj a legjobb akarattal sem győzi a menyecske szüntelen felbuzdulásait. És Reginánál nem valamiféle eddig elrejtett, a vallásos tilalmak ellenére megnyilvánuló telhetetlen érzékiséggel van dolgunk, hanem éppen ellenkezőleg, az ő buzgalma a családon belüli kötelességről szóló vallásos nevelés eredménye, amely nyomban megszűnik, mihelyt a cél eléretett, vagyis bekövetkezett az utód megfogamzása. A helyzet groteszkségének éppen az a forrása, hogy Reginát nem földi érzelmek fűtik, hanem földöntúli parancsoknak engedelmeskedik. Azt hiszem, látatlanul is el lehet képzelni, hogy mennyi komikus szituáció adódik ebből a religiozitással telített érzékiségből. A férj végül arra a sorsra jut, amelyre a jelképes cím (Ape Regina — A méhkirálynő) is utal, miután eleget tett „rendeltetésének” szó szerint elpusztul, mint a herék. Hozzá kell azonban tenni, hogy Ferreri filmje mégsem olyan éles, mint ebből a rövid összefoglalásból kitetszhet. Kényesebb oldalról nyúlt a maga témájához, de nem volt annyi bátorsága a szatirizáláshoz, mint Germinek a magáéhoz. A szép Regina hadműveletei már-már önnönmagukért folytatódnak, ami persze Regina megtestesítőjének, Marina Vladynak a bájai mellett nem éppen hatástalan a nézőre sem, de zavarja, sőt keresztezi a film mondanivalóját. A rendező nem eléggé élezte ki az ellentétet a csábító manőverek földi valósága és „isteni” rendeltetése között. Vlady maga sem egészen tudja, hogy mit játszik: „komoly’* erotikát-e vagy persziflázst. Egy kitűnő társadalmi szatíra lehetőségével kellett megelégednünk. A franciák fesztiválfilmjeiben (A mélység — Nico Papatakis rendezése) viszont még ilyen meg nem valósult lehetőséget sem sajnálhatunk. A két őrült szolgálóról szóló naturalista rémtörténetben minden szándék megvalósult, csakhogy éppen ebben a szándékban nem volt köszönet. Nem akarom elvitatni — Shakespeare után hogy is lehetne? —, hogy a megőrülés a művészetnek témája, nagy tragédiák megrázó mozzanata lehet. De egy mű, amely az elejétől a végéig teljesen őrültekről szól, amely nem az őrületet okozó emberi vagy társadalmi viszonyokat ábrázolja, hanem csupán magát az őrületet, az nemcsak elviselhetetlen, de tragikumában is óhatatlanul átcsap a komikumba. Papaiakig filmje füttykoncert közepette bukott meg, a spanyoloké (A jó szerelem) csendes unalomban múlott ki: életszagú részleteit, pompás megfigyeléseit egyes kitűnő felvételeik sem tudták életre galvanizálni a másfél órásra duzzasztott kisfilmtémát, egy fiatal párocska egynapos toledói kirándulásának történetét. Kezdetnek is rossz, amit a fesztivál eddig nyújtott; csak abban bízhatunk, hogy a műsorszerkesztők „rendezői” koncepciója — a hatáskeltés régi szabálya szerint— ezzel a kontraszttal kívánja emelni az elkövetkezendő élmények pozitív benyomását. Rényi Péter SZERETEM a hétfő reggeleket. Friss és kesernyés a levegő, talán a vasárnapi édes lustaság teszi azzá. Az emberek álmos, vörös szemekkel sietnek, szaladnak a villamos után, morognak, zsörtölődnek. Sokan még talán föl sem ébredtek, félálomban nyomják meg a bélyegzőóra karját, az idegrendszer megszokott reflexe szerint. Én az újrakezdés izgalmát érzem a hétfői hajnalokon, a készülődést, a folytatást. Folytatását félbehagyott életünknek, amit a vasárnap megállított, hogy körülnézzünk egy kicsit, hogy kimosakodjunk a zsibbasztó fáradtságból. Én a vasárnapot is a hétfői ébredésért szeretem. Fél hat. Nem is szállok villamosra, kényelmesen beérek. Három megálló, semmi az egész. Átvágok a hídon, jól belém markol a dunai szél, a csontomat éri a tavaszi hideg. A híd keresztvasai között már látom a gyárat, a kazánosok megkezdték ügyködésüket: igencsak csúnya füstköteggel gyarapítják a városi levegő koromtartalékát. A rakparton is mocorognak, emberek és gépek együttese lépett ki a szendergésből, hogy megszüntessék a hajnali mozdulatlanságot. Közel harminc éve taposom naponta ezt az utat. Túl az ötvenen, az ember gyakran elbeszélget önmagával, s megkérdezi: miért? mire való volt mindez? Megmondom őszintén, sokszor nem tudok válaszolni erre a belső kérdésre. Mert mit is csináltam életem ötvennégy esztendejével? Hm. A mostani fiatalok szemével nézve: nem sokat. Dolgoztam. Csak így, egyszerűen: dolgoztam. A vasnak adtam az életemet. Nem lelkesedésből, nem buzgolkodásból , kényszerből. Élni kellett, a gyomor kenyeret kívánt, örültem, hogy munkát kaptam valahol. Aztán a hosszú együttlét alatt összeszoktunk. Megszerettem a vasat, ő is szót fogad nekem ... Ugyan, ma már nemigen birkózunk, olyan teddide-teddoda ember lett belőlem... a baleset miatt... Raktáros .. Három éve már. De azért a vasat szeretem. NO, MINDJÁRT BEÉREK. Mennyi ember tömődik be ezen Tónagy Sándor: Hétfő a kapun! Sorsok, problémák, örömök — összezárva gépekkel, vasakkal, szerszámokkal. Sokszor gondolkoztam már azon, hogy ez a bezártság nem ellensége-e az emberi természetnek. Aztán rájöttem: bármilyen szakmát választ is az ember, bezárja magát a napnak egy bizonyos szakaszába, odaköti magát a világnak egy meghatározott helyére. Csak az a fontos, hogy az ember a munkában is találjon meghitt perceket. Persze, ez nem olyan egyszerű. Ez alkatkérdés. Itt van például a fiam, egy szöget nem tud a falba verni. Hiába akartam behozni a gyárba, utálja a vasat. Az a legborzasztóbb büntetés, ha valaki olyan munkát kénytelen végezni, amihez egy fikarcnyi kedve sincs ... Aztán elment a gyerek szőrkaparónak... Kicsit szégyellem ... egy vasas fiából fodrász! ... Végigmegyek az új csarnokon. Gyönyörű épület, tágas, szellős; az üvegtetőzet annyi fényt enged át, hogy azt hiszi az ember, szabadban dolgozik. A daruk még pihennek, de néhány perc csupán és mázsás tömböket emelnek, csillogó idomvasakat nyalábolnak, megremegtetik a tartógerendákat. Azért mégiscsak az embereket szeretem leginkább. Az embereket, akik az izmaikkal gondolkoznak. Benyitok az öltözőbe, megcsap a testszag-bakancsszag-olajszag sajátos keveréke, érzem a viccek és ugratások jó emberi örömét, a pajzánság mögött is a szeretetet. Sehol máshol nincs meg ez a közvetlenség, ez a családiasság, mint itt, főleg ilyenkor, hétfő reggel élénk a beszéd járása, a tegnapi élmények ilyenkor közössé válnak, a meccseredmények éppoly érdekfeszítőek mindenki számára, mint Korsós Feri horgászbeszámolója, vagy mint a hegesztő Farkas (mert sok Farkas van nálunk) színészi pózokkal tarkított előadása a visegrádi kirándulásról ... Hehe... még a kis Horvai Lajából is kiszedik a tegnapi randevú részleteit, s szegény kölyök pirul, mint maga az ártatlanság ... LÁM, EZ A SZÉLTOLÓ Csordás, megint késik. Sose javul meg. Fogadni mernék, hogy éppen most ugrik ki valamelyik szeretőjének az ágyából, eztán rohan, nyúzottan, beesett nemeikkel. Minden szombaton megfogadja, hogy na, hétfőtől új életet kezd, de vasárnap este nagyon gyöngének érzi magát, s még egy hét haladékot engedélyez magának. Különben jó gyerek, ügyes kezű, csak éppen valami nincs rendjén az életében. De hát a legjobban ő ismeri a saját baját, csak ő tudja meggyógyítani. Ha ugyan tudja. Némelyek úgy elengedik magukat! De majd beszélek a fejével ... Egy könyvben olvastam, milyen jó is lenne, ha az embert is, mint a vasat, kovácsolni, finomítani lehetne, ötvözni, edzeni, mert hiszen az emberi elme csodálatos anyaga többet érdemelne a nyers megmunkálásnál, a kapkodva végzett csiszolásnál... De jó is lenne egy emberi vasipar! ... No de, a kutyafáját, sietni, sietni, két perc múlva fújnak. Mindjárt megmozdul a gyár, életrekelnek a vasak, megrázkódnak a gépek , s mindenki megtalálja a szombati ottfelejtett mozdulatát. Én is megyek a kalickámba, rendezgetem az anyagokat és az igénylőlapokat, meg persze, magamban a gondolatokat. Olyan motyogó öregúr lett belőlem, zsémbeskedik is érte eleget az asszony, hogy hát, mi a csudának jártatom folyton a számat, mit ártom bele magamat mások dolgába, miért csavargatom ki a szavakat? Én csak mosolygok rajta, nem szólok semmit, úgysem értené meg. Egy raktárost arra kényszerítenek a körülményei, hogy filozofálgasson. Persze , a maga módján. Meg aztán: ideje is van rá. Amíg gépen dolgoztam, meg sem mukkantam napokig. De most végiggondolom mindazt, amit elkezdtem egyszer, de befejezni sohasem tudtam. 9