Népszabadság, 1963. május (21. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-12 / 109. szám

1963. május 12. vasárnap NÉPSZABADSÁG JÁTÉK A SZAVAKKAL A. I. Burov szovjet tudós ta­nulmányt írt a dogmatikus mű­vészetfelfogás ellen. Munkája, amely A művé­szet esztétikai lé­nyege címmel nemrég nálunk is megjelent, szenvedélyesen vi­tatkozik a különféle leegyszerű­sítő nézetekkel. Szigorú követ­kezetességgel vallja, hogy a művészi megismerés nemcsak képi formájában különbözik a társadalomtudományoktól, ha­nem tárgyában, tartalmában és funkciójában is. A társadalom­­tudományok vizsgálódásainak tárgyai az egész társadalom kü­lönböző mozzanatai — írja. A művészetnek mint megismerés­nek a tárgya viszont a konkrét társadalmi ember, a maga szo­ciális környezetében, élményei­nek, „eszes érzéseinek” egész rendszerével. S ennek megfele­lően válik sajátossá — mondja — a művészet tartalma is. A művészi alkotások eszméjét tu­lajdonképpen az emberi jelle­mek, élmények hordozzák. A Valóság legújabb száma most kritikát közöl Burov köny­véről. A kritikus — Zsembery Anna — a többi között megál­lapítja, hogy „Burov nem tu­dott kellőképpen szakítani a művészet sematikus felfogásá­val", a ,.művészet legfőbb kri­tériumává" a művészietlen szo­ciográfiai regények társadalom­­megismerését teszi, a tudatot „a pusztán gondolati jellegű tu­datosságra" szűkíti le, nem ve­szi figyelembe az alkotás érzel­mi oldalát. De hát hogyan? Döbben meg önkéntelenül is az ember. Hi­szen Burov éppen az ellenkező­jét tette annak, amit a kritikus állít róla: nemcsak hogy nem egyszerűsítette le a művészet tartalmát a gondolati jellegű tu­datosságra, hanem maga is az ilyenfajta leegyszerűsítésekkel vitatkozik. Hogy miképpen lett a dogma­tikus művészetfelfogás ellen küzdő Burovból a Valóság cik­kében dogmatikus, sematizáló Burov, azt a kritikus egyik mondata árulja el. „Az ilyen elmélet legfőbb veszélye — írja Zsembery Anna bizonyos néze­tekről, amelyeket Burovnak tu­lajdonít —, hogy a művészetben a gyakorlati élet közvetlen szol­gálóját látja, márpedig az em­beriség mindenkor azért jutott a művészet forrásaihoz, hogy épp az alakítás élményében fö­lébe kerekedjék az adott va­lóságnak." „Épp az alakítás élményé­ben”, vagyis, magyarán, Burov abban vétett, hogy nem a for­maalakítás élményét állította a művészet esztétikai lényegéről szóló könyvének középpontjába, mint valami derék formalista, hanem a tartalomnak, a mű­vészi módon általánosított em­beri élményeknek az igazságát, s annak sajátosságaiból vezette le a művészet formai sajátossá­gait is. Burov „hibája” az, hogy materialista esztétikát írt, nem pedig a formát pusztán a for­maérzékből, a tehetséges művet csupán a tehetségből magyarázó, s egyoldalúan a formaélvezetre beállított esztétikát... A szemlélet, amellyel e kri­tika megítéli Burov könyvét, különben nem is oly szokatlan. Sematizálónak, dogmatikusnak nevezni mindenkit, aki társa­dalmi alapon ítél a művészet­ről, elég gyakori jelenség ez mostanában. N­. 7. „MAGÁNKRI­TI­KA“ Ingerült hangú levelet kap­tunk egy ismert írótól. A levél­ben szemrehányást tesz, hogy kötetéről még nem írtunk kriti­kát... pontosabban, hogy nem jelent meg lapunkban az a k­ri­­tika, amelyet a levélíró író fel­kérésére, de nem a mi kéré­sünkre, egy másik író, a barát­ja írt. Egy másik levél két könyv kíséretében érkezett az egyik kiadótól. Jó lenne — ol­vastuk a levélben —, ha Sz. könyvéről H., C. könyvéről pe­dig Z. írna kritikát... Szerény tartózkodásukat bizo­nyítja, hogy nem jelölték meg részletesen, mennyit és mit ír­junk a művekről. Nem elszigetelt esetekről, ha­nem jelenségről van szó. A köz-és a magánügyek összekeveré­séről, a kettő közti különbség iránti érzéketlenségről. Előfor­dulhat ugyanis, hogy az Író szemrehányása jogos, könyvéről valóban kellett volna már mél­tatást közölnünk. De semmi­képpen sem jogos annak az írásnak az „elfektetését” pana­szolnia, amely baráti vagy ki­adói reklámnak készül. A kriti­ka társadalmi jelentőségének, nevelő hivatásának, gondolko­dásformáló feladatának meg nem értéséről tanúskodnak ezek a megnyilvánulások. Akkor is, ha efféle „irodalmi” óhajok tel­jesülésére itt-ott még ák­ád pél­da — néha olvashatók a kriti­kákhoz megtévesztően hasonlí­tó magánkritikák... BIBLIOFIL GOMBÁSKÖNYV Ehető és mérges gombáink címmel gyönyörű szép kömyvet adott, ki a Gondolat Kiadó — hajlékony műanyag köntösben, selyem gerinchuzatban, hófehér papíron, többszínnyomású, mű­vészi illusztrációkkal, harminc­kilenc forintért. A könyv első fejezetének ez a címe: „Amit a gombáról min­denkinek tudnia kell.” Fontos, közhasznú ismeretek vannak a kötetben a gombák természeté­ről, tulajdonságairól. A szerzők ezt írják egy helyen: „... a gom­bamérgezések további csökke­nése csak akkor érhető el, ha a lakosság műveltségét emeljük, a babonákat kiirtjuk, és a védeke­zéshez és felvilágosításhoz minél több, jól tájékozott munkatár­sat szerzünk." Nagyon helyes program. A gombára vonatkozó ismereteket széles körben kell terjeszteni, mert közérdekű egészségügyi felvilágosító tevékenység. De hogy lehet ezt megtenni drága bibliofil kiadványban, s miért kell hozzá olyan köntös, amelyben megtisztelve érezné magát bármely klasszikus is? Akinek nincs erre a célra harminckilenc forintja, s aki nem bibliofilkönyv-gyűjtő, az ne tudja meg, milyen a mérges gomba meg a bolondgomba? T. L KÖZÖLNI VAGY VISSZAADNI? Juhász Ferencnek az Új írás májusi számában 376 soros ver­se jelent meg József Attila sír­ja címmel. A vers sok olvasó­ban ellenérzést és ellenszenvet keltett. Joggal. A televényszerűen túlburján­zó költői apparátus és a vaskos képek, trágár hasonlatok zsúfo­lása elfedi, vagy legalábbis ne­hezen kitapinthatóvá teszi a köl­temény célját és értelmét. Érzésünk szerint e vers vázlat csupán. Roppant méretű jegy­zethalmaz egy készülő műhöz. Az Új Írás szerkesztőségének a folyóirat, az olvasók, a magyar költészet és nem utolsósorban: Juhász Ferenc érdekében vissza kellett volna adnia ezt a félkész terméket. Hiszen egy irodalmi folyóiratnak feladata az iroda­lom, a költők és a közönség for­málása. És ennek eszköze nem­csak a közlés, hanem a vissza­adás is. L. R. Kiküldött munkatársunk telefonjelentése a cannes-i filmfesztiválról: A „hasznos"szerelem komédiája Cannes, május 11. Már tavaly is érződött a cannes-i filmfesztiválon, az idén még szembetűnőbb, hogy a nyu­gati társadalomkritikai filmben most az egyház és a vallásos er­kölcs van „soron”. Nem mintha valami új tárgyról lenne szó: a XIX. századi kritikai realizmus Stendhaltól Zoláig, elsősorban az egyház belső állapotain, vallásos bigottságon, a felemelő tanítások és a lesújtó gyakorlat ellentétein élesítette körmeit. A romlás tü­netei ma, persze, még sokkal kirí­vóbbak, különösképpen a világi hív­ásban tobzódó, élvezeteket hajhászó, a burzsoá konjunktúra előnyeit élvező Nyugat-Európá­­ban. És éppen ezek a tünetek azok, amelyek a neokatolikus kri­tikusokat, a katolicizmus refor­mereit haragos tiltakozásra vagy szarkasztikus iróniára késztetik. Már három éve, Fellini Dolce vi­tájában felcsendült ugyanez a hang, patetikus változata volt a tavalyi brazil díjnyertes film, Anselmo Duarte alkotása, de még Germi Válás olasz módra című pikáns vígjátékában is kimondat­lanul ott volt. Az idei olasz komédiában Fer­reri Nászágyában (Ape Regina) is erről van szó, ami a mondaniva­lót illeti, sokkal nyíltabban és egyenesebben, mint Géműnél, ha a stílus tekintetében nem is olyan csípősen és élesen. Itt nem a vá­lási tilalomról van szó, hanem ar­ról, hogy az egyház szentesíti a szerelmet és a nemi életet, mint isteni parancsolatot, annyiban és addig, amennyiben és ameddig az az utódok nemzéséhez szükséges. Ezt az embertelen utili­tarizmust figurázza ki Ferreri. A történet női hősét, a szépséges Reginát, ezt a papok és apácák nevelte szüzet, mint bigott hívőt ismeri meg vőlegénye. De mind a vőle­gény, mind a néző legnagyobb meglepetésére ez a szenteskedő leányzó a megszentelt nászágy­ban egy vámpír ambícióit tanúsít­ja, olyannyira, hogy a már nem egészen fiatal férj a legjobb aka­rattal sem győzi a menyecske szüntelen felbuzdulásait. És Reginánál nem valamiféle eddig elrejtett, a vallásos tilalmak ellenére megnyilvánuló telhetet­len érzékiséggel van dolgunk, ha­nem éppen ellenkezőleg, az ő buzgalma a családon belüli köte­lességről szóló vallásos nevelés eredménye, amely nyomban meg­szűnik, mihelyt a cél eléretett, vagyis bekövetkezett az utód meg­­fogamzása. A helyzet groteszk­­ségének éppen az a forrása, hogy Reginát nem földi érzelmek fűtik, hanem földöntúli parancsoknak engedelmeskedik. Azt hiszem, látatlanul is el le­het képzelni, hogy mennyi komi­kus szituáció adódik ebből a re­­ligiozitással telített érzékiségből. A férj végül arra a sorsra jut, amelyre a jelképes cím (Ape Re­gina — A méhkirálynő) is utal, miután eleget tett „rendeltetésé­nek” szó szerint elpusztul, mint a herék. Hozzá kell azonban ten­ni, hogy Ferreri filmje mégsem olyan éles, mint ebből a rövid összefoglalásból kitetszhet. Ké­nyesebb oldalról nyúlt a maga témájához, de nem volt annyi bá­torsága a szatirizáláshoz, mint Germinek a magáéhoz. A szép Regina hadműveletei már-már önnönmagukért folytatódnak, ami persze Regina megtestesítőjének, Marina Vladynak a bájai mellett nem éppen hatástalan a nézőre sem, de zavarja, sőt keresztezi a film mondanivalóját. A rendező nem eléggé élezte ki az ellentétet a csábító manőverek földi való­sága és „isteni” rendeltetése kö­zött. Vlady maga sem egészen tud­ja, hogy mit játszik: „komoly’* erotikát-e vagy persziflázst. Egy kitűnő társadalmi szatíra lehető­ségével kellett megelégednünk. A franciák fesztiválfilm­jeiben (A mélység — Nico Papatakis rendezése) viszont még ilyen meg nem valósult lehetőséget sem saj­nálhatunk. A két őrült szolgálóról szóló naturalista rémtörténetben minden szándék megvalósult, csakhogy éppen ebben a szándék­ban nem volt köszönet. Nem aka­rom elvitatni — Shakespeare után hogy is lehetne? —, hogy a megőrülés a művészetnek témája, nagy tragédiák megrázó mozza­nata lehet. De egy mű, amely az elejétől a végéig teljesen őrültek­ről szól, amely nem az őrületet okozó emberi vagy társadalmi viszonyokat ábrázolja, hanem csu­pán magát az őrületet, az nem­csak elviselhetetlen, de tragiku­mában is óhatatlanul átcsap a komikumba. Papaiakig filmje füttykoncert közepette bukott meg, a spanyo­loké (A jó szerelem) csendes una­lomban múlott ki: életszagú rész­leteit, pompás megfigyeléseit egyes kitűnő felvételeik sem tud­ták életre galvanizálni a másfél órásra duzzasztott kisfilmtémát, egy fiatal párocska egynapos to­­ledói kirándulásának történetét. Kezdetnek is rossz, amit a fesz­tivál eddig nyújtott; csak ab­ban bízhatunk, hogy a műsorszerkesz­­tők „rendezői” koncepciója — a hatáskeltés régi szabálya szerint­­— ezzel a kontraszttal kívánja emelni az elkövetkezendő élmé­nyek pozitív benyomását. Rényi Péter SZERETEM a hétfő reggeleket. Friss és kesernyés a levegő, talán a vasárnapi édes lustaság teszi azzá. Az emberek álmos, vörös szemekkel sietnek, szaladnak a villamos után, morognak, zsörtö­lődnek. Sokan még talán föl sem ébredtek, félálomban nyomják meg a bélyegzőóra karját, az idegrendszer megszokott reflexe szerint. Én az újrakezdés izgal­mát érzem a hétfői hajnalokon, a készülődést, a folytatást. Folytatá­sát félbehagyott életünknek, amit a vasárnap megállított, hogy kö­rülnézzünk egy kicsit, hogy ki­mosakodjunk a zsibbasztó fáradt­ságból. Én a vasárnapot is a hét­fői ébredésért szeretem. Fél hat. Nem is szállok villa­mosra, kényelmesen beérek. Há­rom megálló, semmi az egész. Át­vágok a hídon, jól belém markol a dunai szél, a csontomat éri a tavaszi hideg. A híd keresztvasai között már látom a gyárat, a ka­zánosok megkezdték ügyködésü­ket: igencsak csúnya füstköteggel gyarapítják a városi levegő ko­romtartalékát. A rakparton is mocorognak, emberek és gépek együttese lépett ki a szendergés­­ből, hogy megszüntessék a hajna­li mozdulatlanságot. Közel harminc éve taposom na­ponta ezt az utat. Túl az ötve­­nen, az ember gyakran elbeszél­get önmagával, s megkérdezi: miért? mire való volt mindez? Megmondom őszintén, sokszor nem tudok válaszolni erre a bel­ső kérdésre. Mert mit is csinál­tam életem ötvennégy esztende­jével? Hm. A mostani fiatalok szemével nézve: nem sokat. Dol­goztam. Csak így, egyszerűen: dolgoztam. A vasnak adtam az életemet. Nem lelkesedésből, nem buzgolkodásból , kényszerből. Élni kellett, a gyomor kenyeret kívánt, örültem, hogy munkát kaptam valahol. Aztán a hosszú együttlét alatt összeszoktunk. Megszerettem a vasat, ő is szót fogad nekem ... Ugyan, ma már nemigen birkózunk, olyan tedd­­ide-teddoda ember lett belőlem... a baleset miatt... Raktáros .. Három éve már. De azért a va­sat szeretem. NO, MINDJÁRT BEÉREK. Mennyi ember tömődik be ezen Tónagy Sándor: Hétfő a kapun! Sorsok, problémák, örö­mök — összezárva gépekkel, va­sakkal, szerszámokkal. Sokszor gondolkoztam már azon, hogy ez a bezártság nem ellensége-e az emberi természetnek. Aztán rá­jöttem: bármilyen szakmát vá­laszt is az ember, bezárja magát a napnak egy bizonyos szakaszá­ba, odaköti magát a világnak egy meghatározott helyére. Csak az a fontos, hogy az ember a munká­ban is találjon meghitt perceket. Persze, ez nem olyan egyszerű. Ez alkatkérdés. Itt van például a fiam, egy szöget nem tud a falba verni. Hiába akartam behozni a gyárba, utálja a vasat. Az a leg­borzasztóbb büntetés, ha valaki olyan munkát kénytelen végezni, amihez egy fikarcnyi kedve sincs ... Aztán elment a gyerek szőrkaparónak... Kicsit szégyel­lem ... egy vasas fiából fod­rász! ... Végigmegyek az új csarnokon. Gyönyörű épület, tágas, szellős; az üvegtetőzet annyi fényt enged át, hogy azt­ hiszi az ember, sza­badban dolgozik. A­ daruk még pihennek, de néhány perc csupán és mázsás tömböket emelnek, csillogó idomvasakat nyalábolnak, megremegtetik a tartógerendákat. Azért mégiscsak az embereket szeretem leginkább. Az embere­ket, akik az izmaikkal gondolkoz­nak. Benyitok az öltözőbe, meg­csap a testszag-bakancsszag-olaj­­szag sajátos keveréke, érzem a viccek és ugratások jó emberi örömét, a pajzánság mögött is a szeretetet. Sehol máshol nincs meg ez a közvetlenség, ez a családias­ság, mint itt, főleg ilyenkor, hétfő reggel élénk a beszéd járása, a tegnapi élmények ilyenkor közös­sé válnak, a meccseredmények éppoly érdekfeszítőek mindenki számára, min­t Korsós Feri hor­gászbeszámolója, vagy mint a hegesztő­ Farkas (mert sok Farkas van nálunk) színészi pózokkal tar­kított előadása a visegrádi kirán­dulásról ... Hehe... még a kis Horvai Lajából is kiszedik a teg­napi randevú részleteit, s szegény kölyök pirul, mint maga az ártat­lanság ... LÁM, EZ A SZÉLTOLÓ Csor­dás, megint késik. Sose javul meg. Fogadni mernék, hogy éppen most ugrik ki valamelyik szere­tőjének az ágyából, eztán rohan, nyúzottan, beesett nemeikkel. Minden szombaton megfogadja, hogy na, hétfőtől új életet kezd, de vasárnap este nagyon gyöngé­nek érzi magát, s még egy hét haladékot engedélyez magának. Különben jó gyerek, ügyes kezű, csak éppen valami nincs rendjén az életében. De hát a legjobban ő ismeri a saját baját, csak ő tud­ja meggyógyítani. Ha ugyan tud­ja. Némelyek úgy elengedik ma­gukat! De majd beszélek a fejé­vel ... Egy könyvben olvastam, milyen jó is lenne, ha az embert is, mint a vasat, kovácsolni, fi­nomítani lehetne, ötvözni, edze­ni, mert hiszen­ az emberi elme csodálatos anyaga többet érde­melne a nyers megmunkálásnál, a kapkodva végzett csiszolásnál... De jó is lenne egy emberi vas­ipar! ... No de, a kutyafáját, sietni, siet­ni, két perc múlva fújnak. Mind­járt megmozdul a gyár, életre­­kelnek a vasak, megrázkódnak a gépek , s mindenki megtalálja a szombati ottfelejtett mozdulatát. Én is megye­k a kalickámba, ren­dezgetem az anyagokat és az igénylőlapokat, meg persze, ma­gamban a gondolatokat. Olyan motyogó öregúr lett belőlem, zsémbeskedik is érte eleget az asszony, hogy hát, mi a csudának jártatom folyton a számat, mit ártom bele magamat mások dol­gába, miért csavargatom ki a sza­vakat? Én csak mosolygok rajta, nem szólok semmit, úgysem ér­tené meg. Egy raktárost arra kényszerítenek a körülményei, hogy filozofálgasson. Persze , a maga módján. Meg aztán: ideje is van rá. Amíg gépen dolgoz­tam, meg sem mukkantam na­pokig. De most végiggondolom mindazt, amit elkezdtem egyszer, de befejezni sohasem tudtam. 9

Next