Népszabadság, 1964. február (22. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-09 / 33. szám
1964. február 9. vasárnap NÉPSZABADSÁG Galabárdi Zoltán: HADIJELENTÉS Az alább következőkben egy furcsa háború történetét ismerhetjük meg; a történet azt példázza, hogy... azaz ne vágjunk a dolgok elébe! Lássuk szépen, sorban! A HADÜZENET Prof. Joachim Vogel, a bonni egyetem ornitológiai tanszékének tanára egy nap észrevette, hogy lakásának különböző, stratégiailag mindenképpen jelentős pontjain mikrofonokat helyezett el a Szövetségi Titkos Rendőrség. Tüzetes kutatással regisztrálta, hogy a telefonkészülékében, a rádiójában, a fürdőkád lefolyócsövében és miniatűr garzonkonyhájának szellőzőnyílásában rejlenek a technikának ezek az alattomos vívmányai. — Be vagyok kerítve — állapította meg szomorúan. Igen, szomorúan, mert nagyra tartotta az állampolgári jogok sérthetetlenségét. Azt éppen nem volt nehéz kitalálnia, hogy minek köszönheti az intenzív érdeklődést. Az utóbbi időkben részt vett néhány nemzetközi ornitológuskongresszuson, vándorgyűlésen, symposionon, s ezeken felszólalván, többször megbélyegezte az eszeveszett militarizmust, amely végső kifejletében katasztrófába sodorná az ornitológiát, sőt, e tudomány alanyainak tökéletes pusztulásával is járhatna. A felfedezés mindazonáltal heves felindulást váltott ki belőle. Első dühében arra készült, hogy panaszt emel az Alkotmányvédelmi Hivatalnál, de szándéka csupán röpke pillanatig élt. Tudta, mint mindenki — hányszor cikkeztek róla a lapok! —, hogy a lakosság titkainak kifürkészése éppen ennek a hivatalnak az égisze alatt folyik; a népnyelv el is nevezte a hivatalt külügyminisztériumnak. Ott tehát hiába proEgy hétig nem láttam Palkót, de a kopogását mindig füleltem, ha jött, ha ment !Egy hét múlva azonban, éppen akkor álltam az ablakhoz, amikor fityfiritty a mi kapunkon kilódulva átvágott az utca másik oldalára. Palkó ez? Annak kell lenni, az újságok ott vannak a hóna alatt, a zöld is rajta fityeg, a szürke is rajta fityeg. De nem Palkó az mégsem, hiszen annak cipője van. Ez pedig térdtől lefelé kékbe van öltözve, a tulajdon bőribe. Hívom a feleségem is, nem érti a dolgot ő se. Tegnap még a lábán volt a gyereknek a cipő, rá is szólt, hogy topogja le róla a sarat, amikor bejön a kávéját meginni. — És ma? Ma nem látta. Ma a Mári kávéztatta meg. Hát a Mári mit tud? De nem tudott semmit, csak morgóit. Ő bizony nem szokta néze-zgetni a kis békát, ugyan mit akar vele a tekintetes úr? Mári tanyai eredés, öt évvel ezelőtt ő is ilyen mocskos kis béka volt, mert nagy eső járt ott, ahol ő született, de öt év nagy idő, s Mári most már olyan fönt hordja az orrát, mintha ő hajtaná a Göncöl szekerét. Másnap én kávéztattam Palkót. Be lehetett ereszteni, mert a sárkaparóval leszedette a talpáról a jeges sarat. De nem a cipője talpáról, hanem a tulajdon magáéról. Csakugyan mezítláb volt — Hol a cipő, Palkó? . — A Lajcsi lábán — rebbent egyet a szeme. — Ki az a Lajcsi? — A bátyám. — Elvette tőled? — Nem. Odaadtam neki. — Miért adtad oda? — Neki jobban kell. — Miért kell jobban? — Az a lába jobban fázik, mert nagyobb, mint az enyém. , No, ez olyan igazság, amivel nem lehet vitába szállni. Most már a ház úrnőjének cipője került a Palkó lábára, melyre méla mosollyal nézett. Míg a feleségem a lábát öltöztette a kis emberszinknek, én megráztam a vállát testába. Arra nem bírta rászánni magát, hogy máshova költözzön. Lakása egy kis téren, a Goethe-szobor háta mögött volt; nem szívesen nélkülözte volna a terecske zsongó hangulatát, csendes nyugalmát, ablaka elől a terebélyes hársat, amely nyár elején részegítő illatfelhőkkel lehelte teli a szobáját. — Valamit mégis tenni kell! — így kiáltott fel prof. Vogel. FELVONULÁS Első lépésként több elhatározásra jutott. Ilse többé nem jöhet ide fel. Igazán nem örülnék — mormogta —, ha fültanúi lennének ... na igen, ez... Másrészt kénytelen leszek bizalmas és magántermészetű beszélgetéseimet nyilvános helyeken, sarkokban, beszögellésekben megbújva lefolytatni. Ezután gondolatban szemügyre vette a neve helyén nyilván egy számot viselő titkosrendőrt — mindjárt el is nevezte Jelentéktelen Fülügyérnek —, aki zsákmányra leső keselyűként sunyit az adapter előtt, vagy szemeit öszszehúzva hallgatja az önműködő magnetofon szalagjait. Hízottnak képzelte, tokával, kis bajuszkával és visszeres lábakkal. Na megállj! — gondolta. — Majd adok én neked! JÁRÖRTEVÉKENYSÉG Hadjáratának első akciója gyanánt napról napra rettentő hoszszú madártani előadásokat olvasott fel a szobájában; ő tudta, mi az! Arra külön volt gondja, hogy szövegét az indokoltnál sokkal több idegen szóval tűzdelje tele. Prof. Vogel csupán a Jelentéktelen Fülügyér (megmaradhatunk ennél az elnevezésnél) külsejét illetően tévedett — embere magas volt, sovány, egészséges lábú, aszott arcú —, egyébként pompás Palkó, ha én még egyszer cipő nélkül látlak a télen, akkor megmondom a gazdádnak, hogy csupa férges gesztenyével fizessen téged. Megértetted-e? Megértette. Egész karácsony reggeléig nem volt semmi baj. Akkor se azért, mintha Palkó lábán nem lett volna cipő. Rajta volt, mégpedig szép ünneplésre kifényesítve, sár se fogta be, mert csonttá fagyott a föld. — Fázol-e, Palkó? — Nem fázok én. — Hát az angyal járt-e felétek? — Nem járt az — vigyorodott el —, de azért nekem van. Kaptam a Mi tetszik botos úrtól. Egy kis csokoládé angyalt húzott elő az inge derekából, szétlibbentvén magán a néhai kabátot. Csak a mosolygás egy kicsit lehervadt az arcáról. Az angyalka szétmállott a meleg bőrön, s több ragadt belőle Palkónak a hasára, mint az ujjaira. — No, ne búsulj, Palkó, hanem nyisd ki a zsebeidet. Van-e sok zsebed? Volt, hála istennek, volt belül több, mint kívül. Ahol a rongyos bélés elvált a rongyos posztótól, az mind zseb volt, s azt mind teletömködtük angyalfiával. Tréfából még hozzá ezüstrojtot is csavargattunk a gyerek nyakába, abból a fajtából, amelyik az angyalok haját jelképezi a karácsonyfán. — No Palkó, most már magad is elmehetsz angyalnak! Hány házad van még? Már csak egy volt, de az kétemeletes, sok népű, az utca másik oldalán, szemben a miénkkel. — No, ha ott is dolgod végezted, gyere vissza. Majd keresünk még neked valamit a karácsonyfa alatt. Arra számítottam, hogy akkorra az unokám kezében okvetlen pusztulása lesz vagy egy gipsznyuszinak vagy a posztómackónak, de Palkónak öröm lesz az egy kis csorbával is. Palkó azonban megcsóválta a fejét. Nem jöhet ő már vissza. . — Miért te? — Csakisan bevált a számítása. A Jelentéktelen Fülügyér mind gondterheltebben hallgatta az önműködő magnetofon szalagjait a Szövetségi Titkos Rendőrség erre a célra berendezett, s Étkezési és Sportügyek feliratú táblával álcázott hangtechnikai laboratóriumában. Gyanús volt az ügy, szentül hitte, hogy a szakadatlanul áradó tudományos szöveg valami titkos értelemmel rendelkezik, de hasztalan kombinált, semmi olyant nem tudott kiokoskodni, amit érdemes lett volna jelentenie. Egy hónap elteltével a Jelentéktelen Fülügyér (szolgálati helyén ötezer hetes volt a neve) kihallgatásra jelentkezett a felettesénél, a Négyezer-hatszázhuszonnyolcasnál. Előadta, hogy szeretne más feladatot kapni, mivel a madarász figyelése olyannyira megviseli az idegeit, hogy komolyabb következményektől lehet tartani. A Négyezer-hatszázhuszonnyolcas felállt, körüljárta szobormereven feszítő beosztottját, majd rárd vallt. — Mióta ismer maga engem? — Huszonkét éve. — Ügy van! És mit szoktam én mondani magának? — Kitartani, kitartani, kitartani! Ha egy kisgyerek azt mondja, hogy „csak”, az majd olyan mintha egy asszony mondaná. Faggatásnak ott semmi értelme sincs. — Hát akkor eredj a dolgodra — nyitottam ki neki az ajtót, egy kicsit bosszúsan. De azért csak odaálltam leskelődni az ablakhoz. Ugyan hány perc alatt repüli be Palkó angyal azt a nagy házat? Beletelt öt perc, míg a gyerek a mi kapunk alólkivágódott. Mégpedig cipő nélkül. Mezítelen talpacskáit sebesen kapkodta a hidegtől sütős aszfalton. De azért mégiscsak elkaptam, mielőtt a nagy házba besuttyant volna. Nagyon megrettent, hogy a vállához értem, s mind a két kis vörös kezével odakapott az ezüsthajhoz, az újságok kihullottak a hóna alól az aszfaltra. — Palkó, hová lett a cipőd? — Levetettem. — Minek vetetted le? Hol vetetted le? — Ott a — mutatott át a kapunkra. — Imre meg fölhúzta. — Ki az az Imre? — A bátyám. Ministrálni ment a kápolnába, oszt a harangozó megmondta neki, hogy meztel áb ne menjön többet, mert akkor kikergeti. Hát igen, hogyne, a harangozónak is igaza van. Karácsony napján nem lehet mezléláb állni isten ő szent felsége elé. — Hány bátyád van neked, kis Törőcsik? — Csak négy. De húgom is van kettő. Bizony, annyi lábat nem győztünk meg a magunk rossz cipőivel. Végig kellett sarcolnunk az egész házat, de sehol se csapták be előttünk az ajtót, mert ebben az egyben egyek vagyunk mindnyájan, akármilyen újságot olvasunk. Télvíz idején, ha egyebünk nincs is, rossz cipője mindnyájunknak kerül. Még ha néha a tulajdon lábunkról kell is lehúznunk. (1933) — Ügy van! A jelszó változatlan! A defetistákat... hm ... megvetem! Abtreten! KLASSZIKUS OFFENZÍVA Amint végzett az ornitológiával, prof. Vogel új offenzívát indított a Jelentéktelen Fülügyér ellen. Bizonyos oldalról tekintve, hallatlanul tisztességtelen fegyverhez nyúlt: a klasszikus zeneszerzőkhöz. Korától későig forgott, pörgött, harsogott, bömbölt a lemezjátszó. Az új fegyver kilométerszám emésztette a Szövetségi Titkos Rendőrség magnószalag-állományát, de mivé törpült az anyagi kár amellett a hihetetlen mérvű rombolás mellett, amelyet ez a harci eszköz a Jelentéktelen Fülügyér idegzetében okozott! Azt nem merte kockáztatni, hogy akár egy milliméternyi szalagot lehallgatás nélkül hagyjon. Nyilvánvaló — így okoskodott —, hogy az átkozott ricsaj mögött húzódik meg a figyelés tulajdonképpeni célja, a politikai bűntett. Amikor a madarász ötször egymás után odajátszotta neki Bach Magnificatját, újra jelentkezett a felettesénél. Előadta, hogy szeretne más feladatot kapni, mivel az eddigi olyannyira megviselte az idegeit, hogy komolyabb következményeiktől lehet tartani. Ezután megismétlődött a szokásos párbeszéd. — Mióta ismer maga engem? — Huszonkét éve. — Ügy van! És mit szoktam én mondani magának? — Kitartani, kitartani, kitartani! — Ügy van! A jelszó változatlan! A defetistákat... hm... megvetem! Abtreten! A CSATTANÓCSATA Egy hónapig rohamoztak a klasszikus zeneművek prof. Vogel kommandójára, majd új támadás következett, amely már nem nélkülözte az áttörés kicsikarására irányuló szándékot. Prof. Vogel nekiállt vicceket mesélni. Özönével mondta a jó vicceket, adomákat, anekdotákat, régieket és újakat — de valamennyit csattanó nélkül! Rágondolni is borzasztó. Hall az ember egy kitűnő viccet, a gyomra tájáról már-már fölindul a nevetés, ám rögtön görccsé is merevül, mert nincs ott a poén! Prof. Vogel megint jól számított. Egyik nap kilépve a házból, észrevette, hogy magas, sovány, gyötrött képű férfi szegődik a nyomába. Az első utcasarkon meg is szólította, előbb az időjárásról, a közlekedési balesetekről, az angliai vonatrablókról beszélt, majd hirtelen megkérdezte prof. Vogelt, nem ismeri-e véletlenül azt a viccet, amikor Schmidt rajtakapja a feleségét Bauerral. — Hogyne! felelt élénken prof. Vogel. — Ismerem. — Tehát ez a jómadár! — gondolta magában. — Nem egy lángész, ami a módszereit illeti... — Uram! — ragadta meg a karját a Jelentéktelen Fülügyér. — Mit is mond Bauer Schmidtnek, ahogy ül a spájzban, a stelázsi tetején? — Azt már elfelejtettem ... — Hogyhogy elfelejtette? — csattant fel a kérdező. — Ez fügyelemsér... — itt észbe kapott, mosolyt erőltetett az arcára, és mézesmázos szavakkal próbálta kiszedni a madarászból a csattanót. Hiába. Más viccek poénja felől érdeklődött. Hiába ... Nagyon jól van! — gondolta elégedetten prof. Vogel. — Majd adok én neked lehallgatást! Ezt követően többször is próbált csatlakozni a Jelentéktelen Fülügyér, meg-megszólította, csengve, rimánkodva faggatta, hivatkozott kedélybeteg feleségére, akit a teljes búskomorságtól menthetne meg, ha azokkal a viccekkel felvidíthatná — de akár egy kőszenthez imádkozott volna, így újra felkereste a felettesét. Előadta, hogy szeretne más feladatot kapni, mivel a madarász olyanynyira megviselte az idegeit, hogy komolyabb következményektől lehet tartani. Ezután megismétlődött a szokásos párbeszéd: ... mióta ismer? ... mit szoktam mondani...........a defetistákat... abtreten ... — Magasságos egek! — tördelte a kezét a Jelentéktelen Fülügyér, miközben rogyadozó léptekkel ment a poklok pokla, hivatali szobája felé, ahol a gyilkos szalagok várták. — Mi jöhet még?! AZ ÖSSZEOMLÁS Prof. Vogel döntő rohamra készülődött. Talányok, furfangos, elmegyötrő találós kérdések kerültek a Jelentéktelen Fülügyér szalagjaira. Eleinte szimpla mérkőzésekre hívta ki prof. Vogel a Jelentéktelen Fülügyér észbeli képességét. „Ha egy sötét szobában van száz darab fekete és száz darab fehér harisnya. . .”, „... tehát hogyan kel át négy fehér és négy néger a folyón ...” Később bonyolultabbá lettek a talányok, sorra került a három tudós a négy sapkával, a két toronyőr, akik közül egyik csak igazat mondott, a másik csak hazudott... És ezen a ponton vetette el a sulykot prof. Vogel. Már semmivel nem gondolva tört ellenfelének végső rorlására, s nem vette észre, hogy a csapda, amit oly dühödten mélyít, nem egy-, hanem kétszemélyes. Kifogyván a talányokból, önkényesen kimunkált egy fantasztikusan nyakatekért rébuszt. Persze a megoldást ez esetben sem közölte — azt csak hadd keresse a drót túlsó végén a Jelentéktelen Fülügyér! Idáig rendben volt a dolog, az új feladvány telitalálatnak bizonyult, különben is a Jelentéktelen Fülügyér a tökéletes elhülyülés szélén tántorgott már. Csakhogy! Csakhogy az önkényesen életre hívott logikai szörnyeteg nem hagyta békén prof. Vogelt sem! Előbb csak töprengve járkált föl-alá a szobájában, utóbb papírt, ceruzát ragadott, próbálkozott matematikai, geometriai, majd biológiai alapon — mire leszállt az este, prof. Vogel érzései nagyjából azonosak voltak a Jelentéktelen Fülügyér érzéseivel. Éjjel nem aludt, sorra végigpróbálta a kézenfekvőnek látszó megoldásokat. Hiába. Egyik se paszszolt. Rá kell jönnöm! Rá kell jönnöm! — hajtogatta eszelősen. Kétségbeesése nem ismert határt. Hajnalban félőrülten rohant az ablakhoz. Ahá! Igen , a gyűlöletes ellenfél ott álldogál a ház előtt, s merőn néz fölfelé! Prof. Vogel úgy, ahogy volt, éjjeli öltözékben kivágtatott az utcán. Még mielőtt szólhatott volna, a Jelentéktelen Fülügyér ráugrott, megmarkolta a nyakát. — Mit felelt a beglerbég a szultánnak? Azonnal mondja meg! Prof. Vogel egy elszánt mozdulattal kiszabadította magát a szorításból, és most ő markolta át a Jelentéktelen Fülügyér torkát. — Te fogod megmondani! Azonnal! Mit felelt a beglerbég . . . Tíz perc alatt fáradtra fojtogatták egymást. Akkor leültek a járda szélére, kifújták magukat, s hogy némi erő szivárgott beléjük, ismét összemarkoltak, ütöttek, téptek, haraptak, ki-ki a másiktól követelvén a megoldást. Mire az első napsugár bearanyozta a Goethe-szobor homlokát, négyszer csaptak össze, egy-egy menet szünetében sírtak, a kezüket tördelték, új és új lehetőségeket dobtak fel, majd ismét egymásnak estek. Korai munkába igyekvők telefonáltak a mentőkért. Még akkor is a beglerbégről ordítoztak, amikor a mentőautó befordult velük az elmegyógyintézet kapuján. Mindenesetre prof. Vogel utóbb gyógyíthatónak bizonyult — ez rögtön érthetővé lesz, ha meggondoljuk, hogy ő legalább a viccek csattanóit ismerte ... (Bertalan Tivadar rajza.) 11