Népszabadság, 1964. február (22. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-09 / 33. szám

1964. február 9. vasárnap NÉPSZABADSÁG Galabárdi Zoltán: H­ADIJELENTÉS Az alább következőkben egy furcsa háború történetét ismer­hetjük meg; a történet azt pél­dázza, hogy... azaz ne vágjunk a dolgok elébe! Lássuk szépen, sor­ban! A HADÜZENET Prof. Joachim Vogel, a bonni egyetem ornitológiai tanszékének tanára egy nap észrevette, hogy lakásának különböző, stratégiailag mindenképpen jelentős pontjain mikrofonokat helyezett el a Szö­vetségi Titkos Rendőrség. Tüzetes kutatással regisztrálta, hogy a te­lefonkészülékében, a rádiójában, a fürdőkád lefolyócsövében és miniatűr garzonkonyhájának szel­lőzőnyílásában rejlenek a tech­nikának ezek az alattomos vívmá­nyai. — Be vagyok kerítve — álla­pította meg szomorúan. Igen, szo­morúan, mert nagyra tartotta az állampolgári jogok sérthetetlensé­gét. Azt éppen nem volt nehéz kita­lálnia, hogy minek köszönheti az intenzív érdeklődést. Az utóbbi időkben rész­t vett néhány nem­zetközi ornitológuskongresszu­son, vándorgyűlésen, symposio­­non, s ezeken felszólalván, több­ször megbélyegezte az eszeveszett militarizmust, amely végső kifej­letében katasztrófába sodorná az ornitológiát, sőt, e tudomány ala­nyainak tökéletes pusztulásával is jár­hatna. A felfedezés mindazonáltal he­ves felindulást váltott ki belőle. Első dühében arra készült, hogy panaszt emel az Alkotmányvédel­mi Hivatalnál, de szándéka csu­pán röpke pillanatig élt. Tudta, mint mindenki — hányszor cik­keztek róla a lapok! —, hogy a la­kosság titkainak kifürkészése ép­pen ennek a hivatalnak az égisze alatt folyik; a népnyelv el is ne­vezte a hivatalt külügyminiszté­­riumnak. Ott tehát hiába pro­Egy hétig nem láttam Palkót, de a kopogását mindig füleltem, ha jött, ha ment !Egy hét múlva azonban, éppen­­ akkor álltam az ablakhoz, amikor fityfiritty a mi kapunkon kilódulva átvágott az utca másik oldalára. Palkó ez? Annak kell lenni, az újságok ott vannak a hóna alatt, a zöld is rajta fityeg, a szürke is rajta fityeg. De nem Palkó az mégsem, hiszen annak cipője van. Ez pedig térdtől le­felé kékbe van öltözve, a tulajdon bőribe. Hívom a feleségem is, nem érti a dolgot ő se. Tegnap még a lábán volt a gyereknek a cipő, rá is szólt, hogy topogja le róla a sarat, amikor bejön a ká­véját meginni. — És ma? Ma nem látta. Ma a Mári ká­­véztatta meg. Hát a Mári mit tud? De nem tudott semmit, csak mor­góit. Ő bizony nem szokta néze-z­getni a kis békát, ugyan mit akar vele a tekintetes úr? Mári tanyai eredés, öt évvel ezelőtt ő is ilyen mocskos kis béka volt, mert nagy eső járt ott, ahol ő született, de öt év nagy idő, s Mári most már olyan fönt hordja az orrát, mint­ha ő hajtaná a Göncöl szekerét. Másnap én kávéztattam Palkót. Be lehetett ereszteni, mert a sár­­kaparóval leszedette a talpáról a jeges sarat. De nem a cipője tal­páról, hanem a tulajdon magáé­ról. Csakugyan mezítláb volt — Hol a cipő, Palkó? . — A Lajcsi lábán — rebbent egyet a szeme. — Ki az a Lajcsi? — A bátyám. — Elvette tőled? — Nem. Odaadtam neki. — Miért adtad oda? — Neki jobban kell. — Miért kell jobban? — Az a lába jobban­ fázik, mert nagyobb, mint az enyém. , No, ez olyan igazság, amivel nem lehet vitába szállni. Most már a ház úrnőjének cipője került a Palkó lábára, melyre méla mo­sollyal nézett. Míg a feleségem a lábát öltöztette a kis emberszink­­nek, én megráztam a vállát testáb­a. Arra nem bírta rá­szánni magát, hogy máshova költözzön. Lakása egy kis téren, a Goethe-szobor háta mögött volt; nem szívesen nélkülözte volna a terecske zsongó hangulatát, csen­des nyugalmát, ablaka elől a te­rebélyes hársat, amely nyár elején részegítő illatfelhőkkel lehelte teli a szobáját. — Valamit mégis tenni kell! — így kiáltott fel prof. Vogel. FELVONULÁS Első lépésként több elhatáro­zásra jutott. Ilse többé nem jö­het ide fel. Igazán nem örülnék — mormogta —, ha fültanúi len­nének ... na igen, ez... Másrészt kénytelen leszek bizalmas és ma­gántermészetű beszélgetéseimet nyilvános helyeken, sarkokban, beszögellésekben megbújva lefoly­tatni. Ezután gondolatban szemügyre vette a neve helyén nyilván egy számot viselő titkosrendőrt — mindjárt el is nevezte Jelenték­telen Fülügyérnek —, aki zsák­mányra leső keselyűként sunyit az adapter előtt, vagy szemeit ösz­­szehúzva hallgatja az önműködő magnetofon szalagjait. Hízottnak képzelte, tokával, kis bajuszká­val és visszeres lábakkal. Na megállj! — gondolta. — Majd adok én neked! JÁRÖRTEVÉKENYSÉG Hadjáratának első akciója gya­nánt napról napra rettentő hosz­­szú madártani előadásokat olva­sott fel a szobájában; ő tudta, mi az! Arra külön volt gondja, hogy szövegét az indokoltnál sokkal több idegen szóval tűzdelje tele. Prof. Vogel csupán a Jelenték­telen Fülügyér (megmaradhatunk ennél az elnevezésnél) külsejét il­letően tévedett — embere magas volt, sovány, egészséges lábú, aszott arcú —, egyébként pompá­s Palkó, ha én még egyszer cipő nélkül látlak a télen, akkor megmondom a gazdádnak, hogy csupa férges gesztenyével fizessen téged. Megértetted-e? Megértette. Egész karácsony reggeléig nem volt semmi baj. Akkor se azért, mintha Palkó lábán nem lett volna cipő. Rajta volt, mégpedig szép ünneplésre kifényesítve, sár se fogta be, mert csonttá fagyott a föld. — Fázol-e, Palkó?­ — Nem fázok én. — Hát az angyal járt-e felétek? — Nem járt az — vigyorodott el —, de azért nekem van. Kap­tam a Mi tetszik botos úrtól. Egy kis csokoládé angyalt hú­zott elő az inge derekából, szét­­libbentvén magán a néhai kabá­tot. Csak a mosolygás egy kicsit lehervadt az arcáról. Az angyal­ka szétmállott a meleg bőrön, s több ragadt belőle Palkónak a hasára, mint az ujjaira. — No, ne búsulj, Palkó, hanem nyisd ki a zsebeidet. Van-e sok zsebed? Volt, hála istennek, volt belül több, mint kívül. Ahol a rongyos bélés elvált a rongyos posztótól, az mind zseb volt, s azt mind te­­letömködtük angyalfiával. Tréfá­ból még hozzá ezüstrojtot is csa­vargattunk a gyerek nyakába, abból a fajtából, amelyik az an­gyalok haját jelképezi a kará­csonyfán. — No Palkó, most már magad is elmehetsz angyalnak! Hány házad van még? Már csak egy volt, de az két­emeletes, sok népű, az utca má­sik oldalán, szemben a miénkkel. — No, ha ott is dolgod végezted, gyere vissza. Majd keresünk még neked valamit a karácsonyfa alatt. Arra számítottam, hogy akkor­ra az unokám kezében okvetlen pusztulása lesz vagy egy gipsz­­nyuszinak vagy a posztómackó­nak, de Palkónak öröm lesz az egy kis csorbával is. Palkó azonban megcsóválta a fejét. Nem jöhet ő már vissza. . — Miért te? — Csaki­san bevált a számítása. A Jelen­téktelen Fülügyér mind gondter­heltebben hallgatta az önműködő magnetofon szalagjait a Szövet­ségi Titkos Rendőrség erre a cél­ra berendezett, s Étkezési és Sportügyek feliratú táblával ál­cázott hangtechnikai laboratóriu­mában. Gyanús volt az ügy, szen­tül hitte, hogy a szakadatlanul áradó tudományos szöveg valami titkos értelemmel rendelkezik, de hasztalan kombinált, semmi olyant nem tudott kiokoskodni, amit érdemes lett volna jelente­nie. Egy hónap elteltével a Jelen­téktelen Fülügyér (szolgálati he­lyén ötezer­ hetes volt a neve) ki­hallgatásra jelentkezett a felette­sénél, a Négyezer-hatszázhuszon­­nyolcasnál. Előadta, hogy szeretne más feladatot kapni, mivel a ma­darász figyelése olyannyira meg­viseli az idegeit, hogy komolyabb következményektől lehet tartani. A Négyezer-hatszázhuszonnyol­­cas felállt, körüljárta szoborme­reven feszítő beosztottját, majd rárd vallt. — Mióta ismer maga engem? — Huszonkét éve. — Ügy van! És mit szoktam én mondani magának? — Kitartani, kitartani, kitar­­tani! Ha egy kisgyerek azt mondja, hogy „csak”, az majd olyan mintha egy asszony mondaná. Faggatásnak ott semmi értelme sincs. — Hát akkor eredj a dolgodra — nyitottam ki neki az ajtót, egy kicsit bosszúsan. De azért csak odaálltam leskelődni az ab­lakhoz. Ugyan hány perc alatt repüli be Palkó angyal azt a nagy házat? Beletelt öt perc, míg a gyerek a mi kapunk alól­­kivágódott. Mégpedig cipő nélkül. Mezítelen talpacskáit sebesen kapkodta a hidegtől sütős aszfalton. De azért mégiscsak elkaptam, mielőtt a nagy házba besuttyant volna. Na­gyon megrettent, hogy a vállához értem, s mind a két kis vörös kezével odakapott az ezüsthajhoz, az újságok kihullottak a hóna alól az aszfaltra. — Palkó, hová lett a cipőd? — Levetettem. — Minek vetetted le? Hol ve­tetted le? — Ott a — mutatott át a ka­punkra. — Imre meg fölhúzta. — Ki az az Imre? — A bátyám. Ministrálni ment a kápolnába, oszt a harangozó megmondta neki, hogy meztel áb ne menjön többet, mert akkor kikergeti. Hát igen, hogyne, a harango­­zónak is igaza van. Karácsony napján nem lehet mezléláb állni isten ő szent felsége elé. — Hány bátyád van neked, kis Törőcsik? — Csak négy. De húgom is van kettő. Bizony, annyi lábat nem győz­tünk meg a magunk rossz cipői­vel. Végig kellett sarcolnunk az egész házat, de sehol se csapták be előttünk az ajtót, mert ebben az egyben egyek vagyunk mind­nyájan, akármilyen újságot olva­sunk. Télvíz idején, ha egyebünk nincs is, rossz cipője mindnyá­junknak kerül. Még ha néha a tulajdon lábunkról kell is lehúz­nunk. (1933) — Ügy van! A jelszó változat­lan! A defetistákat... hm ... meg­vetem! Abtreten! KLASSZIKUS OFFENZÍV­A Amint végzett az ornitológiával, prof. Vogel új offenzívát indított a Jelentéktelen Fülügyér ellen. Bi­zonyos oldalról tekintve, hallatla­nul tisztességtelen fegyverhez nyúlt: a klasszikus zeneszerzők­höz. Korától későig forgott, pör­gött, harsogott, bömbölt a lemez­játszó. Az új fegyver kilométer­szám emésztette a Szövetségi Tit­kos Rendőrség magnószalag-állo­mányát, de mivé törpült az anyagi kár amellett a hihetetlen mérvű rombolás mellett, amelyet ez a harci eszköz a Jelentéktelen Fülü­gyér idegzetében okozott! Azt nem merte kockáztatni, hogy akár egy milliméternyi szalagot lehallgatás nélkül hagyjon. Nyilvánvaló — így okoskodott —, hogy az átko­zott ricsaj mögött húzódik meg a figyelés tulajdonképpeni célja, a politikai bűntett. Amikor a madarász ötször egy­más után odajátszotta neki Bach Magnificatját, újra jelentkezett a felettesénél. Előadta, hogy szeret­ne más feladatot kapni, mivel az eddigi olyannyira megviselte az idegeit, hogy komolyabb követ­kezményeiktől lehet tartani. Ezután megismétlődött a szoká­sos párbeszéd. — Mióta ismer maga engem? — Huszonkét éve. — Ügy van! És mit szoktam én mondani magának? — Kitartani, kitartani, kitarta­ni! — Ügy van! A jelszó változat­lan! A defetistákat... hm... megvetem! Abtreten! A CSATTANÓCSATA Egy hónapig rohamoztak a klasszikus zeneművek prof. Vogel kommandójára, majd új támadás következett, amely már nem nél­külözte az áttörés kicsikarására irányuló szándékot. Prof. Vogel nekiállt vicceket mesélni. Özönével mondta a jó vic­ceket, adomákat, anekdotákat, régieket és újakat — de valamennyit csattanó nélkül! Rá­gondolni is borzasztó. Hall az em­ber egy kitűnő viccet, a gyomra tájáról már-már fölindul a neve­tés, ám rögtön görccsé is merevül, mert nincs ott a poén! Prof. Vogel megint jól számí­tott. Egyik nap kilépve a házból, észrevette, hogy magas, sovány, gyötrött képű férfi szegődik a nyomába. Az első utcasarkon meg is szólította, előbb az időjárásról, a közlekedési balesetekről, az ang­liai vonatrablókról beszélt, majd hirtelen megkérdezte prof. Vo­­gelt, nem ismeri-e véletlenül azt a viccet, amikor Schmidt rajta­kapja a feleségét Bauerral. — Hogyne! felelt élénken prof. Vogel. — Ismerem. — Tehát ez a jómadár! — gondolta magá­ban. — Nem egy lángész, ami a módszereit illeti... — Uram! — ragadta meg a kar­ját a Jelentéktelen Fülügyér. — Mit is mond Bauer Schmidtnek, ahogy ül a spájzban, a stelázsi tetején? — Azt már elfelejtettem ... — Hogyhogy elfelejtette? — csattant fel a kérdező. — Ez fü­g­­yelemsér... — itt észbe kapott, mosolyt erőltetett az arcára, és mézesmázos szavakkal próbálta kiszedni a madarászból a csatta­nót. Hiába. Más viccek poénja fe­lől érdeklődött. Hiába ... Nagyon jól van! — gondolta elégedetten prof. Vogel. — Majd adok én neked lehallgatást! Ezt követően többször is pró­bált csatlakozni a Jelentékte­len Fülügyér, meg-megszólította, csengve, rimánkodva faggatta, hi­vatkozott kedélybeteg feleségére, akit a teljes búskomorságtól ment­hetne meg, ha azokkal a viccekkel felvidíthatná — de akár egy kő­szenthez imádkozott volna, így újra felkereste a felettesét. Elő­adta, hogy szeretne más feladatot kapni, mivel a madarász olyany­­nyira megviselte az idegeit, hogy komolyabb következményektől le­het tartani. Ezután megismétlődött a szoká­sos párbeszéd: ... mióta ismer? ... mit szoktam mondani...........a defetistákat... abtreten ... — Magasságos egek! — tördelte a kezét a Jelentéktelen Fülügyér, miközben rogyadozó léptekkel ment a poklok pokla, hivatali szo­bája felé, ahol a gyilkos szalagok várták. — Mi jöhet még?! AZ ÖSSZEOMLÁS Prof. Vogel döntő rohamra ké­­­­szülődött. Talányok, furfangos, elmegyötrő találós kérdések ke­rültek a Jelentéktelen Fülügyér szalagjaira. Eleinte szimpla mér­kőzésekre hívta ki prof. Vogel a Jelentéktelen Fülügyér ész­beli képességét. „Ha egy sötét szobában van száz darab fekete és száz darab fehér harisnya. . .”, „... tehát hogyan kel át négy fe­hér és négy néger a folyón ...” Később bonyolultabbá lettek a ta­lányok, sorra került a három tu­dós a négy sapkával, a két torony­őr, akik közül egyik csak igazat mondott, a másik csak hazudott... És ezen a ponton vetette el a sulykot prof. Vogel. Már semmi­vel nem gondolva tört ellenfelé­nek végső ror­lására, s nem vette észre, hogy a csapda, amit oly dühödten mélyít, nem egy-, hanem kétszemélyes. Kifogyván a talányokból, önké­nyesen kimunkált egy fantaszti­kusan nyakatekért rébuszt. Persze a megoldást ez esetben sem kö­zölte — azt csak hadd keresse a drót túlsó végén a Jelentéktelen Fülügyér! Idáig rendben volt a dolog, az új feladvány telitalálat­nak bizonyult, különben is a Je­lentéktelen Fülügyér a tökéletes elhülyülés szélén tántorgott már. Csakhogy! Csakhogy az önkénye­sen életre hívott logikai szörnye­teg nem hagyta békén prof. Vo­­gelt sem! Előbb csak töprengve járkált föl-alá a szobájában, utóbb papírt, ceruzát ragadott, próbál­kozott matematikai, geometriai, majd biológiai alapon — mire le­szállt az este, prof. Vogel érzései nagyjából azonosak voltak a Je­lentéktelen Fülügyér érzéseivel. Éjjel nem aludt, sorra végigpró­­bálta a kézenfekvőnek látszó meg­oldásokat. Hiába. Egyik se pasz­­szolt. Rá kell jönnöm! Rá kell jönnöm! — hajtogatta eszelősen. Kétségbeesése nem ismert határt. Hajnalban félőrülten rohant az ablakhoz. Ahá! Igen , a gyűlöle­tes ellenfél ott álldogál a ház előtt, s merőn néz fölfelé! Prof. Vogel úgy, ahogy volt, éjjeli öltö­zékben kivágtatott az utcán­. Még mielőtt szólhatott volna, a Jelen­téktelen Fülügyér ráugrott, meg­markolta a nyakát. — Mit felelt a beglerbég a szultánnak? Azonnal mondja meg! Prof. Vogel egy elszánt mozdu­lattal kiszabadította magát a szo­rításból, és most ő markolta át a Jelentéktelen Fülügyér torkát. — Te fogod megmondani! Azon­nal! Mit felelt a beglerbég . . . Tíz perc alatt fáradtra fojtogat­ták egymást. Akkor leültek a jár­da szélére, kifújták magukat, s hogy némi erő szivárgott beléjük, ismét összemarkoltak, ütöttek, téptek, haraptak, ki-ki a másiktól követelvén a megoldást. Mire az első napsugár beara­nyozta a Goethe-szobor homlo­kát, négyszer csaptak össze, egy­­-egy menet szünetében sírtak, a kezüket tördelték, új és új lehe­tőségeket dobtak fel, majd ismét egymásnak estek. Korai munkába igyekvők tele­fonáltak a mentőkért. Még akkor is a beglerbégről ordítoztak, ami­kor a mentőautó befordult velük az elmegyógyintézet kapuján. Mindenesetre prof. Vogel utóbb gyógyíthatónak bizonyult — ez rögtön érthetővé lesz, ha meggon­doljuk, hogy ő legalább a viccek csattanóit ismerte ... (Bertalan Tivadar rajza.) 11

Next