Népszabadság, 1964. február (22. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-09 / 33. szám
12 BOLDIZSÁR IVÁN: Azok a bizonyos szavak... /t szülői értekezleten a fi-f-f- leánygimnáziumban a félévi bizonyítványkiosztás után — már nem bizonyítvány, tudom, csak „értesítő’, de azért a szülők szerencsére ugyanolyan komolyan veszik — élénk volt a vita. Miért estek általában a jegyek az általános iskola óta? Mi a haszna annak, hogy nincs többé „magyar”, hanem magyar irodalom és nyelvtan külön-külön? Helyes-e, hogy tizemör éves lányok, mint az osztály KISZ-szervezetének vezetősége, megvitatják osztálytársaik magaviseletét és osztályzati javaslatot tesznek az osztályfőnöknek? Egyik-másik mama a többiek elnéző mosolya közben erősítgette, hogy az ő kislánya sohasem beszél fiúkról. Ebben az eleven, aggályos-kedélyes lé körben feltűnt, hogy egy mama az utolsó padban ül, magába süppedve, szótlanul. Arca fáradt, szája időnként mintha sírással küzdene. A „plénum” végén többen körülvették, megkérdezték, mi baja? Miért van úgy elszontyolodva, hiszen kislánya, ha nem is ötösrendű már, de jó négyes, oda se neki. A lánnyal nincs is semmi baja. De a fia. A szomszédba jár, nem messze, az egyik technikumba. És mi van vele? Nagy baj. De hát micsoda? Nehezen oldódik meg a fáradt asszony nyelve. Elnézést is kér, miközben a törött mécses darabjait élesztgeti össze, de egyedül neveli a két gyereket, nehéz kenyér, mindig kimerült, az idegei is fel-felmondják ez óta az eset óta a szolgálatot. Végül is mit követett el az a fiú? „Disznó levelet írt egy lánynak.” Nagy csönd, senki sem szól közbe. Az történt, hogy a fiú koedukációs osztályba jár. Jóképű gyerek, magas, karcsú. Tetszik a lányoknak. Az egyiknek a többieknél, talán a kelleténél is kissé jobban. A fiúnak nem volt ínyére a lány közeledése. Néhány kamaszos, szóbeli eltanácsolás után a fiú levelet írt neki. Közölte, hogy hagyja békén, nincs kedve „vele járni”, se moziba menni, keressen a lány más fiút, mert na nem, akkor majd goromba lesz.. A karéjban álló szülők nem szóltak semmit. Nem valami finom levél, de miért kell ezt „disznónak” nevezni? A fiú anyja nehezen nyögte ki: „A megszólítás miatt. Abban használt a fiam egy csúnya szót. A lányra.” A többi szülő összenézett. „Csak nem azt? Csak nem a kislány erkölcseire?” De igen, de igen, mondta az anya. És most az igazgató közölte vele, éppen az, előbb, hogy a fiút eltávolítja az iskolából. Nagy zsongás-bongás támadt. Többen is kiáltozták, hogy de hiszen ezeket a szavakat minden gyerek használja! Ezért kicsapni egy fiút? Igen ám, mondta egy mama, de képzeljék el, hogy a kislány édesanyja megtalálja a levelet, és azt látja, hogy egy fiú, lányának osztálytársa, ilyen szóval illeti. A probléma több és súlyosabb, nemcsak a meggondolatlan fiúé és a magányos anyáé. Az ütött legjobban szöget a fejembe, hogy a szülők szinte megrökönyödés nélkül mondták: ezeket a szavakat minden gyerek használja. Így is mondhatták volna: ezeket a szavakat minden felnőtt használja, így is mondhatnám: mindnyájan használjuk. Olyan kifejezések, amelyek régebben csak a kaszárnyaudvaron hangzottak el, ma az autóbuszban mindennaposak. A fiú és a lány majdnem természetesnek tartják, hogy okkal, ok nélkül szájukra vegyék őket. Hovatovább oda jutunk, hogy a rossz jelző kikopik a szóhasználatból, és helyette mindenhol azzal a bizonyos egytagú szóval fejezzük ki a nemtetszésünket. A sikerületlen film nem rossz, pocsék, híg, üres, semmitmondó, vacak, silány, hibás, helytelen, haszontalan vagy gyatra, hanem... A semmirekellő emberre sem mondjuk azt, hogy mihaszna, bitang, gonosz, slávaló, aljas, őszintétlen, kellemetlen, haszontalan, undorító, undok, utálatos, megbízhatatlan, jellemtelen, becstelen, hamis, hazudozó, pedig ez a kis választék is mutatja, milyen gazdag a magyar nyelv. De a trágár beszéd nemcsak a nyelv szegényedésének a kérdése. Menjünk egy kicsit mélyebbre: miért nem érezzük ezeket a szavakat eléggé csúfnak, trágárnak, durvának és sértőnek? A téma óriási, megérne egy országos szülői értekezletet. Ezen elmondanám, hogy a csúf szavak használata eredetében — bármilyen ellentmondásnak hangozzék is —■ pozitív jelenség. Egészséges lázadás a múlt sallangos beszéde, neobarokk cirkalmai, üres szertartásossága ellen. Kapcsolataink sallangtalanabbak lettek és nyelvezetünk is levetette német plundráját, és molyrágta díszmagyarját. Köntörfalazás helyett elkezdtük nevén nevezni a gyermeket. Az emberek kimondták azt, hogy ... (tessék leggyakrabban használt szavát behelyettesíteni), ez jólesett, megkönnyebbültek, egymásra néztek, nem dőlt össze a világ. Azután jöttek olyan esztendők, amikor egészen más okból ugyan, de ugyancsak jobb volt nem néven nevezni a gyermeket. Az indulatok gőze ott tört ki, ahol a legkönnyebb és legveszélytelenebb volt: a nyelvezetben. Csakazért is használtuk azt a szót egyegy utálatos nőre, csakazértis egy rövid szóval jellemeztük a hitvány férfit. Mire mindennek vége lett, már alaposan beleszoktunk ebbe a lusta nyelvjárásba. Divat is lett belőle. Nem is vettük komolyan. Nem legyintettük szájon kamasz fiúnkat, amikor otthon először kimondta, hanem esetleg még mosolyogtunk is rajta. A társadalom egészséges áramlása is hozzájárult ehhhez a szókincstelenítési folyamathoz, de nem úgy, ahogyan ennek az egészséges folyamatnak az ellenzői és bírálói képzelik. Nem a munkások és a parasztok nyelve uralkodott el, mert ha ez nem is volt kisasszonykodó, de tudta és tudja a tisztességet és csak akkor sért, ha bántani akar. Más történt: egy vélt plebejusnyelvet vettek át olykor mimikriből, olykor merő és jóindulatú buzgóságból olyanok, akik nagyon is hozzászoktak a neobarokkhoz. Így valahogy alakult ki olyan közhangulat, hogy „ne finnyáskodjunk”. Hát nem finnyáskodtunk, annyi szent! Hogyan kívánjuk azt, hogy fiaink meg tudják különböztetni az egészséges nyelvhasználatot a felesleges durvaságtól, ha nincs folyóiratainknak olyan száma, amelyben a trágár szavak elő ne fordulnának? Egy ideig virtus volt filmstúdióinkban és egyik-másik színpadunkon is kimondani az emésztés, a fajfenntartás és az emberi test bizonyos főneveit, igéit és mellékneveit. Ez a magyar nyelvnek nem gazdagodása, hanem színtelenítése, ócska „épater le bourgeois”, nem írói bravúr, hanem szegénységi bizonyítvány. Elvetem a sulykot? Nem hinném. A nyelv kifejezi gondolatainkat és érzelmeinket, de vissza is hat rájuk. Sallangtalan beszéd: igen. Durva nyelvezet, trágár szavak, meglehetünk nélküle, és nem leszünk se „kispolgárok” se „polgárok”, se „úriemberek”, se finnyás kisasszonyok. Ezt mondanám el azon az országos szülői értekezleten, és hozzátenném, arra a levélíró, bumfordi fiúra gondolva, hogy amíg a közvélemény nem ítéli el a durva beszédet, a csúf szavakat, addig nem csattanhat az ostor egy kamaszon. A Szent István park közelében néhány nappal ezelőtt hajnali öt órakor megszólalt a légoltalmi sziréna, s búgott, vijjogott. Műszaki hiba volt, valami véletlen zárlat. Rövid két percig tartó váratlan ébresztő. Mit csináltak, mire gondoltak közben az emberek? •*'' KLEMENSÉKNÉL, a Pozsonyi út 35-ben, a kilencéves Teri riadt fel elsőként a szirénázásra. — Ez pont olyan, mint a sziréna, erre gondoltam, mert ismertem a hangját filmekből, meg a nagymama elbeszéléséből. A nagymama ugyanebben a lakásban lakott akkor is, amikor a háború volt, megtörtént, hogy amikor bombáztak, hat hétig is lent voltak a pincében. A nagymama elmesélte nekem, hogy a pince mintha folyton mozgott volna velük, a mellettük levő ház egy csomó belövést kapott. Borzalmas lehetett. Én még sosem voltam a pincében. Most, amikor megszólalt a sziréna, arra gondoltam, hogy most majd esetleg nekem is le kell mennem a pincébe, ettől egy kicsit megijedtem. Szerencsére a nagymama is felébredt, odajött az ágyamhoz és vigasztalt hogy ne féljek, mert béke van, ez biztosan szirénapróba, aludjak csak tovább nyugodtan. A szirénának nagyon csúnya hangja volt, úgyhogy nem is tudtam rögtön tovább aludni, de azért úgy csináltam, mintha aludnék ... A másik lakásban, Vereséknél akkor éjszaka lázas beteg volt a kisbaba. Amikor a hajnali szirénázás volt, az asszony ott ült a beteg gyerek mellett, alig három órája, hogy átvette a virrasztást a férjétől. A férfi rögtön, mélyen elaludt. Nemsokára munkába kellett indulnia... Az asszony szorosabban vonta magához a lázas gyereket — mindössze ennyi történt, mert az ő aggodalmát semmi sem növelhette, a szirénázás sem. A GYEREKEK ... Mindenütt ez a visszatérő refrén ... A Pozsonyi út 30-ban is rájuk gondoltak. Schilleréknél mind a hárman felébredtek: a szülők és a fiú. A szülők összesúgtak .„Csak a gyerek meg ne hallja ... Kár volna őt izgatni... Nem lehet ez amúgy sem komoly dolog...” A fiú pedig fülelt. Először arra gondolt, hogy majd biztosan odaszaladnak hozzá a szülei, próbálják megnyugtatni, azután örült, hogy csend van, a szülők nem ébredtek fel, hát önmagát nyugtatgatta.: „Ez talán nem is légvédelmi sziréna, hiszen éppen olyan a hangja, mint a Félelem bére című filmben a szirénás autóé volt...” — Én biztosan pánikba estem volna, ha meghallom — mondja az ügyvédnő, dr. Gonda Dánielné — és rögtön pakoltam volna, és le a pincébe... Persze nem magam miatt, hanem a gyerekem miatt! Szerencsére jó alvó vagyok, csak a férjem ébredt fel, ő meg nagyon tapintatos ember, nem keltett fel minket. Dánielnéval ellentétben dr. Ondrejkáék (a férfi szülész-nőgyógyász, az asszony műtősnő) rossz alvók, a legkisebb neszre is felébrednek, erre szoktatta őket az ügyeletes szolgálat, a gyakori éjszakai telefonhívás. — Mire gondolt főorvos úr? — Hogy egy gyárban valami szerencsétlenség történt... — És háborúra? — Ugyan, háború! — És a doktornő? — Odamentem az ablakhoz, láttam, hogy az első hajnali villamosok békésen közlekednek, megnyugodtam. — S a nagyfiú? — Biztos voltam abban, hogy valaki rossz viccet csinált. A földszinten lakó Antos Gyula diszpécser ezt mondja: " Azt hittem, álmodom, mert bár a hang ismerős volt, az emberben benne él: nem lehet háború! Tehát: csak álom lehet az iszonyú hang. Antosné először arra gondolt, hogy egy dunai hajóról szól a sziréna, de azután eszébe jutott, hogy a Duna be van fagyva, nincs hajóközlekedés. — Feszülten figyeltem... Jaj, csak a kislányunk ne hallja meg, neki nagyon ritkán beszéltünk a háborúról. Talán mégiscsak beszélni kellett volna neki többet a háborúról? — ez is átvillant bennem egy pillanatra, de amíg ezt latolgattam, már vége is volt az egésznek.* MI TÖRTÉNHETETT? Milosevicséknál, a Pozsonyi út 36-ban az asszony szirénapróbára tippelt. A gyerekeknek eltalálták: „Műszaki hiba lehet a szirénában.” A férfi valami karambolra gondolt, s most kedélyesen „önkritikát gyakorol”: — Én vagyok a műszaki, s én fogtam mellé... • A háború idején is itt, a Pozsonyi 43-ban, ebben a lakásban éltek Dériek. 1944-et írtunk. A férj néhány hete bevonult s az asszony akkor is egyedül volt, amikor az újszülöttel itt, a légópincében keresett menedéket. Persze hogy a szörnyű emlékek egy pillanatra most, a váratlan hajnali ébresztéskor felidéződtek: — Mintha egy iszonyú mementó lett volna ... Vitályos Tibor művezető családjának több tagja a fronton esett el. Most a Pozsonyi út 38. szám alatti lakásban a két és fél éves kisfiú sok-sok játéka között nincs se katona, se tank, se vár, csak kis házak, apró állatok, fák és kertek. — Arra is gondoltam, hogy talán valaki, egy eszét vesztett valami gazemberséget csinált... Miután elcsendesedett a sziréna, akkor sem tudtam már elaludni, csak egy félóra múlva nyugodtam meg, amikor hozzáfogtam egy regény olvasásához. Volt olyan, aki hallotta a szirénázást, de máig sem hiszi, hogy annak a hangja volt. (Kátai főkönyvelő élénken bizonygatta nekem, hogy csak egy régi, kimustrált villamos volt, amelyik nem tudott tovább menni és ezért sivított olyan kétségbeesetten.) HUSZONKÉT CSALÁDHOZ csengettem be. A huszonkét család közül kilenc remekül átaludta a „légiriadót”, vagyis jó álmuk van a pestieknek. A tizedik család (Takácsék, a Pozsonyi út 40-ben) is átaludta volna a szokatlan ébresztőt, ha egy barátjuk fel nem csengeti őket telefonon. „Ti is halljátok? Szól a sziréna!” A Pozsonyi út 35-ben a házfelügyelő csak néhány percnyi szünetet tartott, azután tovább fűtötte a kazánt, a szemközti házban a harmadik gimnazista — ha már „riasztották” — nekilátott a tanuláshoz, mint mondta: „Úgyis korábban akartam ébredni,mert este moziban voltam a kislánnyal, nem készültem el egészen a történelemmel...” Egyszóval: nem történt voltaképpen semmi. Az eset talán még sincs minden tanulság híján, sőt éppen ebben van a tanulsága. Nemcsak húsz, de még tíz éve is másképp reagáltunk volna: nem a Balzac utcai vezeték, vagy a 15-ös villamos műszaki hibáira gondolt volna a többség, hanem egészen más „műszaki hibára”. Ma már szinte a gondolataikban sem akarják engedni a katasztrófa lehetőségét: nem, nem, ez lehetetlen, ez nem történhet meg... De vajon így van? Gondolom, a Szent István parkiak előbb is tudták, hogy még nincs így. De hogy még tenni kell, hogy így legyen, ma talán jobban tudják. György István Vto&Cjr'SQ&O&Cl&K$00 NÉPSZABADSÁG 1964. február 9. vasárnap AZ IDŐ EGYÜTT FUT A VERSENYZŐVEL A téli olimpia lesikló- és gyorskorcsolyaszámainak tv-közvetítésénél állandóan láthattuk, hogy a versenyző mennyi időt „fogyasztott”. Ezt a svájci Omegascope tette lehetővé: a start jelre megindul a több ezer félvezető felhasználásával készített elektronikus óra számlálóművé, amely mind a versenyző startszámát, mind pedig pillanatnyi időeredményét mutatja. Ezt a két adatot egy külön kamera állandóan felveszi és ezt a képet a rendező a keverőasztalon hozzákeveri ahhoz a képhez, amelyet a különböző helyeken elhelyezett kamerák felvételeiből választ ki az adásra. A néző ebből annyit lát, hogy az idő együtt fut a versenyzővel. HOGYAN FÉRT EL AZ ECHO A RAKÉTÁBAN? Az Echo 2. passzív mesterséges holdnak az a rendeltetése, hogy a bármely irányból rávetődő rádióhullámokat visszaverje, és így rádióüzeneteket közvetítsen a Föld különböző pontjai között. Ehhez tökéletesen gömb alakúnak kell lennie. Viszont egy 41,15 méter átmérőjű, felfújt ballon nem fér el a rakétában. Ezért a Mylar műanyagból készült héját „összegyűrve” helyezték el a rakéta orrában, majd 1280 kilométer magasságban bocsátották szabadon. Ott a műanyag héj a benne maradt gázoktól részben felfúvódott, majd a Nap melegének hatására elgőzölgő vegyszer feszesre töltötte fel.