Népszabadság, 1964. február (22. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-09 / 33. szám

12 BOLDIZSÁR IVÁN: Azok a bizonyos szavak... /t szülői értekezleten a fi-f-f- leánygimnáziumban a félévi bizonyítványki­­osztás után — már nem bizonyítvány, tudom, csak „érte­sítő­’, de azért a szülők szerencsé­re­ ugyanolyan komolyan veszik —­ élénk volt a vita. Miért estek általában a jegyek az általános iskola óta? Mi a haszna annak, hogy nincs többé „magyar”, ha­nem magyar irodalom és nyelv­tan külön-külön? Helyes-e, hogy tizemör éves lányok, mint az osz­tály KISZ-szervezetének vezetősé­ge, megvitatják osztálytársaik magaviseletét és osztályzati javas­latot tesznek az osztályfőnöknek? Egyik-másik mama a többiek el­néző mosolya közben erősítgette, hogy az ő kislánya sohasem be­szél fiúkról. Ebben az eleven, aggályos-ke­délyes lé körben feltűnt, hogy egy mama az utolsó padban ül, magába süppedve, szótlanul. Arca fáradt, szája időnként mintha sí­rással küzdene. A „plénum” vé­gén többen körülvették, megkér­dezték, mi baja? Miért van úgy elszontyolodva, hiszen kislánya, ha nem is ötösrendű már, de jó négyes, oda se neki. A lánnyal nincs is semmi baja. De a fia. A szomszédba jár, nem messze, az egyik technikumba. És mi van vele? Nagy baj. De hát micsoda? Nehezen oldódik meg a fáradt asszony nyelve. El­nézést is kér, miközben a törött mécses darabjait élesztgeti össze, de egyedül neveli a két gyereket, nehéz kenyér, mindig kimerült, az idegei is fel-felmondják ez óta az eset óta a szolgálatot. Végül is mit követett el az a fiú? „Disznó levelet írt egy lánynak.” Nagy csönd, senki sem szól köz­be. Az történt, hogy a fiú koedu­­kációs osztályba jár. Jóképű gye­rek, magas, karcsú. Tetszik a lányoknak. Az egyiknek a töb­bieknél, talán a kelleténél is kis­sé jobban. A fiúnak nem volt ínyére a lány közeledése. Néhány kamaszos, szóbeli eltanácsolás után a fiú levelet írt neki. Közöl­te, hogy hagyja békén, nincs kedve „vele járni”, se moziba menni, keressen a lány más fiút, mert na nem, akkor majd gorom­ba lesz.. A karéjban álló szülők nem szóltak semmit. Nem valami fi­nom levél, de miért kell ezt „disz­nónak” nevezni? A fiú anyja ne­hezen nyögte ki: „A megszólítás miatt. Abban használt a fiam egy csúnya szót. A lányra.” A többi szülő összenézett. „Csak nem azt? Csak nem a kislány erkölcseire?” De igen, de igen, mondta az anya. És most az igazgató közölte vele, éppen az, előbb, hogy a fiút eltá­volítja az iskolából. Nagy zsongás-bongás támadt. Többen is kiáltozták, hogy de hi­szen ezeket a szavakat minden gyerek használja! Ezért kicsapni egy fiút? Igen ám, mondta egy mama, de képzeljék el, hogy a kislány édesanyja megtalálja a levelet, és azt látja, hogy egy fiú, lányának osztálytársa, ilyen szó­val illeti. A probléma több és súlyosabb, nemcsak a meggondolatlan fiúé és a magányos anyáé. Az ütött legjobban szöget a fejembe, hogy a szülők szinte megrökönyödés nélkül mondták: ezeket a szava­kat minden gyerek használja. Így is mondhatták volna: ezeket a sza­vakat minden felnőtt használja, így­ is mondhatnám: mindnyájan használjuk. Olyan kifejezések, amelyek régebben csak a kaszár­nyaudvaron hangzottak el, ma az autóbuszban mindennaposak. A fiú és a lány majdnem természe­tesnek tart­ják, hogy okkal, ok nél­kül szájukra­ vegyék őket. Hovatovább oda jutunk, hogy a rossz jelző kikopik a szóhasz­nálatból, és helyette mindenhol azzal a bizonyos egytagú szóval fejezzük ki a nemtetszésünket. A sikerületlen film nem rossz, po­csék, híg, üres, semmitmondó, vacak, silány, hibás, helytelen, ha­szontalan vagy gyatra, hanem... A semmirekellő emberre sem mondjuk azt, hogy mihaszna, bi­tang, gonosz, slávaló, aljas, őszin­tétlen, kellemetlen, haszontalan, undorító, undok, utálatos, megbíz­hatatlan, jellemtelen, becstelen, hamis, hazudozó, pedig ez a kis választék is mutatja, milyen gaz­dag a magyar nyelv. De a trágár beszéd nemcsak a nyelv szegényedésének a kér­dése. Menjünk egy kicsit mé­lyebbre: miért nem érezzük eze­ket a szavakat eléggé csúfnak, trágárnak, durvának és sértőnek? A téma óriási, megérne egy orszá­gos szülői értekezletet. Ezen el­mondanám, hogy a csúf szavak használata eredetében — bármi­lyen ellentmondásnak hangozzék is —■ pozitív jelenség. Egészséges lázadás a múlt sallangos beszéde, neobarokk cirkalmai, üres szer­tartásossága ellen. Kapcsolataink sallangtalanabbak lettek és nyel­vezetünk is levetette német plund­­ráját, és molyrágta díszmagyar­ját. Köntörfalazás helyett elkezd­tük nevén nevezni a gyermeket. Az emberek kimondták azt, hogy ... (tessék leggyakrabban hasz­nált szavát behelyettesíteni), ez jólesett, megkönnyebbültek, egy­másra néztek, nem dőlt össze a világ. Azután jöttek olyan esztendők, amikor egészen más okból ugyan, de ugyancsak jobb volt nem néven nevezni a gyermeket. Az indulatok gőze ott tört ki, ahol a legkönnyebb és legveszélytele­nebb volt: a nyelvezetben. Csak­­azért is használtuk azt a szót egy­­egy utálatos nőre, csakazértis egy rövid szóval jellemeztük a hit­vány férfit. Mire mindennek vége lett, már alaposan beleszoktunk ebbe a lusta nyelvjárásba. Divat is lett belőle. Nem is vettük komolyan. Nem legyintettük szájon kamasz fiúnkat, amikor otthon először ki­mondta, hanem esetleg még mo­solyogtunk is rajta. A társadalom egészséges áram­lása is hozzájárult ehhhez a szó­­kincstelenítési folyamathoz, de nem úgy, ahogyan ennek az egészséges folyamatnak az ellen­zői és bírálói képzelik. Nem a munkások és a parasztok nyelve uralkodott el, mert ha ez nem is volt kisasszonykodó, de tudta és tudja a tisztességet és csak akkor sért, ha bántani akar. Más tör­tént: egy vélt plebejusnyelvet vet­tek át olykor mimikriből, oly­kor merő és jóindulatú buzgóság­­ból olyanok, akik nagyon is hoz­zászoktak a neobarokkhoz. Így valahogy alakult ki olyan közhangulat, hogy „ne finnyás­­kodjunk”. Hát nem finnyáskod­­tunk, annyi szent! Hogyan kíván­juk azt, hogy fiaink meg tudják különböztetni az egészséges nyelvhasználatot a felesleges dur­vaságtól, ha nincs folyóirataink­nak olyan száma, amelyben a trá­gár szavak elő ne fordulnának? Egy ideig virtus volt filmstúdióink­ban és egyik-másik színpadun­kon is kimondani az emésztés, a fajfenntartás és az emberi test bizonyos főneveit, igéit és mellék­neveit. Ez a magyar nyelvnek nem gazdagodása, hanem színte­­lenítése, ócska „épater le bour­­geois”, nem írói bravúr, hanem szegénységi bizonyítvány. Elvetem a sulykot? Nem hin­ném. A nyelv kifejezi gondola­tainkat és érzelmeinket, de vissza is hat rájuk. Sallangtalan beszéd: igen. Durva nyelvezet, trágár sza­vak, meglehetünk nélküle, és nem leszünk se „kispolgárok” se „pol­gárok”, se „úriemberek”, se fin­­­nyás kisasszonyok. Ezt mondanám el azon az or­szágos szülői értekezleten, és hoz­zátenném, arra a levélíró, bum­fordi fiúra gondolva, hogy amíg a közvélemény nem ítéli el a durva beszédet, a csúf szavakat, addig nem csattanhat az ostor egy kamaszon. A Szent István park közelében néhány nappal ezelőtt hajnali öt órakor megszólalt a légoltalmi sziréna, s búgott, vijjogott. Mű­szaki hiba volt, valami véletlen zárlat. Rövid két percig tartó vá­ratlan ébresztő. Mit csináltak, mire gondoltak közben az embe­rek? •*­'' KLEMENSÉKNÉL, a Pozsonyi út 35-ben, a kilencéves Teri riadt fel elsőként a szirénázásra. — Ez pont olyan, mint a sziré­na, erre gondoltam, mert ismer­tem a hangját filmekből, meg a nagymama elbeszéléséből. A nagy­mama ugyanebben a lakásban la­kott akkor is, amikor a háború volt, megtörtént, hogy amikor bombáztak, hat hétig is lent vol­tak a pincében. A nagymama el­mesélte nekem, hogy a pince mintha folyton mozgott volna ve­lük, a mellettük levő ház egy csomó belövést kapott. Borzalmas lehetett. Én még sosem voltam a pincében. Most, amikor megszó­lalt a sziréna, arra gondoltam, hogy most majd esetleg nekem is le kell mennem a pincébe, ettől egy kicsit megijedtem. Szerencsé­re a nagymama is felébredt, oda­jött az ágyamhoz és vigasztalt hogy ne féljek, mert béke van, ez biztosan szirénapróba, aludjak csak tovább nyugodtan. A sziré­nának nagyon csúnya hangja volt, úgyhogy nem is tudtam rögtön tovább aludni, de azért úgy csi­náltam, mintha aludnék ... A másik lakásban, Vereséknél akkor éjszaka lázas beteg volt a kisbaba. Amikor a hajnali sziré­názás volt, az asszony ott ült a beteg gyerek mellett, alig három órája, hogy átvette a virrasztást a férjétől. A férfi rögtön, mélyen elaludt. Nemsokára munkába kel­lett indulnia... Az asszony szo­rosabban vonta magához a lázas gyereket — mindössze ennyi tör­tént, mert az ő aggodalmát sem­mi sem növelhette, a szirénázás sem.­ A GYEREKEK ... Mindenütt ez a visszatérő refrén ... A Pozsonyi út 30-ban is rájuk gondoltak. Schilleréknél mind a hárman felébredtek: a szülők és a fiú. A szülők összesúgtak­ .„Csak a gye­rek meg ne hallja ... Kár volna őt izgatni... Nem lehet ez amúgy sem komoly dolog...” A fiú pedig fülelt. Először arra gon­dolt, hogy majd biztosan odasza­ladnak hozzá a szülei, próbálják megnyugtatni, azután örült, hogy csend van, a szülők nem ébredtek fel, hát önmagát nyugtatgatta.: „Ez talán nem is légvédelmi szi­réna, hiszen éppen olyan a hang­ja, mint a Félelem bére című filmben a szirénás autóé volt...” — Én biztosan pánikba estem volna, ha meghallom — mondja az ügyvédnő, dr. Gonda Dánielné — és rögtön pakoltam volna, és le a pincébe... Persze nem ma­gam miatt, hanem a gyerekem miatt! Szerencsére jó alvó vagyok, csak a férjem ébredt fel, ő meg nagyon tapintatos ember, nem keltett fel minket. Dánielnéval ellentétben dr. Ondrejkáék (a férfi szülész-nő­gyógyász, az asszony műtősnő) rossz alvók, a legkisebb neszre is felébrednek, erre szoktatta őket az ügyeletes szolgálat, a gyakori éjszakai telefonhívás. — Mire gondolt főorvos úr? — Hogy egy gyárban valami szerencsétlenség történt... — És háborúra? — Ugyan, háború! — És a doktornő? — Odamentem az ablakhoz, lát­tam, hogy az első hajnali villamo­sok békésen közlekednek, meg­nyugodtam. — S a nagyfiú? — Biztos voltam abban, hogy valaki rossz viccet csinált. A földszinten lakó Antos Gyula diszpécser ezt mondja: "­­ Azt hittem, álmodom, mert bár a hang ismerős volt, az em­berben benne él: nem lehet hábo­rú! Tehát: csak álom lehet az iszonyú hang. Antosné először arra gondolt, hogy egy dunai hajóról szól a sziréna, de azután eszébe jutott, hogy a Duna be van fagyva, nincs hajóközlekedés. — Feszülten figyeltem... Jaj, csak a kislányunk ne hallja meg, neki nagyon ritkán beszéltünk a háborúról. Talán mégiscsak be­szélni kellett volna neki többet a háborúról? — ez is átvillant ben­nem egy pillanatra, de amíg ezt latolgattam, már vége is volt az egésznek.* MI TÖRTÉNHETETT? Milose­­vicséknál, a Pozsonyi út 36-ban az asszony szirénapróbára tippelt. A gyerekekn­ek eltalálták: „Mű­szaki hiba lehet a szirénában.” A férfi valami karambolra gondolt, s most kedélyesen „önkritikát gyakorol”: — Én vagyok a műszaki, s én fogtam mellé... • A háború idején is itt, a Po­zsonyi 43-ban, ebben a lakásban éltek Dériek. 1944-et írtunk. A férj néhány hete bevonult s az asszony akkor is egyedül volt, amikor az újszülöttel itt, a légó­­pincében keresett menedéket. Persze hogy a szörnyű emlékek egy pillanatra most, a váratlan hajnali ébresztéskor felidéződtek: — Mintha egy iszonyú memen­­tó lett volna ... Vitályos Tibor művezető csa­ládjának több tagja a fronton esett el. Most a Pozsonyi út 38. szám alatti lakásban a két és fél éves kisfiú sok-sok játéka között nincs se katona, se tank, se vár, csak kis házak, apró állatok, fák és kertek. — Arra is gondoltam, hogy ta­lán valaki, egy eszét vesztett va­lami gazemberséget csinált... Miután elcsendesedett a sziréna, akkor sem tudtam már elaludni, csak egy félóra múlva nyugod­tam meg, amikor hozzáfogtam egy regény olvasásához. Volt olyan, aki hallotta a szi­rénázást, de máig sem hiszi, hogy annak a hangja volt. (Kátai fő­könyvelő élénken bizonygatta ne­kem, hogy csak egy régi, kimust­rált villamos volt, amelyik nem tudott tovább menni és ezért si­­vított olyan kétségbeesetten.) HUSZONKÉT CSALÁDHOZ csengettem be. A huszonkét csa­lád közül kilenc remekül átalud­­ta a „légiriadót”, vagyis­ jó álmuk van a pestieknek. A tizedik család (Takácsék, a Pozsonyi út 40-ben) is átaludta volna a szokatlan ébresztőt, ha egy barátjuk fel nem csengeti őket telefonon. „Ti is halljátok? Szól a sziréna!” A Pozsonyi út 35-ben a házfel­ügyelő csak néhány percnyi szü­netet tartott, azután tovább fű­tötte a kazánt, a szemközti ház­ban a harmadik gimnazista — ha már „riasztották” — nekilátott a tanuláshoz, mint mondta: „Úgy­is korábban akartam ébredni,­­mert este moziban voltam a kis­lánnyal, nem készültem el egé­szen a történelemmel...” Egyszóval: nem történt volta­képpen semmi. Az eset talán még sincs minden tanulság hí­ján, sőt éppen ebben van a ta­nulsága. Nemcsak húsz, de még tíz éve is másképp reagáltunk volna: nem a Balzac utcai veze­ték, vagy a 15-ös villamos műsza­ki hibáira gondolt volna a több­ség, hanem egészen más „műsza­ki hibára”. Ma már szinte a gon­dolataikban sem akarják en­­gedni a katasztrófa lehetőségét: nem, nem, ez lehetetlen, ez nem történhet meg... De vajon így van? Gondolom, a Szent István parkiak előbb is tudták, hogy még nincs így. De hogy még tenni kell, hogy így legyen, ma talán jobban tudják. György István Vto&Cjr'SQ&O&Cl&K$00 NÉPSZABADSÁG 1964. február 9. vasárnap AZ IDŐ EGYÜTT FUT A VERSENYZŐVEL A téli olimpia lesikló- és gyorskorcsolyaszámainak tv-közvetíté­­sénél állandóan láthattuk, hogy a versenyző mennyi időt „fogyasz­tott”. Ezt a svájci Omegascope tette lehetővé: a start jelre megindul a több ezer félvezető felhasználásával készített elektronikus óra számlálóművé, amely mind a versenyző startszámát, mind pedig pil­lanatnyi időeredményét mutatja. Ezt a két adatot egy külön kamera állandóan felveszi és ezt a képet a rendező a keverőasztalon hozzá­keveri ahhoz a képhez, amelyet a különböző helyeken elhelyezett kamerák felvételeiből választ ki az adásra. A néző ebből annyit lát, hogy az idő együtt fut a versenyzővel. HOGYAN FÉRT EL AZ ECHO A RAKÉTÁBAN? Az Echo 2. passzív mesterséges holdnak az a rendeltetése, hogy a bármely irányból rávetődő rádióhullámokat visszaverje, és így rádióüzeneteket közvetítsen a Föld különböző pontjai között. Ehhez tökéletesen gömb alakúnak kell lennie. Viszont egy 41,15 méter át­mérőjű, felfújt ballon nem fér el a rakétában. Ezért a Mylar mű­anyagból készült héját „összegyűrve” helyezték el a rakéta orrában, majd 1280 kilométer magasságban bocsátották szabadon. Ott a mű­anyag héj a benne maradt gázoktól részben felfúvódott, majd a Nap melegének hatására elgőzölgő vegyszer feszesre töltötte fel.

Next