Népszabadság, 1964. február (22. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-25 / 46. szám

8 DÉSI HUBER ISTVÁN EMLÉKEZETE HÚSZ ÉVVEL EZELŐTT, 1944. február 24-én hunyt el Dési Huber István, a magyar proletárfestészet Derkovits mellett másik legnagyobb alakja. Fiatalon, 49 éves korában halt meg, s végigélte a proletárok keserves útját, míg eljutott a művészetig. Volt pikolófiú, napszámos, alkalmi munkás, majd az első világháború után ezüstműves. Itt szocialista munkások művelt és szervezett kollektívájába került, s ekkor kezdett napi munkája után egy kis rajziskolában festeni tanulni. Képeinek témái: dolgozó munkások, görnyedő parasztok, külvárosi utcák, gyárak, dinamikus tájak — szinte a harcos költőtárs József Attila verseinek hangulatát árasztják. Életműve a két világháború közötti modern magyar festészetben leginkább Nagy István és Derkovits Gyula művészetével rokon. Igen értékes Dési Huber István elméleti munkássága is: tanulmányai, cikkei kora sok művészetelméleti kérdését boncolják az alapos felkészültségű marxista biztonságával. Dési Huber szénrajza: Overallos ifjúmunkás. KULTURÁLIS HÍREK JÓZSEF ATTILA 23 költeménye 112 400 példányban jelent meg az Ogonyok Kiskönyvtára sorozat 44. füzetében. *GORR GASZPARJÁN, a világhírű szovjet koloratúrszopránénekesnő legutóbbi betegsége miatt kénytelen volt lemondani budapesti vendégszereplését. Az elmaradt fellépésekre áprilisban kerül sor. Április 9-én a Rigolettóban Gilda, 12-én a Traviatában Violetta szerepét énekli az Erkel Színházban. A PALÓC NÉPI EGYÜTTES zene-, ének- és tánckara májusban olaszországi turnéra indul; műsorában a többi között a Pásztorbotoló, a Palócfantázia és a Jász-ballada szerepel. Budapestre érkezett a Royal Shakespeare Company együttese A Royal Shakespeare Company együttese hétfőn Budapestre érkezett. Az angol vendégművészeket a Ferihegyi repülőtéren a Kulturális Kapcsolatok Intézetének és a Nemzetközi Koncertigazgatóságnak több vezető munkatársa fogadta. Megjelent a repülőtéren Sir Ivor Thomas Montague Pink, Anglia budapesti nagykövete is. A világhírű társulat február 25-én és 26-án a Tévedések vígjátékot, 27-én és 28-án a Lear királyt mutatja be a Vígszínházban. Ugyanezzel a két darabbal mutatkozott be európai körútjának első két állomáshelyén: Berlinben és Prágában, és ugyanezzel a műsorral utazik majd tovább Budapestről Belgrádba. További állomásai: Bukarest, Varsó, Helsinki, Leningrád és Moszkva. — Külföldi vendégjáték-sorozatunkkal — mondotta Peter Brook, a társulat háromtagú művészeti vezetőségének tagja, a Lear király rendezője — a Shakespeare jubileumi év sikeréhez kívánunk hozzájárulni. Célunk, hogy a vendéglátó országokban művészi és személyes kapcsolatokat teremtsünk azokkal az emberekkel, akik ugyanazon a területen dolgoznak, mint mi. Berlinben és Prágában nagyon szívélyesen fogadtak bennünket, és úgy gondolom, valóban élő, meleg kapcsolatok alakultak ki társulatunk színészei és az ottani művészek között. Reméljük, hogy ugyanezt mondhatjuk majd budapesti látogatásunk után is. TÖRÖK GYULA nevét és műveit ma már sajnos csak igen kevesen ismerik. Egyike azoknak, a század első évtizedeiben az első Nyugat-nemzedékkel egy időben feltűnt, korán elhunyt és azóta méltatlanul elfeledett magyar íróknak, akiknek ha nagy néha ki is adják manapság egy-egy művét, az irodalomtörténet nem képes őket új életre kelteni. Éppen ezért igen nemes és mindenképp dicséretes szándék vezette a Rádiószínházat, amikor Török Gyula Ikrek című regényének hangjátékváltozatát bemutatta A Magyar Irodalom Kincsesháza című sorozatában. E tett nemcsak a kegyelet miatt dicséretes, hanem azért is, mert a hangjáték nagy sikerű előadása remélhetőleg felhívta a rádió milliós hallgatótáborának figyelmét az eredeti regényre is. Török Gyula regénye furcsa mű. Témája sokszor bukkant már fel a világirodalomban: az ikerhősök végtelen sorával találkoztunk már. S az, hogy két megkülönböztethetetlen ikertestvér azonos nőt szeret, s a nő egy emberként szereti kettőjüket — ez a romantika kedvelt témája volt, arról nem is szólva, amikor ez egyik testvér önmagát feláldozva áll félre a másik útjából. Az effajta romantikától Török Gyula regénye sem mentes, de ez nála finom lélekrajzzal és a Ferenc Józsefkorabeli magyar dzsentri-értelmiség ironikusan keserű ábrázolásával párosul. A szerelmi történetet szordinált haláltánc kíséri, s ha egyértelmű ítéletet nem is mond az író, a regénybeli „társaság” szétbomlása egy életforma felbomlására utal. Emellett a mű nyelve nemesen szenvedélyes és lírai, s hősei szebbre vágyakozásának megfogalmazatlan álma Csehov hőseihez teszi őket némiképp hasonlatossá. A REGÉNYT Zeke Gyula dolgozta át rádióra. Hangjátékába átmentette a regény legfőbb értékeit, s a szükségszerű tömörítés is hasznára vált az ügynek. Az átdolgozásban lényegesen csak a női főszereplő jelleme szegényedett, ebben azonban része volt Bara Margit nem eléggé körvonalazott, és egy kissé halvány alakításának is. Pedig a regényben az általa játszott figura teszi meg — az ikreken kívül — a leghosszabb utat: unatkozó, szenvelgő, „udvartartó nagyasszonyból”, szerelmét vállaló igazi asszonnyá kell válnia. A két ikertestvért Avar István és Tallós Endre játszotta. Hitelesen és jóízűen ábrázolták a mű elején a két, kicsit unott, de azért alapjában jókedvű fickót, akik társasági sikerük érdekében maximálisan kihasználják félelmetes hasonlóságukat, később viszont igen komoly drámai erővel tudták lélektanilag is igazolni a közös szerelem okozta halálos szembefordulást. Elgondolkoztató dolog azonban, hogy a szemre megkülönböztethetetlen két testvért nem kellett volna-e hangra is megkülönböztethetetlenné tenni, azaz egy színésszel játszatni, mert így a két színész egymástól elütő hangszíne a rádióhallgató számára mindvégig megkülönböztethetővé tette őket A HÁROM FŐSZEREPLŐ körül keringő társaság tagjait játszó színészek — Velenczei István (az író), Gera Zoltán (a zenész), Hindy Sándor (a szobrász), valamint Psota Irén, Móricz Lili és Demján Edit — egy fokkal élesebben szatirikus ábrázolást is megengedhettek volna maguknak, így is a regény szellemében maradtak volna. A hangjátékot Cserés Miklós rendezte. A jól diktált tempóval kitűnően éreztette az események sűrűsödő drámaiságát, finom zenei megoldásokkal, a hangsíkok gyakori változtatásával, valamint a ritmikusan visszatérő visszhanghatásokkal át tudta menteni a regényben oly lényeges atmoszférát. Katona Ferenc NÉPSZABADSÁG 1964. február 25. kedd Ünnepi műsorok április 4. alkalmából a külföldi rádiókban Hazánk felszabadulásának évfordulója alkalmából a baráti országok rádiói magyar zenei, illetve kulturális hetet rendeznek. A műsorokhoz a magyar rádió több mint kétezer percnyi anyagot küld. A moszkvai rádió kérésére negyvenperces felvételt készítettek Fischer Annie zongoraművésznő repertoárjából. Érdekes összeállítást küldenek a múlt évben feltűnt fiatal művészekről is. A kijevi rádió részére nyolcórás műsort állítottak össze prózai és zenei felvételekből. Nemzeti ünnepünk alkalmából a prágai rádió közvetlen adásban sugároz koncertet Budapestről. Ezenkívül még 15 rádiónak, a többi között a tokiói, a helsinki, a mali, a kairói, a Rio de Janeiró-i, az athéni, az oslói, a sydneyi és az algíri adóknak küldtek két-három órás — főként zenei — anyagot. ÚJ ÍRÁS A folyóirat legutóbbi száma Csurka István Hármas egység című elbeszélésével indítja prózai anyagát. Nem a legszerencsésebben, mert Csurka ezúttal ugyancsak érzelgős novellát írt, íme egy mondat: „Lágyan és pórázon bocsátotta magát az aszszony ölelésbe — írja abszolút undorból gyógyuló hőséről —, hogy a szem, a bőr és a lélek hármas egységén túl egy másik, hatalmasabb, végzetes hármas egység, a szerelem, a szenvedés és a halál hármas egységében legyen küzdőtárs, boldog tárgy és szenvedő alany. Amíg csak él.” Ez bizony dagály. S ezen a színvonalon áll az elbeszélés egész matériája: ez az áporodott keveréke a „párázó” erotikának és a szentimentális közhelyeknek. Gerelyes Endre Vesd le még a bőrödet is írása szintén az úgynevezett „elidegenedett” ember témakörében mozog. De mennyire másként! Ő nem hatódik meg egzaltált nyomott hősének szenvelgésén, hanem megérti anyagát, uralkodik felette, keményen megmunkálja. A mai falusi értelmiség szellemi arculatáról és gondjairól szól Urbán Ernő Botcsinálta parlament című riportnovellája. Sok jó megfigyelés van benne, a hoszszúra nyújtott bevezető azonban felborítja a szerkezetét. Rónay György jó esszéstílusban bírálja Németh László Kísérletező ember című kötetének egyik fogyatékosságát, az író túlzott önfeltárulkozó hajlamát. Mi nem itt látjuk Németh László kötetének legfontosabb problémáit. Az ilyenfajta kérdések polémikus felvetését azonban szükségesnek tartjuk. Szigeti József Egységes művészetelméletet, de milyen alapon? című tanulmánya a művészet modernkedő magyarázóinak egyik szokásos eljárását fedi fel meggyőzően. Ahhoz, amit bírál, mindjárt egy újabb illusztrációt is ad a folyóirat, Sükösd Mihály Kafka ürügyén című tanulmányának közlésével. Sükösd Mihály helyesen teszi szóvá, hogy a dogmatizmus elméleti leküzdésében még nem sokat tett irodalomtudományunk és kritikáink. Az a buzgalom azonban, amellyel serkenteni kíván, nem a legszerencsésebb. A realizmus fogalma körüli vitából például azt a következtetést vonja le, hogy legjobb lesz, ha elvetjük a realizmus fogalmát, s általában minden fogalmat, „tételt”, amelyet a dogmatizmus így vagy úgy beárnyékolt. Az ő véleménye az, hogy érzékre van itt szükség és nem elméletre. Sükösd e nézetek tálalásában, s indoklásában többszörösen is torzít. Nem látja meg (pedig módja volna meglátni), hogy ha nincs is minden kifejtve a realizmus kérdésében, a fogalom nem ködösebb lett a legutóbbi években, hanem tisztább, nem a káosz lesz mind sűrűbb körülötte, hanem a dialektikus gondolkodás hódít itt mind erőteljesebben. Nem veszi tudomásul — pedig a gyakorlat megannyi ténnyel bizonyítja —, hogy a realizmus igényének érvényesítése egyáltalán nem vonja maga után a nem realista művek eredményeinek elutasítását. S torzít — erősen torzít — ez a tanulmány a filozófiai és a művészi gondolat egymáshoz való viszonyának a magyarázatában is. A ,,címkeosztogatók” elleni haragjában egy másik, semmivel sem jobb szélsőségnél köt ki: feleslegesnek tart minden filozófiai-politikai megjelölést az irodalomban, még akkor is, ha a mű — mint a jelenkori modernkedő próza oly sok alkotása — erősen tézis jellegű, művészi igényű illusztráció a polgári filozófia egyegy tételéhez. Az irodalomkritika nem lehet meg bizonyos filozófiai, politikai, s esztétikai terminusok használata nélkül. Az ilyen kifejezések alkalmazása nem a „zug-literátorság” jele, miképpen Sükösd agresszív fölényeskedéssel kinyilvánítja, hanem természetes következménye annak, hogy az irodalom társadalmi jelenség, s tudományosan is vizsgálható. Az úgynevezett „parttalan realizmus” elméletével még sokat fognak vitatkozni a marxista kritikában. Ez a vita azonban nem azt a célt szolgálja, amit Sükösd szánna neki: nem a realizmus elméletének likvidálását, hanem e teória teljesebb kidolgozását. Weöres Sándor Antik eklogája (a sajtóban többször is támadták) azokat a pajzán verseket követi, amelyekből a történelem folyamán már sokat produkált az irodalom. Ez a vers azonban nem idézi fel a régi görögökre jellemző s a ma emberének is rokonszenves, egészséges erotika fényét és báját, így aztán nemcsak az az álszent prüdéria tiltakozik a közlése ellen, amely maga is bírálatra szorul, hanem a jóízlés is. Néhány nyers, pornográf képéből ugyanaz az elfojtott, elferdült vágy szól, amely miatt az önámító kispolgár az egészséges erotikán is megbotránkozik. A folyóirat egyéb rovataiból Veres Péter és Garai Gábor írása emelkedik ki. Az előbbi az írói elkötelezettségről szóló vallomás közvetlenségével, az utóbbi egy fiatal költő — Mezei András — művészi fejlődésének meggyőző elemzésével. KORTÁRS Benjámin László Farkasok nevelte fiú című, a majdani szelídekhez forduló, „tiszta szenvedélyükben” az egykori küzdők vonásait is ott látó versével kezdődik a legutóbbi szám. S tartalmasak, elevenek a novellák is. Kamondy László jóízű, eredeti humorral előadott története egy fiatal, szövetkezeti ellenőr nem mindennapi élményeiről, Rideg Sándor szatirikus tónusú visszaemlékezése a művészek és Hóman miniszter hajdani találkozására, s Várkonyi Mihály drámai szerkesztésű, bár némileg túlfeszített novellája a futballdrukkerség mögött lappangó politikai elfogultságokról. Kolozsvári Grandpierre Emil a Párbeszéd népszerűtlen tárgyról című írásával olyan esszéformát választott, amely ugyancsak alkalmas arra, hogy az író sorra vegye a gondolkodás rossz sablonjait. Az eddig közölt részletek azonban többnyire a csipkelődés szintjén mozogtak, holott a tárgy szinte követeli a szarkasztikusabb irányú módszert és hangot. A Magyar valóság című rovatban Váci Mihály, a Tükörben Sánta Ferenc és Moldova György emlékezése, illetve vázlata ébreszt érdeklődést. A folyóirat kritikai írásai közül Keresztúri Dezső Magyar elbeszélők című tanulmánya és Maróti Lajos Korunk szellemi körképe című cikke tűnik ki a gondolat tágasságával. A folyóirat tájékoztatója a francia kultúráról azonban félresikerült. Bajomi Lázár Endre, a tájékoztató jegyzetek szerzője az élelmiszeripar jobb minőségű készítményeinek szóló lelkesedését viszi át irodalmi síkra. Sartre önéletrajzi művét például így ajánlja a könyv-, illetve cukorkakedvelők figyelmébe: „Mostanában sok jó memoár kényeztetett el (Ehrenburg, Vas), de Sartre emlékeit ritka ünnepi csemegeként, kéjes nyelvcsettintések közepette olvastam, hogy lassan olvadjanak, mint valamiféle finom bonbon fondant. ..” Horváth Zsigmond egy rövid recenzió keretében frappánsan jellemzi Szabó István A varázslat kertje című novelláskötetének újszerű erényeit. H. Z.