Népszabadság, 1965. november (23. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-02 / 258. szám
8 NÉPSZABADSÁG 1965. november 2. kedd ADY ÉS A NYUGAT A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig Mindössze tizenöt év irodalmát öleli fel az irodalomtörténeti szintézis új, ötödik kötete. De ez a másfél évtized a magyar irodalom periódusai közt egyike a legjelentősebbeknek: ekkor valósul meg a magyar irodalom nagyszabású újjászületése, a Nyugat irodalmi forradalma, a polgári, majd a szocialista forradalom erőinek történelmi fellépése, a második magyar reformnemzedék kibontakozása. A hazai társadalmi és kulturális progresszió egyik legszebb fejezete ez. Széles ívű történelmi bevezető áll a kötet elején. Ezt az újszerű kezdeményezést — amellyel a sorozat előző köteteiben nem találkozunk — a század eleji társadalmi és politikai helyzet bonyolultsága, differenciáltsága s az irodalomra gyakorolt igen mély hatása tette szükségessé. Ugyancsak külön fejezet foglalkozik bevezetőként a kortársi világirodalom egyes fontosabb jelenségeinek, irányzatainak felsorakoztatásával. Ez a több rétegű háttérfestés azért is értékes, mert az összevetések pregnánsan bizonyítják a hazai társadalmi és kulturális helyzet elkésettségét, fejlődésben való elmaradottságát: a Nyugat írói a század elején a XIX. századi francia szimbolistákhoz vonzódnak, akkor, amikor Párizsban már Apollinaire, Gide és Proust, sőt az avantgarde hódít, kedvelt írójuk a racionális-szkeptikusan ironikus Anatole Francé, amikor pedig tőlünk nyugatra már a polgári társadalom felbomlásáról, végletes elidegenedéséről, szorongásos életérzéséről ad Rilke, Trakl és Kafka művészi ábrázolást. A Nyugat esztétikai forradalma, műveltségkultusza sok mindent „bepótolt” a történelmi elmaradásból, de az irodalmi, kulturális fáziskülönbséget „behozni”, nivellálni csakis a gyökeres társadalmi átalakulás, a polgári forradalom útján lehetett. Ady és a Nyugat-nemzedék, a kor magyar irodalma igazi jelentőségét, szerepét ez a történelmi elhivatottság, társadalmi és kulturális feladattudat határozta meg. A kötetben — a Nyugat-nemzedék nagy vonulatának megfelelően — a nagy íróportrék dominálnak: Ady, Móricz, Kaffka, Babits, Juhász, Kosztolányi, Tóth Árpád, Karinthy, Krúdy nagyszabású pályaképére épül az összefoglalás belső szerkezete. Elvitathatatlan értéke, hogy néhány kisebb fogyatékosságtól eltekintve a nagy íróportrék sorra megbízható és árnyalt elemzőképet adnak klasszikus íróinkról. Szintén nagy érdeme a kötetnek, hogy első rendszeres feldolgozását nyújtja a szocialista irodalom kezdeteinek, a munkásmozgalom költőinek, 1918—1919 irodalmának. A Krúdy Gyuláról írott arckép sikerült a legjobban: nemcsak tartalmasságával, de beleérző stílusával, előadásának meleg hangulatiságával kelt tetszést; szinte „gusztust csinál” Krúdy olvasására. Kitűnően sikerült a maga nemében a mintegy négy íves Adypályakép is: meggyőzően vetíti fel a költő fejlődésívét, annak ellenére, hogy mindmáig nem rendelkezünk marxista Ady-életrajzzal, sőt még vázlattal sem. Az elemzés elsőnek építi bele a pályaképbe — érdemének megfelelően — az Ady-publicisztika nagyszerű értékeit, megfelelően hangsúlyozza, hogy a politikai publicisztika, a mindennapos újságírói tevékenység, azaz a társadalmi gyakorlat volt a költő leghasznosabb iskolája. Csupán a verselemzések némi szűkösségét, Ady formaművészetének kissé sommás jellemzését bírálhatjuk ebben a szép pályaképben, s azt, hogy nagyobb gondot kellett volna fordítani a francia szimbolistákkal (például Mallarmé, Samain stb.) való kapcsolatokra, továbbá a parnasszizmusra, amely a maga hideg, élettelen szépségeszményével, személytelen neoklasszicizmusával — ellentétes előjellel — nagymértékben hatott Adyra: egész életműve, forróan szubjektív líraisága, társadalmi elkötelezettsége merő tagadása a francia parnasszisták esztétikai ideáljának. Kerekségével, világos és lényeglátó felépítésével válik ki a Babits-portré, ahonnan csupán a híres Babits-regények (A gólyakalifa, Kártyavár) bővebb méltatása hiányzik. Hasonlóképp becsesek a Kosztolányiról írottak, a költő szkepszisének, erkölcsi relativizmusának finom elemzése végre mentes a régebbi egyoldalú túlzásoktól. A nagy portrék közt csak a Karinthy- és Móricz-fejezet nem elégített ki teljesen. A Karinthyportré soványabbra sikerült, mint amit az író jelentősége megérdemel. A húszas évek életérzését, a polgári elidegenedést oly mesterien tükröző regénye, a Capillária alig kap méltatást, híres háborúellenes kötetének, a Krisztus vagy Barabbásnak csak a címét említi meg. Móricz Zsigmondot a szintézis nem illeszti be elfogadhatóan a magyar széppróza fejlődésvonalába, elődeit egyoldalúan Jókaiban, Iffikszáthban és Baksay Sándorban jelöli meg. Holott Móricz parasztábrázolásának, társadalomszemléletének volt egyéb előzménye is: Thury Zoltán, Petelei István és Papp Dániel művészete, melyet a pályakép nem említ. Nem bírálja eléggé határozottan a szintézis Móricz politikai felfogásának történelmi elégtelenségét a harmincas—negyvenes évek fordulóján. A „Hagyd a politikát, építkezz!” jelszó világnézeti lefegyverző hatására gondolok. Túlságosan idealizálok, az ellentmondásokat lekerekítők a Móricz utolsó korszakáról írottak is. Még inkább felszínes Dutka Ákos és Somlyó Zoltán bemutatása. Általában a kisebb pályaképek jóval gyengébben sikerültek. A két költő művészi sajátosságainak, esztétikai jellemzőinek rajza helyett banalitásokat kapunk. Somlyó sokkal nagyobb költőegyéniség volt annál, hogysem két, általánosságokba vesző lappal el lehessen intézni. Ugyanígy nem szabad Török Gyula társadalomábrázoló kritikai realista remekműveinek mindössze három lapot szánni. S milyen drámatörténeti összefoglalás vajon az, amely a századelő nagy fontosságú progresszív színpadi törekvéséről, a Thália Társaság működéséről jószerint megfeledkezik, Hevesi Sándorról pedig néhány szürke mondattal emlékezik meg? A kötet leggyengébb, szembeszökően hiányos része — különösen a megelőző kötet gazdag anyagával összevetve — a korról festett művelődéstörténeti kép. Gyakran csak nevek sorakoznak itt egymás mellé életművük, alkotó kezdeményezéseik egymondatos, formális, lexikonszerű közlésével. A kor művelődéstörténeti feltérképezése során a szintézis érthetetlenül nem vesz tudomást arról a tevékenységről, amelyet a hazai polgári radikálisok csoportja, a Galilei Körbe tömörült fiatal értelmiségiek együttese végzett. Általában megfigyelhető a műben valami idegenkedés attól, hogy a polgári radikalizmusnak szellemi és társadalmi teljesítményét — osztálykorlátaival együtt — megfelelően értelmezzék és értékeljék. A kor nagyfokú elszegényíté-ét jelenti, hogy Jászi Oszkárról jóformán csupán Ady kapcsán esik — töredékesen — szó, de alakja, munkássága — Szende Pál, Somló Bódog, Kunfi Zsigmond, Ágoston Péter, Braun Róbert portréjával együtt — végig megrajzolatlan maradt. Mi magyarázhatja, hogy teljesen mellőzik Pikler Gyulának, a hazai szociológia egyik megteremtőjének, a „belátásos” jogbölcselet harcosának tevékenységét, aki pedig voltaképp megalapozta Ady, Móricz és a kor többi írója társadalomtudományi radikalizmusát? A kötet mindössze alig érint olyan jelentékeny vállalkozásokat, mint a Huszadik Század című folyóirat, amelyben pedig Szabó Ervin is sokat publikált, nevét se említi a Társadalomtudományok Szabadiskolájának, amely pedig a hazai munkásmozgalom első művelődési fórumainak egyike volt, hallgat a Szabadgondolat című folyóiratról, a Galilei Körről stb. Nem lehet egyetérteni azzal az irodalomtörténeti koncepcióval, amely mindössze egyetlen lapot szentel a század eleji újságírásnak, holott az a kortársi magyar irodalom igazi melegágya, lendítőereje volt! Egyedül a Móricz-portré jelzi megfelelően a korabeli újságírás nagy irodalomerjesztő hatását. Csupán a címét említi meg az akadémiai rendszerezés olyan jelentős orgánumoknak, mint a Világ, Az Újság, Pesti Napló, Magyar Hírlap, merőben mellőzi a magyar újságírásnak olyan alakjait, mint Feleky Géza, Kéri Pál, Keszler József, Lengyel Géza, Magyar Lajos, Purjesz Lajos, Szász Zoltán. Méltatlanul maradt ki Czóbel Ernő, akinek a Szocializmusban megjelent irodalmi tanulmányai joggal keltettek feltűnést, Halasi Andor, Babits, Kosztolányi és Tóth Apád első értő kritikusa és még sokan mások. Nem voltak újságírók ugyan, de "odaírni értékeiknél fogva helyet kérnének olyan érdemes költők, mint Emnőd Tamás, Mohácsi Jenő és Reichard Piroska. S degradálja a kor irodalmát, ha a Nyugat lelkének, Osvát Ernőnek mindössze fél oldalt szentelnek, negyedannyit se, mint Schöpflin Aladárnak. Hiszen a nemzedék igazi szervezője és felfedezője, a kor legnagyobb kritikusegyénisége volt Osvát. De nem elég széles és nem elég mély magának a Nyugatnak, mint új típusú folyóiratnak és mozgalomnak elemzése sem. Szó esik a vállalkozás előzményeiről, indulásáról, környezetéről, de alig-alig hangzik el valami az orgánum tartalmáról, világnézeti érdekeltségéről, esztétikai irányzatairól, történelmi fejlődéséről, írócsoportjainak belső mozgásáról, a benne megjelent művek jellegéről és horizontjáról, egyáltalán: arról a nagy erejű szellemi pezsgésről, amelyet a folyóirat a hazai kulturális életben megvalósított. A kedvetlenítő hiányok közé tartozik az is, hogy sehol sem találjuk a század első évtizedei uralkodó stílusrendszereinek és ízlésirányainak leíró bemutatását. A szimbolizmus, a parnasszizmus, az impresszionizmus, a szecesszió, az eklektika, a naturalizmus stb. lényegét, jellemző ismertetőjegyeit, minősítését az olvasó végig nem kapja meg. Ady, Babits stb. életműve éppen ezért a kötet tolmácsolásában nincs kellően kimunkált dialektikus összefüggésben az európai, stílusáramlatok fejlődésrajzával. S mivel a kötet szerkesztői a korszak legfontosabb esztétikai és elvi tendenciáit a mű végén sem öszszegezik, a nyújtott kép felemásnak, befejezetlennek hat: az olvasó előtt csupán elemei, ízületei, laza mozaikjai állanak Ady és a Nyugat korszakának. Az akadémiai szintézis új, ötödik kötete sok hasznos ismeretet, rendszerező áttekintést, szükséges adatot és helytálló értékelést nyújt közönségnek és szakembernek egyaránt. A maga egészében, szellemi horizontjában, színképe teljességében, a viszonyítások és az arányok megbízhatóságában azonban messze elmarad a kézikönyvsorozat megelőző négy kötete mögött. Fenyő István * Szerkesztette: Szabolcsi Miklós. írták: Bodnár György, Czine Mihály, Ferenczi László, Hanák Péter, József Farkas, Kiss Ferenc, Komlós Aladár, Osvát Bála, Rába György, Szabolcsi Miklós, Ungvári Tamás, Varga József, Vargik Kálmán. Akadémiai Kiadó. CSÓK ISTVÁN EMLÉKKIÁLLÍTÁS A NEMZETI GALÉRIÁBAN Születésének századik esztendejében (és halála után négy évvel) rendezte meg Csók István emlékkiállítását a Nemzeti Galéria. S ahogy a látogatók végigmennek a földszinti teremsoron (miután már az előcsarnokban köszöntötte őket Csók István három festménye), állomásról állomásra követhetik a pátriárkakort, megért mester alkotói útjának hét évtizedét, megismerkedve stílusváltozásaival, amelyek festői szemléletének, kifejezőerejének alakulásáról éppen úgy vallanak, mint művészi egyénisége alapvető, vonzó vonásairól, őszinte életszeretetéről, megragadó szív- és rajzkultúrájáról. Ne hallgassuk el azonban azt letán, hogy a bőségesen összeállított gyűjtemény (120 festmény és néhány grafikai lap) egyetlen művész tehetségének, jellegzetes temperamentumának, egyéniségének az interpretálásában a közízlés alakulásáról is vall: a XIX. század utolsó másfél évtizedétől kezdve a felszabadulásig a polgárság irányította közízlés alakulásáról és visszahatásáról, amely gátolta is a művészi lendületet, s a szemlélet elmélyedését. Már művészi pályája elején olyan mesterműveket teremtett e szemléletben, mint az Úrvacsorát és a Szénagyűjtőket (mindkettő: 1890), amelyek finom színeikkel, kompozíciós gazdagságukkal ma is elbűvölik a nézőket. (Hosszú-hoszszú évtizedek után, amikor Csók István a felszabadult országban a Háború és béke hármas kompozíciójával figyelmeztetett is a pusztító háború bűnére, s a gyászra, ezeknél hangsúlyozottabban és hatásosabban festette meg a béke optimizmust sugárzó jelenetét, amelyben a Szénagyűjtők új változatát adhatta.) És nyilvánvalóan a környezet hatására, s a közízlést követve festette Csók István a millenniumi kiállításra nagy történelmi kompozícióját, Báthory Erzsébetet. (A második világháborúban eltűnt festmény nagyméretű fotográfiáját és vázlatait láthatjuk most, az emlékkiállításon. Ezek viszont arról is tanúskodnak, hogy Csók István „meghajlása” a közízlés előtt akkor ellentmondásos volt; az „úri” Magyarország fanyalgással is fogadta a képet, amely a feudális úrnő patológiás bűnét, a magyar történelem egyik legellenszenvesebb epizódját jelenítette meg.) A valóban értékes művészi allkotások egyik legjellemzőbb próbája, akármennyire jól ismerjük őket, ismét előttük találva magunkat, újra frissen tudnak hatni reánk. Ilyen festmények a művész pályája legelejéről, akár a már említett falusi képek, akár az Árvák (1891), amely az egyszerű érzelmek együttérzésre késztető kifejezésével éppen úgy megállítja a látogatót, mint a két alak elhelyezésének változatosságával, a kép szerkezeti ritmusával, és az uralkodó kék szín hangulatos, szecessziós harmóniájával. Ismét megajándékoz a szépség és az erő kifejezésének művészi élményével a Csók István első alkotói korszakát megkoronázó Műteremsarok (1905), amelynek kompozíciós gazdagsága, érzelmi feszültsége az akt különös mozdulatával és a festő tükörben megjelenített önarcképével annak idején nagyszerűen újította meg a hagyományos témát. Nem halványult el a színek, fények és árnyékok mesteri játékával alkotott Teknővájó cigányok (1903), vagy a Mézevők (1904) valóságábrázoló ereje sem. Még kevésbé halványult el az a színes és könnyed (immár az impresszionista stílusjegyekkel megújult), a kislányához fűződő szeretetét oly közvetlen frisseséggel kifejező báj sem, amelyre olyannyira jellemző a gyermek Züzü-képek egész sora. Csók István mesteri jellemábrázoló erejét újra megcsodálhatjuk a két, talán szándéktalanul, mégis energikusan „leleplező” közismert portréjában (Wlassics Tibor arcképe, 1911; Keresztapa reggelije, 1932), de ugyanezt állapíthatjuk meg egynéhány kevésbé ismert, valóban nem „hízelgőnek” ható arcképével kapcsolatban is. Viszont a természet nyújtotta szépségekről kiolthatatlan derűvel és könnyed lendülettel tanúskodnak tájképei, virágcsendéletei, színekben, formákban dús Amalfija (1937), cinóberrel ragyogó Margit-hídja (1937), Balaton-festményei, közöttük a monumentalitásával ismét és mindig magával ragadó Szivárvány a Balaton felett (1930). Murányi-Kovács Endre KULTURÁLIS HÍREK AZ ÁLLAMI DÉRYNÉ SZÍNHÁZ bemutatta Gyárfás Miklós Egérút című vígjátékét Petrik József rendezésében. * MISKOLCON vasárnap délelőtt megnyílt a III. Országos Miskolci Grafikai Biennále. * Ö-TÖL ZS-IG novemberben jelenik meg az Új Zenei Lexikon harmadik kötete. * TEGNAP KEZDŐDÖTT meg a Magyar Tudományos Akadémia négynapos nemzetközi ókortudományi kongresszusa. * A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ november 6-án mutatja be Rozov Üton című színművét. Rendező: Bozóky István. SZMOKTUNOVSZKIJ, az ismert szovjet színművész, akit a magyar moziközönség a Hamlet címszerepében láthatott, most Lenint alakítja az Egy bolygón című új produkcióban. ISAAC STERN, a New Yorkban élő világhírű orosz hegedűművész Budapestre érkezett. Bemutatkozó koncertjét november 3-án rendezik meg a Zeneakadémián.* A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA jövő év augusztus 22 és 27 között rendezi meg Debrecenben első nemzetközi kongresszusát a magyar nyelvről. A HATVANTAGÚ görög népi együttes kezdi meg vendégszereplését november 5-én Budapesten, a Fővárosi Operettszínházban. A BUDAPESTI SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Operaház: Don Carlos (Verdi-ciklus, B-sorozat, 1. előadás, 7). Erkel Színház: Coppélia (7. bérlet, 2 előadás, 7). Nemzeti Színház: Az Oppenheimerügy (Nemzeti Opera kombinált bérlet, 1. sorozat, A-bérlet, 2. előadás, 7). Katona József Színház: Az ifjúság édes madara (7). Madách Színház: Yerma (7). Madách Kamaraszínház: Ex (7). Thália Színház: Fiorenza, Mario és a varázsló (7). Godot-ra várva (stúdióelőadás, 8). Vígszínház: J. G. Borkman (Kombinált bérlet, 1. sorozat, 3. előadás, 7). Odry Színpad: Szegény Dániel (fél 8). Fővárosi Operettszínház: Bál a Savoyban (7). József Attila Színház: Becket (7). Zeneakadémia: Margittai Sándor orgonaestje (fél 8). Bartók Gyermekszínház (a Fővárosi Operettszínházban): Mátyás király Debrecenben (du. 3). Vidám Színpad: Kicsi vagy kocsi? (fél 8). Kis Színpad: Leszállás Párizsban (7). Állami Bábszínház: Toldi (de. 10). Dani Bogárországban (du. 3). MOM Művelődési Ház (XII., Csörsz utca 18.). Az új földesúr (az Állami Déryné Színház ifjúsági előadása, de. 10). Kamara Varieté: Pesti álmok ... (6. fél 8).