Népszabadság, 1965. november (23. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-02 / 258. szám

8 NÉPSZABADSÁG 1965. november 2. kedd ADY ÉS A NYUGAT A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig M­indössze tizenöt év irodalmát öleli fel az irodalomtörténe­ti szintézis új, ötödik kötete. De ez a másfél évtized a magyar iro­dalom periódusai közt egyike a legjelentősebbeknek: ekkor való­sul meg a magyar irodalom nagy­szabású újjászületése, a Nyugat irodalmi forradalma, a polgári, majd a szocialista forradalom erőinek történelmi fellépése, a második magyar reformnemzedék kibontakozása. A hazai társadal­mi és kulturális progresszió egyik legszebb fejezete ez. Széles ívű történelmi bevezető áll a kötet elején. Ezt az újszerű kezdeményezést — amellyel a so­rozat előző köteteiben nem talál­kozunk — a század eleji társadal­mi és politikai helyzet bonyolult­sága, differenciáltsága s az iro­dalomra gyakorolt igen mély ha­tása tette szükségessé. Ugyancsak külön fejezet foglalkozik beveze­tőként a kortársi világirodalom egyes fontosabb jelenségeinek, irányzatainak felsorakoztatásá­val. Ez a több rétegű háttérfestés azért is értékes, mert az össze­vetések pregnánsan bizonyítják a hazai társadalmi és kulturális helyzet elkésettségét, fejlődésben való elmaradottságát: a Nyugat írói a század elején a XIX. száza­di francia szimbolistákhoz von­zódnak, akkor, amikor Párizsban már Apollinaire, Gide és Proust, sőt az avantgarde hódít, kedvelt írójuk a racionális-szkeptikusan ironikus Anatole Francé, amikor pedig tőlünk nyugatra már a pol­gári társadalom felbomlásáról, végletes elidegenedéséről, szoron­gásos életérzéséről ad Rilke, Trakl és Kafka művészi ábrázo­lást. A Nyugat esztétikai forra­dalma, műveltségkultusza sok mindent „bepótolt” a történelmi elmaradásból, de az irodalmi, kul­turális fáziskülönbséget „behoz­ni”, nivellálni csakis a gyökeres társadalmi átalakulás, a polgári forradalom útján lehetett. Ady és a Nyugat-nemzedék, a kor ma­gyar irodalma igazi jelentőségét, szerepét ez a történelmi elhiva­tottság, társadalmi és kulturális feladattudat határozta meg. A kötetben — a Nyugat-nem­zedék nagy vonulatának meg­felelően — a nagy íróportrék do­minálnak: Ady, Móricz, Kaffka, Babits, Juhász, Kosztolányi, Tóth Árpád, Karinthy, Krúdy nagysza­bású pályaképére épül az össze­foglalás belső szerkezete. Elvitat­hatatlan értéke, hogy néhány ki­sebb fogyatékosságtól eltekintve a nagy íróportrék sorra megbízha­tó és árnyalt elemzőképet ad­nak klasszikus íróinkról. Szintén nagy érdeme a kötetnek, hogy el­ső rendszeres feldolgozását nyújt­ja a szocialista irodalom kezdetei­nek, a munkásmozgalom költői­nek, 1918—1919 irodalmának. A Krúdy Gyuláról írott arckép sikerült a legjobban: nemcsak tar­talmasságával, de beleérző stílu­sával, előadásának meleg hangu­­latiságával kelt tetszést; szinte „gusztust csinál” Krúdy olvasásá­ra. Kitűnően sikerült a maga ne­mében a mintegy négy íves Ady­­pályakép is: meggyőzően vetíti fel a költő fejlődésívét, annak el­lenére, hogy mindmáig nem ren­delkezünk marxista Ady-életrajz­­zal, sőt még vázlattal sem. Az elemzés elsőnek építi bele a pá­lyaképbe — érdemének megfele­lően — az Ady-publicisztika nagyszerű értékeit, megfelelően hangsúlyozza, hogy a politikai publicisztika, a mindennapos új­ságírói tevékenység, azaz a tár­sadalmi gyakorlat volt a költő leghasznosabb iskolája. Csupán a verselemzések némi szűkösségét, Ady formaművészetének kissé sommás jellemzését bírálhatjuk ebben a szép pályaképben, s azt, hogy nagyobb gondot kellett vol­na fordítani a francia szimbolis­tákkal (például Mallarmé, Samain stb.) való kapcsolatokra, továbbá a parnasszizmusra, amely a ma­ga hideg, élettelen szépségeszmé­nyével, személytelen neoklasszi­cizmusával — ellentétes előjellel — nagymértékben hatott Ady­­ra: egész életműve, forróan szub­jektív líraisága, társadalmi elkö­telezettsége merő tagadása a fran­cia parnasszisták esztétikai ideál­jának. Kerekségével, világos és lényeglátó felépítésével válik ki a Babits-portré, ahonnan csupán a híres Babits-regények (A gólyaka­lifa, Kártyavár) bővebb méltatá­sa hiányzik. Hasonlóképp becse­sek a Kosztolányiról írottak, a költő szkepszisének, erkölcsi re­lativizmusának finom elemzése végre mentes a régebbi egyoldalú túlzásoktól. A nagy portrék közt csak a Ka­rinthy- és Móricz-fejezet nem elégített ki teljesen. A Karinthy­­portré soványabbra sikerült, mint amit az író jelentősége megérde­mel. A húszas évek életérzését, a polgári elidegenedést oly meste­rien tükröző regénye, a Capillá­­ria alig kap méltatást, híres há­borúellenes kötetének, a Krisztus vagy Barabbásnak csak a címét említi meg. Móricz Zsigmondot a szintézis nem illeszti be elfogad­hatóan a magyar széppróza fejlő­désvonalába, elődeit egyoldalúan Jókaiban, Iffikszáthban és Baksay Sándorban jelöli meg. Holott Mó­ricz parasztábrázolásának, társa­dalomszemléletének volt egyéb előzménye is: Thury Zoltán, Pe­telei István és Papp Dániel mű­vészete, melyet a pályakép nem említ. Nem bírálja eléggé határo­zottan a szintézis Móricz politikai felfogásának történelmi elégte­lenségét a harmincas—negyvenes évek fordulóján. A „Hagyd a poli­tikát, építkezz!” jelszó világné­zeti lefegyverző hatására gondo­lok. Túlságosan idealizálok, az el­lentmondásokat lekerekítők a Mó­ricz utolsó korszakáról írottak is. M­ég inkább felszínes Dutka Ákos és Somlyó Zoltán be­mutatása. Általában a kisebb pá­lyaképek jóval gyengébben sike­rültek. A két költő művészi sajá­tosságainak, esztétikai jellemzői­nek rajza helyett banalitásokat kapunk. Somlyó sokkal nagyobb költőegyéniség volt annál, hogy­­sem két, általánosságokba vesző lappal el lehessen intézni. Ugyan­így nem szabad Török Gyula tár­sadalomábrázoló kritikai realista remekműveinek mindössze há­rom lapot szánni. S milyen drá­matörténeti összefoglalás vajon az, amely a századelő nagy fontos­ságú progresszív színpadi törek­véséről, a Thália Társaság műkö­déséről jószerint megfeledkezik, Hevesi Sándorról pedig néhány szürke mondattal emlékezik meg? A kötet leggyengébb, szembe­szökően hiányos része — különösen a megelőző kötet gazdag anyagával összevetve — a korról festett mű­velődéstörténeti kép. Gyakran csak nevek sorakoznak itt egy­más mellé életművük, alkotó kez­deményezéseik egymondatos, for­mális, lexikonszerű közlésével. A kor művelődéstörténeti feltér­képezése során a szintézis érthe­tetlenül nem vesz tudomást arról a tevékenységről, amelyet a hazai polgári radikálisok csoportja, a Galilei Körbe tömörült fiatal ér­telmiségiek együttese végzett. Általában megfigyelhető a műben valami idegenkedés attól, hogy a polgári radikalizmusnak szellemi és társadalmi teljesítményét — osztálykorlátaival együtt­ — meg­felelően értelmezzék és értékel­jék. A kor nagyfokú elszegényíté-­­ét jelenti, hogy Jászi Oszkárról jóformán csupán Ady kapcsán esik — töredékesen — szó, de alakja, munkássága — Szende Pál, Somló Bódog, Kunfi Zsig­­mond, Ágoston Péter, Braun Ró­bert portréjával együtt — végig megrajzolatlan maradt. Mi ma­gyarázhatja, hogy teljesen mellő­zik Pikler Gyulának, a hazai szo­ciológia egyik megteremtőjének, a „belátásos” jogbölcselet harcosá­nak tevékenységét, aki pedig vol­taképp megalapozta Ady, Móricz és a kor többi írója társadalomtu­dományi radikalizmusát? A kötet mindössze alig érint olyan jelen­tékeny vállalkozásokat, mint a Huszadik Század című folyóirat, amelyben pedig Szabó Ervin is sokat publikált, nevét se említi a Társadalomtudományok Szabad­iskolájának, amely pedig a hazai munkásmozgalom első művelődési fórumainak egyike volt, hallgat a Szabadgondolat című folyóiratról, a Galilei Körről stb. N­em lehet egyetérteni azzal az irodalomtörténeti koncepció­val, amely mindössze egyetlen la­pot szentel a század eleji újság­írásnak, holott az a kortársi ma­gyar irodalom igazi melegágya, lendítőereje volt! Egyedül a Mó­­ricz-portré jelzi megfelelően a ko­rabeli újságírás nagy irodalomer­jesztő hatását. Csupán a címét említi meg az akadémiai rendsze­rezés olyan jelentős orgánumok­nak, mint a Világ, Az Újság, Pes­ti Napló, Magyar Hírlap, merőben mellőzi a magyar újságírásnak olyan alakjait, mint Feleky Géza, Kéri Pál, Keszler József, Lengyel Géza, Magyar Lajos, Purjesz La­jos, Szász Zoltán. Méltatlanul maradt ki Czóbel Ernő, akinek a Szocializmusban megjelent iro­dalmi tanulmányai joggal keltet­tek feltűnést, Halasi Andor, Ba­bits, Kosztolányi és Tóth Apád első értő kritikusa és még sokan mások. Nem voltak újságírók ugyan, de "odaírni értékeiknél fogva helyet kérnének olyan ér­demes költők, mint Emnőd Tamás, Mohácsi Jenő és Reichard Piros­ka. S degradálja a kor irodal­mát, ha a Nyugat lelkének, Os­­vát Ernőnek mindössze fél oldalt szentelnek, negyedannyit se, mint Schöpflin Aladárnak. Hiszen a nemzedék igazi szervezője és fel­fedezője, a kor legnagyobb kriti­kusegyénisége volt Osvát. De nem elég széles és nem elég mély ma­gának a Nyugatnak, mint új tí­pusú folyóiratnak és mozgalom­nak elemzése sem. Szó esik a vál­lalkozás előzményeiről, indulásá­ról, környezetéről, de alig-alig hangzik el valami az orgánum tartalmáról, világnézeti érdekelt­ségéről, esztétikai irányzatairól, történelmi fejlődéséről, írócso­portjainak belső mozgásáról, a benne megjelent művek jellegé­ről és horizontjáról, egyáltalán: arról a nagy erejű szellemi pezs­gésről, amelyet a folyóirat a ha­zai kulturális életben megvalósí­tott. A kedvetlenítő hiányok közé tartozik az is, hogy sehol sem találjuk a század első évti­zedei uralkodó stílusrendszerei­nek és ízlésirányainak leíró be­mutatását. A szimbolizmus, a par­­nasszizmus, az impresszionizmus, a szecesszió, az eklektika, a natu­ralizmus stb. lényegét, jellemző ismertetőjegyeit, minősítését az olvasó végig nem kapja meg. Ady, Babits stb. életműve éppen ezért a kötet tolmácsolásában nincs kellően kimunkált dialektikus összefüggésben az európai, stílus­áramlatok fejlődésrajzával. S mi­vel a kötet szerkesztői a korszak legfontosabb esztétikai és elvi tendenciáit a mű végén sem ösz­­szegezik, a nyújtott kép felemás­nak, befejezetlennek hat: az ol­vasó előtt csupán elemei, ízületei, laza mozaikjai állanak Ady és a Nyugat korszakának. Az akadémiai szintézis új, ötö­dik kötete sok hasznos ismeretet, rendszerező áttekintést, szükséges adatot és helytálló értékelést nyújt közönségnek és szakember­nek egyaránt. A maga egészében, szellemi horizontjában, színképe teljességében, a viszonyítások és az arányok megbízhatóságában azonban messze elmarad a kézi­könyvsorozat megelőző négy kö­tete mögött. Fenyő István * Szerkesztette: Szabolcsi Miklós. ír­ták: Bodnár György, Czine Mihály, Ferenczi László, Hanák Péter, József Farkas, Kiss Ferenc, Komlós Aladár, Osvát Bála, Rába György, Szabolcsi Miklós, Ungvári Tamás, Varga József, Vargik Kálmán. Akadémiai Kiadó. CSÓK ISTVÁN EMLÉKKIÁLLÍTÁS A NEMZETI GALÉRIÁBAN S­zületésének századik eszten­dejében (és halála után négy évvel) rendezte meg Csók István emlékkiállítását a Nemzeti Galé­ria. S ahogy a látogatók végig­mennek a földszinti teremsoron (miután már az előcsarnokban köszöntötte őket Csók István há­rom festménye), állomásról állo­másra követhetik a pátriárkakort, megért mester alkotói útjának hét évtizedét, megismerkedve stílus­változásaival, amelyek festői szemléletének, kifejezőerejének alakulásáról éppen úgy vallanak, mint művészi egyénisége alapve­tő, vonzó vonásairól, őszinte élet­­szeretetéről, megragadó szív- és rajzkultúrájáról. Ne hallgassuk el azonban azt letán, hogy a bőségesen összeállí­tott gyűjtemény (120 festmény és néhány grafikai lap) egyetlen mű­vész tehetségének, jellegzetes temperamentumának, egyéniségé­nek az interpretálásában a köz­ízlés alakulásáról is vall: a XIX. század utolsó másfél évtizedétől kezdve a felszabadulásig a pol­gárság irányította közízlés alaku­lásáról és visszahatásáról, amely gátolta is a művészi lendületet, s a szemlélet elmélyedését. Már művészi pályája elején olyan mesterműveket teremtett e szem­léletben, mint az Úrvacsorát és a Szénagyűjtőket (mindkettő: 1890), amelyek finom színeikkel, kom­­pozíciós gazdagságukkal ma is el­bűvölik a nézőket. (Hosszú-hosz­­szú évtizedek után, amikor Csók István a felszabadult országban a Háború és béke hármas kompo­zíciójával figyelmeztetett is a pusztító háború bűnére, s a gyász­ra, ezeknél hangsúlyozottabban és hatásosabban festette meg a bé­ke optimizmust sugárzó jelene­tét, amelyben a Szénagyűjtők új változatát adhatta.) És nyilvánva­lóan a környezet hatására, s a közízlést követve festette Csók István a millenniumi kiállításra nagy történelmi kompozícióját, Báthory Erzsébetet. (A második világháborúban eltűnt festmény nagyméretű fotográfiáját és váz­latait láthatjuk most, az emlék­­kiállításon. Ezek viszont arról is tanúskodnak, hogy Csók István „meghajlása” a közízlés előtt ak­kor ellentmondásos volt; az „úri” Magyarország fanyalgással is fo­gadta a képet, amely a feudális úrnő patológiás bűnét, a magyar történelem egyik legellenszenve­sebb epizódját jelenítette meg.) A valóban értékes művészi al­l­­kotások egyik legjellemzőbb próbája, akármennyire jól is­merjük őket, ismét előttük talál­va magunkat, újra frissen tud­nak hatni reánk. Ilyen­­ festmények a művész pályája legelejéről, akár a már említett falusi képek, akár az Árvák (1891), amely az egyszerű érzelmek együttérzésre késztető kifejezésével éppen úgy megállít­ja a látogatót, mint a két alak el­helyezésének változatosságával, a kép szerkezeti ritmusával, és az uralkodó kék szín hangulatos, szecessziós harmóniájával. Ismét megajándékoz a szépség és az erő kifejezésének művészi élményé­vel a Csók István első alkotói korszakát megkoronázó Műterem­sarok (1905), amelynek kompozí­­ciós gazdagsága, érzelmi feszült­sége az akt különös mozdulatá­val és a festő tükörben megjele­nített önarcképével annak idején nagyszerűen újította meg a ha­gyományos témát. Nem halvá­nyult el a színek, fények és ár­nyékok mesteri játékával alko­tott Teknővájó cigányok (1903), vagy a Mézevők (1904) valóság­ábrázoló ereje sem. Még kevés­bé halványult el az a színes és könnyed (immár az impresszio­nista stílusjegyekkel megújult), a kislányához fűződő szeretetét oly közvetlen frisseséggel kifejező báj sem, amelyre olyannyira jel­lemző a gyermek Züzü-képek egész sora. Csók István mesteri jellem­ábrázoló erejét újra megcsodál­hatjuk a két, talán szándéktala­­nul, mégis energikusan „leleple­ző” közismert portréjában (Wlas­­sics Tibor arcképe, 1911; Kereszt­apa reggelije, 1932), de ugyanezt állapíthatjuk meg egynéhány ke­vésbé ismert, valóban nem „hí­zelgőnek” ható arcképével kap­csolatban is. V­­iszont a természet nyújtotta szépségekről kiolthatatlan derűvel és könnyed lendülettel tanúskodnak tájképei, virág­csendéletei, színekben, formák­ban dús Amalfija (1937), cinó­­berrel ragyogó Margit-hídja (1937), Balaton-festményei, közöt­tük a monumentalitásával ismét és mindig magával ragadó Szi­várvány a Balaton felett (1930). Murányi-Kovács Endre KULTURÁLIS HÍREK AZ ÁLLAMI DÉRYNÉ SZÍN­HÁZ bemutatta Gyárfás Miklós Egérút című vígjátékét Petrik József rendezésében. * MISKOLCON vasárnap délelőtt megnyílt a III. Országos Miskolci Grafikai Biennále. * Ö-TÖL ZS-IG novemberben je­lenik meg az Új Zenei Lexikon harmadik kötete. * TEGNAP KEZDŐDÖTT meg a Magyar Tudományos Akadémia négynapos nemzetközi ókortudo­mányi kongresszusa. * A SZEGEDI NEMZETI SZÍN­HÁZ november 6-án mutatja be Rozov Üton című színművét. Ren­dező: Bozóky István. SZMOKTUNOVSZKIJ, az is­mert szovjet színművész, akit a magyar moziközönség a Hamlet címszerepében láthatott, most Le­nint alakítja az Egy bolygón című új produkcióban. ISAAC STERN, a New York­ban élő világhírű orosz hegedű­­művész Budapestre érkezett. Be­mutatkozó koncertjét november 3-án rendezik meg a Zeneakadé­mián.* A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA jövő év augusztus 22 és 27 között rendezi meg Deb­recenben első nemzetközi kong­resszusát a magyar nyelvről. A HATVANTAGÚ görög népi együttes kezdi meg vendégszerep­lését november 5-én Budapesten, a Fővárosi Operettszínházban. A BUDAPESTI SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Operaház: Don Carlos (Verdi-ciklus, B-sorozat, 1. előadás, 7). Erkel Szín­ház: Coppélia (7. bérlet, 2 előadás, 7). Nemzeti Színház: Az Oppenheimer­­ügy (Nemzeti­ Opera kombinált bér­let, 1. sorozat, A-bérlet, 2. előadás, 7). Katona József Színház: Az ifjúság édes madara (7). Madách Szín­ház: Yerma (7). Madách Kamaraszín­ház: Ex (7). Thália Színház: Fiorenza, Mario és a varázsló (7). Godot-ra vár­va (stúdióelőadás, 8). Vígszínház: J. G. Borkman (Kombinált bérlet, 1. so­rozat, 3. előadás, 7). Odry Színpad: Szegény Dániel (fél 8). Fővárosi Ope­rettszínház: Bál a Savoyban (7). Jó­zsef Attila Színház: Becket (7). Zene­­akadémia: Margittai Sándor orgona­­estje (fél 8). Bartók Gyermekszínház (a Fővárosi Operettszínházban): Má­tyás király Debrecenben (du. 3). Vi­dám Színpad: Kicsi vagy kocsi? (fél 8). Kis Színpad: Leszállás Párizsban (7). Állami Bábszínház: Toldi (de. 10). Dani Bogárországban (du. 3). MOM­­ Művelődési Ház (XII., Csörsz utca 18.). Az új földesúr (az Állami Déryné Színház ifjúsági előadása, de. 10).­­ Kamara Varieté: Pesti álmok ... (6.­­ fél 8).

Next