Népszabadság, 1966. március (24. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-06 / 55. szám
1966. március 6. vasárnap NÉPSZABADSÁG BERKESI ANDRÁS: Tudja, én mindig valami marhaságot csinálok. Mert ez is marhaság. Már az, hogy beállítok magához ilyenkor, tizenegy után. Persze felhívhattam volna telefonon is előzőleg. Tudja, miért nem hívtam fel? Féltem a csalódástól. Háromszor is tárcsáztam a számát, aztán letettem a telefonkagylót mégis. Hátha azt mondja: „Ne haragudjon, öcsi, de most nem érek rá.” Dühömben összetörtem volna a készüléket. — Mennyit ivott? — Az írót megcsapja a fiatalember alkoholos lehelete. — Nem tudom. Aztán restelkedve hozzáfűzte: — De nem vagyok részeg. — Néhány perc múlva fél tizenkettő. Mit akar? És megkérem, beszéljen halkabban, nem szeretném, ha felébredne a feleségem. — Nem is tudom, hogy mit akarok. Egyszerűen úgy éreztem, hogy beszélnem kell valakivel. Maga jutott az eszembe. Talán azért, mert maga az egyetlen ember az ismerőseim közül, aki megért engem, „öcsi, a csibészséget ma már nem lehet megvédeni hosszútávon.” A maga szavai ezek. — Úgy van. És azt is mondtam, hogy ma már az igazságnak szövetségesei is vannak. — Igen, ezt mondta. Csakhogy ez is olyan bölcsesség, ami semmire sem használható. Ezek az igazságok az ilyen szépen berendezett, jól fűtött, kellemes környezetben születnek meg. Maga reggel felébred, megreggelizik az ágyban, kiolvassa az újságot, megfürdik, aztán az íróasztalához ül, tűnődik, kitalálja ezeket az igazságokat, kéthetenként eljön a műhelybe, mi körülvesszük magát, hallgatjuk a szavait, el is tűnődünk azokon, olykor úgy érezzük, hogy igaza van. Aztán egyik nap szembekerülünk a maga által meghirdetett igazsággal és fuccs. Az élet nem igazolja a maga igazságait. Az író figyelmesen hallgatja a majdnem kétméteres, gyerekarcú fiatalembert, és azon tűnődik, hogy miért becézik öcsinek ezt az óriást a társai. Boszszúsága már elpárolgott, és most ugyanolyan meleg érdeklődéssel figyeli és hallgatja őt, mint máskor a forgácsolóműhelyben a gép mellett. Öcsi gyerekarca homályban van, de azért az író jól látja azt a hosszú forradást a bal halántékán. Arra gondol, lám, azt is neki köszönheti, az ő igazságainak. Egyszer azt mondta a fiúknak az üzemben: a huligánok ellen társadalmi összefogásra van szükség, öcsi néhány nap múlva Óbudán egy magános nő védelmére kelt. Társai cserbenhagyták, egyedül maradt, és a huligánok alaposan megverték. Akkor meglátogatta a kórházban, és úgy látta, hogy öcsi a történtek ellenére is boldog. Öcsi látja, hogy az író valamin mélyen elgondolkodik. Cigarettára gyújt, kettőt-hármat szippant, nem ízlik neki a cigaretta, nem is szívja le a tüdejébe, csak pöfékel, akár a pipázók. — Nem figyel? — kérdezi bizonytalanul. Az író megrezzen. Sovány, fáradt arcára gépies mosoly feszül. — De igen — mondja gyorsan, és a fiú tekintetét keresi. A mosoly merevsége most hirtelen feloldódik, és mind melegebb, mind emberibb lesz. — Szóval mi történt, öcsi? A fiatalember a széles, darabos tenyerére néz. Az író követi a tekintetét, és azon tűnődik, hogy Öcsi hogyan képes azzal az elnehezült, hatalmas kezével olyan könnyedén rajzolni és festeni. Mert a szőke, gyerekarcú fiatalember tehetséges festő. Tehetségében nemcsak az író hisz, hanem néhány, a képzőművészetben jártasabb barátja is. Öcsi gyanakodva nézi az írót. Halig.. t. Az utcán felmorajlik egy autó motorja. Egyébként csend van. — Kaphattam volna ma egy új gépkocsit — mondja —, Wartburgot. Öcsi évek óta takarékoskodik. Évek óta nem jár az italtboltba a többiekkel, évek óta a műszak után egy maszek géplakatosnál különmunkát vállal, évek óta gyűjtögeti a pénzt. Mert kocsit akar venni. Ez minden vágya. Az író furcsának tartotta Öcsi szenvedélyes lobogását a gépkocsi iránt. Aztán megértette. „Azért kell nekem a kocsi — magyarázta tavaly ősszel —, mert festeni akarok. A műszak után beülök a kocsiba, kirobogok valahova Pest környékére, és a világosban még rajzolhatok. Ha rossz az idő, esik, vagy fúj a szél, ki sem kell szállnom a kocsiból. Tudja, meghalt az anyósom. A gyerekek eladták a házat, a feleségem is kapott harmincötezret tisztán. Azt is betettük a takarékba.” Valamelyik lakó most érkezik haza. Tisztán hallani a kapuszárny becsapódását. Néhány pillanat múlva a liftmotor halkan zümmögni kezd. Az író már nagyon jól ismeri az éjszaka jellegzetes zajait, tudja, hogy a lift a harmadik emeleten áll meg. — Kaphatott volna egy gépkocsit? — kérdezi. — És miért nem kapott? Öcsi arcát kesernyés fintor torzítja el. — Miért nem kaptam? — Nyögésszerűen felnevet, de ez a furcsa nevetés sírásnak is beillene. — Nem kaptam, mert a maga igazságaival semmire se mentem. Az írót szomjúság gyötri, de nem mozdul, kicsit indulatosan mondja. — Ide figyelj, fiú — most szokása ellenére tegezi öcsit —, én a javadat akartam mindig. Beszélj világosan, mert egyetlen szavadat sem értem. És ne filozofálj. Néhány percig szinte tapintható, sűrű csendben ülnek. Végül öcsi megmozdul, töprengő arccal elnyomja a cigaretta végét. Maga elé bámul és azt mondja: — Maga a tanúm, hogy a srácok kiröhögtek, amikor beadtam a kocsiigénylést. Pedig nem rossz srácok, ha kell, dolgoznak is. Colos azt mondta, marha idealista vagyok, ott még nem tartunk, hogy nekem is jusson egy kocsi. Maga biztatott. Mások is. Én hittem. A fiúk nem hittek. Vadas Peti, a gyerekkori haverom, ismeri, az a göndör fekete hajú anyagbeszerző, azt tanácsolta, hogy a feleségem is igényeljen egy kocsit. Petit szeretem, okos, dörzsölt fiú, nagyon érti a kapukon való ki- és bejárkálást. A kiskapun kell csengetni mindig, öcsikém — magyarázta. — Az életben azok érvényesülnek, akik ismerik a kiskapuk nyitva tartási rendjét. Na, jó, hallgattam rá. Este megbeszéltem Piroskával, azt mondta, rám bízza. Ismer, tudja, hogy nem akarok nyerészkedni. Gondoltam, ha egyikünk megkapja a kiutalást, a másikat lemondjuk. És vártam. Türelemmel, de annyira reménykedve, hogy a ház mellett a grundon elkezdtem építeni a garázst is. A fiúk is segítettek. Egyikük sem hitte, hogy megkapom a kocsit, de azért segítettek három-négy vasárnapon is. Egyik este Colos tovább maradt, és azt mondta, hogy balek vagyok. Öcsi újabb cigarettára gyújtott, sokáig nézte a gyufa sárgás lángját. Hát megláttam. Ismer, tudja, hogy én sok mindent megértek. Megértem azt, hogy az orvosoknak, színészeknek jobban kell a kocsi, mint nekem. De azt már nem értem meg és nem fogom megérteni soha, hogy egy színész vagy egy orvos másfél éven belül a harmadik kocsit kapja. Nem én. Ez nem igazság. Ott lakik a telepen az a fiatal színész, Solt Pista. Jól ismerem. Tavaly tavaszszal kapott egy Wartburgot. Nyáron eladta egy parasztnak, húszezret nyert a bolton, igényelt egy Moszkvics 403-ast, azzal furikázott december elejéig. Passzra dobta veszteség nélkül, egy hét múlva kiutalták neki az új típusú Wartburgot. Egyre idegesebb lettem. Aztán mit láttam? Egymás után kaptak új Wartburgot vagy Moszkvicsot olyanok, akiknek egyébként már volt kocsijuk. Idegesen dobol az ujjával. Tekintete felhős. Az író szeretne valami vigasztalót mondani a fiúnak, de meggondolja magát. Kocsi kell ennek, nem pedig vigasztalás. — Aztán végre megjött az írás. Az én igénylésemet törölték, az asszonyét előjegyezték jövőre. De csak feltételesen azt is. Volt mit hallgatnom. A srácok reggeltől estig cukkoltak. Egyik nap az öltöző falára felszereltek egy dekorációs táblát. „Öcsi kocsijával gyorsabban jutunk a szocializmusba.” Alatta: „Gépkocsit minden dolgozónak!” Képzelheti, hogy mit éreztem. Szombaton a műszak után körbeálltak. „Hova utazunk holnap, öcsike?” És pörköltek a fiúk lassú tűzön. Piroska vigasztalt. Colos meg azt mondta, hogy nem reménytelen az ügy, meg kell „bundázni”. Képzelje el a lelkesedésemet. Lassan kialakult bennem a kétkedés. Végső soron nekik van igazuk. Nem takarékoskodnak, nem gyötrik magukat este a tanulással. Élnek. Elvégzik a munkájukat, a műszak után megisszák a maguk féldecijét, nagyfröccsét, és nem melengetnek hülye ábrándokat. Egyszóval kiborultam. Ha hiszi, ha nem, leadtam öt kilót. — Nem is a gépkocsi bántott már, hanem mindaz, ami mögötte van. Egyik este feljött hozzánk Peti. Szevasz, szevasz. Mi újság? Semmi. Furcsán mosolygott. Nem tudtam, minek örül annyira. Aztán az ablakhoz vont, kimutatott a havas utcára. Ott állt egy vajszínű új Moszkvics. Petié. Hónapokkal később adta be az igénylését, mint én, és ő már megkapta. Azt hittem szétvet a düh. Van valaki — mondta —, aki ötezer forintért egy héten belül elintézi a kiutalást. Az író megmozdul. Közelebb húzza a hamutartót, lepöccenti a cigarettájáról a hamut. — És te elhitted neki? Öcsi felnéz, csodálkozó tekintetét az íróra szúrja. — Peti nekem soha nem hazudott — mondja. — Óvodás korom óta ismerem. Ha ő azt mondta, ötezerért kapok egy autót, akkor az úgy is van. — De hát hogyan csinálja? — Az író érdeklődve néz az elkeseredett fiúra. — A nagykapu mellett megtalálta a kiskaput. Ismer egy nőt a kereskedelmi vállalatnál. — És odaadtad a pénzt? — Nem. Pedig Piroska azt mondta, adjuk oda, csakhogy megnyugodjak. De én nem tudtam rászánni magam. Azt mondtam, hogy gondolkozom egy sort. Másnap termelési értekezlet volt. Lejött a párttitkár is, a Fábián. Szeretem őt, rendes, nyílt ember. Az áremelkedésről volt szó. No, én aztán bevágtam az ajtót, így az állam, meg úgy az állam ... Elmondtam az ötezer forintos históriát. Persze Peti nevét elhallgattam. Több se kellett. Átszakadt a gát, ömlött a panasz a fiúkból is. Fábián is szót kért. Azt mondta, hogy nem nagyon hiszi, amit állítok. Ha pedig úgy van, leplezzük le a hiénát. És beszélt, beszélt, mintha csak magát hallgattam volna. Akkor este megittam egy pohár sört. Éjfélig beszélgettem a fiúkkal. Jól becukkoltuk egymást. Másnap délelőtt Fábián magához hívatott, öltözzem fel. Miért? Hova megyünk? Majd meglátom. A kocsiban elmondta, hogy beszélt a vállalat igazgatójával. Hozzá megyünk. Öcsi kis szünetet tart. Melege lehet, mert lazít a nyakkendőjén. Az író biztatóan néz rá. A fiú folytatja. — Az igazgató kedvesen foggadott. Azonnal kiszúrtam, hogy valamikor munkásember volt. Tudja, hogy van ez? Az egyik proli megérzi a másikat. Szóval tetszett nekem az öreg. Beszélgettünk Angyalföldről meg mindenről. Végül a tárgyra tért. Kereken, nyíltan. Neveztem meg az illetőt, aki ötezerért megígérte a kiutalást, azonnal megkapom a kocsit. Megizzadtam. Csak dadogtam. Összevissza. Aztán megint ő beszélt. Minden szava igaz volt. Ők úgy tudják, hogy sikerült rendet teremteniük. Szilárd a munkafegyelem. Ha mégis lenne a vállalatnál egy korrupt gazember, hát segítsek leleplezni. A közéleti tisztaságért csak együtt, vállvetve harcolhatunk. Gondoljam meg, én a termelési értekezleten lényegében a vállalat dolgozóit gyanúsítottam meg, a becsületes embereket is. Munkatársaim hisznek nekem. Kutyául éreztem magam. Elárulhatom-e Pétert, a gyerekkori barátomat? A közös múlt, a közös emlékek ezer szállal kötnek össze bennünket. Ha elárulom őt, igaz, leleplezik a korrupt tisztviselőt, megkapom a gépkocsit, de el kell mennem a gyárból, még Angyalföldről is, mert nekem a fiúk sohasem bocsátják meg a tettemet. Nem is értenék meg. Pedig az igazgatónak igaza volt. — Végső soron mit tettél? — kérdezi az író. — Megmagyaráztam neki, hogy mi várna rám, ha ilyen áron kapnám meg a gépkocsit. Úgy éreztem, le kell mondanom róla. Hazafelé menet hallgattunk mind a ketten. Nagy sokára Fábián megszólalt. Segíteni akart, de hát egyedül semmire sem megy. Megért, sok mindenben igazam van, de ez így mégsem jó. Mert beszélni, vádaskodni, gyanúsítani könnyű. Csak az igazságért, a tisztességért harcolni nehéz. Igaza van Fábiánnak. De én mit tegyek, ha nálunk még másképp gondolkoznak az emberek. Nem mentem be a gyárba. Ittam. Elbúcsúztattam a gépkocsimat. Elsirattam. Este bejött az ittalboltba Péter. Félrehívott. Holnap adjam át neki az ötezret. A hét végén megkapom a kocsit. Azt mondtam, nem adom. Nem kell az a nyomorult autó. Nem kell. Mondja, jól csináltam? Vagy el kellett volna árulnom a barátomat? Izgatottan néz az íróra. Kíváncsian várja a választ. Olyan feszült várakozással néz rá, mint a vádlott a bíróra az ítélethirdetés előtt. Az író cigarettára gyújt. .Tűnődik, hogy mit is mondjon. Persze, nagyon könnyű lenne azt mondani, hogy az igazság érdekében el kellett volna árulnia a barátját. De mondhatja ezt? Általában igen. Csakhogy az élet sohasem általános igazságokat tár elénk, konkrétakat, mindig csak azt. Mert az is igazság, ami Öcsit fogva tartja. A fiúk a forgácsolóban ma még sok mindent másképpen látnak és éreznek. Az is lehetséges, hogy Petit is becsapták valahol... De azt sem mondhatja Öcsinek, hogy helyesen cselekedett. Melege van az írónak. Érzi, hogy mondania kell valamit. — Hát ez nehéz ügy, Öcsi — mondja végül. — Nehéz, mert ha elárulod Pétert, és megkapod a gépkocsit, nem lenne örömöd benne. De mi lesz a következő termelési értekezleten? Szidni fogjátok a korrupt, kiskapus szerveket, de semmit nem tesztek annak érdekében, hogy a kiskapukat örökre befalazzuk. Nem, mert mindannyiunknak vannak barátai, akiket a közös emlékek alapján védünk. És mi lesz a tisztességgel? Az igazsággal, amit igényelünk, amit annyira követelünk? És mikor fogjuk már védelmezni az igazságot is? A mindannyiunk igazságát? Öcsi hallgat, /s csend elmélyül. Az író feláll, az ablakhoz megy. Félrehúzza a függönyt. Az utcai lámpák fényudvarában csillognak a hópelyhek. Készülődés a kulturális seregszemlére Az úttörőmozgalom fennállásának 20. évfordulója alkalmából a Magyar Úttörő Szövetség II. kerületi elnöksége március 13-án és 20-án kisdobos kulturális seregszemlét tart a SZOT székházában. A napokban kiválasztották a legjobb ének- és tánccsoportokat, s a legügyesebb kis „előadóművészeket"’, akik részt vesznek majd a seregszemlén. Képünkön: A Marczibányi téri Általános Leányiskola III. osztályos kisdobosai kalocsai táncot adnak elő. Új köntösben jelennek meg a Korszerű Színház sorozat kötetei A Színháztudományi Intézet Korszerű Színház sorozata ma már nemcsak a szakemberek körében ismert, mind népszerűbb a színházat szerető olvasóközönség előtt is. Az eddigi kötetek azonban puha papírkötésben, stenciből sokszorosított formában kerültek az olvasók kezébe. Rövidesen azonban már nyomdai úton állítják elő e kiadványokat, így tetszetősebb formában, szebb kiadásban látnak majd napvilágot. Eddig több mint 80 kiadvány jelent meg a sorozatban, a kilencvenedik kötetet már nyomdában állítják elő. A Színháztudományi Intézet néhány hónap múlva új sorozatot indít Százezrek színháza címmel. Úgy tervezik, hogy az idén három kötetet adnak ki és a továbbiakban évente három-négy kiadvánnyal jelentkeznek. A sorozat célja, hogy bemutassa a magyar színjátszás legkiválóbb művészeinek életművét, az utóbbi évtizedek népszerű színészeitől kezdve a ma élő, színpadjainkon estéről estére sikereket arató művészekig. Nemrégen a legifjabb színházlátogatók részére kezdték kiadni a Színházi képtár című leporellókat. Rövidesen újabb leporellók jelennek meg; jelenleg 16 új kiadvány előkészítésén dolgoznak a szerkesztők.