Népszabadság, 1967. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-09 / 160. szám

1997. július 9. vasárnap Új kiállítások a Műcsarnokban, a Szépművészeti és a Néprajzi Múzeumban A Műcsarnokban szombat dél­előtt megnyílt az állami vásárlá­sok révén összegyűjtött olajfest­ményekből, akvarellekből, grafi­kákból és kisplasztikákból ren­dezett kiállítás. Szombaton nyitották meg a Szépművészeti Múzeum már­ványcsarnokában a Holland mes­terművek című kiállítást, ame­lyet budapesti és varsói műkin­csekből rendeztek. A megnyitó­­ünnepségen dr. Garas Klára, a Szépművészeti Múzeum főigazga­tója és dr. Jan Bialostocki pro­fesszor, a lengyel Nemzeti Mú­zeum külföldi képtárának igaz­gatója beszélt arról az együttmű­ködésről, amelynek eredménye­ként most első ízben rendez kö­zös kiállítást­­ Magyarország és Lengyelország legnagyobb mú­zeuma. A tárlat a holland pik­­túra legtermékenyebb korszakát, a XVII. századot tárja a látoga­tók elé.* A Néprajzi Múzeumban Ortu­­tay Gyula akadémikus nyitotta meg szombaton a magyar nép­szokások kellékeinek első hazai kiállítását. Az év naptári ünne­peihez, valamint az aratáshoz és a szürethez kapcsolódó magyar és szomszéd népi szokásokkal, játé­kokkal ismerteti meg a látogató­kat az érdekes bemutató. mezőgazdaságot, a permetezősze­­reket és a szűzföldek feltörését. Szerencséjükre nem használha­tók sem ipari, sem tudományos célokra, nem használhatók sem a gyógyászatban, sem a hadiipar­ban, még csak annyi pechjük sincs, mint a struccnak, a kó­csagnak és a darunak. Ezek an­nak köszönhetik vesztüket, hogy szép tollaikra sóvárogtak a nők. Mindent átvészeltek, mert füg­getlenek maradtak. Nem hó­doltak be az embernek, nem let­tek háziállatok, de nem is száll­tak szembe vele. Játszva, incsel­kedve és bosszantva kísérték el örök kalandjaira, énekeltek a hajói felett. Ott visítottak, riká­csoltak az ujjongó kikötőkben, de ott suhantak az élet reményével a hajótöröttek fölött is. A sirály meghódította a vilá­got. Íme a hideg teleken a parti nagyvárosokba telepszik s nyáron ott látom őket fészkelni csapa­tostul az Alföld sekélyes vizei körül, a szikeseken, zsombéko­­kon, a Fehértóban, a halastavak környékén, ezerszámra. Mindent túlél, mindent megszokott, min­dent meghódított, mindent legyő­zött. Mitologikus madár, az em­beriség madara, mert az egész földgolyón nincs olyan táj, ahol ne ismernék, ahol ne virágozna, ő a tenger, a messzeség, a szabad­ság és a végtelen jelképe, a vi­harban való tündöklés szimbólu­­­ma és a szikrázó tengerek ra­gyogása fölött a napba kiáltó szárnyalás, az égre írott költészet örök példája. Kiáltok neki és dobálom az utolsó kenyérdarabokat. Közöttem rengeteg egyetemista kacag, kiáltozik. ők is etetik a sirályokat, játszva, harsogón. Ahogy abbahagyom a madarak etetését, látom, áll mellettem egy férfi. 30—40 körüli lehet, arca kövér, szemét benőtte a sörivás hája. Vastag krombikabát van rajta, amivel felvág az ember: hogyha már van, akkor nekem aztán van! Jókedvemben szíves arccal fordulok feléje: — örül­jünk ennek a játéknak együtt. De már első kérdésére majd­nem belefordulok a Dunába. Nehézkesen szólal meg: — Milyen állatok ezek? — Mit mond?! Elszégyelli magát, aztán próbál tájékozottabb lenni. Olyan vadmacskafélék ? — Ember! Maga nem ismeri a sirályokat!? — Nyáron is itt élnek? Nem tudom, ez miért fontos ne­ki, de válaszolok: — Nem. Nyáron fészkelőhe­lyükre vonulnak. Távoli tenge­rekre, tavakra, vizek mellékére. Most már úgy érzi, minden rendben, bizalmasabban kérdezi: — Ezt lövik-e? Jó-e ennek a húsa? Nézek rá. Jól értettem? Hall­gattam sokáig. — Nem tudom — válaszolok. — De tudja mit? Kóstolja meg! Elfordulunk és otthagyjuk. Ha­zaindulunk, mint a rajtakapot­tak. Mi volt ez? Ki ez? Honnan került ide? És akkor döbbent belém, hogy a sirály nem azért lett halhatat­lan, amiért én az előbb gondol­tam. Csupán csak azért, mert senki sem fanyalodott rá a hú­sára. Mert valószínűleg nem jó ízű a húsa. Ezért nem pusztítot­ták, nem lőtték, nem irtották ki a madártelepeket, madárszigete­ket, ezért nem hajszolták, nem fogták elektromos hálóval, mint a pacsirtákat, a fülemüléket, a rigókat és a seregélyeket. Most félek, hátha az én embe­rem, aki nem is tudta, hogy ilyen madár létezik, egyszer megkós­tolja a sirály húsát! — És ha ízleni fog neki, és másoknak!? Akkor mi lesz? Mert lesznek annyian, hogyha jólesik nekik, akkor pár év alatt felfalják a Föld valamennyi sirályát. NÉPSZ­ABADSAG 9 Vízválasztó-e a színházi élet­ben a szezonzárás? Jelenti-e a ré­gi befejezését és az új évad je­lenti-e valami új kezdetét? Egy új színi évad nem lehet új kor­szak kezdete minden évben. Ami jó volt, az szezonról szezonra ér­lelődik, de a rossz is átöröklőd­het. Mégis, az 1966—67-es színházi évad különbözött a többitől. Va­lami újat hozott. Elsősorban a magyar dráma területén. Magyar dráma Egyesek hibáztatják a Művelő­désügyi Minisztérium és az író­­szövetség múlt évi drámapályá­zatát. Outsidereket — vagy ahogy egyik író vitacikkében kifejezte magát: nem hivatásos (?) írókat — jutalmazott a pályázat. Vitat­hatatlan eredmény volt mégis. Nem csupán azért, mert ismeret­len erőket állított csatasorba, mert új drámákat hozott napvi­lágra, mert a színházakat szelíd unszolással a művek gyors be­mutatására késztette. Tehát nem csupán azért, mert számszerűleg dús magyar drámatermésről ad­hatunk most számot. Hanem azért, mert új gondolatokat, új színpadi formákat hozott, egyben új megoldások és erőfeszítések felé ösztönözve a színházakat. Iz­­gatottabb és színházszerűbb elő­adások jöttek létre, és együtte­seink mintha erőteljesebben keresték volna a kapcsolatot a jelentős és hasznosítható kül­földi színházi mozgalmakkal. En­nek a változásnak a legfőbb oka abban rejlik, hogy olyan iro­dalmi gondolatokat kaptak kéz­hez a rendezők, amelyek új megoldások felé sarkallták őket. Örkény István Tóték cí­mű tragigroteszkje például Kazi­­mir Károly rendezői életművét kitágította a fekete humor irá­nyában, Görgey Gábor Rokokó­háborúja pedig egy fiatal és el­eddig ismeretlen rendezőnek, Sándor Jánosnak adott alkalmat arra, hogy feltűnjön eredeti te­hetségével. Stílus A klasszikusok újraértelmezése a próbakő. Tud-e mást és más­képpen színpadra állítani a szín­ház? Az évadkezdés igen biztató­nak tűnt. Marton Endre rende­zése a Nemzeti Színházban pél­dául egy irodalomtörténeti ódon­­ságot (Vörösmarty: Czillei és a Hu­nyadiak) emelt ki a „hazafias drámák” poros fiókjából, s a nemzeti önismeret és önvizsgálat jegyében olyan ambícióval terem­tette meg színpadi létét, mint­ha egy Shakespeare-újrarende­­zés-újraértelmezés lett volna a feladata. A Vörösmartyra fordí­tott művészi-gondolati energia megtérült, modern és nagy elő­adás bontakozott ki a Nemzeti­ben. Az újjáteremtés igénye mun­kált a pécsi Nemzeti Színházban is, amikor Dohai Vilmos újraér­telmezte Shakespeare Szeget szeggel című tragikomédiáját, vagy Berényi Gábor Szolno­kon Csehov Cseresnyéskertjét, Shakespeare III. Richárdját. Hogy új stílusok törtek elő, megbontva az egyhangúság unal­mát, a legbiztosabb jele annak, hogy iíj gondolatok vetődtek a felszínre. Nem lehet egyetlen színháznak sem úgynevezett pro­filja, elidegeníthetetlen stílus nél­kül, de nem lehet stílusa sem anélkül, hogy előadásaiból ki ne lehetne tapintani a színház veze­tőinek szemléletét, filozófiáját. (Amikor egy műsortervben azt olvassuk: „egy népi demok­ratikus dráma vagy egy ma­gyar színmű”, amikor az áll a tervben névtelenül, bizonyta­lanul és homályosan, hogy „vala­melyik nyugati dráma”, akkor szinte bizonyosak lehetünk afe­lől: ennek a színháznak nincs koncepciója, vezetőinek nincs határozott véleménye a világ­ról, hogy nem akarnak egyebet, mint szeptembertől júliusig be­mutatókat tartani, de semmi eset­re sem akarják előadásaikkal megváltoztatni embertársaikat, felrázni őket és egy cél érdeké­ben mozgósítani (bármilyen ékes­szólóan is nyilatkozzék ezt műsor­füzetbe vagy újságba). Fővárosi színházak A Vígszínház ebben az évben kitűnő előadásokkal­­ és nagy­szerű produkciókkal vonzott kö­zönséget. De a Szerelem, ó! és az Egy hölgy a Maximból mellett érthetetlennek tűnt fel Brecht és Rostand műsorra tűzése. Vagy­­vagy. Vagy az egyik, vagy a má­sik. És — valljuk be — Schisgal és Feydeau gyilkos bohózataival többet és korszerűbbet tudott el­mondani a színház — kápráza­tos előadásban —, mint Brecht­­tel vagy (különösen) Rostand­­nal. Elképzelhető, hogy egy szín­ház műsora ne a direkt politizá­lás felé irányuljon. Elképzelhető, hogy a korszerű gúny hassa át előadásait és ízléssel, tehetséggel és gazdag ötletekkel csupán csak szórakoztasson. Elképzelhető, hogy a Vígszínház a régi Vígszín­háznak és a háború utáni Mű­vész Színháznak valami szintézi­sét nyújtsa. Csak az nem kép­zelhető el, hogy ebbe a vegyület­­be kényszeredetten kerüljön be­le Brecht egy darabja (mintegy saját lelkiismeretük megnyug­tatására) vagy a Cyrano ósdi fel­fogású előadása. Természetesen nem arról van szó, hogy ha a Víg­színház Molnár Ferencet vagy Feydeau-t korszerűen akar előad­ni, akkor nincs joga az Egy fő, az egy főt vagy a gascogne-i kapi­tány áriadarabját műsorra tűz­ni. Csak ahhoz nincs joga, hogy egyik este így játsszon, a másik este pedig másképpen. Brecht és Feydeau, Sartre és Molnár Fe­renc, Schisgal és Rostand kerül­het egymás mellé, de csak akkor, ha ugyanabból a szemléletből ál­lítják színpadra, ugyanannak a gondolatnak, stílusnak, kon­cepciónak egy-egy megjelenési formájaként. Erre, a különbözőségek stílus­egységére legjobb példa a Jó­zsef Attila Színház, ahol a leg­különfélébb műveket, a legkü­lönfélébb stílusokat egységbe foglalva mutatják be. Ennek az a „titka”, hogy e színház veze­tői tudják a legpontosabban: ki­nek játszanak, milyen társadal­mi réteg teszi ki közönségük zö­mét, és annak milyen stíluskí­vánalmai fordulnak érdeklődés­sel a színház felé. A Madách Színház évi műso­ra kétkedéssel tölti el a szem­lélőt. Mind nyilvánvalóbb, hogy ebben a színházban két színházi törekvés hat: egy meg­hitt, irodalmi igényű, érzékle­tes atmoszférájú illúziószínház és egy dús külsőségű, mutatvá­nyos és képzeletgazdag „teátrális” színház. Két különböző irányzat, két, egymástól száznyolcvan fok­ban eltérő stílus, két szemlélet perlekedik a Madách színpadain. Vannak jó előadásaik, sőt, kitű­nőek is, mégis, mind zavaróbb a színháznak ez a belső — szemlé­letbeli — kettészakítottsága. A Thália Színház megerősítet­te következetességét: Fejes End­re és Goethe egyáltalán nem zár­ták ki egymást a profil és­ a stí­lus egységéből. A Rozsdatemető egykori sikerét azonban csak a Tótékkal tudták most megismé­telni. A színház darabjai han­gos meditálásnak tetszenek. A kor ellentmondásai között kere­sik önmaguk számára is a vála­szokat. Ezt stilárisan is követke­zetesen végzik. Mintha esküt tet­tek volna a krónikás, epikus drá­mára és ettől nem térnek el, ha bármilyen vonzó kasszasiker ígér­keznék is az elpártolásból. Néhány évvel ezelőtt a Nemzeti Színház nem egy előadását a fá­radtság jellemezte. Most több nagyszerű előadást itt is lát­tunk, például a már említett Vö­­rösmartyn kívül Miller A bűnbe­esés után és O’Casey Bíbor por című drámáját. A kiemelkedő pro­dukcióknál azonban értékesebb az az erőfeszítés, amellyel a szín­ház ki akarja ragadni magát egy­kori mélypontjából. Az eredményt jelezte a színház örvendetes sikerű külföldi turnéja is. Kom­lós János Az Édent bezárták cí­mű groteszkje az arisztophanészi —majakovszkiji színpad hagyo­mányait támasztotta fel, a plakát­színházat, az erőteljes színeket és az erőteljes agitációt. Ennek a műnek színre vitele jelzi legin­kább azt az erőfeszítést, hogy színházművészetünk felzárkóz­zék a jelentős külföldi törekvé­sekhez. Major Tamás rendezése a totális színház mozgalmához kap­csolódik, ahhoz az irányzathoz, amelyet annyira ünnepelve is­mertettek egyes lapok Planchon, Peter Brook vagy Ljubim­ov és Swinarski esetében. A kritikák csupán azt nem ismerték fel, hogy ez ugyanaz a fajta színház. Színházi kritika És máris a kritika szerepénél tartunk. Sajnos még mindig nem vált a színikritika valóban színházi kritikává. Túlságosan irodalmias szempontú. Irodalom­­centrikus és irodalmian elemző. Legtöbbször az írott mű elsőbb­ségét helyezi a színpadi megva­lósítás elé, mintha tudomást sem akarna venni a színházművészet összművészeti jellegéről, mintha megrekedt volna egy idejét múl­ta színházi eszménynél. Mondjuk ki: kritikánk egy része a polgá­ri színház legmagasabb értékeit állítja stíluseszményül és mér­céül. Ez nem volna baj. De ennek a jegyében — úgy tetszik — szin­te hallani sem akar másféle színházról. Az eszményi kritikai helyzet az volna, ha profilírozódnék, ha olykor-olykor össze is csapnának az egymással élesen szembe­forduló nézetek, felfogások. Ha — tudomásul véve, hogy másfajta színház is létezik — ideológiai­esztétikai megalapozottsággal har­colnának egyik irányzat mellett és szembefordulnának a másik irányzattal. Vidéki színjátszás Az új színházi törekvések sze­rencsére nem rekedtek meg Bu­dapest határában. Sőt az erjedés a legutóbbi években néhány vi­déki színházban előbb indult meg, s csak azután a fővárosban. A vidéki színházaknál elsősor­ban a színpadkép korszerűsége és a játékstílus egyszerűsödése ho­zott eredményeket, párosulva a nehezebben kialakuló együttes­játék fejlődésével. (A miskolci Nemzeti Színház — Lendvay Fe­renc rendezésében — például az egész színházi évad egyik leg­jobb, legtömörebb és legkorsze­rűbb produkcióját hozta létre, Sándor Iván Tiszaeszlár című drámájának előadásával. A ren­dezői-pedagógiai munka nyo­mán eltűnt a színészi „szólózás”, kiegyensúlyozódtak a stílusegye­netlenségek, célratörő és össze­fogott játékot láttunk..) Egyik-másik vidéki színházban azonban még mindig virágzik a romantikus színjátszás nem egy vadhajtása. Egyes mondatrészek között sokszor hatalmas (és ér­telmetlen) szüneteket tartanak a színészek. Agyonmozogják a szö­veget, s nemritkán az értelme­zést elhanyagolva ágálnak, kia­bálnak. A gesztusok és a járások gyakran nem a szöveg alatti ré­tegeket derítik fel, nem kiegészí­tő játékok, hanem járulékos elemként csatlakoznak a szöveg­hez, kifejezéstelenül. Nem visz­nek közelebb a jellemzéshez, csu­pán egy romantikus színházi konvenció túlélő sablonjai. Az „általában vett” színjátszás ele­mei. Leginkább Békéscsaba, Győr, Szeged, Veszprém stílusára jellemző ez az agyonrészletező, általános irányzat. Itt hiányzik leginkább a pedagógiai-rendezői munka, itt mutatkozik a legna­gyobb szükség valamiféle stúdió létesítésére.* Évad végén, új évad előtt örü­lünk az eredményeknek, elemez­zük a hibákat, hogy a következő színházi évad és évadok több örömet, több eredményt hozzanak azon a helyes úton, amelyen — úgy tűnik — megindult a ma­gyar színházművészet. Molnár Cs. Péter ÉVAD VÉGI JEGYZETEK

Next