Népszabadság, 1967. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-09 / 160. szám
1997. július 9. vasárnap Új kiállítások a Műcsarnokban, a Szépművészeti és a Néprajzi Múzeumban A Műcsarnokban szombat délelőtt megnyílt az állami vásárlások révén összegyűjtött olajfestményekből, akvarellekből, grafikákból és kisplasztikákból rendezett kiállítás. Szombaton nyitották meg a Szépművészeti Múzeum márványcsarnokában a Holland mesterművek című kiállítást, amelyet budapesti és varsói műkincsekből rendeztek. A megnyitóünnepségen dr. Garas Klára, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója és dr. Jan Bialostocki professzor, a lengyel Nemzeti Múzeum külföldi képtárának igazgatója beszélt arról az együttműködésről, amelynek eredményeként most első ízben rendez közös kiállítást Magyarország és Lengyelország legnagyobb múzeuma. A tárlat a holland piktúra legtermékenyebb korszakát, a XVII. századot tárja a látogatók elé.* A Néprajzi Múzeumban Ortutay Gyula akadémikus nyitotta meg szombaton a magyar népszokások kellékeinek első hazai kiállítását. Az év naptári ünnepeihez, valamint az aratáshoz és a szürethez kapcsolódó magyar és szomszéd népi szokásokkal, játékokkal ismerteti meg a látogatókat az érdekes bemutató. mezőgazdaságot, a permetezőszereket és a szűzföldek feltörését. Szerencséjükre nem használhatók sem ipari, sem tudományos célokra, nem használhatók sem a gyógyászatban, sem a hadiiparban, még csak annyi pechjük sincs, mint a struccnak, a kócsagnak és a darunak. Ezek annak köszönhetik vesztüket, hogy szép tollaikra sóvárogtak a nők. Mindent átvészeltek, mert függetlenek maradtak. Nem hódoltak be az embernek, nem lettek háziállatok, de nem is szálltak szembe vele. Játszva, incselkedve és bosszantva kísérték el örök kalandjaira, énekeltek a hajói felett. Ott visítottak, rikácsoltak az ujjongó kikötőkben, de ott suhantak az élet reményével a hajótöröttek fölött is. A sirály meghódította a világot. Íme a hideg teleken a parti nagyvárosokba telepszik s nyáron ott látom őket fészkelni csapatostul az Alföld sekélyes vizei körül, a szikeseken, zsombékokon, a Fehértóban, a halastavak környékén, ezerszámra. Mindent túlél, mindent megszokott, mindent meghódított, mindent legyőzött. Mitologikus madár, az emberiség madara, mert az egész földgolyón nincs olyan táj, ahol ne ismernék, ahol ne virágozna, ő a tenger, a messzeség, a szabadság és a végtelen jelképe, a viharban való tündöklés szimbóluma és a szikrázó tengerek ragyogása fölött a napba kiáltó szárnyalás, az égre írott költészet örök példája. Kiáltok neki és dobálom az utolsó kenyérdarabokat. Közöttem rengeteg egyetemista kacag, kiáltozik. ők is etetik a sirályokat, játszva, harsogón. Ahogy abbahagyom a madarak etetését, látom, áll mellettem egy férfi. 30—40 körüli lehet, arca kövér, szemét benőtte a sörivás hája. Vastag krombikabát van rajta, amivel felvág az ember: hogyha már van, akkor nekem aztán van! Jókedvemben szíves arccal fordulok feléje: — örüljünk ennek a játéknak együtt. De már első kérdésére majdnem belefordulok a Dunába. Nehézkesen szólal meg: — Milyen állatok ezek? — Mit mond?! Elszégyelli magát, aztán próbál tájékozottabb lenni. Olyan vadmacskafélék ? — Ember! Maga nem ismeri a sirályokat!? — Nyáron is itt élnek? Nem tudom, ez miért fontos neki, de válaszolok: — Nem. Nyáron fészkelőhelyükre vonulnak. Távoli tengerekre, tavakra, vizek mellékére. Most már úgy érzi, minden rendben, bizalmasabban kérdezi: — Ezt lövik-e? Jó-e ennek a húsa? Nézek rá. Jól értettem? Hallgattam sokáig. — Nem tudom — válaszolok. — De tudja mit? Kóstolja meg! Elfordulunk és otthagyjuk. Hazaindulunk, mint a rajtakapottak. Mi volt ez? Ki ez? Honnan került ide? És akkor döbbent belém, hogy a sirály nem azért lett halhatatlan, amiért én az előbb gondoltam. Csupán csak azért, mert senki sem fanyalodott rá a húsára. Mert valószínűleg nem jó ízű a húsa. Ezért nem pusztították, nem lőtték, nem irtották ki a madártelepeket, madárszigeteket, ezért nem hajszolták, nem fogták elektromos hálóval, mint a pacsirtákat, a fülemüléket, a rigókat és a seregélyeket. Most félek, hátha az én emberem, aki nem is tudta, hogy ilyen madár létezik, egyszer megkóstolja a sirály húsát! — És ha ízleni fog neki, és másoknak!? Akkor mi lesz? Mert lesznek annyian, hogyha jólesik nekik, akkor pár év alatt felfalják a Föld valamennyi sirályát. NÉPSZABADSAG 9 Vízválasztó-e a színházi életben a szezonzárás? Jelenti-e a régi befejezését és az új évad jelenti-e valami új kezdetét? Egy új színi évad nem lehet új korszak kezdete minden évben. Ami jó volt, az szezonról szezonra érlelődik, de a rossz is átöröklődhet. Mégis, az 1966—67-es színházi évad különbözött a többitől. Valami újat hozott. Elsősorban a magyar dráma területén. Magyar dráma Egyesek hibáztatják a Művelődésügyi Minisztérium és az írószövetség múlt évi drámapályázatát. Outsidereket — vagy ahogy egyik író vitacikkében kifejezte magát: nem hivatásos (?) írókat — jutalmazott a pályázat. Vitathatatlan eredmény volt mégis. Nem csupán azért, mert ismeretlen erőket állított csatasorba, mert új drámákat hozott napvilágra, mert a színházakat szelíd unszolással a művek gyors bemutatására késztette. Tehát nem csupán azért, mert számszerűleg dús magyar drámatermésről adhatunk most számot. Hanem azért, mert új gondolatokat, új színpadi formákat hozott, egyben új megoldások és erőfeszítések felé ösztönözve a színházakat. Izgatottabb és színházszerűbb előadások jöttek létre, és együtteseink mintha erőteljesebben keresték volna a kapcsolatot a jelentős és hasznosítható külföldi színházi mozgalmakkal. Ennek a változásnak a legfőbb oka abban rejlik, hogy olyan irodalmi gondolatokat kaptak kézhez a rendezők, amelyek új megoldások felé sarkallták őket. Örkény István Tóték című tragigroteszkje például Kazimir Károly rendezői életművét kitágította a fekete humor irányában, Görgey Gábor Rokokóháborúja pedig egy fiatal és eleddig ismeretlen rendezőnek, Sándor Jánosnak adott alkalmat arra, hogy feltűnjön eredeti tehetségével. Stílus A klasszikusok újraértelmezése a próbakő. Tud-e mást és másképpen színpadra állítani a színház? Az évadkezdés igen biztatónak tűnt. Marton Endre rendezése a Nemzeti Színházban például egy irodalomtörténeti ódonságot (Vörösmarty: Czillei és a Hunyadiak) emelt ki a „hazafias drámák” poros fiókjából, s a nemzeti önismeret és önvizsgálat jegyében olyan ambícióval teremtette meg színpadi létét, mintha egy Shakespeare-újrarendezés-újraértelmezés lett volna a feladata. A Vörösmartyra fordított művészi-gondolati energia megtérült, modern és nagy előadás bontakozott ki a Nemzetiben. Az újjáteremtés igénye munkált a pécsi Nemzeti Színházban is, amikor Dohai Vilmos újraértelmezte Shakespeare Szeget szeggel című tragikomédiáját, vagy Berényi Gábor Szolnokon Csehov Cseresnyéskertjét, Shakespeare III. Richárdját. Hogy új stílusok törtek elő, megbontva az egyhangúság unalmát, a legbiztosabb jele annak, hogy iíj gondolatok vetődtek a felszínre. Nem lehet egyetlen színháznak sem úgynevezett profilja, elidegeníthetetlen stílus nélkül, de nem lehet stílusa sem anélkül, hogy előadásaiból ki ne lehetne tapintani a színház vezetőinek szemléletét, filozófiáját. (Amikor egy műsortervben azt olvassuk: „egy népi demokratikus dráma vagy egy magyar színmű”, amikor az áll a tervben névtelenül, bizonytalanul és homályosan, hogy „valamelyik nyugati dráma”, akkor szinte bizonyosak lehetünk afelől: ennek a színháznak nincs koncepciója, vezetőinek nincs határozott véleménye a világról, hogy nem akarnak egyebet, mint szeptembertől júliusig bemutatókat tartani, de semmi esetre sem akarják előadásaikkal megváltoztatni embertársaikat, felrázni őket és egy cél érdekében mozgósítani (bármilyen ékesszólóan is nyilatkozzék ezt műsorfüzetbe vagy újságba). Fővárosi színházak A Vígszínház ebben az évben kitűnő előadásokkal és nagyszerű produkciókkal vonzott közönséget. De a Szerelem, ó! és az Egy hölgy a Maximból mellett érthetetlennek tűnt fel Brecht és Rostand műsorra tűzése. Vagyvagy. Vagy az egyik, vagy a másik. És — valljuk be — Schisgal és Feydeau gyilkos bohózataival többet és korszerűbbet tudott elmondani a színház — káprázatos előadásban —, mint Brechttel vagy (különösen) Rostandnal. Elképzelhető, hogy egy színház műsora ne a direkt politizálás felé irányuljon. Elképzelhető, hogy a korszerű gúny hassa át előadásait és ízléssel, tehetséggel és gazdag ötletekkel csupán csak szórakoztasson. Elképzelhető, hogy a Vígszínház a régi Vígszínháznak és a háború utáni Művész Színháznak valami szintézisét nyújtsa. Csak az nem képzelhető el, hogy ebbe a vegyületbe kényszeredetten kerüljön bele Brecht egy darabja (mintegy saját lelkiismeretük megnyugtatására) vagy a Cyrano ósdi felfogású előadása. Természetesen nem arról van szó, hogy ha a Vígszínház Molnár Ferencet vagy Feydeau-t korszerűen akar előadni, akkor nincs joga az Egy fő, az egy főt vagy a gascogne-i kapitány áriadarabját műsorra tűzni. Csak ahhoz nincs joga, hogy egyik este így játsszon, a másik este pedig másképpen. Brecht és Feydeau, Sartre és Molnár Ferenc, Schisgal és Rostand kerülhet egymás mellé, de csak akkor, ha ugyanabból a szemléletből állítják színpadra, ugyanannak a gondolatnak, stílusnak, koncepciónak egy-egy megjelenési formájaként. Erre, a különbözőségek stílusegységére legjobb példa a József Attila Színház, ahol a legkülönfélébb műveket, a legkülönfélébb stílusokat egységbe foglalva mutatják be. Ennek az a „titka”, hogy e színház vezetői tudják a legpontosabban: kinek játszanak, milyen társadalmi réteg teszi ki közönségük zömét, és annak milyen stíluskívánalmai fordulnak érdeklődéssel a színház felé. A Madách Színház évi műsora kétkedéssel tölti el a szemlélőt. Mind nyilvánvalóbb, hogy ebben a színházban két színházi törekvés hat: egy meghitt, irodalmi igényű, érzékletes atmoszférájú illúziószínház és egy dús külsőségű, mutatványos és képzeletgazdag „teátrális” színház. Két különböző irányzat, két, egymástól száznyolcvan fokban eltérő stílus, két szemlélet perlekedik a Madách színpadain. Vannak jó előadásaik, sőt, kitűnőek is, mégis, mind zavaróbb a színháznak ez a belső — szemléletbeli — kettészakítottsága. A Thália Színház megerősítette következetességét: Fejes Endre és Goethe egyáltalán nem zárták ki egymást a profil és a stílus egységéből. A Rozsdatemető egykori sikerét azonban csak a Tótékkal tudták most megismételni. A színház darabjai hangos meditálásnak tetszenek. A kor ellentmondásai között keresik önmaguk számára is a válaszokat. Ezt stilárisan is következetesen végzik. Mintha esküt tettek volna a krónikás, epikus drámára és ettől nem térnek el, ha bármilyen vonzó kasszasiker ígérkeznék is az elpártolásból. Néhány évvel ezelőtt a Nemzeti Színház nem egy előadását a fáradtság jellemezte. Most több nagyszerű előadást itt is láttunk, például a már említett Vörösmartyn kívül Miller A bűnbeesés után és O’Casey Bíbor por című drámáját. A kiemelkedő produkcióknál azonban értékesebb az az erőfeszítés, amellyel a színház ki akarja ragadni magát egykori mélypontjából. Az eredményt jelezte a színház örvendetes sikerű külföldi turnéja is. Komlós János Az Édent bezárták című groteszkje az arisztophanészi —majakovszkiji színpad hagyományait támasztotta fel, a plakátszínházat, az erőteljes színeket és az erőteljes agitációt. Ennek a műnek színre vitele jelzi leginkább azt az erőfeszítést, hogy színházművészetünk felzárkózzék a jelentős külföldi törekvésekhez. Major Tamás rendezése a totális színház mozgalmához kapcsolódik, ahhoz az irányzathoz, amelyet annyira ünnepelve ismertettek egyes lapok Planchon, Peter Brook vagy Ljubimov és Swinarski esetében. A kritikák csupán azt nem ismerték fel, hogy ez ugyanaz a fajta színház. Színházi kritika És máris a kritika szerepénél tartunk. Sajnos még mindig nem vált a színikritika valóban színházi kritikává. Túlságosan irodalmias szempontú. Irodalomcentrikus és irodalmian elemző. Legtöbbször az írott mű elsőbbségét helyezi a színpadi megvalósítás elé, mintha tudomást sem akarna venni a színházművészet összművészeti jellegéről, mintha megrekedt volna egy idejét múlta színházi eszménynél. Mondjuk ki: kritikánk egy része a polgári színház legmagasabb értékeit állítja stíluseszményül és mércéül. Ez nem volna baj. De ennek a jegyében — úgy tetszik — szinte hallani sem akar másféle színházról. Az eszményi kritikai helyzet az volna, ha profilírozódnék, ha olykor-olykor össze is csapnának az egymással élesen szembeforduló nézetek, felfogások. Ha — tudomásul véve, hogy másfajta színház is létezik — ideológiaiesztétikai megalapozottsággal harcolnának egyik irányzat mellett és szembefordulnának a másik irányzattal. Vidéki színjátszás Az új színházi törekvések szerencsére nem rekedtek meg Budapest határában. Sőt az erjedés a legutóbbi években néhány vidéki színházban előbb indult meg, s csak azután a fővárosban. A vidéki színházaknál elsősorban a színpadkép korszerűsége és a játékstílus egyszerűsödése hozott eredményeket, párosulva a nehezebben kialakuló együttesjáték fejlődésével. (A miskolci Nemzeti Színház — Lendvay Ferenc rendezésében — például az egész színházi évad egyik legjobb, legtömörebb és legkorszerűbb produkcióját hozta létre, Sándor Iván Tiszaeszlár című drámájának előadásával. A rendezői-pedagógiai munka nyomán eltűnt a színészi „szólózás”, kiegyensúlyozódtak a stílusegyenetlenségek, célratörő és összefogott játékot láttunk..) Egyik-másik vidéki színházban azonban még mindig virágzik a romantikus színjátszás nem egy vadhajtása. Egyes mondatrészek között sokszor hatalmas (és értelmetlen) szüneteket tartanak a színészek. Agyonmozogják a szöveget, s nemritkán az értelmezést elhanyagolva ágálnak, kiabálnak. A gesztusok és a járások gyakran nem a szöveg alatti rétegeket derítik fel, nem kiegészítő játékok, hanem járulékos elemként csatlakoznak a szöveghez, kifejezéstelenül. Nem visznek közelebb a jellemzéshez, csupán egy romantikus színházi konvenció túlélő sablonjai. Az „általában vett” színjátszás elemei. Leginkább Békéscsaba, Győr, Szeged, Veszprém stílusára jellemző ez az agyonrészletező, általános irányzat. Itt hiányzik leginkább a pedagógiai-rendezői munka, itt mutatkozik a legnagyobb szükség valamiféle stúdió létesítésére.* Évad végén, új évad előtt örülünk az eredményeknek, elemezzük a hibákat, hogy a következő színházi évad és évadok több örömet, több eredményt hozzanak azon a helyes úton, amelyen — úgy tűnik — megindult a magyar színházművészet. Molnár Cs. Péter ÉVAD VÉGI JEGYZETEK