Népszabadság, 1968. július (26. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-06 / 157. szám

8 Bizony, soha nem gondoltam volna rá, hogy jön az életemben egy nap, mikor színt kell majd vallanom, s döntenem kell afelett — minden kockázatot magamra vállalva —: milyenek a madarak? Kedvesek, csicsergők, szórakoztatóak-e vagy rosszindulatúak, veszedelmes betegségek terjesztői, életünk megkeserítői? Ha sejtettem volna, hogy az egyéb kérdésekben meglehetősen egységesnek látszó hazai közvéleményt madárügyben ilyen mélységes szakadék választja ketté, sohasem szánom rá magam, hogy a rádióban eltűnődjem az új köztisztasági szabályrendelet felett. Hosszú közírói pályámon sok-sok mindent írtam az emberek érdekében általában és egyes emberek ellen konkrétan. A szenvedélyek ekkora örvénylése azonban egyik írásom körül sem támadt, mint most, hogy a madarakról ejtettem szót. Pedig, őszintén szólva, ezúttal sem köteleztem el magam sem a verebek mellett, sem a verebek ellen. De úgy látszik — s ezt közvéleményünk dicséretére mondom — elkötelezettség nélkül ma nincs írás. Ha nem foglalok állást egyik oldalon sem: az írásból, különösképpen a felolvasásból, annak egy-egy jelzőjéből, sőt hangsúlyából már következtetnek az állásfoglalásomra. így történt, hogy már egy nappal azután, hogy elmerengtem az új köztisztasági szabályrendeleten, telefonok és levelek özöne zúdult rám. Sőt egy dísztávirat is, melyben a farkasréti madarak nevében „Csirip főtitkár” köszönte meg melegen, hogy szót emeltem az érdekükben. Ne higygyék, hogy írói elfogultságomban egy pillanatig is elhittem: ezt a dísztáviratot valóban a madarak adták fel. Mégis jólesett. Mindez pedig úgy kezdődött, hogy, mint említettem, elméláztam a rádióban az új köztisztasági szabályrendeleten, különös tekintettel a madarak kitelepítéséről szóló tervezetre. Az egyik újságban olvastam, hogy az új, szigorú rendelet „megtiltja és szabálysértésnek minősíti a madarak etetését utcán, tereken, udvarokon és erkélyeken”. Nagymama jutott az eszembe, aki rettentő régen, naphosszat az erkélyen ült, és etette a madarakat. Talán jobb is szegénynek, hogy meghalt már negyven éve. S vannak egyéb humánus rendelkezései is. Kimondja például: „A galambokat a madárbarátok továbbra is etethetik, és csak a főváros kijelölt parkjaiban, így helyhez szoktatják a madarakat." Nagymama — bár ma már rettenetes öreg volna — biztosan elmenne a rendeletileg kijelölt parkokba. De komoly gondot okozna számára, hogyan magyarázza meg kedvenc galambjainak, melyik parkban óhajtja ezentúl etetni őket, s hogyan találhatnak oda. Annak az intézkedésnek mélységes humanizmusát pedig fel sem tudná fogni, mely szerint, mint olvasom: „a központosított madáretető parkokban a galamboknak fogamzásgátló szerekkel kevert madáreledelt szórnak majd.” Honnan is sejthette volna, mi az a fogamzásgátló szer, amit most lassacskán minden galamb megismer? Talán ha tudta volna (tizenhárom élő gyermeke volt), én most nem is volnék abban a helyzetben, hogy cikket írjak a Népszabadságnak. Nem szívesen fosztom meg magam a glóriától és „a madarak védelmezője” díszítő jelzőtől, de ezúttal is csak arról volt szó, hogy rossz szokásomhoz híven, a rendeletek logikáját és a propaganda természetét igyekeztem kiismerni. Megtudtam tehát a következőket (a madarakkal való békés együttélés hosszú évtizedei után): „A legtöbb járókelő a fák alatt pórul jár, a madarak pettyes nyomait ugyanis csak nehezen lehet kitisztítani a ruhából. Emellett apró élősdieket terjesztenek, amelyeknek csípései hosszan tartó duzzanást, gyulladást okoznak a bőrön.” Az érzékenyebb szívű olvasónak tehát elvileg meg kellene hatódnia azon: íme, annak ellenére, hogy a galambok ilyen félelmetes állatok, mi mégis mennyire humánusak vagyunk irántuk. Külön parkokat jelölünk ki számukra, s azokban fogamzásgátló madáreledellel álljuk útját szaporodásuknak. Az érzékeny szívű olvasó azonban inkább megrémül, ha arra gondol, milyen veszedelem leselkedik majd rá és családjára e humánus madáretető parkokban. Mi lesz ott pettyekben, élősdiekben, duzzanásokban és gyulladásokban?! Parkjainkban nem vakmerő oroszlánszelídítők sétálgatnak, hanem általában gyermekek játszadoznak, nyugdíjas bácsik és nénik üldögélnek, alkonyat után pedig szerelmesek tartózkodnak. Kitehetjük-e őket ekkora veszedelmeknek? Közülük talán csak a szerelmesek nem járnak rosszul, ők akkor látogatják a parkokat, amikor a madarak már aludni tértek, s talán hagytak is valamit a fogamzásgátló eledelükből, amit egyelőre nem mindenki tud receptre beszerezni. Van-e itt egyáltalán megoldás? A címemre érkezett levelek többségéből a „kedves, mulatságos és hűséges” madarak szerezte öröm olyan idilli hangulata árad, hogy magam is úgy éreztem néha: az élet értelme a madáretetés. Másokban viszont a galambok okozta, förtelmes veszedelmek olyan naturalista leírását kaptam, amelyek mellett a XIV. századi, szörnyű firenzei pestisről fennmaradt krónikák, nyájas viszszaemlékezések. S ami a leginkább elgondolkoztatott: az egyik hosszú, keserű levél felhívja figyelmemet arra, hogy éppen a rádióban, a közkedvelt Szabó család legszeretettebb tagja, Szabó néni, az ablakba kitett, s a galambok által beszennyezett ágyneműtől olyan beteg lett, hogy kórházba kellett szállítani. A levél írója a rádió vezetőségét is döntésre szólítja fel: vagy Szabó néni, vagy a galambok! Ha én valóban olyan meghitt kapcsolatban állnék a madarakkal, mint hallgatóim nagy része gondolja, most az Assziszi példájára, csendesen elbeszélgetnék velük. Azt tanácsolnám nekik, hogy az emberek békességének megóvása végett — melyet annyi egyéb veszély fenyeget — egyék meg szépen azt a fogamzásgátló eledelt. Nekik igazán mindegy, hogy lesznek-e majd utánuk is a világon verebek és galambok. Mi pedig gondosabban, nyugodtabban foglalkozhatunk a kérdéssel: lesz-e egyáltalán világ? HÁMOS GYÖRGY: Milyenek a madarak? Az akció időpontja: 1942—1943. Színtere: egy 20—25 ezer példányban megjelenő, nagyon szerény külsejű hetilap, a Szabad Szó, mely ez idő tájt a magyar függetlenségi mozgalom szinte „félhivatalos” lapjának tekinthető. A szereplők: kommunista, parasztpárti ▼agy pártokon kívül álló munkások, parasztok, értelmiségiek, néhány tucat ember, akik merész dologra, a háborús fasiszta terror körülményei között, egy szerény akció szervezésére vállalkoztak: könyvet akartak falura juttatni. A paraszt fiatalok Egy faluról fővárosba került joghallgatónak a Szabad Szóban közzétett levelével, illetve az ennek nyomán kialakult vitával kezdődött az akció. Az egyetemista keserű szavakkal panaszolja levelében, hogy a faluról az egyetemre került néhány fiatal és az otthon maradt parasztfiatalok között semmiféle kapcsolat sincs, holott erre szükség lenne, ő maga tesz később javaslatot, hogy e kapcsolat a falu könyvvel való ellátása legyen. Elhangzott a javaslat, azonban egy ideig csak a vita folytatódik. Komló László egyetemi hallgató (most a Közgazdaságtudományi Intézet munkatársa) kemény szavakkal ostorozva a vadnyugati filmeket néző, ponyvairodalmat olvasó, a kispolgári szokásokat és kultúrát „tanuló” parasztokat, csalódottan ír arról, hogy hiába ▼olt a kezdeményezés, senki nem jelentkezett könyvért, nem akar a parasztifjúság tanulni. E megállapítás ellen tiltakozik aztán Kutrucz Gizella parasztlány (jelenleg a Kossuth Kiadó munkatársa): „Nem igaz, hogy nem akarunk tanulni!" ... Csakhogy pénzt gyűjteni, s ebből könyvet venni, ez nem járható út, mivel a pénz óriási fogalom, különösen télen: nincs napszám, nincs kereset. Javasolja, hogy az egyetemisták a már kiolvasott jó könyveiket küldjék el a parasztfiataloknak, ott a könyvek állandóan cserélődnének, s kialakulna valamilyen vándorkönyvtárféle. Ehhez az ötlethez kapcsolja mondanivalóját Fehér Lajos (pártunk Politikai Bizottságának tagja, akkor a Tiszántúl munkatársa volt, s Debrecenből küldte írásait a Szabad Szóhoz). Tovább egy lépéssel című vezércikkében konkrét javaslatot tesz a Szabad Szó vándorkönyvtár-akciójának megindítására. Megkezdődik a gyűjtés S a lap következő, 1942. január 25-i száma Reszegi Ferenc budapesti szervezett építőmunkás (a MÉMOSZ kőműves-szakosztályának egyik vezetője, most az Építő-, Fa- és Építőanyagipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke) levelét közli arról, hogy a budapesti szervezett építőmunkások megkezdték a könyvek gyűjtését a vándorkönyvtár céljára. A szaktársak — ezt Reszegi elvtárs visszaemlékezéseiből tudjuk — általában 20—50 fillért adtak, volt aki saját könyvét hozta az akcióhoz. Az így összegyűlt 45 kötet között Móricz Zsigmond, Szabó Pál, Veres Péter, Illyés Gyula, Darvas József akkor kapható könyvein kívül ott volt egy József Attila-kötet, Solohov Csendes Donja, Gorkij Anyája, Traven-könyvek, továbbá szemináriumi brosúrák, munkásmozgalmi dalokat tartalmazó füzetek. A lapban megjelent felhívás nyomán jelentkeztek az „igénylők”, akik vállalták a vándorkönyvtár kezelését. Közöttük volt Nánási László kisújszállási földműves (az Elnöki Tanács tagja) és az akciót kezdeményező Kutrucz Gizella is. Bár amikorra ez a „hivatalos” küldemény megérkezett, már igen sok könyvet kaptak Kutruczék: a Szabad Szóban közölt levél megjelenését követően egész láda könyvet küldött Fehér Lajos Debrecenből, küldtek könyvet a „népi írók” s Szekfű Gyula, küldtek budapesti munkásfiatalok és Győrffy-kollégisták is. Folytatódott a gyűjtés is a vándorkönyvtár céljaira, ebbe más szakszervezetek — a bőrösök, fások, nemesfémesek stb. — is bekapcsolódtak. A Szabad Szó 1942. március 15-i száma közli Ságvári Endrének, az Országos Ifjúsági Bizottság titkárának a lap szerkesztőségéhez írott levelét: „... Az ipari munkásság fiataljai is a könyv segítségével képezték magukat a munkásmozgalom harcos tagjaivá ...A parasztság számára még fokozottabb jelentősége van a jó könyvnek, hiszen nincsenek szervezetei... Ezt felismerve ajánljuk fel szerény hozzájárulásunkat a Szabad Szó akciójához... Azt akarjuk, hogy ez a könyvküldemény is a paraszt-, értelmiségi és munkásifjúság közeledését és egy szebb magyar jövendőért folytatott közös küzdelmét szolgálja .. A felénk nyújtott kezek Ságvári Endrének a Szabad Szóban megjelent e levelét olvasva nem nehéz felismernünk, hogy az akcióban a kommunisták közreműködése nem véletlen jelenség, hanem az illegalitásban levő kommunista párt tudatos tevékenységének az eredménye. Nyilvánvaló, hogy a kommunista párt a vándorkönyvtár-akció kezdeményezésével és szervezésével az antifasiszta nemzeti összefogás politikáját szándékozott a parasztság között népszerűsíteni. Hiszen az akció lehetőséget adott a pártnak, hogy a kapcsolatot éppen a politikailag leginkább érdeklődő parasztok százaival felvegye, és a párt szavát előbb közvetve, majd később a Békepárt röplapjai, körlevelei útján közvetlenül is eljuttassa. S amikor Horthy vezérkari főnökségének defenzív osztálya és Keresztes- Fischer belügyminiszter a nemzeti függetlenségi mozgalom erőinek növekedését tapasztalva, ere ------------------------------------------------- jét a Békepárt felkutatására összpontosította, a csendőrség a vándorkönyvtárak kezelőihez is eljutott: a könyvtárakat elkobozták, kezelőiket nem egy helyen véresre verték. Vagy száz helyre került el végül is ez az alig 3—4 ezer kötet könyv, s „vándorlásuk” sem tartott tovább egy-másfél évnél. A folytatás ... A „folytatás” alig öt esztendő múlva, a Szabad Föld 1947. január 1-i számában olvasható: a lap közli, hogy a Magyar Kommunista Párt országos mozgalmat indított a falusi könyvtárak megszervezésére. Napjainkban pedig, vagyis a Szabad Szó vándorkönyvtár-akciójának 25. évfordulóján, a statisztikai adatok bizonysága szerint hazánk 3207 községének 4281 könyvtára és kölcsönzőhelye 7 millió 700 ezer kötettel, a fogyasztási és értékesítő szövetkezetek 157 könyvesboltja, valamint 10 500 könyvbizományosa mintegy 10 millió kötettel várja a falusi könyvbarátokat. S bár a statisztikai adatok azt sem hallgatják el, hogy azoknak a parasztoknak, akiket egy reprezentatív felmérés során megkérdeztek, 57 százaléka a „nem olvasók” kategóriájába tartozott, szégyenkezés nélkül ideírhatjuk a könyvkultúra falusi terjedését jelző mutatószámokat: a községi könyvtárakban 1967- ben több mint 21 millió kötetet kölcsönöztek, a falusi könyvforgalom összege pedig egy esztendő alatt 221 millió forint (mintegy 20 millió kötet) volt; az országos könyvforgalom 26,1 százaléka. Varga Sándor : „Nem igaz, hogy nem akarunk tanulni!“ Emlékezés egy 25 év előtti akcióra NÉPSZABADSÁG 1968. július 6. szombat MAI SZLOVÁK KÖLTŐK VERSEI Emil Boleslav Lukác: SZONETT És mégis igen. Mert a hit igy mondja, a hit zengi igy. Nincsen visszaút. A még beteg szív egyet tudva tud: létért lét jár. A halált a halál ontja. Eredj hát. Ismét a jog horizontja vesz körül: egyenlőség, tiszta kút — a privilegium-had messze fut, eltűnik a rikoltó pávapompa. Bár forgács már, csak hazahív a munkád. Tőle ne félj, hisz mindig úgy simul rád Testvéri ritmuslánc vár, sorakozz. Próbáld meg, az élet rajtad is átég, meglásd, megéri ez a tűzijáték, próbáld utolszor. Aztán visszakozz. SIMKÓ TIBOR fordítása. Az idős költő a szlovák líra élvonalába tartozik. Nagyszerű műfordító, aki a világirodalom klasszikusai mellett, sok magyar verset is átültetett anyanyelvére: Adyt, Kosztolányit, Petőfi Apostolát, Győry Dezsőt, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Váci Mihályt, Simon Istvánt. Iván Kupec: ÉS UTOLJÁRA MÉG • És utoljára még elmegyünk a záporok utján. Derékig földbe vájva Ránk talál majd egy vidám vándor argonauta: „Porladék, és semmi — egy ki tudja milyen világból, a semmi maradéka különös véres szájú virágok kelyheiből.” S az argonauta után, gyermek hajol kíváncsian A porral hímzett övék és csillogó pengék fölé: „Csak ennyi maradt a rovásírás előtti mérföldek magjainak sárkánynyelveiből: csak ennyi maradt?” Sagákat imák rólunk, s a meteorokról más sagákat énekelnek: idáig jutottak egészen. Halott szájaktól lélegző szájakig nem adták át az üzenetet. Keressük őket a mezőn, tavak tükrén kergessük három hollófekete csillag homályos varkocsait. MONOSZLÓY DEZSŐ fordítása. A negyvenhat éves szlovák költő munkássága mér régen komoly figyelmet keltett hazájában. Termékeny műfordító is: kínai, német költők mellett, magyarból is tolmácsol. Egy kitűnő és terjedelmes tanulmányt írt Petőfiről, melyben különböző nacionalista előítéletekkel szemben a költő internacionalizmusát bizonyította.