Népszabadság, 1970. október (28. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-04 / 233. szám
O NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Egy katonás és egy civilvetélkedő Hónapokig nélkülöztük az egyik legtévészerűbb, legszórakoztatóbb és legtanulságosabb műfajt, a vetélkedőt. Kárpótlásul ezen a héten kettőben is volt részünk. Hétfőn a tévé is közvetítette a fegyveres erők rádiós vetélkedősorozatának befejező adását, csütörtökön este pedig elkezdődött egy „barkochba”szerű társasági kitalálós játék. Férfias, kemény, fegyelmezett, olykor kissé feszes volt az egyik, kedvesen nőies tétovasággal indult a hamisítatlan civil mulatságának látszó másik. Hétfőn a sok pazar válasz hallatán rendkívül önkritikusan kellett viszonyulnunk saját intellektuális képességeinkhez, csütörtökön viszont visszakaptuk önbizalmunkat. Igazoljuk ezt a szélsőségesen fogalmazott kettős tanulságot néhány példával. Az még csak hagyján, hogy a Belügyminisztérium, illetve a Honvédelmi Minisztérium kitűnően felkészült csapata remekelt a legtöbb ügyességi számban, mondjuk az is rendben van, hogy azonnal kitalálták, vajon milyen két hadieszközt nevez meg Madách Az ember tragédiája falanszterszínének múzeumjelenetében. Viszont már csodálatra méltó készséggel ismerték fel irodalmi idézetek alapján a DonQuijotét, a Roland-éneket, s azon nyomban megnevezték a művek, hősét s ráadásul a hős lovának nevét. Bravó! De nem pihentek meg babéraikon. Szakembereket megszégyenítő biztonsággal válaszoltak egy olyan fogas kérdésre, amelynek megfejtéséhez egyik irodalmi folyóiratunk legfrissebb száma terjedelmes szépirodalmi közleményének ismerete volt szükséges. Itt már látszott, hogy a néző ma este csodálkozásra van ítélve, sőt attól kellett tartani, hogy az irodalmárok a szellemi puccs következtében benyújtják lemondásukat s az írószövetség vezetését egy hunta veszi kezébe. De még volt némi remény a puccs megakadályozására. Két képet vetítettek a vetélkedő katonák elé, egy strasbourg-i és egy marseille-i látképet. Kérdés: mi az összefüggés e két város és egy francia mérnökkari tiszt között? Egyből rávágták, hogy Rouget de l’Isle költő volt az a francia mérnökkari tiszt, aki a rajnai hadjáratra egy indulót szerzett 1792 tavaszán, s azt a marselle-i önkéntesek népszerűsítették, ezért is nevezték el Marseillaise-nek. Nyilvánvaló, hogy erre a vetélkedőre keményen készültek a megadott tematika feldolgozásával. Egyfajta vizsgát láttunk, némi játékkal. Eminensek parádéját. Ahogy mondani szokás, a katonák kitettek magukért. Irodalomban verhetetleneknek bizonyultak. Az éjjeli lövészet technikai biztosítása már kevésbé sikerült, s a géppisztoly-összerakás módja is vitára adott alkalmat. Édes istenem, a katonák sem érthetnek mindenhez. Ami pedig az újdonsült civilvetélkedőt illeti, egyetlen versenyző sem tudta megfejteni, mi lehet az a kisméretű, papírból készült színes tárgy, amit zsebben hordunk. Pedig azt hihetnék, hogy egy mai autóbuszjegyet sokkal könynyebb felismerni, mint egy tizenegyedik században keletkezett francia eposznak, a Roland-éneknek néhány sorát. No de hagyjuk kialakulni az új játékot, egyelőre csupán azt bíráljuk, ami biztosan rossz benne, nevezetesen a kifizetetlen díjak hováfordításának ötletét. Ugyanis, ha a játékosok nem találják ki a feladott tárgyak vagy személyek nevét, a jutalomösszegeket félreteszik és egy árvízkárosult falu könyvtárának támogatására fordítják, így bizony nehéz választás elé kerültünk. Vagy szurkolunk a versenyzőknek, s ezzel akaratlanul is megkárosítunk egy árvíz sújtotta falut, vagy szurkolunk az árvíz sújtotta falunak, s a játék minél nagyobb arányú sikertelenségében reménykedünk. A versenyzők is lehetetlen helyzetbe kerültek. Ha okosak és pénzt nyernek, akkor önzőknek bizonyulnak. Butaságukkal viszont felvirágoztathatják egy szerencsétlen falu kultúráját. Aligha jó az a módszer, amely arra késztet, hogy legjobb képességeink fékezésével segítsük a közösséget. Ha egy mód van rá, ne abból a keretből jutalmazzuk a vetélkedők győzteseit, amelyet tulajdonképpen bölcsődék építésére, szociális otthonok élelmezésének javítására vagy hadirokkantak nyugdíjkiegészítésére szeretnénk fordítani. Szórakozzunk mással. JOVÁNOVICS MIKLÓS Nagy Lajos: Levél Szent-Györgyi Alberthez „Komputerekhez kapcsolt két radar — egy a Szovjetunióban, egy az Egyesült Államokbanfigyeli egymást, s ha a másik oldalról __ rakétát lát közeledni, kiadja a tűzparancsot. Mindössze tizenöt perc áll rendelkezésre ahhoz, hogy az ember eldöntse, mit akar... ... Vagyis két gép kezébe tettük le sorsunkat, gyermekeink és unokáink jövőjét...” -írja Ön, a New York Timesban közzétett felhívásában. „Mi történt, mi irányított bennünket erre a veszedelmes útra?” — kérdi Ön, miközben feldúlt laboratóriumában pótolja hónapok, évek munkáját, mit egy éjszaka elpusztítottak ismeretlen, gonosz banditák. Az emberiség ma még rettegve, de reményekkel tele figyeli az Ön kutatásait, s úgy várja az eredményt, mint egykor e hörgő, tüdőbeteg világ várta a röntgent és a penicillint. Ön is tudja, hogy azok, akik összezúzták lombikjait, műszereit, agyonverték kísérleti egereit, nem tettek mást, mint azok, kik Indokínában az embereket pusztítják, mintha kártékony egerek lennének, kunyhóikat felégetik, életük törékeny lombikjait apró szilánkokra zúzzák. „Két gép kezébe tettük te sorsunkat, gyermekeink és unokáink jövőjét, s nekünk, embereknek már beleszólásunk sincs a dolgok menetébe” — írja Ön. Mit tegyünk hát? Boruljunk le és imádkozzunk tranzisztorok és diódák ezreihez, hogy működjenek helyesen vamperekhez és ohmokhoz, hogy folyjanak és ellenálljanak úgy, ahogy a rafinált technika megszabja számukra? Hogy nehogy egy utasszállító repülőt, hobby-léghajót vagy madarat nézzenek rakétának, és ... „Mi történt, mi irányított bennünket erre a veszedelmes útra?” Míg Ön felteszi ezt a kérdést, addig — ha így állítja is — nem mondott le a közéleti részvételről. S míg Ön a hangját hallatja, míg Önt magunknak tudhatjuk, míg munkájával, életével pótolja azt, mit kis és nagy vandálok ellenünk tesznek, addig nő az esély, hogy nem tizenöt perc van zéróig, de sokkal több idő — A ZÉRÓ MAGA A VÉGTELEN. Pázmány Péter emlékezete Négyszáz évvel ezelőtt, 1570. október 4-én született Pázmány Péter, a magyar művelődéstörténet és irodalom egyik legjelentősebb alakja. Kiemelkedő szerepe aligha kétséges ma már, amikor túljutottunk a Pázmány nevéből eszmei-politikai tőkét kovácsoló reakciós korszakon, és azon a rövid időszakon is, amikor — az éppen e reakciós nézetek elleni marxista vita hevében — egyoldalúan leegyszerűsítettük Pázmány figuráját. Pázmány író és politikus, vezető katolikus egyházférfiú és Európa-hírű szónok volt, jezsuita szerzetes-tanárból emelkedett a magyar ellenreformáció legkiemelkedőbb elméletírójává és szuggesztív egyéniségű gyakorlati szervezőjévé. A katolicizmus megerősítéséért folytatott már-már heroikus harca eltéphetetlenül egybefonódott azzal a politikai meggyőződésével, hogy Magyarországot a Habsburg-abszolutizmus rendszeréhez kösse, s ezzel osztályának, a feudális nemesi és papi rendnek újraerősödő uralmát biztosítsa. Újraerősödő feudalizmust mondunk, s valóban, itt kell megragadnunk az egész XVI—XVII. századi magyar fejlődésnek — és Pázmány értékelésének — a kulcsát. A magyar társadalom évszázados elmaradása Európa élen járó, gyorsabban polgárosuló államaihoz képest ugyanis nem valamiféle eleve elrendelt végzet, s még csak nem is egyenes következménye a tatár- és törökdúlásnak. Történettudományunk újabb eredményeinek tükrében egyre világosabbá válik, hogy a XVI—XVII. században — hasonlóan a többi kelet-európai államhoz — gyökeres belső változás mentvégbe a magyar gazdaság és ebből következően a társadalom szerkezetében. Engels nyomán „második jobbágyságnak” nevezzük ezt a fordulatot, amely a megindult polgári-paraszti kezdemények elsorvadását, a földesúri jobbágygazdálkodás kiszélesedését és súlyosabbá válását eredményezte, s a szellemi életben, az ellenreformáció erőszakos elterjesztését és egy középnemesi ideológia és művészet fokozatos uralomra jutását.De ez a fejlődésbeli elhajlás sem volt visszavonhatatlan átok, hiszen a korabeli Magyarországon megvoltak azok az erők is, amelyek — Zrínyi Miklós, a költő-hadvezér szavával — gyökeresen más rendet akartak szabni dolgainknak. Pázmány azonban, szellemipolitikai tevékenységével, osztálya konzervatív rétegeinek reprezentatív képviselőjeként, hozzájárult e negatív változás bekövetkezéséhez. Azáltal mindenekelőtt, hogy az önálló nemzeti államiság, a feudalizmus korszerűsítésének programja helyett a Habsburg-elkötelezettséget, a rendi társadalomszerkezet élettartamának meghosszabbítását vallotta. De ez így még nem a teljes igazság Pázmány ügyében. Pázmány éppen ezeknek az érdekeknek megfelelően hatalmas szervezőmunkával kiemelkedő színvonalú oktatási intézményeket is alapított (mindenekelőtt a nagyszombati egyetemet), „irodalompolitikai” tevékenysége nyomán XVII. századi írásbeliségünk jelentősen fellendült (ha kezdetben mégannyira a vallásos tematikán belül is), s mindenekelőtt: ő maga, hatalmas írott életművével, óriási lendítő szerepet töltött be a magyar szépirodalmi, publicisztikai és szónoki nyelv korszerűsítésében, művészivé emelésében. Végső eszmei-politikai szándékától, a vallásos-ellenreformációs tanok indításától elszakadva tehát Pázmány irodalmi és „kultúrpolitikusi” öröksége bizonyos fokig művészi és művelődéstörténeti önértékké, későbbi egyértelműen haladó törekvések egyik nélkülözhetetlen tápláló forrásává vált. Pázmány történelmi portréjának negatív vonásait sem protestáns vitapartnerei, ellenfelei, sem pedig a Habsburgellenes nemesi nacionalizmus perspektívájából nem ítélhetjük meg tárgyilagosan. Erre sokkal helyesebb szempontot adna Bethlen, Zrínyi és Rákóczi személyisége, akik megkísérelték — s nem eleve reménytelenül — az önálló nemzeti abszolutizmus egy sokkal korszerűbb, a polgári fejlődés felé nyitottabb, a kelet-európai államok összefogására is támaszkodó rendszerének alapjait lerakni. De jogos a viszonyítás — a politikai és egyházi szervező tevékenység szoros összekapcsolása szempontjából — István királlyal is. Ő történelmünknek egyértelműen haladó személyisége, hiszen alakjában a magyarságnak a leghaladóbb társadalmi fejlődés útjára való rátérése fejeződött ki azáltal, hogy a kereszténység és az államiság együttes megszilárdítására vállalkozott. Ezzel szemben Pázmány Péter a Habsburg-elkötelezettségű ellenreformáció vezéregyéniségeként éppen e haladó irányról való letérés jelképes figurája. Életművét sok tekintetben mégis tiszteletre méltónak, s művészi és kultúrhistóriai szempontjai miatt — részleteiben — maradandónak tekinti az utókor. AGÁRDI PÉTER GYÜRKÓ LÁSZLÓ? A szörny csodája Ellentmondásnak tűnhet, hogy egy száraz, látszólag érzelemmentes, „dokumentumdrámából” született meg az új magyar színház számomra legmagávalragadóbb előadása. Ez A luzitán szörny csodája. Pontosabban: a korszerű színház csodája, hiszen a Peter Weiss-darab előadása valami újat jelent a magyar színpadon. Nem is helytálló, hogy valami újat. Hiszen „valami új” volt, amikor először alkalmaztak nem naturális díszleteket, amikor először törték át a dráma klasszikus köreit, vagy amikor először tértek át a deklamációról a természetes beszédre. A Major Tamás rendezte előadást mérföldkőnek érzem a korszerű magyar színház kialakításában. De hát mitől korszerű a színház? A tagadást mindig könnyebb megfogalmazni, vagyis kérdezzük talán: mikor nem az? Nem az, ha a rendező és az együttes csupán „tolmácsolni” akarja a darabot s nem a maga mondanivalóját fejezi ki a darab segítségével. Nem az, ha ez a mondanivaló nem a jelenkor közönségének, hanem más korok embereinek szól. Nem az, ha az előadásból egyik vagy másik színész alakítása, a darab jósága vagy a díszletek szépsége marad meg bennem, nem pedig az előadás, a színházi produkció összhatása. Nem az, ha pusztán a szó uralkodik a színpadon, háttérbe szorítva a színjátszás minden más eszközét — és nem az, ha a mozgás, a gesztus, a fény, a hang háttérbe szorítja a darab és az előadás mondanivalóját. Mindezeket a jegyeket, sajnos, bőven megtalálhatjuk a magyar színpadon. S hogy A luzitán szörny előadása egyik ilyen betegségben sem szenved, segít megfogalmazni a korszerű színház fogalmát is. Nem tudom, hogy bukkant rá Major erre a darabra, de azt tudom, azért választotta, mert el akart mondani valami nagyon fontosat, ami egyaránt izgatja őt és korunkat. Nem tudom, hogyan fogadták a részvevők a darabválasztást, de azt tudom, hogy az előadás valamennyiük legszemélyesebb magánügye lett: nemcsak képletesen, a valóságban is birtokukba vették a színházat. Nem tudom, hogyan fogadtatta el és gyakoroltatta be velük Major és Szigeti Károly ezt a Magyarországon előzmények nélküli játékmodort, de azt tudom, hogy egyéniségükké vált. A korszerű színháznak — ezt tanultam az egymástól oly különböző Peter Brook és Ljubimov, Grotowski és Hanuszkiewicz és Besson és Stupica után most Majortól is — alighanem három alapelve van. Az első: a rendezőnek nagyon határozott és nagyon napjainkhoz szóló mondanivalója kell hogy legyen, akár klasszikus művet választ, akár mait. Hiszen ha nem tud többet mondani, mint az írott szöveg, a színház elveszti létjogosultságát, mert képtelen arra, hogy a közönség részvételével, az együttes és a nézők közössége által szülje meg a művet. A második: a szó és a mozgás, a gesztus és a hang és a kép összhangja nélkül nincs modern színművészet, hiszen a színjátszás az egyetlen művészet, melyet a szó és a mozgás, a gondolat és a szellem, a test és a látvány tökéletes összhangja valósít csak meg. A harmadik: a művet nem különböző, egymásnak ellentmondó egyéniségek hozzák létre, hanem az együttes, mely a közös cél érdekében szövetkezett. Ahogy a korszerű labdarúgás a tökéletes csapatjátékra épül, úgy a korszerű színház is: a sztárok magánszámai sosem pótolhatják az együttes munkáját. Érdemes volt Majornak oly csökönyösen küzdenie ezért az — legyünk őszinték — annyiunk által gyengének tartott műért, mert a színház végső soron a színpadon alakul ki. És érdemes volt alkotótársaival, elsősorban Szigeti Károllyal, oly makacsul küzdenie mindenfajta rossz vagy elkoptatott színpadi beidegződöttség ellen, hiszen ez az előadás végre hiánytalanul megvalósította a színház legősibb elemét, a játékot. S ez az ősi elem azáltal vált a legkorszerűbbé, hogy teljesen összhangban volt a mondanivalóval: nem „szolgálta” s nem is tolakodott eléje, hanem azonosult vele s azáltal kifejezte. Törőcsik Mari alakítása pedig a legjobb példa, hogy eloszlassa a kiirthatatlannak látszó előítéletet, mely szerint a szigorú összmunka elszürkíti, háttérbe szorítja a színész egyéniségét. Törőcsik, akinél nagyobb egyéniség alig van a magyar színpadon, A luzitán szörnyben nem azért ért el pályája egyik csúcsára, mert fölénőtt a kitűnő együttesnek, hanem, mert tökéletesen azonosult vele. A szörny így tett csodát, így állított mércét mindenki számára, aki a korszerű magyar színház megteremtésén munkálkodik.