Népszabadság, 1970. október (28. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-04 / 233. szám

O NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Egy katonás és egy civil­vetélkedő Hónapokig nélkülöztük az egyik leg­­tévészerűbb, legszórakoztatóbb és legta­nulságosabb műfajt, a vetélkedőt. Kár­pótlásul ezen a héten kettőben is volt részünk. Hétfőn a tévé is közvetítette a fegyveres erők rádiós vetélkedősoro­­zatának befejező adását, csütörtökön es­te pedig elkezdődött egy „barkochba”­­szerű társasági kitalálós játék. Férfias, kemény, fegyelmezett, olykor kissé feszes volt az egyik, kedvesen nőies tétovasággal indult a hamisítat­lan civil mulatságának látszó másik. Hétfőn a sok pazar válasz hallatán rendkívül önkritikusan kellett viszo­nyulnunk saját intellektuális képessé­geinkhez, csütörtökön viszont visszakap­tuk önbizalmunkat. Igazoljuk ezt a szélsőségesen fogal­mazott kettős tanulságot néhány példá­val. Az még csak hagyj­án, hogy a Bel­ügyminisztérium, illetve a Honvédel­mi Minisztérium kitűnően felkészült csapata remekelt a legtöbb ügyességi számban, mondjuk az is rendben van, hogy azonnal kitalálták, vajon milyen két hadieszközt nevez meg Madách Az ember tragédiája falanszterszínének múzeumjelenetében. Viszont már cso­dálatra méltó készséggel ismerték fel irodalmi idézetek alapján a Don­­Quijo­­tét, a Roland-éneket, s azon nyomban megnevezték a művek, hősét s ráadásul a hős lovának nevét. Bravó! De nem pihentek meg babéraikon. Szakembere­ket megszégyenítő biztonsággal vála­szoltak egy olyan fogas kérdésre, amely­nek megfejtéséhez egyik irodalmi fo­lyóiratunk legfrissebb száma terjedel­mes szépirodalmi közleményének isme­rete volt szükséges. Itt már látszott, hogy a néző ma este csodálkozásra van ítélve, sőt attól kellett tartani, hogy az irodalmárok a szellemi puccs következ­tében benyújtják lemondásukat s az írószövetség vezetését egy hunta veszi kezébe. De még volt némi remény a puccs megakadályozására. Két képet vetítettek a vetélkedő katonák elé, egy stras­­bourg-i és egy marseille-i látképet. Kér­dés: mi az összefüggés e két város és egy francia mérnökkari tiszt között? Egyből rávágták, hogy Rouget de l’Isle költő volt az a francia mérnökkari tiszt, aki a rajnai hadjáratra egy indulót szer­zett 1792 tavaszán, s azt a marselle-i önkéntesek népszerűsítették, ezért is ne­vezték el Marseillaise-nek. Nyilvánvaló, hogy erre a vetélkedőre keményen készültek a megadott tema­tika feldolgozásával. Egyfajta vizsgát láttunk, némi játékkal. Eminensek pa­rádéját. Ahogy mondani szokás, a ka­tonák kitettek magukért. Irodalomban verhetetleneknek bizonyultak. Az éj­jeli lövészet technikai biztosítása már kevésbé sikerült, s a géppisztoly-össze­rakás módja is vitára adott alkalmat. Édes istenem, a katonák sem érthet­nek mindenhez. Ami pedig az újdonsült civilvetélke­dőt illeti, egyetlen versenyző sem tudta megfejteni, mi lehet az a kisméretű, pa­pírból készült színes tárgy, amit zseb­ben hordunk. Pedig azt hihetnék, hogy egy mai autóbuszjegyet sokkal köny­­nyebb felismerni, mint egy tizenegyedik században keletkezett francia eposznak, a Roland-éneknek néhány sorát. No de hagyjuk kialakulni az új já­tékot, egyelőre csupán azt bíráljuk, ami biztosan rossz benne, nevezetesen a ki­fizetetlen díjak hováfordításának ötletét. Ugyanis, ha a játékosok nem találják ki a feladott tárgyak vagy személyek nevét, a jutalomösszegeket félreteszik és egy árvízkárosult falu könyvtárának tá­mogatására fordítják, így bizony nehéz választás elé kerül­tünk. Vagy szurkolunk a versenyzőknek, s ezzel akaratlanul is megkárosítunk egy árvíz sújtotta falut, vagy szurko­lunk az árvíz sújtotta falunak, s a já­ték minél nagyobb arányú sikertelen­ségében reménykedünk. A versenyzők is lehetetlen helyzetbe kerültek. Ha okosak és pénzt nyernek, akkor önzőknek bizonyulnak. Butasá­gukkal viszont felvirágoztathatják egy szerencsétlen falu kultúráját. Aligha jó az a módszer, amely arra késztet, hogy legjobb képességeink fé­kezésével segítsük a közösséget. Ha egy mód van rá, ne abból a keret­ből jutalmazzuk a vetélkedők győz­teseit, amelyet tulajdonképpen bölcső­dék építésére, szociális otthonok élel­mezésének javítására vagy hadirokkan­tak nyugdíjkiegészítésére szeretnénk fordítani. Szórakozzunk mással. JOVÁNOVICS MIKLÓS ­ Nagy Lajos: Levél Szent-Györgyi Alberthez „Komputerekhez kapcsolt két radar — egy a Szovjetunióban, egy az Egyesült Államokban­­figyeli egymást, s ha a másik oldalról __ rakétát lát közeledni, kiadja a tűzparancsot. Mindössze tizenöt perc áll rendelkezésre ahhoz, hogy az ember eldöntse, mit akar... ... Vagyis két gép kezébe tettük le sorsunkat, gyermekeink és unokáink jövőjét...” -írja Ön, a New York Timesban közzétett felhívásában. „Mi történt, mi irányított bennünket erre a veszedelmes útra?” — kérdi Ön, miközben feldúlt laboratóriumában pótolja hónapok, évek munkáját, mit egy éjszaka elpusztítottak ismeretlen, gonosz banditák. Az emberiség ma még rettegve, de reményekkel tele figyeli az Ön kutatásait, s úgy várja az eredményt, mint egykor e hörgő, tüdőbeteg világ várta a röntgent és a penicillint. Ön is tudja, hogy azok, akik összezúzták lombikjait, műszereit, agyonverték kísérleti egereit, nem tettek mást, mint azok, kik Indokínában az embereket pusztítják, mintha kártékony egerek lennének, kunyhóikat felégetik, életük törékeny lombikjait apró szilánkokra zúzzák. „Két gép kezébe tettük te sorsunkat, gyermekeink és unokáink jövőjét, s nekünk, embereknek már beleszólásunk sincs a dolgok menetébe” — írja Ön. Mit tegyünk hát? Boruljunk le és imádkozzunk tranzisztorok és diódák ezreihez, hogy működjenek helyesen v­amperekhez és ohmokhoz, hogy folyjanak és ellenálljanak úgy, ahogy a rafinált technika megszabja számukra? Hogy nehogy egy utasszállító repülőt, hobby-léghajót vagy madarat nézzenek rakétának, és ... „Mi történt, mi irányított bennünket erre a veszedelmes útra?” Míg Ön felteszi ezt a kérdést, addig — ha így állítja is — nem mondott le a közéleti részvételről. S míg Ön a hang­ját hallatja, míg Önt magunknak tudhatjuk, míg munkájával, életével pótolja azt, mit kis és nagy vandálok ellenünk tesznek, addig nő az esély, hogy nem tizenöt perc van zéróig, de sokkal több idő — A ZÉRÓ MAGA A VÉGTELEN. Pázmány Péter emlékezete Négyszáz évvel ezelőtt, 1570. október 4-én született Pázmány Péter, a magyar művelődéstörténet és irodalom egyik legjelentősebb alakja. Kiemelke­dő szerepe aligha kétséges ma már, ami­kor túljutottunk a Pázmány nevéből eszmei-politikai tőkét kovácsoló reak­ciós korszakon, és azon a rövid idősza­kon is, amikor — az éppen e reakciós nézetek elleni marxista vita hevében — egyoldalúan leegyszerűsítettük Pázmány figuráját. Pázmány író és politikus, vezető ka­tolikus egyházférfiú és Európa-hírű szónok volt, jezsuita szerzetes-tanárból emelkedett a magyar ellenreformáció legkiemelkedőbb elméletírójává és szuggesztív egyéniségű gyakorlati szer­vezőjévé. A katolicizmus megerősíté­séért folytatott már-már heroikus harca eltéphetetlenül egybefonódott azzal a politikai meggyőződésével, hogy Ma­gyarországot a Habsburg-abszolutizmus rendszeréhez kösse, s ezzel osztályának, a feudális nemesi és papi rendnek újra­erősödő uralmát biztosítsa. Újraerősödő feudalizmust mondunk, s valóban, itt kell megragadnunk az egész XVI—XVII. századi magyar fejlődésnek — és Pázmány értékelésének — a kul­csát. A magyar társadalom évszázados elmaradása Európa élen járó, gyorsab­ban polgárosuló államaihoz képest ugyanis nem valamiféle eleve elrendelt végzet, s még csak nem is egyenes kö­vetkezménye a tatár- és törökdúlásnak. Történettudományunk újabb eredmé­nyeinek tükrében egyre világosabbá vá­lik, hogy a XVI—XVII. században — hasonlóan a többi kelet-európai állam­hoz — gyökeres belső változás ment­­végbe a magyar gazdaság és ebből kö­vetkezően a társadalom szerkezetében. Engels nyomán „második jobbágyság­nak” nevezzük ezt a fordulatot, amely a megindult polgári-paraszti kezdemé­nyek elsorvadását, a földesúri jobbágy­gazdálkodás kiszélesedését és súlyosab­bá válását eredményezte, s a szellemi életben, az ellenreformáció erőszakos elterjesztését és egy középnemesi ideo­lógia és művészet fokozatos uralomra jutását.D­e ez a fejlődésbeli elhajlás sem volt visszavonhatatlan átok, hiszen a korabeli Magyarországon megvoltak azok az erők is, amelyek — Zrínyi Mik­lós, a költő-hadvezér szavával — gyö­keresen más rendet akartak szabni dol­gainknak. Pázmány azonban, szellemi­­politikai tevékenységével, osztálya kon­zervatív rétegeinek reprezentatív képvi­selőjeként, hozzájárult e negatív válto­zás bekövetkezéséhez. Azáltal minde­nekelőtt, hogy az önálló nemzeti állami­ság, a feudalizmus korszerűsítésének programja helyett a Habsburg-elkötele­­zettséget, a rendi társadalomszerkezet élettartamának meghosszabbítását val­lotta. De ez így még nem a teljes igazság Pázmány ügyében. Pázmány éppen ezeknek az érdekeknek megfelelően ha­talmas szervezőmunkával kiemelkedő színvonalú oktatási intézményeket is alapított (mindenekelőtt a nagyszombati egyetemet), „irodalompolitikai” tevé­kenysége nyomán XVII. századi írásbe­liségünk jelentősen fellendült (ha kez­detben mégannyira a vallásos temati­kán belül is), s mindenekelőtt: ő maga, hatalmas írott életművével, óriási len­dítő szerepet töltött be a magyar szép­­irodalmi, publicisztikai és szónoki nyelv korszerűsítésében, művészivé emelé­sében. Végső eszmei-politikai szándéká­tól, a vallásos-ellenreformációs tanok indításától elszakadva tehát Pázmány irodalmi és „ku­l­túrpolitikusi” öröksé­ge bizonyos fokig művészi és művelő­déstörténeti önértékké, későbbi egyértel­műen haladó törekvések egyik nélkülöz­hetetlen tápláló forrásává vált. Pázmány történelmi portréjának ne­gatív vonásait sem protestáns vitapart­nerei, ellenfelei, sem pedig a Habsburg­­ellenes nemesi nacionalizmus perspek­tívájából nem ítélhetjük meg tárgyila­gosan. Erre sokkal helyesebb szempon­tot adna Bethlen, Zrínyi és Rákóczi sze­mélyisége, akik megkísérelték — s nem eleve reménytelenül — az önálló nem­zeti abszolutizmus egy sokkal kor­szerűbb, a polgári fejlődés felé nyitot­tabb, a kelet-európai államok összefo­gására is támaszkodó rendszerének alapjait lerakni. De jogos a viszonyítás — a politikai és egyházi szervező tevé­kenység szoros összekapcsolása szem­pontjából — István királlyal is. Ő történelmünknek egyértelműen haladó személyisége, hiszen alak­jában a magyarságnak a leghaladóbb társadalmi fejlődés útjára való rá­térése fejeződött ki azáltal, hogy a keresztény­ség és az államiság együttes megszilár­dítására vállalkozott. Ezzel szemben Pázmány Péter a Habsburg-elkötele­­zettségű ellenreformáció vezéregyénisé­geként éppen e haladó irányról való letérés jelképes figurája. Életművét sok tekintetben mégis tiszteletre méltónak, s művészi és kultúrhistóriai szempont­jai miatt — részleteiben — maradandó­nak tekinti az utókor. AGÁRDI PÉTER GYÜR­KÓ LÁSZLÓ­? A szörny csodája E­llentmondásnak tűnhet, hogy egy száraz, látszólag érzelemmentes, „dokumentumdrámából” született meg az új magyar színház számomra legma­­gávalragadóbb előadása. Ez A luzitán szörny csodája. Pontosabban: a korsze­rű színház csodája, hiszen a Peter W­eiss-darab előadása valami újat jelent a magyar színpadon. Nem is helytálló, hogy valami újat. Hiszen „valami új” volt, amikor elő­ször alkalmaztak nem naturális dísz­leteket, amikor először törték át a drá­ma klasszikus köreit, vagy amikor elő­ször tértek át a deklamációról a termé­szetes beszédre. A Major Tamás rendez­te előadást mérföldkőnek érzem a kor­szerű magyar színház kialakításában. De hát mitől korszerű a színház? A tagadást mindig könnyebb megfogal­mazni, vagyis kérdezzük talán: mikor nem az? Nem az, ha a rendező és az együttes csupán „tolmácsolni” akarja a darabot s nem a maga mondanivaló­ját fejezi ki a darab segítségével. Nem az, ha ez a mondanivaló nem a jelen­kor közönségének, hanem más korok embereinek szól. Nem az, ha az elő­adásból egyik vagy másik színész ala­kítása, a darab jósága vagy a díszle­tek szépsége marad meg bennem, nem pedig az előadás, a színházi produkció összhatása. Nem az, ha pusztán a szó uralkodik a színpadon, háttérbe szorít­va a színjátszás minden más eszközét — és nem az, ha a mozgás, a gesztus, a fény, a hang háttérbe szorítja a darab és az előadás mondanivalóját. M­indezeket a jegyeket, sajnos, bőven megtalálhatjuk a magyar színpa­don. S hogy A luzitán szörny előadása egyik ilyen betegségben sem szenved, segít megfogalmazni a korszerű színház fogalmát is. Nem tudom, hogy bukkant rá Major erre a darabra, de azt tudom, azért választotta, mert el akart mondani va­lami nagyon fontosat, ami egyaránt iz­gatja őt és korunkat. Nem tudom, ho­gyan fogadták a részvevők a darabvá­lasztást, de azt tudom, hogy az előadás valamennyiük legszemélyesebb magán­ügye lett: nemcsak képletesen, a va­lóságban is birtokukba vették a színhá­zat. Nem tudom, hogyan fogadtatta el és gyakoroltatta be velük Major és Szi­geti Károly ezt a Magyarországon előz­mények nélküli játékmodort, de azt tu­dom, hogy egyéniségükké vált. A korszerű színháznak — ezt tanul­tam az egymástól oly különböző Peter Brook és Ljubimov, Grotowski és Ha­­nuszkiewicz és Besson és Stupica után most Majortól is — alighanem három alapelve van. Az első: a rendezőnek nagyon határozott és nagyon napjaink­hoz szóló mondanivalója kell hogy le­gyen, akár klasszikus művet választ, akár mait. Hiszen ha nem tud többet mondani, mint az írott szöveg, a szín­ház elveszti létjogosultságát, mert kép­telen arra, hogy a közönség részvételé­vel, az együttes és a nézők közössége által szülje meg a művet. A második: a szó és a mozgás, a gesztus és a hang és a kép összhangja nélkül nincs mo­dern színművészet, hiszen a színjátszás az egyetlen művészet, melyet a szó és a mozgás, a gondolat és a szellem, a test és a látvány tökéletes összhangja valósít csak meg. A harmadik: a mű­vet nem különböző, egymásnak ellent­mondó egyéniségek hozzák létre, hanem az együttes, mely a közös cél érdeké­ben szövetkezett. Ahogy a korszerű labdarúgás a tökéletes csapatjátékra épül, úgy a korszerű színház is: a sztá­rok magánszámai sosem pótolhatják az együttes munkáját. Érdemes volt Majornak oly csökö­nyösen küzdenie ezért az — le­gyünk őszinték — annyiunk által gyen­gének tartott műért, mert a színház végső soron a színpadon alakul ki. És érdemes volt alkotótársaival, el­sősorban Szigeti Károllyal, oly maka­csul küzdenie mindenfajta rossz vagy elkoptatott színpadi beidegződöttség el­len, hiszen ez az előadás végre hiány­talanul megvalósította a színház legősibb elemét, a játékot. S ez az ősi elem az­által vált a legkorszerűbbé, hogy tel­jesen összhangban volt a mondanivaló­val: nem „szolgálta” s nem is tolako­dott eléje, hanem azonosult vele s az­által kifejezte. Tör­őcsik Mari alakítá­sa pedig a legjobb példa, hogy elosz­lassa a kiirthatatlannak látszó előítéle­tet, mely szerint a szigorú összmunka elszürkíti, háttérbe szorítja a színész egyéniségét. Törőcsik, akinél nagyobb egyéniség alig van a magyar színpadon, A luzitán szörnyben nem azért ért el pályája egyik csúcsára, mert fölénőtt a kitűnő együttesnek, hanem, mert tö­kéletesen azonosult vele. A szörny így tett csodát, így állított mércét mindenki számára, aki a kor­szerű magyar színház megteremtésén munkálkodik.

Next