Népszabadság, 1972. december (30. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-24 / 303. szám

1972. december 21. vasárnap NÉPSZABADSÁG SZÁZÖTVENEDIK ÉVFORDULÓJÁRA Nehéz volt Petőfire fölesküdni. Megnehezítették főleg az esküd­tetők, a gyöngéd vagy erőszakos féltékenységükkel, a kizárólagos­ságukkal, a követelményeikkel és e követelmények következmé­nyeivel. Jelszó: Petőfi — hang­zott el idestova negyven éve. És mennyi kellett hozzá, hogy aki e jelszót kiadta, Petőfit is a hígabb magyarok közé utalja, még ki sem tört a háború. Lobogónk: Petőfi — visszhangozta a jelszót másfél évtized múlva művészeti életünknek egyik irányítója, rá­ütve a pecsétet irodalmunknak egyik (eufemisztikusan szólva) sajátságos korszakára. Nemcsak fölesküdni rá — ne­héz volt beszélni is Petőfiről, leg­alábbis úgy beszélni, ahogy más nagy költőkről szoktunk, Shakes­­peare-ről vagy Aranyról, Baude­­laire-ről vagy Babitsról például: rögtön abba a gyanúba kevered­tünk, hogy nem vagyunk jó haza­fiak, vagy nem tudjuk osztani Petőfi radikális nézeteit. Igaz, van még egy magyar költő, akit gyan­úsítgató, túlbuzgó hívei ta­buvá, védett területté igyekeztek elkeríteni: Ady. De a Petőfivel takarózó követelményeknek hi­vatalosabb hatalom szerzett ér­vényt, és az ő ürügyén könnyeb­ben találkozott felszínes forradal­­miság és mélységes konzervati­vizmus. Mind múlt időben az igék. Holott persze Petőfi alakja körül ma sem némult el — gondolom, nem is fog soha — a kizárólagos­ság követelménye, sem a nemes féltékenység, még a rosszhisze­­műbb, a gyanúba fogó sem. De azért ma már nem kötelező Pe­tőfit követni a költészetben, még csak nem is divat. Mikor, ha nem most, lehetne róla, ahogy köl­tőkről szoktunk, nem elfogulat­lanul — mert ha költészetről van szó, mit ér az elfogulatlanság? —, de megilletődöttség és feszesség nélkül, természetesen beszélni? Ami ugyancsak nem könnyű. Hiszen mi másra lett volna jó a kertelés, fenntartás, halogatás, mint visszatartani, kiszellőztetni a belőlem is felgőzölgő ünnepé­lyességet, mondhatnám úgy is: a meghatottságot, hogy egyáltalában beszélhetek róla?­­ Mert hát magyar költőnek ne­héz nem fölesküdni Petőfire. Van-e közöttünk — értve ezen a többes számon legalább három nemzedéket —, aki először nem benne és rajta keresztül érzékel­te magát a költészetet? Én a for­radalmat is benne és rajta át is­mertem meg- amikor először ol­vastam verseit, éppen forradalom zajlott le körülöttem, a város­ban, az országban — úgy értet­tem meg, hogy őt vetítettem ki rá. De azért nekem persze a Petőfi-versek forradalma volt a nagyobb, az igazibb. Még amikor az avantgarde-hoz csatlakoztam — vagy véltem csatlakozni —, akkor is azt hittem, az ő forra­dalmát folytatom. Hogy így lehet folytatni. Hogy lehet folytatni. Mindez magától értetődő. De szokatlanabb tapasztalataim is voltak Petőfivel.­­ Tiszta költészet. Mennyit emle­gettük valaha! Egy ideje — már jó ideje — ez a modern szópáro­sítás leginkább Petőfiről jut eszembe. Igaz, nem közvetlenül ugyanabban a jelentésében, amelynek végleg Valéry szerzett érvényt. A tisztaságot inkább úgy értve, ahogy Jókai írta nem tit­kolt nosztalgiával Petőfi költé­szetéről, amelyben „egymással küzdő ellentétes eszmék nem al­kudtak meg egymással, hogy a későbbi korban annyira kedvelt tört színek keverékét megadják”. Igen, a Petőfi költészete tiszta­ságának ez az első jelentése: az alla príma festés gyönyörűsége, keveretlen fölrakása.­­ De én a szó szoros értelmében vett poésie pure első élményét is Petőfinek köszönhettem, jó né­hány évvel azelőtt, hogy Valéry és Brémond abbé a fogalom tisz­tázásáért vitatkozott. Első elemi­be jártam, amikor Az Alföldet olvastam, és addig sohasem hal­lottam olyan szavakat, mint gu­lya, kútyém, vályú, királydinnye, szamárkenyér, és még sohasem voltam az Alföldön. Talán éppen ezért kerültem az értelemtől füg­getlen emelkedettségnek olyan kék-arany-smaragd révületébe, ahová Valéry Ifjú Párkája, sőt Shelley Felhője sem tudott ké­sőbb elragadni. Két évre rá az Akasszátok fel a királyokat, per­sze sokkal érthetőbb volt már. Körülöttem, amint említettem, egyébről sem beszéltek, habár különböző indulattal, csak a for­radalomról — akasztófáról is esett szó. Királyt is láthattam — fölemeltek a levegőbe, hogy el ne mulasszam —, lovon, palást­ban, koronával, kezében kard, négyfelé lóbálta. De mit tudtam én, ki volt Lamberg? a vers in­tonációja — „Lamberg szívében kés, Latour nyakán” — úgy mű­ködött, mint mágikus ráolvasás, bevezetője volt megint csak­ az ésszel követhetetlen, közvetlen körülményekhez alig kapcsolódó, forradalmi elragadtatásnak. Azt mondtam az előbb, hogy Petőfit vetítettem a kinti forradalomra? Mondhatnám úgy is, hogy a pro­letárdiktatúrát — körülöttem ak­koriban kommünnek nevezték — emeltem be Petőfi költészetébe, vagyis ebbe az én elragadtatott forradalmamba, ezért nem fogtak rajta eszméletemben a rászórt rágalmak, sem a jóval későbbi, józanabb szemlélődések. Ez a ki­rályakasztó vers nekem valami­lyen előkelő, játékosan ünnepé­lyes lángolás volt, valódi vers­­alkimia, melynek titokzatos tüzé­­ből tiszta arany szállt fel.­­ És ezt a gyerekkorban föltün­döklő versmágiát, ezt a fölemelő elragadtatást, amelynél tisztábbat később sem ismertem meg a vi­lágköltészetben, lerontsa-e, le­rontotta-e, vagyis devalválja ne­talán a fölismerés, hogy Petőfit olyan könnyen meg lehet érteni, hogy ő csakugyan hirdet valamit költészetében, és hogy amit hir­det, olyan egyszerű, és olyan ne­hezen megvalósítható — szóval mindaz, amit az elmúlt évtize­dekben hitelrontó agresszivitással Petőfi realizmusának neveztek? Dehogy. Ellenkezőleg. Ha túl az első, tájékozatlanul naiv elragad­tatáson, túl később e­gyethes ér­telemben vett, legmagasabb al­kalmi költészet alkalmi összefüg­géseinek túltájékozott nyilvántar­tásán, majd a Petőfit inkább jó ürügyül forgató, tipológiai, poli­tikai, esztétikai ellentétek válto­zóan korszerű vitáin és gyorsan avuló állásfoglalásain, és túl azon az éretlen csodálaton, amelybe némi elnézés, sőt nemritkán lené­zés vegyül, ha érett fejjel és ér­zékeléssel olvassuk, végül csak be kell látnunk, hogy mindezek a reáliák, mindaz, ami Petőfiben érthető, ésszel követhető, mindaz, ami adat és anyag — mintegy feltétele e költészet páratlan tisz­taságának. Hogy ennek a tiszta­ságnak feltétele a tisztázás, amely nem hagy kétséget afelől, honnan bocsátották röppályára ezt a köl­tészetet, mielőtt sikerült túljutnia a föld vonzási körén. Hogy nem hagyott hátra rendezetlen szám­lát, fedezetlen vállalást, piszkos adósságot.* (És aki ezeket a kifejezéseket méltatlannak vélne Petőfi „sas lelkéhez”, gondoljon ne csak hí­res kamatszámítási hasonlatára Shakespeare-rel kapcsolatban, de vemnéinek jó néhány kereskedel­mi szóképére, sőt Arany idevo­natkozó versutalásaira is — úgy látszik, a pénzgazdálkodás még olyan ihletően friss jelenség volt akkoriban, mint Angliában Shakespeare és Donne idején.) * Hogy minden új ráolvasásakor új szépségelvre találunk benne, és hogy a régiek mindig új fény­ben mutatkoznak — ilyesmit fö­lösleges említeni. De új meg új értelmezést, rejtett jelentést, közvetett mondanivalót — mint Aranynál, századszor is! — nem­igen fogunk már fölfedezni ben­ne. Petőfi költészetének nincs — ahogy mondani szoktuk — mögöt­tes területe. Csak fölöttes. Ahol már nem érvényesül a tartalom, a közvetlen jelentés nehézségi ereje.* Félreértések elkerülése végett, vagyis gyöngébbek, pontosabban a rosszhiszeműek és gyanúsítók kedvéért, ezt senki sem gondol­hatja úgy, hogy a Petőfi-versek tartalmát lehet semmibe venni, vagy elnéző mosollyal tekinteni. Hogy is mondta Illyés harminc­hat évvel ezelőtt? „Orgazdának érezheti magát, aki csak versei­nek "szépségét" élvezi és elzár­kózik a bennük rejlő parancstól.” Kivételesen tiszta lelkiismeretű tiszta költészet a Petőfié — be­fogadni sem lehet másképp, csak tiszta lelkiismerettel. Petőfi be­csületesen játszik — ki merne le­ülni vele hamisan játszani? Per­sze megtették ezt is, elég sokan, közöttük nem is akármilyenek, például Jókai, a fegyvertárs, a hajdani jó barát, aki szerint Pe­tőfi szobra, a haladásnak egyéb dicsőséges tüneményei között azt is láthatja — Jókai részéről is idézőjelben (isten tudja, melyik államférfi szavait ismételve) —, hogy „van még egy népeitől sze­retett és népeit szerető király, s az Magyarországé”. Persze mind­abból, amit a korról hallottam és olvastam, nagyon is el tudom képzelni, hogy „népei” még Fe­renc Jóskát is szerették. De ez sem érv az Akasszátok fel a ki­rályokat ellen, még Petőfi halála után negyvenkét évvel sem, ki­vált az összes művei nagy beve­zető tanulmányának a végén. (A Havas-féle kiadásban.) Nem cso­da hát, ha ugyanennek a tanul­mánynak a kezdetén nemcsak olyan találóan, de olyan indokolt nosztalgiával is beszélt az egy­mással küzdő és egymással meg nem alkuvó eszmék keveretlen színeiről Petőfi költészetében. * Tudta-e, milyen kockázatos módszert választott, hogy amikor a maga tiszta költészetét a szám­lák rendezésének, a reáliák tisz­tázásának előfeltételéhez szabta, milyen szokatlan súlyokkal ter­helte versrakétáit? A legnyíltabb és legtudatosabb költő sem köti a világ orrára minden elképzelé­sét önnön költészetéről. De nem hiszem, hogy a Petőfi nyolc évé­nek, és különösen az 1844 és 1849 közé eső hat évének bámulatos termékenysége öntudatlan áradás volt: kíváncsi készülődést, vidám kísérletezést, megfeszített, nyug­talan munkát, szinte lázas kala­pálást érezni ki az egymás mellé sorakoztatott darabokból. A Le­vél Arany Jánoshoz hexaméterei mindenesetre eléggé pontosan és tudatosan példázzák a repülés fo­lyamatát.* Hányszor sikerült? Van annyi tökéletesen nagy verse, mint Keatsnek (aki tudvalévően ugyan-* csak huszonhat éves korában halt meg), és több, mint Goethének ugyanebben a korban. Egy pilla­natig sem hittem soha, hogy ver­seinek ez az érettsége valamiféle biológiai rendeltetés volt, vagyis, hogy éppen ennyire futotta. El­lenkezőleg, amit véghezvitt, csak a tündöklő ifjúkori költészet volt, a megalkuvás és maradiság nél­küli, bölcs és egészséges öregkor ígérete.­ És persze mégis azt hiszem, hogy meg kellett halnia Nem mintha feltétlenül szükségesnek tartanám, hogy a költő életével fedezze a líráját. X. aszketikus lemondást prédikáló verseit nem tartom kevesebbre, amiért X. mellesleg céltudatos és ügyes üz­letember. Y. feneketlen (költői) kétségbeesése mit sem veszít esz­tétikai értékéből azzal, hogy Y.­­ból derűs öregúr lett. Nem vállal­koznék rá logikusan indokolni azt a szilárd meggyőződésemet, hogy Petőfi halála utólagosan is hozzátartozott az ő tiszta költé­szetének feltételeihez, a számlák rendezésének kockázatos módsze­réhez.­ És mégsem és mindezzel együtt sem tudom Petőfi életét, sorsát kettétörtnek, tragikusnak látni. Ellenkezőleg. Útja, indulásától napjainkig, valójában szakadatlan diadalmenet. Az egyetlen ma­gyar költő volt, akit nem bírt le a fátum. Az egyetlen példa (ma­gyarul), hogy megalkuvás, le­mondás, hiány, torzulás, beteg­ség, átok, pokoljárás nélkül is van legnagyobb költészet. Akad­nak, akik még ma is tudnak ér­­tetlen bírálóiról. De hát volt-e egyetlen érdemleges ellenfele, mint Adynak és József Attilának, mint Babitsnak és Kosztolányi­nak, mint mindnyájunknak? Az övéi elsüllyedt, még példázatként sem említhető, jelentéktelen fi­gurák. És mit számítanak a meg­tagadói, a hamis prófétái, a foga­­datlan prókátorai és fogdmegei? Széchenyi vallotta fiának — és annál hitelesebben, hogy őrültsé­gében —, Ady ősének, Vörös­marty volt a Keresztelő Jánosa, Illyés az egyházalapító apostola. Kinek jutott még ilyesmi osztály­részül? Azt mondják, a legfiata­­labbaknak nem sokat jelent Pe­tőfi. Nem hiszem, hogy így van — talán csak nem divat kérkedni vele. De ha így van — hát aztán. Ha egyszer majd nekik is elke­rülhetetlenül érinteniük kell bi­zonyos dolgokat — meglátják, hogy csak a hangszerelésük lehet új, az alaphangot megadta Petőfi. (Mint ahogy Petőfiről is volta­képpen fölösleges Illyés után be­szélni — de hallgatni sem lehet róla.)# Forradalmi költészet, a forra­dalom költészete — ilyesmiket szoktak mondani róla. Kevés. Meg sok is, illetve sokszor hallot­tuk, fölöslegesen is. Petőfi költé­szete maga is forradalom. Annyi­ban is, hogy szinte mindegy, mennyi ideig tart, és mi lesz a kimenetele, azokat a bizonyos dolgokat olyan véglegességgel tudta kimondani, hogy ez a ki­mondás akkor is érvényes, ha megpróbálják visszavonni. (Mint Jókai a bevezetőjében.) És ha mi már engednénk a negyvennyolc­ból — hajaj, de mennyire! —, nem lehet, mert Petőfinek már nem volt módjában engedni be­lőle. Ez a véglegesség előre is szól, az időben, helyettünk is. Ami annyit jelent, hogy a fölmen­tésünkre? Azt azért nem. De ha nem tudjuk, vagy nem akarjuk éppen megszövegezni, akár mo­solyoghatunk is magunkban. Pe­tőfi megmondta. VAS ISTVÁN: A TISZTA KÖLTÉSZET JEGYZETEK PETŐFIRŐL való munkában összefogva, fel­emelt fővel állhatnak a szellem ajkairól ma is felénk hangzó íté­letet: „Szégyen reá, ki lomhán vesztegel, dicsőség arra, aki dol­gozik!” Mi, a törvényhozó hatalom le­téteményesei, vagyunk elsősor­ban hivatva ebben példát szol­gáltatni, s nem hódolhatunk mél­tóbban Petőfi szellemének, mint ha erős elhatározással minden törekvésünk arra irányozzuk, hogy a magyar törvényhozás ter­me ne a nemzetsorvasztó izgal­mak kohója, hanem a nemzet­­fenntartó munka műhelye le­gyen. (Élénk tetszés.) CSERTI JÓZSEF: Éljen Petőfi szelleme! Éljen a magyar nép­köztársaság! (Éljenzés a szélső~­baloldalon. Nagy zaj a jobb- és baloldalon és a középen.) KARAFIÁTH JENŐ: Ünnep­rontó! (Nagy zaj. Felkiáltások a jobboldalon: Szégyen! Gyalázat!) GR. RÁDAY GEDEON: Nem járja! (Folytonos nagy zaj a jobb­oldalon és a középen.) GR. SZÉCHENYI VIKTOR: Szégyellje magát! Hogy lehet az ilyen embert megtűrni? Pusztul­nia kell innen az ilyen ember­nek. B. PODMANICZKY ENDRE: Disznó! (Folytonos nagy zaj.) ECKHARDT TIBOR: Ünnepron­tó! GR. SZÉCHENYI VIKTOR: Ko­médiás! GR. RÁDAY GEDEON: Szé­gyellje magát! (Állandó nagy zaj.) CSERTI JÓZSEF:Igen? GR. RÁDAY GEDEON: Igen, szégyellje magát. (Elnök folyto­nosan csenget, felkiáltások jobb­felől és középen. Szégyen! Gya­lázat!) GR. HOYOS MIKSA: Szégyell­­je magát! FARKAS ISTVÁN: Ne tagad­ják meg Petőfit! ELNÖK: (Folytonosan csen­get). Csendet kérek, képviselő urak! FÁY GYULA: A mentelmi bi­zottsághoz vele! (Folytontartó nagy zaj jobbfelől és a középen.) ECKHARDT TIBOR: Meg kell fosztani a mandátumától! (Foly­tontartó nagy zaj a Ház minden oldalán. Elnök csenget.) KARAFIÁTH JENŐ: Károlyi Mihály,bérence! Miért nem hívja vissza Károlyit?! (Nagy zaj. El­nök folytonosan csenget.) GR. RÁDAY GEDEON: Kun Béla bérence ez! (Nagy zaj és élénk felkiáltások jobbfelől: Pfuj!­­Pfuj! Pfuj! Gazember!) FARKAS ISTVÁN: Megtagad­ják Petőfit! Most tagadták meg! (Zajos felkiáltások jobbfelől: Hallgasson! Üljön le! Szégyelljék magukat! Nagy zaj a Ház min­den oldalán.) ELNÖK (csenget): Csendet ké­rek! (Felkiáltások jobbfelől: Hall­juk az elnököt!) Csendet kérek, t. képviselő urak, a Ház min­den oldalán! (Halljuk! Hall­juk!) Petőfi szellemét azért idéz­tem a nemzetgyűlés színe elé, hogy az egységet sikerüljön eb­ben az országban megteremte­nünk. Nagyon sajnálom, hogy éppen akkor, amikor ilyen irány­ban fáradoztam, egy képviselő most, amikor Magyarországnak királysága van, a népköztársasá­got éltette ebben a teremben.­­Nagy zaj és felkiáltások jobb­felől és középen: Szégyen! Gya­lázat!) Ezért a képviselő urat rendreutasítom. (Élénk helyeslés jobbfelől és középen . ..) ELNÖK (csenget): Kérem a jegyző urat, szíveskedjék hitele­sítés céljából felolvasni a mai ülés jegyzőkönyvét. CSÍK JÓZSEF JEGYZŐ (olvas­sa az ülés jegyzőkönyvét). ELNÖK: Van valakinek észre­vétele a jegyzőkönyv ellen? (Nincs!) Ha nincs, a jegyzőköny­vet hitelesítettnek jelentem ki. BESSENYEY ZÉNÓ: Éljen a magyar királyság! (Hosszan tar­tó éljenzés és taps jobbfelől és középen. Zaj a bal- és a szélső­baloldalon.) ELNÖK: A 1. nemzetgyűlés tag­jainak kellemes karácsonyi ün­nepeket és boldogabb új eszten­dőt kívánva, az ülést bezárom. 19

Next