Népszabadság, 1973. november (31. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-04 / 259. szám
CSOKONAI ÉBRESZTÉSE. Ady Endre: Vitéz Mihály ébresztése Szavak, akiknek Főbusza volt Vitéz S gazdag pillangó-szárnyakat adott, Szavak, „szárnyatok bársonyára” „Szedegessetek violaszagot”, Midőn felröpködtök őt dicsérni, ő volt honjában legbujdosóbb magyar, De fényküllőzött fél magyar eget S elhagyhatták remények, Lillák, E bús legény tréfált és szextett S dalolt, mikor már sipolt a melle. Sohse tompult el elméje, sem szive, S bár lét-nem-léten töprengett sokat, Kandi vérrel járt Pán nyomában S megleste a fürdőző lyányokat Szomjas nyáron berkes patakpartról. Gyepedző sírján úgy, amiként Hafiz Sírján szüzekkel tartata tort, Zilálja csókos lyány rózsáit S öntse vig ifjú a tűz-buja bort, Mintha Csokonai úr csak aludna. Csókoljuk jól meg az ő ifjú szivét, Csiklandós, szép szív volt s ma is meleg S ha bágyadás nem ült szivünkre, Kiszállnak a finom, friss kelletek Vitéz Mihály gyepedző sírjából. íme, itt a kor már, melyben fölötte is „Egy hiv magyarnak lantja” kacag, zoktog. Itt a tapsos, föltámasztó nap, Vitéz sírján ébredt vidám okok Röpitnek ki bennünket a Télből. „Mint lenge párák éjjeli csillaga Indult el , sim, kövült nap leves a debreceni Nagyerdőre Éppen úgy tűt káprázatos heve, mint finnyás népére Pest-Budának. „Kartács-világban” élünk, bizony igaz. De Vitéz tudta: ez lesz a világ, S ha nem sokat segít Botond-bárd, Ma is virág és kard is a virág , Bizánc-kaput vág be egy vitéz csók. „Mindig vitézek nemzete volt nevünk”, De valánk búsak és szerelmesek, Ám lelkünk nem volt Életjáró, Csupán tán a Halálnál kevesebb, Miként a Vitéz Mihály úr lelke. Kinek bú, bor, nő, gond dúsan adatott S a mi fájásunk volt az, ami fájt, Ébresztésünk ne fájjon néked, Csokonai, híres Vitéz Mihály, Mindnyájunknak atyánknál atyábbja. Te, pátriárkák ős deli sarja, Te, Ki fogod mindig Lillád derekát, Öleled e kis magyarságot Te örök, és új huni poétaság, Öh, ébredj, valahányszor ébresztünk. Mata János fametszete a Békaegérharchoz. Néhány nap múlva, november 17-én lesz Csokonai Vitéz Mihály születésének kétszázadik évfordulója. A magyar felvilágosodás legnagyobb költőjére, a korabeli Európa eredeti hangú, világirodalmat alkotó poétájára emlékezünk ezekben a hetekben. Ennek az irodalmi évfordulókban oly gazdag esztendőnek is kiemelkedő ünnepe Csokonai Vitéz Mihály idézése, ébresztése. Ha vannak nagy magyar költők, akiknek még adósa a nemzet, akkor Csokonai Vitéz Mihály mindenképpen közéjük tartozik. Néhány, iskolában tanított versén kívül alig ismerik csodálatosan dallamos strófáit; életrajzának és életművének tudományos teljességű feldolgozása még a feladatok listáján szerepel; műveinek teljes és korszerű kiadása érdekében csak most történt meg az első nagy lépés: a Magyar Remekírók sorozata Csokonai műveinek a kiadásával indult meg. Mi az oka annak, hogy Csokonai verseinek népszerűsége — a hozzá írt Ady-vers pártolása ellenére sem érkezett el arra a magas fokra, amely joggal megilleti e nagy poéta műveit? Talán csak nem a konzervativizmus hat még mindig annak a költőnek az öröksége ellen, aki a magyar nép és élet ízeit színeit oly tökéletesen olvasztotta egybe az európai felvilágosodás eszméivel?! Talán csak nem az ósdi, iskolamesteri korlátoltság neheztel még ma is a kollégiumból kicsapott diákra, a nyugtalan csavargóra (országjáróra!), a szerencsétlen életű, pénztelen poétára?! De hiszen ennek a kicsapott diáknak több volt az igazsága, mint azoknak, akik kicsapták a kollégiumból! S ez a csavargó költő többet tett azért, hogy felfedezze az igazi Magyarországot, mint azok, akik az országot, a magyarságot féltették ettől a művelt vándortól, ettől az européer hazafitól. Nem a konzervatív iskolamesterek, hanem a szabadlelkű tanárok, a szépre és jóra éhes diákok, verset olvasó munkások, a falusi olvasókörök, s a költők tartották meg emlékezetükben a költőt. Századunk lírikusainak Csokonait idéző verseiből közlünk itt egy kis antológiát: ünnep előtti ébresztőnek. Tóth Árpád: Csokonai Vitézem, ó, te nem voltál a zordság Vitéze, vén diák csak, kálvinista, Ki kósza farsang vig kulaccsát itta, S a gráciák kezébe tette sorsát. Ám bús homok szent venyigéje, hordád Lelked szelíd fürtjét, és drága, ritka Borából új fájdalmak méla titka Halk verseinkbe dús izékkel forrt át. Ó, látlak, lomha árnya nőtt a fáknak. Már láz gyötört, s a rózsás gráciáknak Lárvája hullt, és párka-arca lett, S még görnyedtél egy édes rim felett, Szemedben végső fény gyűlt, hunyó csillám, S kezed lassan, reszketve írta: Lillám! Gy. Szabó Béla Csokonai-metszete. * Aprily Lajos: Séta Debrecenben Őszi piac, falu népe tolong a hideg poresőben, hangosan alkuszik és árul a cívis-utód, báránybőr-süvegek keverednek a nagykalapokkal, régi szavakban a sik táj muzsikája zenél, bajszos, erős arcok, bundák szekeren, taligákon módon a kép, nem a múlt századi Debrecené? Itt járt-kelt, tréfált, ezer arcra figyelt a poéta, bár betegen heregett, hervadozott a tüdő, vagy mulatók mellé települt zajos eszmecserére, igy ejtette az ét !-be futó magasan. Szürke, „lugubris” tónusú táj, temetője Vitéznek, bő sugarával a hírt sírja ragyogja reád. Rímeitől meleg áramlást kap a hús idegenség, pusztai városa igy fogja meg érzületem. Verseit ejtegetem s fényükben meg-megidézem, embereken kutatom szelleme drága nyomát, látom a révült bandukclót a vak utca sarában, s látom „az emberiség kertje” felé sietőt. Gondolom, itt ez a vén kapu-bolt még látta alakját, s látta diák-mosolyát künn a nagyerdei tölgy. — Arra is elkószált, hol a végzet a leggyönyörűbbet: árva leányunokám sírba taposta korán. Bölcsőjéhez a fát a szülőföld erdeje adta, sürü, sok erdejü föld — Debrecen adta a sírt. Rettenetes látások közt vezetett el az útja, míg hervadva-hajolt fejjel a csendig elért. Mélyen a tölgyek alatt porlik, „hamukodva” a vérem, csendes a búcsúszavam, drága nagyerdei föld... Simon István: Csokonai a vendégfogadóban Esik kint sírva, nekikeseredve a zöldellő nyár permeteg esője, lepokrócolt lovakra, szekerekre, s füstölögve a tenger esernyőre. Kocsmából nézem, amelynek falán a kegyelet része, fakó márványtábla hirdeti (mert a költőnek kijár): itt járt Csokonai Vitéz Mihály, öreg asztalok, megnyikorgó székek, vázákban nyarát siratja a szegfű, s körül a falról feldereng a tépett Dréher-plakát — és csoszog "az egykedvű, köhécselő, sovány, öreg pincér, feje körül a darázs keringés, szalvétájával bárhogy ütheti, rázümmögnek pimasz legyek Zuhog kívül, míg zajos bent a kocsma, iszogatnak a félig elázott köpönyegű kocsisok, kanászok, a fémcsapos pultokra hajolva. Egyik kezük szorítja az ostort, a másik a két deci piros bort, kofák, kezükben lekötött kosár, s köztük ballonos agronómus áll. Elgondolom, hogy itt járt még Vitéz is, eszembe jut az aranyló betűkről. Az a mennyezet, palló, még a mész is, s mint ő látta, a pipa is úgy füstölt Bort ivott és álmodott, kesergett, irta éjfélig a zokogó verset, itt volt a lúdtoll, a tinta, s milyen messze Lilla... Milyen messze ... Az ablakot kitárván kinézett, végig szunnyadt még az ország, mikor vágtató, kényes paripáján Napóleon söpörte Európábat, Somogy bükkös-makkos erdeit, nádast áttörve, betért ide, s itt valami nagyot, szépet álmodott: a huszadik fénylő századot! Értelmet, fényt, amelyből majd kinő az új hajtás és bont nagy koronát . S kezéből kisurrant a gyors idő, hangya őrli a poéta-koponyát. Nem érte meg álmait a költő: költő-élet is egy emberöltő, vagy kevesebb, míg a pörgő világ téréin jár, viszi a test, a láb. Ott nyugszik föld alatt most Debrecenben, az örök vendégfogadó szobája ringatja, s nem ül, nem áll vele szemben, e táj kocsisa, juhásza, kanásza. Nem látja, hallja, amit én tudok látni, hallani — késői utód. E század volt az álma, én pedig terád nézek már, huszonegyedik. S ki utánam jön egy század múlva majd, ő megint tovább, — igy lesz ez örökre. Küzdünk, verekszünk, s fölöttünk kihajt a fa, virág a csillogó rögökre. S mégis, de szép a hit és a remény, e földiekkel játszó tünemény. Szép az élet és a halál is szép, annak, ki itt jól végezte tisztét! ... Gőzöl a kocsma, suhog kint az első, ázik a táj, a lovakon a pokróc, virág, világ és fekete esernyő — jobb lesz, költő, ha lassan hazakotródsz. Tudod, hogy mind igy remél, aki itt él, lehet az új, vagy ismert, régi vendég. Felém fordult most épp az öreg pincér, ujjammal intek, megyek már... fizetnék... Somlyó György: Csokonai Világ szelével s egy ország sarával nyakba kapott deák-köpönyegén, baktatott a vándor szegénylegény, egy szóra, kortyra itt-ott meg-megállva. Farsangra, torra, nászra, paszitára mindig kész volt nála a költemény, de a zsíros hon néma mezején csak az Echó felelt erdő szavára, mig egy késő századról álmodott, hol egyszer legalább megemlegessék édesebb Lillák, s társak, szabadok. Hát felelj neki te, mormolva versét, azzal, hogy emberibbé hogy tehetnéd nem a későt, de ezt a századot! Oláh Gábor: A debreceni Nagyerdő Itt a Nagyerdő. Mennyi vágy, nagy álom Arany-zöld színbe vont regés tanyája! Itt voltam oszlopos szent néha nyáron. Egy-egy roppant tölgy törzsökére állva. Assisi szent Ferenc se tudta jobban kicsalni, mit mond a füttyös madár. Beszélgettem rigókkal, s nagy titokban Kakukk jóslatát szóval mondta már. Itt andalogtam egy szelíd fiúval, Ki gyémánt fényű verset ötvözött. És álmodoztak finom mélabuval: Hogy áll majd szobrunk a bokrok között. Övé már nemsoká márványba szökkent. Engem felednek. S a halál mögöttem. I-ui -J 'in -l UJ 3 e. › Z as '‚ in ‚ ο ♦ O '‚ V) Q ‚ m ‚ N M CL 'UJ Z (