Népszabadság, 1976. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-30 / 25. szám

6 1976. január 30., péntek NÉPSZABADSÁG KERESZTY ANDRÁS JEGYZETE ETIÓPIA TIRDEM! Addisz Abebától nyolcvan kilo­méternyire járhattunk, itt már javában tartanak az utast szédí­tő szerpentinek: az út előbb 2400 méter magasságban kanyarog, majd alászáll a zöld, napfénye­s, hatszáz méteren fekvő völgybe, hogy aztán ismét nekirugaszkod­jék a felhők birodalmának. Az út mentén facsoport borított árnyé­kot a gyepre, a földön emberek kuporogtak. A fehér papírlap már messziről látszott a vastag, er­­nyős akác törzsén, de a betűket csak egészen közelről pillantot­ták meg. Az amhara írás európai szemnek szokatlan, mégis egysze­rű jegyei voltak. Egy fiatalem­ber támaszkodott a fának, kezé­ben hosszú bot, ezzel mutogatott a kartonpapírra: világosdrapp katonaruhaszerűséget viselt, el­lentés sapkával. A földön ülök harmincan-negyvenen lehettek. Analfabétaoktatás Az emberek kicsit idősek ah­hoz, hogy iskolások legyenek. — Mégis iskola. Analfabétaok­tatás — világosított fel kísérőnk. — Akármerre járnánk az ország­ban, ilyen szabadtéri tanítással mindenütt találkoznánk. Az a fiú egyetemista vagy felsős középis­kolás lehet. Kiszálltunk? Kiszálltunk. Atu Tesszema — a fiú a fára szögezett papírlap előtt — egy ideig nem szakítot­ta meg az órát, folytatódott a különös tanítás: az ifjú tanár bot­jával egy betűre mutatott, s rög­tön felhangzott az ének (vagy in­kább ritmikus kántálás), különös, ősinek tetsző dal. Új betű, új ének, monoton lüktetéssel, vissza­visszatérő fordulatokkal. — A módszerünk — magyaráz­ta később Atu Tesszema, az Ad­disz Abeba-i egyetem nyelvszakos hallgatója —, hogy összekapcsol­juk az írást a szóval, a mozgás­sal, az énekléssel. Ezek az embe­rek itt sohasem láttak könyvet. Egyetlen ősük sem látott. Mégis műveltek a maguk módján: a szájhagyománynak óriási a szere­pe. Végtelenül hosszú története­ket, mondókákat, énekeket tud­nak úgy, ahogy apjuktól, nagy­apjuktól, egymástól hallották. Er­re a kultúrkincsre támaszkodunk. Egy-egy betűhöz szavak soroza­tát kapcsoljuk, s ezt a ritmikus mondókát együtt tanítjuk az írás­képpel. Atu Tesszema együtt lakik most a tanítványaival, kicsiny falu­ban, itt az Aszmarába vezető fő­útvonal mentén. Egyikében a ke­rek házikóknak, ennek is fonott a teteje s oldalán a tüzelő szá­zad. Hatodik hónapja él itt, hat másik társával együtt s a kör­nyék lakóit tanítja. Egyszerre négy csoporttal foglalkozik, s ad­dig marad, amíg nem teljesíti­­az előírt feladatot: háromezer em­bert írni-olvasni, a négy számta­ni alapműveletre megtanítani. Egy kampány részvevői, amely ezzel a jelszóval mozgatja meg az or­szág értelmiségét: Etiópia tikdem! Etiópia mindenekelőtt! Nyolcvan nyelven — Legnagyobb gondunk — me­séli a fiatal tanár —, hogy szerte az országban más-más nyelven kell tanítani. Etiópiában nyolc­vanféle nyelvet beszélnek az em­berek, és mindenki azon a nyel­ven tanul meg a leggyorsabban írni, olvasni, amelyet beszél. Kép­telenség volna elvárni ezektől a parasztoktól, hogy a betűvetés mellett még egy idegen nyelvet is megtanuljanak, így, egyelőre, csak a négy legnagyobb nyelvet beszé­lő népcsoportok közé tudunk el­menni. Ez a négy nyelv: az ama­­rigna, az oromigna, a ligrigna, és a volestigna. Az országban most négyszáz ilyen analfabétaiskola működik, ez korántsem elég, de kiszámíthatja, így is egy év alatt egymillió-kétszázezer embert is­mertettünk meg a betűvel. Az Etiópia tikdem! jelszóval az országban mindenütt találkozni. A repülőtéren ez a felirat fogad, a katonai terepjárók ezt viselik a motorházukon, ez köszön visz­­sza az újságoldalakon, ez áll a vi­dékre induló fiatalok jelvényein. Képzeljünk el egy országot, amelynek több mint egymillió négyzetkilométernyi területén 26 millió ember él, közülük 22 mil­lió az írástudatlan. Ahol a csecse­mőhalandóság ezer született gye­rekre kétszáz, ahol a szülő anyák négy ezreléke meghal, ahol csu­pán 80 kórház és 600 szanitécállo­­más működik. S ez csak a statisz­tikai átlag, hiszen Addisz Abebá­­ban és Aszmarában, ahol a lakos­ság négy százaléka él, az orvosok 50 százaléka, a kórházi ágyak 51 százaléka található. Ahol egy év­vel ezelőtt a föld még a feudális nagybirtokosok kezében volt, s a birtokon dolgozók joga nem volt sokkal több, mint az európai jobbágyságé a XVIII században. „Etiópia tikdem!” — hirdeti a jelszó, és ez egyebek között azt is jelenti, hogy két évre felfüggesz­tették az egyetemi és a középis­kolai oktatást, a tanárok és a diákok vidékre mentek „felemel­ni a népet”. A feudális rend meg­döntése hihetetlen energiákat sza­badított fel. Szükség is van rá, mert a feladat, amire vállalkoz­tak hihetetlenül nehéz. Ott az ügy személyi oldala. Az Addisz Abe­ba-i, az aszmarai kényelmet, élet­formát ezeknek a modern prófé­táknak fel kellett váltaniuk a vidék nyomorúságos, kemény, ri­deg életkörülményeivel, ahol nem­hogy villany nincs, de még ivó­víz sincs elegendő. Embereket kell tanítani, segíteni, akik kö­zül nem is egy, nincs is meggyő­ződve a tanulás, a segítség értel­méről. Kincs a faeke is Van, aki tanít, van, aki bete­geket gyógyít, van, aki hidat épít, kutat fúr, van, aki a földreform gyakorlására, korszerű mezőgaz­dasági művelésre oktatja az em­bereket. Ki-ki foglalkozása sze­rint. Egy esztendő alatt 140 kór­házat, 250 egészségügyi állomást, 60 mozgó egészségügyi rendelőt (ezeket teherautókra, buszokra szerelték) hoztak létre a fiatalok. 600 kilométer bekötőutat, 70 hi­dat építettek (persze nem folya­mokon átívelő vasbeton kolosz­­szusokra kell gondolni, hanem fából, bambusznádból készült építményekre); 420 kutat fúrtak, 22 millió embert oltottak be fe­ketehimlő és kolera ellen. Húsz­ezer parasztszövetkezet létreho­zásában segédkeztek. A tavaly februári földreformrendelet ugyanis nemcsak a feudális nagy­birtokok megszűnését mondta ki, hanem azt is, hogy Etiópiában senkinek sem lehet földtulajdo­na. Tízhektárnyi területet kaptak a családok használatra. Ez azon­ban el nem adható, bérbe nem adható, el nem zálogosítható. És azonnal megkezdték a parasztok tömörítését értékesítő és terme­lőszövetkezetekbe. Az etiópiai mezőgazdaságról nem lehet euró­pai mércével képet alkotni. Aki a vidék útjait járja, tapasztalhatja, hogy már a faeke is technikai ha­ladásnak számít, hiszen sok he­lyütt még szinte az ősközösség­ből itt maradt jelenettel találkoz­ni: a család botokkal szurkálja a földet, így lazítja fel a vetőmag befogadására. A szövetkezetek — egyelőre — nagyobbrészt az ura­sági nagybirtokok ökreivel szán­tanak. De még egy éve is elképzelhe­tetlen volt: a közös földnek 30— 40 ökör vontatta eke vág neki. S ahogy az anyagi lehetőségek en­gedik, traktorok is érkeznek. Etiópia mindenekelőtt! Van en­nek a jelmondatnak egy másfaj­ta, nemzeti tartalma is. Az utazó saját bőrén tapasztalja: az ország nem biztonságos. Elsősorban nem a zavarosban halászó rablóban­dák miatt, hanem mert szepara­tista gerillamozgalmak is működ­nek a területén. A legismertebb az eritreai mozgalom. Teferi Ben­­ti, az etióp államfő mondta el ró­la a következőket : Megőrizni az ország egységét — Ahhoz, hogy megértsük az eritreai probléma keletkezését, néhány dologgal tisztában kell lenni. Először is történelmi tény, Eritrea sohasem létezett Etiópia nélkül, mint ahogyan Etiópia sem létezett Eritrea nélkül. Az ország északi része — amelyet most Eritreának neveznek — volt ép­pen az a terület, ahol a történel­mi Etiópia kialakult, amely köz­pontja volt az etióp történelmi fejlődésnek. Egészen az olasz gyarmatbirodalom létrejöttéig az etióp államon belül nem létezett külön elnevezés az ország északi részére. Csak az olasz adminiszt­ráció adott új nevet ennek a te­rületnek, egy régi szó alapján, amellyel az ógörögök és a ró­maiak nevezték a Vörös-tenger környékét. Másodszor: Eritrea ugyanolyan nyelvi, etnikai, kulturális szétta­goltságot mutat, mint Etiópia bármelyik része, több mint tíz nyelvet beszélnek az itt lakók. Vagyis nem arról van szó, hogy itt egy nemzeti kisebbség harcol­na a jogaiért. Az eritreai problé­ma nem nemzetiségi kérdés. A gyarmatosítás volt az, amely több mint fél évszázadra megszakítot­ta ennek az északi területnek és az ország többi részének termé­szetes kapcsolatait. Eritreában egyaránt élnek keresztények és muszlimok. Semmi sem indokol­ja, hogy Etiópiától elkülönülten, önálló államként éljen ez a te­rület. Az eritreai kérdés az egyike a legsúlyosabbaknak, amivel a fia­tal etióp vezetésnek meg kell birkóznia. Az Etiópia tildem­ eb­ben az értelemben annyit jelent: megőrzik az ország területének az egységét. Teferi Benti egyébként hozzátette még: annak ellenére, hogy már tizenharmadik éve mű­ködik az eritreai szeparatista moz­galom, a nyugati világ — jellem­ző módon — csak a forradalmi kormány hatalomra jutása után „figyelt fel” a mozgalomra. „Itt tudatos manipulációról van szó, a nemzeti érzelmekkel játszanak azok a hatalmas külföldi erők, amelyek valójában sem Eritrea lakóinak sorsával, sem Etiópia egész népének sorsával nem tö­rődnek.” Milyen politikai előnnyel járna a tőkés világ számára, ha Etiópia elveszítené Eritreát? Etió­pia kiszolgáltatottságának az elő­nyével. Az ország, ha elveszítené a tengerpartját, elveszítené egyet­len kijáratát a világba; az orszá­gon átvezető fő közlekedési út válna értelmetlenné, kereskedel­me visszaesne, és ott maradna a nyugati segélyekre, beruházások­ra, „adományokra” szorulva. Etiópia mindenekelőtt. Etiópia vezetése el van szánva arra, hogy megőrzi az ország egységét, mert ez a haladáshoz vezető út felté­tele is. Addisz Abeba, 1976. január. Etióp földműves. Tanuló gyerekek egy iskolában. 1 In Lollin 11 EGY LI­FJEN BE­LÜLI g|[­r ibti II ELLENTMONDÁSRÓL Kedves tanár úr, ön a nők évében sok értékes írásával — tanul­mányokkal, előadásokkal — járult hozzá e nagy jelentőségű társa­dalmi kérdés — a női egyenjogúság megvalósulásának — tisztázó­dásához. A nők tudományos pálya­futásának segítéséről nemzetközi fórumokon is nyilatkozott, s kifejtette, milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a nők a tudományos életben is egyenrangú partnerei le­hessenek a férfiaknak, akadálytalanul kibontakozhassanak képes­ségeik. A napokban ön — értekezletre menet — beszállt a liftbe, mely­nek kezelője éppen megnyomni készült a gombot, amikor észrevette az intézménynél dolgozó állapotos fiatalasszonyt, aki két-három lé­péssel az ön nyomában érkezett. Ki akarta nyitni előtte az ajtót — a felvonó három személyt könnyedén felrepít —, de Ön rátette kezét a liftes karjára és türelmetlenül rászólt: — Sietek, indítson! Furcsa véletlenek vannak az életben, ez az apróság is közéjük sorolható. Könnyen azt hihetné valaki, hogy hatásvadászó történetet tálaltunk elé, de ön a tanú rá, hogy minden így történt. Amikor elkezdődött a tanácskozás, éppen egy, a felsőoktatás­ban dolgozó nők helyzetéről szóló előterjesztés anyagát vitatták meg, ön szót kért és kifogásolta a fogalmazvány egyik mondatát, mely így hangzott: „Meg kell könnyíteni a nők háztartási munkáját.” Azt fejtegette, hogy ez a szöveg már eleve evidenssé teszi, miszerint a háztartás a nők reszortja, írjuk úgy — ajánlotta —, hogy a háztar­tási munka megkönnyítésére — mert ezt a család tagjainak közösen kell elvégezniük — a társadalom nyújtson még több segítséget, a fizi­kailag gyengébbeknek, a nőknek. Tévedés ne essék: minden korszerűen gondolkodó, értelmes em­ber helyesli az ön ide vonatkozó nézeteit, fáradozásait, tanár úr, tisztelt tekintélyes elméleti munkásságát, annak eredményeit, s az ellen­ sem emelhet senki kifogást, amit ezen az említett vitán fej­tegetett. Ami a lift körüli epizódot illeti: merő rosszindulat, okvetetlen­­kedés lenne azt állítani — vagy akár csak feltételezni —, hogy ön tu­datosan, gőgből, önteltségből akadályozta meg a felvonó kezelőjét abban, hogy néhány másodperccel később nyomja meg a gombot, azt követően, hogy ajtót nyitott az odaérkezett fiatalasszony előtt. Nyil­ván csak türelmetlen, sürgető reflex volt az ön mozdulata, hiszen valóban sietett, s feltehetően elmerült a gondolataiban. Legfeljebb azt vethetné bárki a szemére, hogy nem volt figyelmes. Nos — kérdezheti —, akkor minek szóvá tenni a történteket. Azért csupán, mert kissé szimbolikus ez a dolog, érzékelteti azt, ami­nek jártunkban-keltünkben gyakran tanúi vagyunk: a szavak és a tettek közötti diszharmóniát. Sokszor mondunk, hallunk, hirdetünk és helyeslünk megszívlelendő dolgokat, de a kezünk — mint az öné a liftben — önkéntelenül ellene tesz elképzeléseinknek, mert az a bi­zonyos reflex más irányba mozdítja, mint ahogy lelkünk mélyén óhajtanánk, ahogy célszerű lenne. Reméljük, nem haragszik, tanár úr, hogy szóvá tesszük ezt a je­lentéktelen apróságot, de el kell hinnie, nem szemrehányás, még ke­vésbé az ön „okítása” a célunk, inkább valami önvizsgálat feléről van szó, hogy kitetsszék: amit általáb­an üdvösnek, hasznosnak, meg­valósíthatónak tartunk, olykor-olykor nem éppen a mi beidegződött­­ségeink, szórakozottságaink, figyelmetlenségeink miatt szenved-e csorbát, úgy mozdul-e mindig a kezünk, ahogy az eszünk és a köz-, érdek parancsolná. Vadász Ferenc 1200 lakáshoz gyárt elemeket a dunaújvárosi házgyár A Vasbetonipari Művek duna­újvárosi üzemének házgyára ta­valy 1498 lakáshoz adott előre gyártott paneleket, födémeket, il­letve konyha-fürdőszoba térele­meket. A bevált új erkélyelemes homlokzati panelek gyártását az idén is folytatják. 1976-ban azon­ban a mostani tervek szerint a ta­valyihoz képest csak 80 százalékos kapacitással dolgozhatnak, ugyan­is az építőipartól összesen csak 1200 lakás nagypaneljeinek gyár­tására kaptak megbízást. Ezekből látják el az idén nemcsak a duna­újvárosi, hanem a székesfehérvári és a százhalombattai építkezéseket is. Megrendelést kaptak 34 családi ház elemeinek gyártására is. Újdonságok a házgyár termékei között azok a homlokzati és fö­démpanelek, amelyeket óvoda­építkezéshez készítenek. Ugyanis a Dunaújvárosi Tervező Intézet olyan 200 személyes óvodatervet készített, amelynek acélszerkeze­tét a Dunai Vasmű, szendvics­rendszerű homlokzati paneljeit és födémjeit pedig a Dunaújvárosi Házgyár gyártja. Az óvoda építé­sét a dunaújvárosi 26. Építőipari Vállalat a tavasszal kezdi meg. Tovább korszerűsítik a szállítást a bakonyi bauxitbányákban A bakonyi bauxitbányáknál év­ről évre a legújabb eljárásokkal korszerűsítik a föld alatti szállí­tást. Ahol lehet, a csilléket foko­zatosan felváltják a gumiszalagok, amelyek nagyobb kényelmet és biztonságot nyújtanak. Eddig ösz­­szesen 10 ezer méternyi gumihe­vedert szereltek fel. Most újabb nagyszabású munkához csoporto­sították a bányák szerelőit, meg­kezdték és még ebben a negyed­évben befejezik a halimbai bá­nyák szállításának gumihevede­­rekre való átállítását. A három hónap alatt 1500 méternyi gumi­szalagot és szállítóberendezést sze­relnek fel.

Next