Népszabadság, 1977. augusztus (35. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-11 / 188. szám
6 NÉPSZABADSÁG 1977. augusztus 11. csütörtök A NAGY HEGY LÁBÁNÁL A megérkezés Délszakinak tetszően meleg nyári éjszaka van, éjfél után egy óra. A szállodai szoba ablaka nyitva, felhallatszik a térről a beszélgetés és a nevetés. A sétálókat innen fentről mégsem látom, elfedi őket a fák most víztükörként játszó dús koronája. Csak a tér közepén álló Lenin-szobor magasodik fel. Mögötte, távolabb, egy épület homlokzatán cirill betűs jelmondat. A színhely Baskíria fővárosa — Ufa. Baskíria az Urál délnyugati vonulatainál fekszik, az oroszszovjet föderációhoz tartozik, autonóm köztársaság. Erre a területre jött vissza az ősmagyarokért Julianus barát a tatárjárás idején, s a baskírok (baskurtok) máig jó szívvel emlékeznek arra, hogy az ősök valamikor jól megfértek együtt. Ezt a megérkezés pillanataiban azonnal tapasztalhattam. A reptéren az érkezők közt hátul álldogálva inkább figyeltem, mint hallgattam az ünnepélyes fogadtatást, egyszer csak valaki átfurakodott a csoporton, megölelt, megtapogatta a bordáimat, harsányan s elégedetten nevetett, majd előre hozott az első sorba, odaintette a népviseletbe öltözött fiút s leányt, s törnöm kellett a vendégnek kijáró kenyérből, innom kellett a nemzeti italból, a lótejből erjesztett kumiszból. Váratlan pártfogóm baskír költő. Gesztusát olyan magától értetődőnek érezte, hogy később azon csodálkozott, hogy én legelső pillanatban nem voltam tisztában azzal, hogy ő baskír és költő. Jellemzi is a helyzetemet ez az epizód. Némileg elveszettnekéreztem magam, érkeztem ugyanis Ufába vagy hetven íróval, költővel együtt. Álló napig tartott, amíg csapatunk összegyűlt Moszkvában, a domogyedovói reptéren. Érkeztek írók egyedül vagy többedmagukkal a Szovjetunió minden köztársaságából. Jöttek tübetejkában is, cowboynadrágban is, díjak s érdemjelek villantak a kabátok hajtókáján. Láthattam az üdvözlések legkülönfélébb formáit, a keleties meghajlástól s szálem alejkumtól, a hármas orosz csóktól a szikáran európai kézfogásig. És nyüzsgés és nevetések, és egymásba karolva séta fel s alá, és vodka és pezsgő. Én üldögéltem csak egyedül, ismerős nélkül, s nem volt nehéz belátnom, hogy ebben az életteli nyüzsgésben legfeljebb a megfigyelő csöndes szerepe várhat rám. Ebből az állapotból ragadott ki Ufa repterén — a szó legszorosabb értelmében — Nazar, a baskír költő, s szilajsága, amellyel óvatos kortyolásom után repetázni még egyszer kezembe nyomta a kumiszos köcsögöt, jelezte, meg van győződve arról, hogy a vér nem válhatott vízzé, nem árthat Baskíriában semmi annak, aki a Duna partjairól jött... A rendezvény, amelynek vendége vagyok, A szovjet irodalom napjai címet viseli. Évenként rendezik, s minden évben másutt, más köztársaságban vagy autonóm köztársaságban. Nagy lehetőséget jelent ez a rendező országrész számára — bemutatkozhat a nagy egésznek,"" a teljes uniónak. Az írókkal érkeztek újságírók, fotósok, tévések is — s mennek is velük végig az úton. Olvasom a programot: múzeum, gyárlátogatás, bánya, mezőgazdasági kutatóintézet, kolhoz, természetvédelmi terület... S mindenütt ott áll — a látogatás után találkozás az olvasókkal! Belém döbben — mi lesz, ha nekem is beszélni kell? Miről beszélhetek én a baskír olvasóknak? Olvasók, írók, szerepek Bevallhatom, kezdetben hitetlen voltam. Az első író-olvasó találkozón még a szervezés rejtett nyomait kerestem. Mert amit láttam — enyhén szólva —, szokatlan volt. Meleg nyárban, kora délután a baskír felkelő, Szalavat Julajev óriás lovasszobrának tövében, az enyhét adó folyótól pár száz méterre az összegyűlt tömeg két órán át hallgatja a verseket. Verseket az Urálról, a szerelemről, az öregek otthonáról, a leningrádi blokádról, a csuvas föld szépségéről. Jegyeztem a verseket, mert azt hittem, a tartalmukból esetleg megértem, miért tartja ott a szó az embereket. Van-e dupla jelentése? Nem volt, állíthatom. Nem szeretem a patetikus kifejezéseket, mégis, amit láttam, így adható vissza a legpontosabban: „éhe a szónak”. Elemi igény a versre, a könyvre. Láttam gyári munkásnőket, idősebb asszonyokat, akik mintha templomban ültek volna, hallgatták egy moszkvai költőnő szerelmes versét, majd a találkozó után szinte egymás lábára léptek, csak hogy odaférjenek a poetesszához átadni egy szál virágot, gyöngéd szót, simogatást. A költők tudatában voltak kivételes hatalmuknak. Átélve egyegy szó megkeresésének kínját és örömét, zengték a verseiket, a prózaírók pedig, belátva, hogy egy darabban mindenki nem lehet főszereplő, akadozva, megállva beszéltek — mintha fabulákat meséltek volna — háborúról, emberi összetartásról, munkáról. Be kellett látnom, ezen a hatalmas földön az író, a művész különleges ember. Gyárban vagy falusi kultúrházban, operai színpadon vagy a szabadban az írók jelenléte a szó megtestesülését jelentette, megtestesülését a művészetnek, amely felemel és leigáz, amelynek mágikus, kultikus ereje i van, s több lehet, mint az egyes ember. Pihenő és találkozások Udvariatlanságnál több, nyegleség lett volna a vendég jogán csak hallgatni, figyelni. Arról beszéltem, hogy közös múltunk időbeli s a jelenlegi földrajzi helyzetünk nagy távolsága tudtán, milyen meglepő és jóleső, hogy Baskíriában közeli rokonoknak érzik a magyarokat. S mert az ember örül rokonai gyarapodásának, nekem is öröm látni Baskíria egzotikus, ősi földjén az iparosodás óriási eredményeit. S hogy a hallgatóság ne halkságom, s prózai mondataim alapján ítéljen a magyarokról, felolvastam Petőfi Sándor Egy gondolat bánt engemet című versét, s miután Leonyid Martinov fordításában rendelkezésre állt az orosz változat is, minden alkalommal megkértem egy-egy szovjet költőt, hogy adja elő a verset orosz nyelven is. S a vers így — érthetően — a dübörgő fortisszimók s mély pianók romantikus hegy völgyét bejárva érte el mindig megérdemelt sikerét. Az utolsó előtti nap, délután. Most Baskíria déli részén, valahol Bajmak és Szibaj közt lehetünk, amerre kinézek, a sztyeppe. Folyton úton vagyunk. Mint egy hadsereg, amely nem leli helyét, állandóan utazunk. Autóbuszból ki, repülőbe be, terepjáróról csónakba és így tovább. Hol van már az egyedüllét, az elveszettség érzése? Ez a hét, amelyben minden órára jut esemény , közel hozta egymáshoz a részvevőket. Jelenleg Oleg Sesztyinszkij költővel, Nyikolaj Jevdokimov prózaíróval s Eftim Eftimov bolgár költővel osztozom egy faház kétszer két személyes hálófülkéjén, ők alszanak, én aludtam a repülőgépen, s most nem merek elaludni, mert ha újra elalszom, akkor egy napig sem ébrednék fel. Próbálok rendet rakni az apró emléktárgyak s a hozzájuk kapcsolódó emlékek közt. Egy csoportba kerülnek plakettek, jelvények, az Urál köveit tartalmazó miniatűr csille, s egyéb effajta szuvenirok. Könyvek. Dedikált kötetek a részvevőktől. S egy különösen kedves, szép kiállítású könyv. Válogatás Petőfi verseiből — magyarul, oroszul, udmurtul. Ajándékozta Flór Vasziljev udmurt költő, neki köszönhető, hogy Baskíriában is hallhatták Petőfit. Fából faragott táncos. Egyik múzeumlátogatás alkalmával a kapu előtt várakozott egy mari származású tanár és tanítványa, a baskír táncegyüttes szólótáncosa — tőlük kaptam a mari—magyar rokonság, barátság jeleként. Fénykép. Készült 1945 januárjában, Budapesten, azt hiszem, a mai Liszt Ferenc téren. Illés Béla, s négy szovjet haditudósító a képen. Köztük az egyik, akitől a képet, s hozzá egy könyvet is kaptam: Anver Bikcsentajev. Papír s textil kollázs. Látszik, gyerek készítette. Valószínűleg két lovast ábrázol, s a baskír— magyar barátságot jelképezi. A papír túloldalán elmosódott a név s az üzenet. Sokáig várakozhatott egy izzadó tenyérben, amíg eljutott hozzám. Egy idősebb férfitól kaptam. Magyarok ápolták, gyógyították a háború idején. Ha igazi baskír vagy... A Magyarországnál nagyobb Baskíriában körülbelül kétmillió baskír él, de a rendkívül gazdag terület több munkáskezet igényel. Jártunk olyan városban, amelynek lakosai 37 nemzetiséget képviseltek, s az átlagéletkor nem érte el a huszonhat évet. — Van-e jelentősége még annak, hogy valaki baskír? — Nazart, a baskír költőt kérdeztem, aki meghökkent a kérdésen, majd büszkén válaszolta. — Minden baskír büszke arra, hogy itt a legjobb a kumisz, itt a legjobb a méz, hogy ez a legszebb vidék a világon, hogy miénk az Urál... — Az Urál az egész Szovjetunióé — vetettem ellene. — Természetesen — felelte. — De a fiai mi vagyunk. Összeköt bennünket a heggyel a harcok emléke, az ősök, minden ... Lenin, száműzetése idején élt Ufában. Baskíria kapta meg elsőként az egész unióban az autonóm köztársaság címet, s Lenin végakaratának megfelelően Ufában, amely évszázadok óta vegyes lakosú város, a Lenin-emlékmúzeum kísérőinek baskírul is éppúgy kell tudni, mint oroszul. Két alkalommal hallottam „énekes tósztot” egy hét alatt. Egy gyárigazgató s egy kolhoz párttitkára váltott át pohárköszöntőjében a szóról a dalra, régi baskír énekre. S mindig akadt a vezetők közt is — olykor talán nem is született baskír —, aki egy idő után játszani kezdett a baskír népi hangszeren, a „kurajon”. Mindez talán magyarázza, hogy Nazar — aki ha nem is mondta, de éreztette velem, bizalmasával, hogy a baskírok az első emberek a világon, s rögtön utána jönnek a magyarok — miért nem értette az Urál tulajdonjogára vonatkozó kérdésemet. Hol az Urál ? Az Urál dicsérete, a nagy baskír dal talán lefordíthatatlan. Ahogy telt az idő, s mind többet hallottam magasztalni a nagy hegyet, a szent hegyet, úgy szerettem volna egyre inkább megpillantani egyszer szemközt állni vele, „az apával, az orvosságos füvet adóval, a nagy követ hengergetővel, a vitézeknek kardot, páncélt nyújtóval, ellenség-elűzővel, kincset rejtegetővel”. De csak sziklákkal, s hegyi patakokkal, ősi sztyeppekkel, bányákkal, gyárakkal találkoztam. Láttam bányát, amelyben ekszkavátorok kanalazták a huszonkétféle ércet tartalmazó csillámló, porló követ a földről, a felszínről. Már utaztunk vissza. Fent voltunk a magasban, de a kiemelkedő csúcsok most is rejtőztek, a repülő felhők felett repült. — Hol van hát a híres Urál? — kérdeztem Nazart, folytatva az egy hete tartó ugratást, játékot. — Ez mind az — mutatott széles mozdulattal széjjel ott fent, tízezer méter magasan. — Meg itt van — emelte elöl a homlokához, majd a szívéhez a kezét. Repültünk tovább, csöndben, szó nélkül. Bennem dalok, arcok bukkantak elő, italok, ételek ízét éreztem, az egész zsúfolt hét és elsősorban nem is arra gondoltam, milyen hatalmas ez az ország, hanem arra, hogy milyen hatalmas maga a Föld. S milyen fontos, hogy egy pontjáról azt mondhassa az ember: ez az enyém, mert idevalósi vagyok, benne van a fejemben és a szívemben. Módos Péter 'lUai l ing lőni tevéi Paprikajárat Budapestről Amikor a felszállás okozta izgalmak elültek, zsibongó méhkassá változott a Budapest—Frankfurt—New York—Washington útvonalon közlekedő PANAM-repülőgép utastere. A hangzavarban a magyarul beszélők vitték a prímet. Sokan és lármásak voltak. Az határozottan jóleső érzés volt, hogy csupa elégedett, dicsérő vélemény hangzott el Budapestről és a hazai viszonyokról. Különösen sok elismerést kapott fővárosunk legújabb és legkedveltebb közlekedési eszköze, a metró, s persze a magyar konyha, a bőséges, változatos élelmiszer-ellátás. A budapesti metrót a New York-ival igyekeztek összehasonlítani, különösen a biztonság, a tisztaság és az ár vonatkozásában. Azon meg különösképp csodálkoztak, hogy egy menet ára tízszer olcsóbb a budapesti metrón, mint a New York-in, vagy csúcsforgalomban a washingtonin. Az emlékek felelevenítésén kialakult kedélyes beszélgetést a hangosbeszélőn közölt ingol nyelvű bejelentés zavarta meg. Kérték a kedves utasokat, hogy a kiosztandó vámnyilatkozatokat töltsék ki, s ha személyenként 100 dollárnál nagyobb értékben vásárolt árut akarnak bevinni az Egyesült Államokba, azt feltétlenül tüntessék fel a listán. Száz dolláron felül ugyanis már vám alá esnek a behozott áruk, az élelmiszer behozatala pedig leghatározottabban tilos. Ez a már nem is figyelmeztetésként, hanem fenyegetésként ható közlemény nagy riadalmat keltett. Az eddig angolul társalgó amerikai magyarok is magyarra fordították a szót, hogy elkerülhessék titkuk illetéktelen fülekbe jutását. Ettől kezdve biztosan csuklótt minden bőrönd, annyit emlegették mélyüket, ahol rejtőztek a szalámi-, kolbász-, sonka- és paprikacsomagok. Mivel e finomságok elfogyasztása iránti vágy sokkal erősebbnek látszott, mint a bevallási szándék, New Yorkhoz közeledve mind magasabbra hágott az izgalom. Izgatott, csaknem tudományos vita kezdődött azon, vajon mi nevezhető élelmiszernek. A szalámi, a kolbász és a sonka biztosan, de vajon a paprika zölden és őrölt formában annak számít-e. Ez itt a kérdés. — A paprika nem étel, csak ízesítő — hangzott el egy megkönnyebbülést hozó megállapítás. — Na jó, de akkor eldugjuk-e vagy ne dugjuk? — kérdezett vissza a másik, miközben megigazította az inge alatt spárgára fűzve nyakába akasztott cseresznyepaprika-füzért. Útitársam a mellettem levő ülésen bizalmasan közölte, hogy az ő bőröndje mélyén is lapul egy csomag őrölt paprika. Majdnem könnyet ejtett a küldő hiábavaló fáradozásáért, áldozathozataláért, amivel csakis a magyar paprika jó hírnevét kívánta növelni. Nem tudom, mennyi paprika lehetett ezen a PANAM-járaton, de az izgalom fokából ítélve sok, talán a hivatalos paprikaexportunk mennyiségéhez mérhető. És ha csak abból a mennyiségből indulok ki, amit a vámosok utóbb megtaláltak és elkoboztak; nos, a gép méltán érdemelte ki a „Budapest—New York paprikajárat” nevet. Washington, 1977. augusztus. ^Kovács István Jól fejlődik Vas megye élelmiszeripara Nagyobb vállalatok alakultak ki • Több hús és húskészítmény Folytatódik a tejipar rekonstrukciója Vas megye életében fontos szerepet játszik az élelmiszeripar, amelynek üzemei az ipari termelés 28 százalékát adják, s az iparban dolgozók 12 százalékát foglalkoztatják. A vasi élelmiszeripari üzemeknek nemcsak a lakosság folyamatos, megfelelő ellátásáról kell gondoskodniuk, hanem legalább ekkora feladatot jelent a mezőgazdasági termékek felvásárlása, feldolgozása is. Az élelmiszer-alapanyagok közül a szarvasmarha 5,1 százalékkal, a sertés 6,9 százalékkal, a baromfi 82 százalékkal, a tej felvásárlása 27 százalékkal nőtt öt év alatt. A megye élelmiszeripara nagymértékben gazdagodott két ötéves tervnyi időszak alatt. 1970—1975 között például 738 millió forintot költöttek az üzemek korszerűsítésére, illetve újak építésére. A beruházásokhoz jelentős mértékben hozzájárult a megyei tanács is. A jobb áruellátást több szervezeti intézkedéssel is segítették, például kisüzemeket vontak öszsze, nagyvállalatokat alakítottak ki. E fejlesztés eredményeként a felvásárlás és az egy lakosra jutó megyei fogyasztás egyaránt nőtt. Az élelemiszeripari üzemek 3,3 milliárdos évi termeléséből tavaly az export elérte a 880 millió forintot. Az ötödik ötéves terv elejére egyes feldolgozóüzemek megközelítették a felvásárlás és az ellátás területén az optimális szintet. Különösen jelentős volt a Vas megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat fejlesztése. Az 1975- ben kezdődött, 107 millió forintos üzemkorszerűsítést most júliusban fejezték be. A rekonstrukció során korszerű marhavágó csarnok létesült, amelynek kapacitása 37—38 ezer állat évente. A húskészítménygyártó üzem is bővült, és termelése 40 mázsáról 125-re nőtt. Az ötödik ötéves terv végére 50 millió forintért felújítják a sertésvágó telepet és a zsírüzemet is. Ennek eredményeként évi 120—130 ezer sertést vághatnak le. Az állami vállalaton kívül a megyében négy állami gazdaság, három áfész és négy szövetkezet is foglalkozik húsfeldolgozással. Feladatuk a falusi lakosság ellátásának javítása. Tavaly fejeződött be Szombathelyen az új tejüzem építése. A tejüzemek rekonstrukciója tovább folytatódik, ennek során Répcelakon az ömlesztett sajt mennyiségét a jelenlegi három-négyszeresére növelik. Korszerűsítik a tejbegyűjtő helyeket is, öt év alatt a tejipari vállalat 30 új tejgyűjtőt létesít. Az élelmiszeripari ágazaton belül a baromfi-feldolgozó munkája fejlődött a legdinamikusabba i. A Vas megyei üzemekből jelentősen nőtt a liba, a háztáji gazdaságokból pedig a nyúl felvásárlása. A gabonaforgalmi vállalatnak jelenleg öt malma van, s ezek teljesítőképessége meghaladja a megyei igényeket. A gabonafelvásárlás folyamatosságát viszont nehezíti a súlyos raktárhiány. A gondokon ideiglenes szükségtárolókkal, bértárolással stb. igyekeznek segíteni 1980-ig 130 millió forintot költenek raktárépítésre. Gyarapszik a sütőipari vállalat is. A jelenlegi tervidőszakban 54 forma új termelőkapacitást építenek ki, a legnagyobb fejlesztés Sárváron lesz. A megye élelmiszeriparának helyzetét egyébként a megyei tanács végrehajtó bizottsági ülésén is megvitatták és határozatokat hoztak a további fejlesztésre vonatkozóan. K. L