Népszabadság, 1977. augusztus (35. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-11 / 188. szám

6 NÉPSZABADSÁG 1977. augusztus 11. csütörtök A NAGY HEGY LÁBÁNÁL A megérkezés Délszakinak tetszően meleg nyári éjszaka van, éjfél után egy óra. A szállodai szoba ablaka nyitva, felhallatszik a térről a be­szélgetés és a nevetés. A sétáló­kat innen fentről mégsem látom, elfedi őket a fák most víztükör­ként játszó dús koronája. Csak a tér közepén álló Lenin-szobor magasodik fel. Mögötte, távo­labb, egy épület homlokzatán ci­rill betűs jelmondat. A színhely Baskíria fővárosa — Ufa. Baskíria az Urál délnyugati vonulatainál fekszik, az orosz­szovjet föderációhoz tartozik, au­tonóm köztársaság. Erre a területre jött vissza az ősmagyarokért Julianus barát a tatárjárás idején, s a baskírok (baskurtok) máig jó szívvel em­lékeznek arra, hogy az ősök va­lamikor jól megfértek együtt. Ezt a megérkezés pillanataiban azon­nal tapasztalhattam. A reptéren az érkezők közt hátul álldogálva inkább figyeltem, mint hallgat­tam az ünnepélyes fogadtatást, egyszer csak valaki átfurakodott a csoporton, megölelt, megtapogat­ta a bordáimat, harsányan s elé­gedetten nevetett, majd előre ho­zott az első sorba, odaintette a népviseletbe öltözött fiút s leányt, s törnöm kellett a vendégnek ki­járó kenyérből, innom kellett a nemzeti italból, a lótejből erjesz­tett kumiszból. Váratlan pártfo­góm baskír költő. Gesztusát olyan magától értetődőnek érezte, hogy később azon csodálkozott, hogy én legelső pillanatban nem voltam tisztában azzal, hogy ő baskír és költő. Jellemzi is a helyzetemet ez az epizód. Némileg elveszettnek­­éreztem magam, érkeztem ugyan­is Ufába vagy hetven íróval, köl­tővel együtt. Álló napig tartott, amíg csapatunk összegyűlt Moszkvában, a domogyedovói reptéren. Érkeztek írók egyedül vagy többedmagukkal a Szovjet­unió minden köztársaságából. Jöttek tübetejkában is, cowboy­­nadrágban is, díjak s érdemjelek villantak a kabátok hajtókáján. Láthattam az üdvözlések legkü­lönfélébb formáit, a keleties meg­hajlástól s szálem alejkumtól, a hármas orosz csóktól a szikáran európai kézfogásig. És nyüzsgés és nevetések, és egymásba karol­va séta fel s alá, és vodka és pezsgő. Én üldögéltem csak egye­dül, ismerős nélkül, s nem volt nehéz belátnom, hogy ebben az életteli nyüzsgésben legfeljebb a megfigyelő csöndes szerepe vár­hat rám. Ebből az állapotból ragadott ki Ufa repterén — a szó legszoro­sabb értelmében — Nazar, a bas­kír költő, s szilajsága, amellyel óvatos kortyolásom után repetáz­­ni még egyszer kezembe nyomta a kumiszos köcsögöt, jelezte, meg van győződve arról, hogy a vér nem válhatott vízzé, nem árthat Baskíriában semmi annak, aki a Duna partjairól jött... A rendezvény, amelynek ven­dége vagyok, A szovjet irodalom napjai címet viseli. Évenként rendezik, s minden évben másutt, más köztársaságban vagy auto­nóm köztársaságban. Nagy lehe­tőséget jelent ez a rendező or­szágrész számára — bemutatkoz­hat a nagy egésznek,"" a teljes uniónak. Az írókkal érkeztek új­ságírók, fotósok, tévések is — s mennek is velük végig az úton. Olvasom a programot: múzeum, gyárlátogatás, bánya, mezőgazda­­sági kutatóintézet, kolhoz, termé­szetvédelmi terület... S minde­nütt ott áll — a látogatás után találkozás az olvasókkal! Belém döbben — mi lesz, ha nekem is beszélni kell? Miről beszélhetek én a baskír olvasóknak? Olvasók, írók, szerepek Bevallhatom, kezdetben hitet­len voltam. Az első író-olvasó ta­lálkozón még a szervezés rejtett nyomait kerestem. Mert amit lát­tam — enyhén szólva —, szokat­lan volt. Meleg nyárban, kora délután a baskír felkelő, Szalavat Julajev óriás lovasszobrának tö­vében, az enyhét adó folyótól pár száz méterre az összegyűlt tömeg két órán át hallgatja a verseket. Verseket az Urálról, a szerelem­ről, az öregek otthonáról, a le­ningrádi blokádról, a csuvas föld szépségéről. Jegyeztem a verse­ket, mert azt hittem, a tartal­mukból esetleg megértem, miért tartja ott a szó az embereket. Van-e dupla jelentése? Nem volt, állíthatom. Nem szeretem a patetikus kife­jezéseket, mégis, amit láttam, így adható vissza a legpontosabban: „éhe a szónak”. Elemi igény a versre, a könyvre. Láttam gyári munkásnőket, idősebb asszonyo­kat, akik mintha templomban ül­tek volna, hallgatták egy moszk­vai költőnő szerelmes versét, majd a találkozó után szinte egymás lábára léptek, csak hogy odaférjenek a poetesszához átad­ni egy szál virágot, gyöngéd szót, simogatást. A költők tudatában voltak ki­vételes hatalmuknak. Átélve egy­­egy szó megkeresésének kínját és örömét, zengték a verseiket, a prózaírók pedig, belátva, hogy egy darabban mindenki nem le­het főszereplő, akadozva, megáll­va beszéltek — mintha fabulákat meséltek volna — háborúról, em­beri összetartásról, munkáról. Be kellett látnom, ezen a hatal­mas földön az író, a művész kü­lönleges ember. Gyárban vagy fa­lusi kultúrházban, operai színpa­don vagy a szabadban az írók je­lenléte a szó megtestesülését je­lentette, megtestesülését a művé­szetnek, amely felemel és leigáz, amelynek mágikus, kultikus ere­­je i­ van, s több lehet, mint az egyes ember. Pihenő és találkozások Udvariatlanságnál több, nyeg­leség lett volna a vendég jogán csak hallgatni, figyelni. Arról be­széltem, hogy közös múltunk idő­beli s a jelenlegi földrajzi hely­zetünk nagy távolsága tudtán, milyen meglepő és jóleső, hogy Baskíriában közeli rokonoknak érzik a magyarokat. S mert az ember örül rokonai gyarapodásá­nak, nekem is öröm látni Baskí­ria egzotikus, ősi földjén az ipa­rosodás óriási eredményeit. S hogy a hallgatóság ne halkságom, s prózai mondataim alapján ítél­jen a magyarokról, felolvastam Petőfi Sándor Egy gondolat bánt engemet című versét, s miután Leonyid Martinov fordításában rendelkezésre állt az orosz válto­zat is, minden alkalommal meg­kértem egy-egy szovjet költőt, hogy adja elő a verset orosz nyel­ven is. S a vers így — érthetően — a dübörgő fortisszimók s mély pianók romantikus hegy­ völgyét bejárva érte el mindig megérde­melt sikerét. Az utolsó előtti nap, délután. Most Baskíria déli részén, va­lahol Bajmak és Szibaj közt le­hetünk, amerre kinézek, a sztyep­pe. Folyton úton vagyunk. Mint egy hadsereg, amely nem leli he­lyét, állandóan utazunk. Autó­buszból ki, repülőbe be, terepjá­róról csónakba és így tovább. Hol van már az egyedüllét, az el­veszettség érzése? Ez a hét, amelyben minden órára jut ese­mény , közel hozta egymáshoz a részvevőket. Jelenleg Oleg Sesztyinszkij köl­tővel, Nyikolaj Jevdokimov pró­zaíróval s Eftim Eftimov bolgár költővel osztozom egy faház két­szer két személyes hálófülkéjén, ők alszanak, én aludtam a re­pülőgépen, s most nem merek el­aludni, mert ha újra elalszom, akkor egy napig sem ébrednék fel. Próbálok rendet rakni az apró emléktárgyak s a hozzájuk kap­csolódó emlékek közt. Egy cso­portba kerülnek plakettek, jelvé­nyek, az Urál köveit tartalmazó miniatűr csille, s egyéb effajta szuvenirok. Könyvek. Dedikált kötetek a részvevőktől. S egy különösen kedves, szép kiállítású könyv. Válogatás Petőfi verseiből — ma­gyarul, oroszul, udmurtul. Aján­dékozta Flór Vasziljev udmurt költő, neki köszönhető, hogy Bas­kíriában is hallhatták Petőfit. Fából faragott táncos. Egyik múzeumlátogatás alkalmával a kapu előtt várakozott egy mari származású tanár és tanítványa, a baskír táncegyüttes szólótáncosa — tőlük kaptam a mari—magyar rokonság, barátság jeleként. Fénykép. Készült 1945 január­jában, Budapesten, azt hiszem, a mai Liszt Ferenc téren. Illés Bé­la, s négy szovjet haditudósító a képen. Köztük az egyik, akitől a képet, s hozzá egy könyvet is kaptam: Anver Bikcsentajev. Papír s textil kollázs. Látszik, gyerek készítette. Valószínűleg két lovast ábrázol, s a baskír— magyar barátságot jelképezi. A papír túloldalán elmosódott a név s az üzenet. Sokáig várakoz­hatott egy izzadó tenyérben, amíg eljutott hozzám. Egy idősebb fér­fitól kaptam. Magyarok ápolták, gyógyították a háború idején. Ha igazi baskír vagy... A Magyarországnál nagyobb Baskíriában körülbelül kétmillió baskír él, de a rendkívül gazdag terület több munkáskezet igényel. Jártunk olyan városban, amely­nek lakosai 37 nemzetiséget kép­viseltek, s az átlagéletkor nem érte el a huszonhat évet. — Van-e jelentősége még an­nak, hogy valaki baskír? — Na­­zart, a baskír költőt kérdeztem, aki meghökkent a kérdésen, majd büszkén válaszolta. — Minden baskír büszke arra, hogy itt a leg­jobb a kumisz, itt a legjobb a méz, hogy ez a legszebb vidék a világon, hogy miénk az Urál... — Az Urál az egész Szovjet­unióé — vetettem ellene. — Természetesen — felelte. — De a fiai mi vagyunk. Összeköt bennünket a heggyel a harcok emléke, az ősök, minden ... Lenin, száműzetése idején élt Ufában. Baskíria kapta meg el­sőként az egész unióban az auto­nóm köztársaság címet, s Lenin végakaratának megfelelően Ufá­ban, amely évszázadok óta ve­gyes lakosú város, a Lenin-em­­lékmúzeum kísérőinek baskírul is éppúgy kell tudni, mint oroszul. Két alkalommal hallottam „énekes tósztot” egy hét alatt. Egy gyárigazgató s egy kolhoz párttitkára váltott át pohárköszön­tőjében a szóról a dalra, régi bas­kír énekre. S mindig akadt a ve­zetők közt is — olykor talán nem is született baskír —, aki egy idő után játszani kezdett a bas­kír népi hangszeren, a „kurajon”. Mindez talán magyarázza, hogy Nazar — aki ha nem is mondta, de éreztette velem, bizalmasával, hogy a baskírok az első emberek a világon, s rögtön utána jönnek a magyarok — miért nem értette az Urál tulajdonjogára vonatko­zó kérdésemet. Hol az Urál ? Az Urál dicsérete, a nagy bas­kír dal talán lefordíthatatlan. Ahogy telt az idő, s mind többet hallottam magasztalni a nagy he­gyet, a szent hegyet, úgy szeret­tem volna egyre inkább megpil­lantani egyszer szemközt állni vele, „az apával, az orvosságos füvet adóval, a nagy követ hen­­gergetővel, a vitézeknek kardot, páncélt nyújtóval, ellenség-elűző­vel, kincset rejtegetővel”. De csak sziklákkal, s hegyi pa­takokkal, ősi sztyeppekkel, bá­nyákkal, gyárakkal találkoztam. Láttam bányát, amelyben eksz­­kavátorok kanalazták a huszon­­kétféle ércet tartalmazó csillám­ló, porló követ a földről, a fel­színről. Már utaztunk vissza. Fent vol­tunk a magasban, de a kiemel­kedő csúcsok most is rejtőztek, a repülő felhők felett repült. — Hol van hát a híres Urál? — kérdeztem Nazart, folytatva az egy hete tartó ugratást, játékot. — Ez mind az — mutatott széles mozdulattal széjjel ott fent, tíz­ezer méter magasan. — Meg itt van — emelte elöl a homlokához, majd a szívéhez a kezét. Repültünk tovább, csöndben, szó nélkül. Bennem dalok, arcok bukkan­tak elő, italok, ételek ízét érez­tem, az egész zsúfolt hét és első­sorban nem is arra gondoltam, milyen hatalmas ez az ország, hanem arra, hogy milyen hatal­mas maga a Föld. S milyen fon­tos, hogy egy pontjáról azt mond­hassa az ember: ez az enyém, mert idevalósi vagyok, benne van a fejemben és a szívemben. Módos Péter 'lUai l ing lőni tevéi Paprikajárat Budapestről A­mikor a felszállás okozta izgalmak elültek, zsibongó méh­kassá változott a Budapest—Frankfurt—New York—Wa­shington útvonalon közlekedő PANAM-repülőgép utastere. A hangzavarban a magyarul beszélők vitték a prímet. So­kan és lármásak voltak. Az határozottan jóleső érzés volt, hogy csu­pa elégedett, dicsérő vélemény hangzott el Budapestről és a hazai viszonyokról. Különösen sok elismerést kapott fővárosunk legújabb és legkedveltebb közlekedési eszköze, a metró, s persze a magyar konyha, a bőséges, változatos élelmiszer-ellátás. A budapesti metrót a New York-ival igyekeztek összehasonlítani, különösen a biztonság, a tisztaság és az ár vonatkozásában. Azon meg különösképp csodál­koztak, hogy egy menet ára tízszer olcsóbb a budapesti metrón, mint a New York-in, vagy csúcsforgalomban a washingtonin. Az emlékek felelevenítésén kialakult kedélyes beszélgetést a hangosbeszélőn közölt i­ngol nyelvű bejelentés zavarta meg. Kérték a kedves utasokat, hogy a kiosztandó vámnyilatkozatokat töltsék ki, s ha személyenként 100 dollárnál nagyobb értékben vásárolt árut akarnak bevinni az Egyesült Államokba, azt feltétlenül tüntessék fel a listán. Száz dolláron felül ugyanis már vám alá esnek a beho­zott áruk, az élelmiszer behozatala pedig leghatározottabban tilos. Ez a már nem is figyelmeztetésként, hanem fenyegetésként ható közlemény nagy riadalmat keltett. Az eddig angolul társalgó ameri­kai magyarok is magyarra fordították a szót, hogy elkerülhessék titkuk illetéktelen fülekbe jutását. Ettől kezdve biztosan csuklótt minden bőrönd, annyit emlegették mélyüket, ahol rejtőztek a szalá­mi-, kolbász-, sonka- és paprikacsomagok. Mivel e finomságok elfo­gyasztása iránti vágy sokkal erősebbnek látszott, mint a bevallási szándék, New Yorkhoz közeledve mind magasabbra hágott az izga­lom. Izgatott, csaknem tudományos vita kezdődött azon, vajon mi ne­vezhető élelmiszernek. A szalámi, a kolbász és a sonka biztosan, de vajon a paprika zölden és őrölt formában annak számít-e. Ez itt a kérdés. — A paprika nem étel, csak ízesítő — hangzott el egy meg­könnyebbülést hozó megállapítás. — Na jó, de akkor eldugjuk-e vagy ne dugjuk? — kérdezett vissza a másik, miközben megigazította az inge alatt spárgára fűzve nyakába akasztott cseresznyepaprika-füzért. Útitársam a mellettem levő ülésen bizalmasan közölte, hogy az ő bőröndje mélyén is lapul egy csomag őrölt paprika. Majdnem könnyet ejtett a küldő hiábavaló fáradozásáért, áldozathozataláért, amivel csakis a magyar paprika jó hírnevét kívánta növelni. Nem tudom, mennyi paprika lehetett ezen a PANAM-járaton, de az izgalom fokából ítélve sok, talán a hivatalos paprikaexportunk mennyiségéhez mérhető. És ha csak abból a mennyiségből indulok ki, amit a vámosok utóbb megtaláltak és elkoboztak; nos, a gép méltán érdemelte ki a „Budapest—New York paprikajárat” nevet. Washington, 1977. augusztus. ^Kovács István Jól fejlődik Vas megye élelmiszeripara Nagyobb vállalatok alakultak ki • Több hús és húskészítmény Folytatódik a tejipar rekonstrukciója Vas megye életében fontos sze­repet játszik az élelmiszeripar, amelynek üzemei az ipari terme­lés 28 százalékát adják, s az ipar­ban dolgozók 12 százalékát fog­lalkoztatják. A vasi élelmiszeripa­ri üzemeknek nemcsak a lakosság folyamatos, megfelelő ellátásáról kell gondoskodniuk, hanem leg­alább ekkora feladatot jelent a mezőgazdasági termékek felvá­sárlása, feldolgozása is. Az élelmi­szer-alapanyagok közül a szarvas­­marha 5,1 százalékkal, a sertés 6,9 százalékkal, a baromfi 82 száza­lékkal, a tej felvásárlása 27 szá­zalékkal nőtt öt év alatt. A megye élelmiszeripara nagy­mértékben gazdagodott két ötéves tervnyi időszak alatt. 1970—1975 között például 738 millió forintot költöttek az üzemek korszerűsí­tésére, illetve újak építésére. A beruházásokhoz jelentős mérték­ben hozzájárult a megyei tanács is. A jobb áruellátást több szer­vezeti intézkedéssel is segítették, például kisüzemeket vontak ösz­­sze, nagyvállalatokat alakítottak ki. E fejlesztés eredményeként a felvásárlás és az egy lakosra jutó megyei fogyasztás egyaránt nőtt. Az élelemiszeripari üzemek 3,3 milliárdos évi termeléséből tavaly az export elérte a 880 millió fo­rintot. Az ötödik ötéves terv elejére egyes feldolgozóüzemek megkö­zelítették a felvásárlás és az ellá­tás területén az optimális szintet. Különösen jelentős volt a Vas megyei Állatforgalmi és Húsipa­ri Vállalat fejlesztése. Az 1975-­ ben kezdődött, 107 millió forin­tos üzemkorszerűsítést most jú­liusban fejezték be. A rekonst­rukció során korszerű marhavá­gó csarnok létesült, amelynek ka­pacitása 37—38 ezer állat évente. A húskészítménygyártó üzem is bővült, és termelése 40 mázsáról 125-re nőtt. Az ötödik ötéves terv végére 50 millió forintért felújít­ják a sert­és­vágó telepet és a zsír­üzemet is. Ennek eredményeként évi 120—130 ezer sertést vághat­nak le. Az állami vállalaton kí­vül a megyében négy állami gaz­daság, három áfész és négy szö­vetkezet is foglalkozik húsfeldol­gozással. Feladatuk a falusi la­kosság ellátásának javítása. Tavaly fejeződött be Szombat­helyen az új tejüzem építése. A tejüzemek rekonstrukciója tovább folytatódik, ennek során Répce­lakon az ömlesztett sajt mennyi­ségét a jelenlegi három-négysze­resére növelik. Korszerűsítik a tejbegyűjtő helyeket is, öt év alatt a tejipari vállalat 30 új tej­gyűjtőt létesít. Az élelmiszeripari ágazaton be­lül a baromfi-feldolgozó munkája fejlődött a legdinamikusabba i­. A Vas megyei üzemekből jelentősen nőtt a liba, a háztáji gazdaságok­ból pedig a nyúl felvásárlása. A gabonaforgalmi vállalatnak jelenleg öt malma van, s ezek tel­jesítőképessége meghaladja a me­gyei igényeket. A gabonafelvá­sárlás folyamatosságát viszont ne­hezíti a súlyos raktárhiány. A gondokon ideiglenes szükségtáro­lókkal, bértárolással stb. igye­keznek segíteni 1980-ig 130 mil­lió forintot költenek raktárépí­tésre. Gyarapszik a sütőipari vállalat is. A jelenlegi tervidőszakban 54 forma új termelőkapacitást építe­nek ki, a legnagyobb fejlesztés Sárváron lesz. A megye élelmiszeriparának helyzetét egyébként a megyei ta­nács végrehajtó bizottsági ülésén is megvitatták és határozatokat hoztak a további fejlesztésre vo­natkozóan.­­ K. L

Next