Népszabadság, 1981. szeptember (39. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-18 / 219. szám

1981. szeptember 18., péntek NÉPSZABADSÁG Korom Mihály látogatása H Hajdú-Biharban Korom­ Mihály, az MSZMP Politi­kai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára kétnapos látogatást tett Hajdú-Bihar megyében. Szerda délelőtt Debrecenben meg­hallgatta Sikula Györgynek, az MSZMP Hajdú-Bihar megyei Bizott­sága első titkárának tájékoztatóját a megye politikai, gazdasági és kultu­rális életéről, majd részt vett és fel­szólalt a megyei tanács székházában megtartott — a tanácsi munka idő­szerű kérdéseivel foglalkozó — ak­tívaértekezleten. Ezután megtekin­tette az új lakónegyedeket, kulturá­lis és sportlétesítményeket. Csütörtök délelőtt Hajdúböször­ményben folytatódott a látogatás. Ott Reszegi, Lajos, a városi pártbi­zottság első titkára ismertette a vá­ros életét. Ezután a Hajdúság egyik legjobb gazdaságát, a hajdúböször­ményi Béke Termelőszövetkezetet kereste fel Korom Mihály. A több mint 8000 hektáron gazdálkodó tsz eredményeiről Bodnár Lajos elnök számolt be, s bemutatta a határjárás során a társulással működő baromfi­­vágóhidat is. A Központi Bizottság titkárának látogatása Tégláson, a Hajdúsági Iparművekben fejeződött be, ahol Bartha István vezérigazgató ismertet­te az ország legnagyobb háztartási készülékeket gyártó üzemének csak­nem egymilliárd forintos beruházás­sal megvalósult fejlesztését és re­konstrukcióját. Ennek eredménye, hogy az idén már 75 ezer automata mosógépet, 200 ezer különböző mé­retű forróvíz-tárolót s a házgyári la­kásokban alkalmazott panelradiáto­rokat gyártanak. A vendég megte­kintette a szerelő nagycsarnokot, ahol a különböző háztartási készülé­keket gyártják. (MTI) Gyenes Andrási Vasi megyében Csütörtökön ülést tartott Szombat­helyen a Magyar Szocialista Mun­káspárt Vas megyei Bizottsága. Az ülésen részt vett és felszólalt Gyenes András, az MSZMP Központi Bizott­ságának titkára. A testület megvitat­ta a megyei pártbizottság munka­rendjét, munkamódszereit, majd be­ható vita után határozatot hozott te­vékenységének továbbfej­lesztésére. Ezután tájékoztató hangzott el a vég­rehajtó bizottságnak a pártbizott­ság két ülése között végzett munká­járól. Gyenes András délután találko­zott és megbeszélést folytatott a vég­rehajtó bizottság tagjaival, a megye állami, társadalmi szerveinek veze­tőivel. (MTI) A lakóházak fenntartásáról és felújításáról tárgyalt a budapesti pártbizottság Csütörtökön, kibővített ülésén az MSZMP Budapesti Bizottsága meg­vitatta a főváros kezelésében levő lakóházak fenntartásának, karban­tartásának és felújításának helyze­tét, s az e tevékenységekkel­­ foglal­kozó szervezetek, építő- és tervező­­vállalatok munkáját. A pártbizottság megállapította: a fővárosban lakók életkörülményei­nek javulásában, életszínvonalának emelkedésében a legutóbbi években meghatározó szerepe volt a lakásel­látás javulásának. Az V. ötéves terv időszakában korszerűsödött a buda­pesti lakásvagyon, az összkomfortos lakások aránya öt százalékkal emel­kedett, s csökkent a komfort nélkü­liek aránya. A lakásállomány növe­kedésével és összetételének javulá­sával azonban nem tartott lépést — részben a régebbi elmaradások miatt — a lakóházak felújítása és fenn­tartása. A pártbizottság hangsúlyoz­ta: a lakóházak fenntartása, karban­tartása és felújítása az új lakások építésével azonos fontosságú feladat, amely befolyásolja a társadalmi köz­érzetet, s ezért fontos társadalompo­litikai­­ kérdésnek kell tekinteni. Az V. ötéves terv időszakában ja­vult ugyan az építő és a házkezelő szervek munkája, de ennek ellenére sem sikerült a szükséges előrehala­dást elérni. • Ezt tanúsítják a lakos­ság jogos panaszai és észrevételei is. Sem a tanácsok, sem az ingatlanke­zelő szervezetek nem készültek fel a nagyobb feladatokra. A pártbizottság megállapította, hogy a rendelkezésre álló nagyobb anyagi eszközök birtokában a VI. öt­­éves tervben a lakóházak karban­tartásának, felújításának az elmara­dása tovább csökkenthető, de ehhez az eddiginél hatékonyabb, szervezet­tebb és takarékosabb gazdálkodás szükséges. Többek között javítani kell a hi­baelhárítási tevékenységet. A meg­üresedett lakóépületek, lakások új­bóli gyors használatba vételére — bérlőkijelölési jog megadásával is — nagyobb lehetőséget kell biztosí­tani azoknak a vállalatoknak, ame­lyek saját erőből vállalják a helyre­­állítást s felújítást. Szervezeti korszerűsítésekkel is to­vább kell javítani a házkezelőségi szolgáltatások színvonalát. Fontos­­feladat a gyors ügyintézés, s hogy a lakosság jogos panaszaira a vál­lalatok késedelem nélkül megtegyék a szükséges intézkedéseket. A fel­újítási munkák idejét korszerű ki­vitelezési időnormák bevezetésével, a vállalati dolgozók érdekeltségi rendszerének javításával csökkente­ni kell. Feladat az is, hogy jobban gazdál­kodjanak a vállalati kivitelezői ka­pacitásokkal. Javasolja a pártbizott­ság, hogy a­ termelőképesség bővíté­sére, a meglevő eszközök jobb ki­használására kezdeményezzenek vál­lalati társulásokat. Felhívja a figyel­met arra, hogy az ellenőrzést mind a tervezésiben, mind a kivitelezés­ben javítani szükséges. A hivatali ellenőrzést egészítse ki sokrétű és összehangolt társadalmi ellenőrzés. Fokozottabban kísérjék figyelemmel azt is, hogy az állami lakásokat ren­deltetésüknek megfelelően használ­ják-e, s karbantartásukról gondos­kodnak-e a bérlők. A pártbizottság megállapította, hogy a lakóház-fenntartási, -felújítá­si és házkezelési feladatok jó meg­valósítása jelentősen befolyásolja a lakosság életkörülményeit és közér­zetét, s ez egyúttal nagy jelentőségű gazdasági feladat nemzeti vagyo­nunk megóvásában. Az Ipari Minisztérium és az OMFB megállapodása Csütörtökön az Ipari Minisztérium­ban Méhes Lajos ipari miniszter és Szekér Gyula, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság elnöke megálla­podás­t írt alá a két intézmény együtt­működéséről. A dokumentum tartalmazza az együttműködés területeit, fő céljait, megvalósításuk irányítási, szervezési, koordinálási módszereit, és a mun­kamegosztást. A megállapodás kiter­jed annak a sokrétű feladatnak a tel­jesítésére, amely az egységes ipar­­politikai koncepció kialakítását és to­vábbfejlesztését, illetve az iparfej­lesztéssel összefüggő műszaki felada­tok végrehajtását szolgálja. A mű­szaki-gazdasági koncepciók, tanul­mányok, távlati prognózisok, a mű­szaki fejlesztés fő irányai és a prog­ramrendszerek kidolgozása mellett a konkrét kutatási-fejlesztési progra­mok pénzügyi támogatásának mérté­két is rögzítik, összesen 16 milliárd forint értékben. A megállapodás előmozdítja a két intézmény együttműködését az ipar hatékonyságának javításában, a ter­melési szerkezet átalakításában, a ki­emelt gazdaságfejlesztési és kutatási­fejlesztési programok megvalósításá­ban. (MTI) Műszaki-tudományos­ együttműködés Bulgáriával Befejezte munkáját a magyar— bolgár műszaki-tudományos együtt­működési albizottság IV. ülésszaka. A szeptember 12. és 17. között tar­tott tanácskozáson áttekintették az utóbbi ötévi együttműködés ered­ményeit, és javaslatokat hagytak jó­vá a munka hatékonyságának növe­lésére. Müller Istvánt, az OMFB el­nökhelyettesét, a magyar delegáció vezetőjét fogadta Nacso Papazov, a Bolgár Tudományos és Műszaki Fej­lesztési Állami Bizottság elnöke. Az ülésszakkal egy időben magyar műszaki filmbemutatókat és előadá­sokat is tartottak. (MTI) Magyar M NSZK kulturális bizottság alakult A Magyar Népköztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság kul­turális vegyes bizottsága szeptember 14. és 17. között tartotta alakuló ülé­sét Budapesten. Az ülésen áttekintették a két or­szág kulturális kapcsolatainak ala­kulását, és véleményt cseréltek a fej­lesztés lehetőségeiről. Az NSZK kül­döttségét, amelyet dr. Horst Kullak- Vlbrck követ vezetett, fogadta Szarka Károly külügyminiszter-helyettes és Rátkai Ferenc művelődési miniszter­­helyettes. (MTI) ÁTFESTIK AZ AUTÓBUSZOKAT Elővárosi: sárga, távolsági, bordó-piros-fehér Évente 130 millióan utaznak a Vo­lán 20-as menetrendszerű járatain, bérautóbuszaikat 19,5 millió utas számára veszik igény­be, a szerző­déses járatokon több mint 11 millió­an, a különjáratban közlekedő au­tóbuszokon 1,3 millióan utaznak. A kulturáltabb utazás érdekében fo­kozatosan meghonosítják a tájékoz­tatás egységes jelrendszerét a Vo­lán 20-as Vállalatnál. Ha a kísérlet beválik, a tröszthöz tartozó vala­mennyi vállalatnál gyakorlattá vá­lik majd a kezdeményezés. A 20-as Volán nemzetközi jára­tainak hossza 7500 kilométer, a ha­­rfai távolságiaké 3100 kilométer, míg Pest megye útjain 2500 kilométer­nyi hosszúságban közlekednek a vál­lalat buszai. Az elővárosi közleke­dést lebonyolító járművek színe to­vábbra is sárga marad, míg a nem­zetközi, a távolsági és a különjára­tok fokozatosan új köntösben jelen­nek majd meg, alulról felfelé bor­­dó-tűzpiros-sárga-törtfehér színe­zéssel. A közelmúltban vettek át az Ikarustól 38 darab 256-os típusú autóbuszt, amelyeket már ilyen szí­nezéssel készítettek. A tervek sze­rint hasonló színt kapnak a Dorot­­­tya utca és a Ferihegy között közle­kedő Malév-járatok is; a nyolcból három buszt már felújítottak, né­hány praktikus módosítást vezettek be rajtuk. Így átalakították a lép­csőjüket, hogy csomaggal könnyeb­ben lehessen felszállni, a peronra bőröndpultot szereltek be, s a vég­állomáson — a vezető távollétében — kívülről az utas is nyithatja majd az ajtót. Október végéig a további öt járművön is elvégzik ezeket a módosításokat és a festést. A fővárosban az Engels téren, a Kosztolányi Dezső téren, a Széna téren, valamint a Vörösvári úton van Volán-pályaudvar. Számuk az év végén eggyel gyarapszik: elké­szül a Budapesti Nagysportcsarnok szomszédságában egy új buszvég­állomás. Üzembe helyezése után lé­nyegesen csökkenni fog az Engels téri létesítmény forgalma, és a Ma­lév-járatokat sem kell majd a Bel­város szívéből indítani. A leen­dő sportcsarnok gyalogos-felüljárója alatt már állnak a Volán épületei. Itt találkozhat majd az utas a Vo­­­lán-pályaudvarok közül először ■olyan tájékoztatással, amelyet egy­séges betűtípussal, nemzetközi jel­rendszerrel alakítanak ki. Második­ként az Engels téren, majd sorban a többi budapesti és Pest megyei pályaudvaron — Szentendrén, Vá­con, Monoron, Szigethalmon — kor­szerűsítik a tájékoztatást. A 20-as Volánnak 1500 autóbu­sza van, 300 ebből a bérautóbusz. Átfestésük nem megy máról holnap­ra, hozzávetőlegesen három évet vesz igénybe az elképzelések teljes körű bevezetése, hiszen a buszokat csak akkor festik át, ha arra az el­használódás miatt egyébként is szükség van. Nem kis munka lesz meghonosítani az egységes tájé­koztatást a vidéki megállókban, de fokozatosan erre is sor kerül. F. Gy. . A rehabilitációról, higgadtan ■ ki tudja miért, a Blaha Lujza tér a rokkant fiatalok rendszeres talál­kozóhelye lett. Ott ülnek órákig a padokon, élvezik az őszi napsütést, és beszélgetnek. Néha el-elkapják az arra járók sajnálkozó pillantásait. Ilyenkor az arckifejezésük zárkó­zottá válik. Nem tartanak igényt a sajnálkozásra. Szánni a testileg nem teljes értékű embert nagyon is természetes emberi tulajdonság, nincs rajta megütközni­­való. Mégis, ezeknek a fiatal embe­reknek a sajnálkozás a legutolsó do­log, amire szükségük van. Amiben előreléptünk Sok szó esik az idén a rokkantakról hasonló alkalomból, amiért tavalyelőtt a gyerekekről írtunk, beszéltünk. Most van a nemzetközi évük, s a mai napon rendezik meg hazánkban a rokkantak napját. S a lelkiismere­tünk tavalyelőtt se, idén se volt és lesz teljesen nyugodt. Tudjuk, sokkal töb­bet tehetnénk, tehetünk a gyen­gékért, az elesettekért. Ennyit az érzelmekről. Talán so­kak szemében szentségtörésnek tűn­het az alábbiakban következő gon­dolatsor, amelyben nagyrészt érzel­mektől mentesen, a tények, a számok tükrében, elsősorban gazdasági meg­közelítéssel foglalkozunk a hazánk­ban élő rokkantak helyzetével, Magyarországon ma körülbelül 500 ezer rokkant ember él. Közülük mintegy 250 ezren rokkantsági nyug­díjban vannak, 250 ezren pedig dol­goznak, de általában nem a képzett­ségüknek, munkaképességüknek megfelelő munkakörben. A tízezer dolgozóra vetített ará­nyuk gyorsan növekszik, az utóbbi tíz esztendőben megkétszereződött. Manapság évente 25—28 ezer embert nyilvánítanak rokkanttá. Az állam egy évben tizenegymilliárd forintot fizet ki számukra nyugdíjként. A kö­zösség ilyen irányú terhei, kötelezett­ségei gyorsan emelkednek. Az utóbbi években, évtizedekben nagyon sokat tettünk a rokkanta­kért. Az ő ügyüket is szolgálta az egészségügyi ellátás javulása. A gyó­gyászati segédeszközök termelése és minősége is mind több és jobb. A csökkent munkaképességűek re­habilitációjára is rengeteg kezdemé­nyezés történt. Sok, úgynevezett cél­vállalat jött létre, amely rokkanta­kat foglalkoztat, és többé-kevésbé biztos anyagi alapot teremt számuk­ra. Javult a vállalati rehabilitáció helyzete is. Vállalatoknál, szövetke­zeteknél, tanácsoknál bizottságok alakultak. Ezek elsődleges feladatuk­­nak tekintik, hogy a beteg és a mun­kahely körülményeit, lehetőségeit fi­gyelembe véve gondoskodjanak a csökkent munkaképességű ember visszatéréséről, a munkába, a min­dennapi életbe. Az intézkedések fon­tos lépése volt a Minisztertanács ta­valy januári határozata, amely az egészségügyi és foglalkozási rehabi­litáció szervezeti, személyi és tárgyi feltételeinek fokozatos fejlesztéséről, az érintett szervek hathatósabb együttműködéséről rendelkezett. A határozat végrehajtása alapot te­remthet a helyzet javulásához. Számon kért humanizmus A fejlődés tényeit, eredményeit el­ismerve, a témával foglalkozó külön­böző rendű és rangú szakemberek úgy vélik, hogy a munkahelyi reha­bilitációban messze el vagyunk ma­radva a nemzetközi színvonaltól és lehetőségeinktől is. A környező szo­cialista országok többségében pél­dául sokkal előbbre tartanak. Ez utóbbinak persze szomorú tör­ténelmi okai is vannak. A rehabili­tációban manapság élen járó Szov­jetunióban és az NDK-ban a máso­dik világháború befejezése után meg kellett oldani a háborús sérültek fog­lalkoztatását, nélkülük elképzelhe­tetlen lett volna a normális élet, a termelés újraindítása. Nálunk vi­szont a foglalkoztatási rehabilitáció számottevő feszültségként akkor kez­dett igazán felmerülni, amikor elfo­gyott a szabad munkaerő, és a vál­lalatok, szövetkezetek szembetalálták magukat a létszámgondokkal. Társadalmi rendszerünk sajátossá­ga a szocialista humanizmus. És ami­kor a csökkent munkaképességű em­berek gyakorta valóban súlyos sze­mélyes gondjairól esik szó, sokan — maguk az érintettek is — számon ké­rik ezt a humanizmust. Nem a humanizmussal van baj. Hiszen egészségügyi hálózatunk, tár­sadalombiztosítási rendszerünk — is­mert gondjai ellenére — minden szempontból a legjobbak közé tarto­zik és kiállja a nemzetközi összeha­sonlítás kényes próbáját is. A bete­gek kezelése, gyógyítása ügyében társadalmunk erőihez mérten — gyakran talán azon felül is — igyek­szik megtenni mindent. Ezért aztán a rokkantak igazi gondja nálunk ak­kor kezdődik, amikor a magas szín­vonalú egészségügyi ellátás jóvoltá­ból visszanyerték egészségük nagy részét, és szeretnének elkezdeni dol­gozni. Ha megéri, miért nem éri meg? A csökkent munkaképességű em­bert a munkába való visszatérésben is együttérzés fogadja. Csak az a baj, hogy a gazdasági környezet és sza­bályozás gyakorta az emberiesség el­len hat. És vajon elvárható-e egy mun­kahelyi vezetőtől vagy magától a rokkanttól, hogy úgy cselekedjen — akár humanizmusból is —, hogy anyagilag rosszul járjon? Ma vállalatainknak, szövetkeze­teinknek anyagi érdekük alig-alig fűződik ahhoz, hogy csökkent mun­kaképességűekkel foglalkozzanak. Megbízható felmérések tanúsítják, hogy a gyárkapun belüli munkaerő­tartalékok — az átlagban nagy szél­sőségek is megtalálhatók — 15—20 százalékra tehetőek, azaz igen maga­sak. (A munkaerőhiány elsősorban a nehéz fizikai munkát igénylő terüle­teken jelentkezik.) Minek foglalkoz­tatni csökkent munkaképességű em­bert, ha az egészségesek munkaideje és munkaintenzitása sincsen teljesen kihasználva? — kérdezik nagyon so­kan. A hatékonyság követelménye tehát — legalábbis látszólag — el­lentmond a csökkent munkaképessé­gűek foglalkoztatásának. A rokkantak többségének sem ér­deke, hogy újból munkába álljon. A rokkantsági nyugdíj ugyanis össze­gében gyakorta több, mint az ala­csonyabb színvonalú munkáért kap­ható bér, ráadásul a csökkent mun­kaképességűek előtt is ott a lehető­ség, hogy egy évben 840 órát dolgoz­zanak. Az illetékes egészségügyi szer­vekre éppen ezért igen nagy nyomás nehezedik: a tartós betegségben szen­vedő emberek — sokszor indokolat­lanul — azt szeretnék, hogy rok­kanttá nyilvánítsák őket. Manapság tehát az érintetteknek — a rokkantaknak és a vállalatok­nak — kevés érdeke fűződik a reha­bilitációhoz. De gondoljuk csak el: az állam sok százezer forintot költ egy-egy súlyosan beteg ember meg­­gyógyítására. Milliárdokat áldoz a rokkantsági nyugdíjra. S ha a mun­kaképességét részlegesen visszanyert ember soha többé nem helyezkedik el, nemcsak hogy teljes egészében el­vész ez a pénz, hanem újabb és újabb, a közösséget terhelő kiadások forrásává válik. Ráadásul az is na­gyon szomorú, de elég gyakori ta­pasztalat, hogy a fiatalon rokkanttá vált és munka nélkül maradt ember — mert a tágabb és szűkebb környe­zetében, valamint sokszor családjá­ban is feleslegesnek érzi magát s mert rengeteg szabad ideje is van — elkallódik, s társadalmunk számára idegen elemek közé sodródik. Pénz azért van A társadalmi, gazdasági érdek és a szocialista humanizmus egyaránt azt diktálja, hogy oldjuk meg a rehabili­táció gondjait. Csupán a módját kell megtalálni, hogy a két érdek szaba­don, feszültségmentesen egy irány­ban érvényesülhessen. Általános vélemény, hogy a reha­bilitációhoz elsősorban pénz szüksé­ges. Ez persze így nem igaz, az vi­szont igen, hogy pénz azért — még a népgazdaság jelenlegi viszonylag ne­héz helyzetében is­­ van. Az Állami Fejlesztési Bank például az erre a célra szolgáló pénzalapból hozzájá­rul a rehabilitációt szolgáló vállalati fejlesztésekhez. Ezenkívül a vállalati béralap 0,2 százaléka törvényesen is felhasználható rehabilitációra. Kevés vállalat veszi igénybe ezeket a lehe­tőségeket, a többiek mintha nem is tudnának róluk. Nem ártana körülnézni külföldön, s hasznosítani, hazai viszonyainkra átültetni az ottani tapasztalatokat. A Szovjetunióban és az NDK-ban pél­dául a csökkent munkaképességűe­ket úgy ösztönzik az újbóli elhelyez­kedésre, hogy az új munkahelyen ka­pott fizetésük mellé folyósítják szá­mukra a megrokkanásuk előtti fize­tésük felét. Nem bizonyos, hogy ná­lunk éppen ezt a megoldást kell vá­lasztani, de szükséges volna meggon­dolni, milyen,­­az érintettek és az egész társadalom érdekeit szolgáló ilyen irányú központi intézkedésekre volna szükség. A rehabilitációban is rendkívül fontos a megelőzés, és erre is akad­nak jó hazai példák. Ebben az ügy­ben rendkívül sokat, a jelenleginél jóval többet tehet az utóbbi időben­ rengeteget fejlődött, megizmosodott üzemorvosi ellátás. Csupán egy pél­dát említve: a Telefongyárban hosz­­szú évek óta példásan oldják meg a veszélyeztetett dolgozók kiszűrését, gyógyítását, és ha szükséges, új mun­kakörbe való helyezését. Az üzemi körülmények ismeretében — a mai általános gyakorlattól eltérően — az orvos nem csupán azt határozza meg, hogy a beteg milyen munka végzésére vált alkalmatlanná, hanem alternatív javaslatokat is tesz, hogy mely munkahelyeken lehetne a to­vábbi ártalmakat megelőzni, illetve a már csökkent munkaképességet vál­lalat és egyén számára is a leghasz­nosabban kamatoztatni. Gyakorta előfordul, hogy ez egy vállalaton belül nem oldható meg. Ebben az esetben a legtöbbet a taná­csok tudnak segíteni. E testületek jól ismerik a körzetükbe tartozó válla­latok, szövetkezetek rehabilitációs foglalkoztatási lehetőségeit, és nagy­mértékben hozzá tudnak járulni ah­hoz, hogy a csökkent munkaképessé­gű ember megfelelő munkát találjon. E tekintetben példamutató a Vas és a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei ta­nács tevékenysége. Az elmondottakból talán kiderül: a rehabilitációban sajnálkozással nem sokra megyünk. Csak a humanizmus és a felismert társadalmi, gazdasági érdek együttes érvényesülésével ér­hető el, hogy a rokkant ember visz­­szataláljon a munkához, újra hasz­nossá tegye megmaradt erejét, tudá­sát, tehetségét. Karcagi László

Next