Népszabadság, 1982. augusztus (40. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-14 / 190. szám
1982. augusztus Túszomba! NÉPSZABADSAG FELEJTŐSDI? Gulyás szemrehányásokat olvashatunk a magyar történettudomány címére a debreceni Alföld augusztusi számában. Az érem másik oldala című jegyzet szerzője Magyarország nemzetiségpolitika-történetének megírását hiányolja, fölemlítve, hogy a szomszédos országok tudósai, így a jugoszlávok és a románok, messze meghaladták a hazai historikusokat, mivel „az elnyomók elnyomottak sematikus képletét föladva, a Kárpátmedence múltját nemzetiségpolitikai szempontból is újravizsgálják...” Ezzel szemben — ezt állítja az Alföld glosszája — nálunk „bűneink” feltárása volt divatban (a bűneink kifejezést a debreceni szerző tette idézőjelbe, nyilván, hogy elbizonytalanítsa a valóságos jelentést), holott — és újra idézek — „olyan próbálkozások, tendenciák voltak az uralkodók, amelyek a tényleges egyenjogúságot, a különféle kulturális és egyéb autonómiákat szorgalmazták és biztosították”. Ezt a tételt kellene tehát a magyar történettudománynak igazolnia. Nem hiszem, hogy az én feladatom lenne a magyar történettudomány védelme. Különben sem szükséges ez a védelem, ha e jegyzet „bizonyítékait” olvassuk, hiszen a szerző által említett példák — Pest és Buda szerb, illetve román kulturális vonatkozásai a múlt században — nem csupán jól ismertek, hanem bármely marxista feldolgozásban szerepelnek, például Arató Endre alapvető munkáiban, illetve az akadémiai tízkötetes történelemkönyv megfelelő fejezeteiben. Kár tehát a jugoszláv vagy a román példát említeni, hiszen annak a bizonyítását, miszerint a monarchia „tényleges egyenjogúságot” jelentett volna a nemzetiségek számára, még abban az esetben sem találná meg a szerző e művekben, ha azok történetesen feladták „az elnyomók-elnyomottak sematikus képletét”. Könnyű lenne ironizálni a tájékozatlanság és az alaptalan vádaskodás e furcsa és nem kevéssé ízléstelen keverékén, ha egyedi esetről lenne szó. Ha nem kellene lépten-nyomon érzékelni azt a különös és divatos társasjátékot, amelynek a lényege, hogy ki felejt könnyebben és gyorsabban. Mégpedig — egyesek szerint — úgy illik játszani, hogy a célszerűen szelektált tények elősorolása közben az emlékezés fontosságára figyelmeztetnek, meg elmondják, hogy mennyire fontos minden tény elősorolása, mérlegre tétele. Mert — úgymond — így kell a régi és sematikus ítéletek ellen hadakozni. A régi és sematikus ítéletek, a sommás megállapítások ellen valóban hadakozni kell. Kétséges, persze, hogy az igazán sematikus gondolkozási modelleket ezzel a fentebb jellemzett társasjátékkal leszünk-e képesek felülvizsgálni, vagy pedig még ósdibb és még sematikusabb megállapításokhoz hátrálunk vissza, miközben fennen hangoztatjuk, hogy micsoda szenzációs felfedezéseket tettünk ... Például évtizedek óta amolyan kocsmai igazságnak számított, ha valaki a hajdanvolt monarchiára nosztalgiával emlékezett, mivel azok voltak a régi szép idők. Ugye, útlevél nélkül lehetett Bécsbe utazni, háború sem volt, Ferenc József, élete alkonyára, igazán derék uralkodóvá lett, még Aradot is, a Bach-korszakot is el lehet felejteni neki, nem szólva arról, hogy akkor kezdett városiasodni Magyarország hatvanhárom vármegyéje. Igen, nem szólva arról, hogy ez a fejlődés — éppen a monarchia viszonyai miatt — mennyire elkésve következett be, még idilli képet is rajzolhatunk erről a soknemzetiségű népek börtönéről, amelyből kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk, s amelyben igenis az elnyomók és elnyomottak sokszor elismételt, egyeseknek talán sematikusan hangzó, ám — sajnos — százszázalékosan igaz képlete volt a jellemző. A történettudomány művelőinek az az erőfeszítése, hogy árnyalt képet rajzoljanak a monarchiáról, hogy megvilágítsák e konglomerátum kétségtelen előnyeit, hogy ne feledkezzenek meg a bomlás időszakának liberalizmusáról, hogy megvilágítsák a századforduló szellemi felvirágzásának okait — jogosult és nélkülözhetetlen. Ám ez nem cáfolata, hanem — bármennyire különösen hangzik — megerősítése a monarchiáról korábbról ismert képnek. Ady korszakos jelentősége, amelynek különben nem elhanyagolható része a monarchia bűneinek felismerése és kimondása (mellesleg: ő sem tudott a monarchia nemzetiségeinek „tényleges egyenjogúságáról”, viszont annál többet ennek az ellenkezőjéről) — semmi esetre sem a Habsburgok érdeme. Az is tetszetős fogás e társasjáték** ban, amikor fölemlegetjük a kortársak hálátlanságát, századunk igazságtalanságait. Sok igazságtalanság történt, aligha szükséges ezt részletezni, bűnök és mulasztások keverednek múltunkban és közelmúltunkban. Jó ezt tudatosítani, mert ha nem is reménykedhetünk — már csak az emberi természet gyarlósága okán — a tökéletes igazság honának hamari bekövetkeztében, mindenesetre nem árt mérsékelni és elkerülni az előre sejthető igazságtalanságokat. Hiszen tudjuk, hogy a régi latinok bármenynyire bölcsen fogalmazták meg az élet rövidségéről, illetve a művészet halhatatlanságáról szóló mondásukat — a helyes dolog az, ha az alkotó rövid életében kaphatja meg az elismerést. Feledékenynek azonban ilyenkor sem illik lenni. Dehogy szeretném, ha állandóan felhánytorgatnánk írók, jelentős személyiségek botlásait, tévedéseit. Esetleg azokat az igazságtalanságokat, amelyeket ők követtek el. A sebek feltépésére semmi szükség nincsen. Ám hosszas dolgozatokat fogalmazni, s ezekben csupán a kortársak mulasztásait elősorolni, és egyetlen szóval sem említeni a dolgozat alanyának tévedéseit — nos, ez mármár a rosszhiszeműség kategóriájába tartozik. Erre is van példám. Mostanában került csupán a kezembe az a könyv alakban ugyancsak megjelentetett baráti emlékezés, amely Szalatnai Rezső érdemeit méltatja. Jogosan és szépen, a barát megértésével és érthető megrendültségével. Nem e tanulmányméretű és alaposságú emlékezés értékítéleteit vitatom, hiszen ez végül vita tárgya lehetne, de semmi esetre sem egy nekrológ műfajában. Az viszont meghökkentő volt, hogy e tanulmány tudós szerzője hajszát emleget, igazságtalan üldöztetést Szalatnaival kapcsolatban, mégpedig a negyvenes évek első felében írott cikkeinek gyűjteménye kapcsán, amely a hetvenes évek elején jelent meg.Nos, ha emlékezünk, emlékezzünk pontosan. Szalatnait ezért a könyvéért akkor valóban bírálták. Élesen és határozottan, mivel e könyvben Szalatnai kiadta azt a cikkét is, amelyben a második bécsi döntés után a Kolozsvárra bevonuló kormányzót, Horthyt ünnepelte. Szalatnai akkori cikkeit a fasiszta szlovák állam fővárosának egyetlen magyar lapjába írta, és publicisztikáján átsüt máig antifasiszta meggyőződésének heve és erkölcse. Ez a cikke azonban tévedés volt. Még Tiso rettenetes árnyékában sem volt haladó tett Horthyt dicsérni. Amikor a kritika ezt szóvá tette — a kritikának volt igaza. Fölösleges tehát utólag — s főleg a tényeket nem említve — hajszáról beszélni. Még inkább figyelmet érdemel az iTi a társasjáték-változat,amelynek a győri Műhelyben lehettünk tanúi. Gazdag anyagra támaszkodva terjedelmes esszé tárgyalja a folyóirat hasábjain Cs. Szabó László munkásságát. Bőséges és többségében sajnos jogos szemrehányásokat címezvén azoknak, akik sok tévedéssel tárgyalták eddig a Londonban élő író munkásságát Örülök annak, hogy Cs. Szabó végre megtalálta az utat hazájába, könyve van megjelenéseiben, érdekes eszszéit közölte a Kortárs és a Nagyvilág, illetve a legutóbb az Új Tükörben olvashattuk írásait. Ugyancsak örvendetes, hogy elkezdték Cs. Szabó életművének feldolgozását, hiszen a magyar irodalom történetében fontos hely illeti meg őt. Azonban az irodalomtörténetírás nem azonos a szentképfestéssel. Cs. Szabó László jelentőségének méltatása sem szenvedne csorbát, ha a Műhely szerzője nem hallgatna el, nem felejtene el bizonyos tényeket. A hazai címekre küldött bibliai átokkal vetélkedő szemrehányások is hitelesebben hangzanának, ha némi kritikai tartása lenne a dolgozatírónak. Mert hallgatása ellenére sem hihetem, hogy helyeselné Cs. Szabónak azt az 1938-as esszéjét (Őszi nappalok a címe), amelyben a müncheni döntés után Csehszlovákiát megszálló hitlerista hadsereget Goethe utódaiként aposztrofálja. Mint ahogyan méltatlan gesztus hallgatással siklant el Cs. Szabó olyan tűrhetetlen megállapításai mellett, amelyekben Magyarországon dolgozó írótársait egyenesen hazaárulással vádolja. A Műhely szerzője akkor cselekedett volna helyesen és méltányosan, ha Cs. Szabó érdemei iránti tisztelet mellett visszautasítja az ilyen tételeket. * Mentségül szokták emlegetni e társasjáték kedvelői, hogy másutt, más országokban szintén felejtenek. Való igaz, több helyütt is és lényeges ügyekről feledkeznek meg. Mások feledékenységére viszont a lehető legrosszabb válasz, ha magunk gyakoroljuk a felejtést. Nem önostorozás, nem beteges öncsonkítás, ha múltunkról szólva — a teljes igazság kimondására törekszünk. A felejtősdi mögött végső soron az a bizalmatlanság húzódik meg, amely képtelen feltételezni, hogy felnőtt nemzettel felnőtt módra kell beszélni. A retusálások, az elhallgatások csupán ideig-óráig hathatnak. A sminkelt értékekről nagyon gyorsan lemállik a máz, és a kiábrándulás indulata esetleg az értéket veszélyezteti. Megbecsülésünk sohasem csökken, ha kritikai állásfoglalásunkról sem hallgatunk. Hagyjuk hát abba ezt a felejtősditársasjátékot. Rossz játék — és veszélyes. E. Fehér Pál 15 A dokumentumok magukért beszélnek Beszélgetés Tarr Lászlóval — Abból a nagyon kevés adatból, amit erre a beszélgetésre készülvén sikerült önről megtudnom, igen hézagos, ám kalandokat sejtető életpálya áll össze. Az első mindjárt: 1948-ban Tarr Lászlót a svájci hatóságok Zürichben letartóztatják, s tiltott hírszerzés vádjával hat hónapra elítélik. Ezután több évtizedes szünet következik, mígnem 1968-tól kezdve gyors egymásutánban három vaskos kötet kerül ki tolla alól: A kocsi története, A délibábok országa, Az ezredév. A budapestitelefonkönyvben mindössze ez áll: dr. Tarr László újságíró. Arra kérem, segítsen összerakni e mozaikokat egy rövid életrajzzá ... — Szívesen, bár mindjárt az elején megmondhatom, hogy pályám nem annyira kalandos, mint inkább mozgalmas volt, akárcsak a kor, amelyben élünk. Tehát: 1907-ben születtem Monoron, ahol akkor apám polgári iskolai tanár volt. Kecskeméten érettségiztem 1925-ben, majd elmentem mezei jogásznak. Ez volt az egyetlen tanulmányi forma, amelynél a hallgató csak vizsgázni volt köteles, az egyetemre bejárnia, előadásokat hallgatnia nem kellett. Közben ugyanis 18 évesen a Pestvidéki Hírek című monori hetilapnál kezdtem újságíróskodni. Akkor még nem sejtettem, milyen hosszú ideig maradok majd ezen a pályán, mert inkább tudományos ambíciók fűtöttek. Ezért a jogi diploma megszerzése után a Magyar Nemzeti Múzeumhoz szegődtem el önkéntes gyakornoknak, ami persze nem járt fizetséggel. Ha lett volna mögöttem némi anyagi fedezet, családi támogatás, bizonyára meg is maradok ott, ám a megélhetésre is gondolnom kellett. Így azután hat hónap múlva egyik múzeumi jóakaróm, Hillebrand Jenő ősrégész ajánlására felvettek a Magyar Távirati Irodába. Ennek munkatársa voltam 1931-től 23 éven át, közben egy ideig svájci tudósítóként is dolgoztam. 1952. szeptember 1-én, átszervezés miatt, az MTI felmondott nekem. Három keserves év következett, szinte kenyéren és vízen éltem a családommal együtt. 1955- ben kerültem az akkor alapított Corvina Kiadóba, főszerkesztőnek, onnan is mentem nyugdíjba, immár tíz éve. Azóta könyveket, cikkeket írok, csaknem többet dolgozom, mint aktív koromban. Nos, röviden ennyi az eddigi pálya. — Térjünk egy kicsit vissza Svájcra. Miért és milyen körülmények között tartóztatták le? — Engem 1942-ben küldött ki az MTI Zürichbe tudósítónak. Ez akkoriban — ne feledjük, javában folyik a világháború — kényes megbízatás volt. Elutazásom előtt a külügyminisztérium politikai osztályának egyik tisztviselőjétől, Szegedi- Maszák Aladártól kaptam néhány instrukciót arra vonatkozóan, hogy újságírói munkám mellett a magam szerény lehetőségei révén mit tehetnék Magyarország — úgymond — háborúból való becsületes kilépése érdekében. Feladatom részben informálás, részben információk szerzése volt. Sikerült is kapcsolatba kerülnöm különböző angol és amerikai követségi emberekkel. Hamarosan világossá vált azonban, hogy Magyarország csak a Szovjetunióhoz fordulhat a kiugrási tárgyalások céljából. Ezt teljesen egyértelműen értésre adták. Erre viszont Svájc nem volt igazán alkalmas, mert ott nem működött semmiféle szovjet diplomáciai képviselet. Zürichben azután — belső meggyőződésből és gyakorlati okokból is — kapcsolatba kerültem a Magyar Függetlenségi Front svájci csoportjával, amelyet dr. Szőnyi Tibor, az ötvenes évek koncepciós pereiben bíróság elé állított és kommunista vezető szervezett meg. E csoportban, a kommunista magon kívül a koalíció sok árnyalata képviselve volt. Lehetőségeink nyilván szerények voltak, de a maga posztján mindenki igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, és nem is mindig eredménytelenül. Például a vöröskeresztes vonalon, a mentesítések ügyében és így tovább. Ennek részletes elmondása külön regényt töltene meg ... De a kérdésre térve: a felszabadulás után, rövid hazai pihenő köz-, beiktatásával, még 1945-ben újra visszatértem tudósítói állomáshelyemre, s dolgoztam tovább. Ami későbbi letartóztatásomat és elítéltetésemet illeti, azt két oknak tudom be. Egyrészt annak, hogy Svájcot sem kerülte el az akkori idők újsütetű szocializmusellenes, szovjetellenes, hidegháborús hisztériája. Másrészt annak, hogy ma már megmosolyogni való, szinte hihetetlennek tetsző tévedések és félreértések folytán a svájci rendőrség a Komintern titkos ügynökét sejtette bennem. Mondanom sem kell, hogy teljesen alaptalanul. Mint ahogy tudósítói munkám sem lépte túl semmilyen tekintetben azokat a törvényes határokat, amelyek bármely sajtótudósító munkáját megszabják. Mindenesetre, a svájci hatóságok nyilván példát akartak statuálni, s ennek estem áldozatául... — Ugorjunk most egy nagyot az időben, ön hatvanéves is elmúlt, amire első könyve megjelent. Mi volt az oka ennek, miért csak ilyen későn érlelődött meg a könyvírás gondolata? — Azt nem mondanám, hogy a gondolat későn érlelődött meg bennem, mert már legalább harminc éve szerettem volna ugyanezeket a könyveket megírni. De én olyan alkat vagyok, hogy a mindenkori hivatalos munkám teljes egészében lefoglalt. És a munkáim mindig rengeteg olvasással, önképzéssel jártak. Mint MTI-munkatársnak több nyelvet kellett ismernem. Svájcból például telefonon lehetett tudósítani, és csak a négy, úgynevezett országos nyelv — a német, az olasz, a francia vagy a rétoromán — egyikén, ellenkező esetben a központ beleszólt a vonalba ... Az is természetes volt, hogy az újságíró tudjon gyors- és gépírni, meg naprakészen tudja, hogy — mondjuk — ki éppen az új perui miniszterelnök. Mindez pedig nem ment állandó olvasás, tanulás, gyakorlás nélkül. A Corvinánál is olyan feladatot kaptam, amihez újra csak tanulnom kellett, hogy megálljam a helyem. Ekkor mélyedtem el a művészettörténetben . . . így azután, ha írtam is, természetesen rövidebb cikkeket, nagyobb lélegzetű munkára egyszerűen nem futotta az időmből. — Azután mégis megszületnek a könyvek. Közös vonásuk, hogy temérdek új információt, adalékot, érdekességet tartalmaznak. Egyet említek csak példaként a sok közül: a millennium évét eredetileg 1895-ben határozta meg a magyar törvényhozás, majd később, amikor világossá vált, életéről, újságírásról, könyveiről hogy az országos kiállítás nem készül el erre az időpontra, egy évvel megtoldották a honfoglalás dátumát. ■ ■ Egyféle dokumentumgyűjteményekről van tehát szó, amelyek azonban nélkülözik a hasonló könyvek gyakori unalmasságát, szürkeségét. Olvasmányosak. A kocsi története, jobb szó híján, amolyan „kozmopolita” munka, a másik kettő kimondottan magyar témájú. Tárgyuk a kiegyezés időszakától az ezredfordulóig terjedő hazai történelem. Miért éppen ezeket a témákat választotta, mi volt az író célja? — Nehéz erre úgy válaszolni, hogy ne tűnjék fel szerénytelennek. Nekem egész életemben az volt az alapelvem, hogy úgy dolgozzak, hogy az hasznos legyen, hogy az emberek abból tanuljanak. Amit írtam, abba is belejátszik ez a szándék: valamire nevelni, megtanítani másokat. Esetleg a magyarokat nagyobb önismeretre, a külföldieket pedig arra, hogy jobban megismerjenek minket. Ami a kocsikönyvet illeti: eredetileg azt akartam megírni, hogy van egy vitathatatlanul magyar találmány, egy bizonyos fajta könnyű típusa ennek az ősi közlekedési eszköznek, amelynek a nevét több nyelv — például a német, az angol, a francia — is átvette. De úgy véltem, hogy egy általános kocsitörténeti műbe beágyazva — ott persze alaposan — nagyobb hatása lesz, mintha csak azt bizonygatnám, hogy a kocsi pedig magyar eredetű. A másik két könyv megírásakor az munkált bennem, és ezt külföldi tapasztalataim csak erősítették, mennyire fontos, hogy egy nép ismerje, s jól ismerje történelmét. Mi ebben sajnos nem állunk jól. Ha egy nép ismeri történelmét, jól tud dönteni nagy kérdésekben, mert le tudja vonni a következtetéseket a múltból. Magyarországon az emberek az általam vizsgált korban nem ismerik sajáttörténelmüket, ennélfogva nem tudják értelmezni sem, nem tudják levonni belőle a tanulságokat sem. Konkrétan szólva: régóta izgatott, hogy milyen nemzeti hibák következtében jutott el az ország oda, hogy az első világháború után olyan súlyosan büntették a békekötéskor. És azt gondolom, hogy aki a könyveimben előadott dokumentumokat átnézi, kénytelen rájönni arra, hogy az okok a „tejjelmézzel folyó Kánaán” délibábos felszíne alatt ott lappangtak: a nagyon rossz nemzetiségi politikában, az önimádatban, a saját magunk túlbecsülésében, a szociális kérdés semmibevételében és így tovább. — Milyen módszerrel gyűjtötte össze az anyagot? — Átolvastam és kijegyzeteltem a korabelisajtót. Kiindulási bázisul a Pesti Napló című napilap szolgált, amelyet olvasva egy idő után úgy éreztem, hogy benne vagyok az események sodrában. Innen léptem azután tovább egyéb forrásokhoz, ha szükséges volt. — Vajon ha valaki száz év múlva a mai sajtóból kívánna hasonló kötetet összeállítani korunkról, könynyebb vagy nehezebb dolga lenne? — Azt hiszem, nehezebb. Az én alapanyagom a maga nemében világosabb, érthetőbb; a mai kor búvárlójának majdan meg kell ismerkednie sok kód megfejtésével is. A kódolás nem volt divat az általam vizsgált időszakban ... — Említette, milyen elfoglalt mostanában is. Befejezésül azt szeretném megkérdezni, min dolgozik jelenleg? — Két nagyobb megbízásom is van. Felkértek az MTI történetének megírására, amely tavaly volt százesztendős. Egy másik munkámat az idén adom le a Helikonnak. Ideiglenes címe: A régi Váci utca regényes krónikája. Tripolszky László Hidas Antal, Rónai Mihály András: NEM HARAGSZOM RÍMEK A hajtűkért — amelyek összevissza hevernek a szobánkban, és sohasincsenek, amikor szükséges, mert „helyükre”, maguktól este nem vonulnak, — most már nem haragszom. Gyöngéden megsimogatom az asztalfiókban, ahol Móricz Úri murijának orosz kézirata van, és elveszem az oldalak közül, mert most már nem haragszom rájuk. Ugyanis a gazdájuk több mint egy hónapja elutazott, és már annyira hiányzik, hogy szinte fázom. ÉRZEM milyen ravasz a tavasz, pillantásokat de én sunyin villant rám nézem ... Látod, hogy rövidül az út, isten irgalmát kérem rátok ama házig, hozzánk, hazáig. Csupán a konyhaasztalom rövidítik az elmaradt hűséges hozzám vénen is, köszönések, a kézfogások. Rövidülnek a versek is, Áldd meg istenem őt vacogva motyogom nekik: rogyásig! Magyarul szólok, mégsem értenek, akikért szólok, szívig sértenek, keserűségek megkísértenek, hogy bármit írtam, sosem érte meg. Az útvesztőből — higgye — kitalál nélkülem is, ki nagyot kiabál. De melyből falra borsót hajigál, kezemben lassan kiürül a tál. Simon Lajos: RÖVIDÜLNEK...