Népszabadság, 1982. augusztus (40. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-14 / 190. szám

1982. augusztus Túszomba! NÉPSZABADSAG FELEJTŐSDI? Gulyás szemrehányásokat olvasha­­tunk a magyar történettudomány címére a debreceni Alföld augusztusi számában. Az érem másik oldala cí­mű jegyzet szerzője Magyarország nemzetiségpolitika-történetének meg­írását hiányolja, fölemlítve, hogy a szomszédos országok tudósai, így a jugoszlávok és a románok, messze meghaladták a hazai historikusokat, mivel „az elnyomók­ elnyomottak se­matikus képletét föladva, a Kárpát­medence múltját nemzetiségpolitikai szempontból is újravizsgálják...” Ezzel szemben — ezt állítja az Al­föld glosszája — nálunk „bűneink” feltárása volt divatban (a bűneink kifejezést a debreceni szerző tette idézőjelbe, nyilván, hogy elbizonyta­­lanítsa a valóságos jelentést), hol­ott — és újra idézek — „olyan próbálkozások, tendenciák voltak az uralkodók, amelyek a tényleges egyen­jogúságot, a különféle kulturális és egyéb autonómiákat szorgalmazták és biztosították”. Ezt a tételt kellene tehát a magyar történettudomány­nak igazolnia. Nem hiszem, hogy az én feladatom lenne a magyar történettudomány védelme. Különben sem szükséges ez a védelem, ha e jegyzet „bizonyíté­kait” olvassuk, hiszen a szerző által említett példák — Pest és Buda szerb, illetve román kulturális vonatkozásai a múlt században — nem csupán jól ismertek, hanem bármely marxista feldolgozásban szerepelnek, például Arató Endre alapvető munkáiban, il­letve az akadémiai tízkötetes törté­nelemkönyv megfelelő fejezeteiben. Kár tehát a jugoszláv vagy a román példát említeni, hiszen annak a bi­zonyítását, miszerint a monarchia „tényleges egyenjogúságot” jelentett volna a nemzetiségek számára, még abban az esetben sem találná meg a szerző e művekben, ha azok történe­tesen feladták „az elnyomók-elnyo­mottak sematikus képletét”. Könnyű lenne ironizálni a tájéko­zatlanság és az alaptalan vádaskodás e furcsa és nem kevéssé ízléstelen keverékén, ha egyedi esetről lenne szó. Ha nem kellene lépten-nyomon érzékelni azt a különös és divatos társasjátékot, amelynek a lényege, hogy ki felejt könnyebben és gyor­sabban. Mégpedig — egyesek szerint — úgy illik játszani, hogy a célsze­rűen szelektált tények elősorolása közben az emlékezés fontosságára fi­gyelmeztetnek, meg elmondják, hogy mennyire fontos minden tény előso­rolása, mérlegre tétele. Mert — úgy­mond — így kell a régi és sematikus ítéletek ellen hadakozni. A régi és sematikus ítéletek, a som­más megállapítások ellen valóban ha­dakozni kell. Kétséges, persze, hogy az igazán sematikus gondolkozási modelleket ezzel a fentebb jellemzett társasjátékkal leszünk-e képesek fe­lülvizsgálni, vagy pedig még ósdibb és még sematikusabb megállapítások­hoz hátrálunk vissza, miközben fen­nen hangoztatjuk, hogy micsoda szen­zációs felfedezéseket tettünk ... Például évtizedek óta amolyan kocs­mai igazságnak számított, ha valaki a hajdanvolt monarchiára nosztal­giával emlékezett, mivel azok voltak a régi szép idők. Ugye, útlevél nélkül lehetett Bécsbe utazni, háború sem volt, Ferenc József, élete alkonyára, igazán derék uralkodóvá lett, még Aradot is, a Bach-korszakot is el le­het felejteni neki, nem szólva arról, hogy akkor kezdett városiasodni Ma­gyarország hatvanhárom vármegyéje. Igen, nem szólva arról, hogy ez a fej­lődés — éppen a monarchia viszonyai miatt — mennyire elkésve követke­zett be, még idilli képet is rajzolha­tunk erről a soknemzetiségű népek börtönéről, amelyből kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk, s amelyben igenis az elnyomók és el­nyomottak sokszor elismételt, egye­seknek talán sematikusan hangzó, ám — sajnos — százszázalékosan igaz képlete volt a jellemző. A történettudomány művelőinek az az erőfeszítése, hogy árnyalt képet rajzoljanak a monarchiáról, hogy megvilágítsák e konglomerátum két­ségtelen előnyeit, hogy ne feledkez­zenek meg a bomlás időszakának li­beralizmusáról, hogy megvilágítsák a századforduló szellemi felvirágzásá­nak okait — jogosult és nélkülözhe­tetlen. Ám ez nem cáfolata, hanem — bármennyire különösen hangzik — megerősítése a monarchiáról korább­ról ismert képnek. Ady korszakos je­lentősége, amelynek különben nem elhanyagolható része a monarchia bűneinek felismerése és kimondása (mellesleg: ő sem tudott a monarchia nemzetiségeinek „tényleges egyenjo­gúságáról”, viszont annál többet en­nek az ellenkezőjéről) — semmi eset­re sem a Habsburgok érdeme. Az is tetszetős fogás e társasjáték­** ban, amikor fölemlegetjük a kortársak hálátlanságát, századunk igazságtalanságait. Sok igazságtalan­ság történt, aligha szükséges ezt rész­letezni, bűnök és mulasztások keve­rednek múltunkban és közelmúltunk­ban. Jó ezt tudatosítani, mert ha nem is reménykedhetünk — már csak az emberi természet gyarlósága okán — a tökéletes igazság honának hamari bekövetkeztében, mindenesetre nem árt mérsékelni és elkerülni az előre sejthető igazságtalanságokat. Hiszen tudjuk, hogy a régi latinok bármeny­nyire bölcsen fogalmazták meg az élet rövidségéről, illetve a művészet halhatatlanságáról szóló mondásukat — a helyes dolog az, ha az alkotó rö­vid életében kaphatja meg az elisme­rést. Feledékenynek azonban ilyenkor sem illik lenni. Dehogy szeretném, ha állandóan felhánytorgatnánk írók, je­lentős személyiségek botlásait, téve­déseit. Esetleg azokat az igazságta­lanságokat, amelyeket ők követtek el. A sebek feltépésére semmi szükség nincsen. Ám hosszas dolgozatokat fo­galmazni, s ezekben csupán a kortár­sak mulasztásait elősorolni, és egyet­len szóval sem említeni a dolgozat alanyának tévedéseit — nos, ez már­­már a rosszhiszeműség kategóriájába tartozik. Erre is van példám. Mostanában került csupán a kezembe az a könyv alakban ugyancsak megjelentetett baráti emlékezés, amely Szalatnai Rezső érdemeit méltatja. Jogosan és szépen, a barát megértésével és ért­hető megrendültségével. Nem e ta­nulmányméretű és alaposságú emlé­kezés értékítéleteit vitatom, hiszen ez végül vita tárgya lehetne, de semmi esetre sem egy nekrológ műfajában. Az viszont meghökkentő volt, hogy e tanulmány tudós szerzője hajszát em­leget, igazságtalan üldöztetést Szalat­­naival kapcsolatban, mégpedig a negyvenes évek első felében írott cik­keinek gyűjteménye kapcsán, amely a hetvenes évek elején jelent meg.Nos, ha emlékezünk, emlékezzünk ponto­san. Szalatnait ezért a könyvéért ak­kor valóban bírálták. Élesen és hatá­rozottan, mivel e könyvben Szalatnai kiadta azt a cikkét is, amelyben a második bécsi döntés után a Kolozs­várra bevonuló kormányzót, Horthyt ünnepelte. Szalatnai akkori cikkeit a fasiszta szlovák állam fővárosának egyetlen magyar lapjába írta, és pub­licisztikáján átsüt máig antifasiszta meggyőződésének heve és erkölcse. Ez a cikke azonban tévedés volt. Még Tiso rettenetes árnyékában sem volt haladó tett Horthyt dicsérni. Amikor a kritika ezt szóvá tette — a kritiká­nak volt igaza. Fölösleges tehát utó­lag — s főleg a tényeket nem említve — hajszáról beszélni. Még inkább figyelmet érdemel az iTi a társasjáték-változat,amelynek a győri Műhelyben lehettünk tanúi. Gazdag anyagra támaszkodva terje­delmes esszé tárgyalja a folyóirat ha­sábjain Cs. Szabó László munkásságát. Bőséges és többségében sajnos jogos szemrehányásokat címezvén azoknak, akik sok tévedéssel tárgyalták eddig a Londonban élő író munkásságát Örülök annak, hogy Cs. Szabó végre megtalálta az utat hazájába, könyve van megjelenéseiben, érdekes esz­­széit közölte a Kortárs és a Nagyvi­lág, illetve a legutóbb az Új Tükör­ben olvashattuk írásait. Ugyancsak örvendetes, hogy elkezdték Cs. Szabó életművének feldolgozását, hiszen a magyar irodalom történetében fontos hely illeti meg őt. Azonban az iroda­lomtörténetírás nem azonos a szent­­képfestéssel. Cs. Szabó László jelen­tőségének méltatása sem szenvedne csorbát, ha a Műhely szerzője nem hallgatna el, nem felejtene el bizo­nyos tényeket. A hazai címekre küldött bibliai átokkal vetélkedő szemrehányások is hitelesebben hangzanának, ha némi kritikai tartása lenne a dolgozatíró­nak. Mert hallgatása ellenére sem hi­­hetem, hogy helyeselné Cs. Szabónak azt az 1938-as esszéjét (Őszi nappalok a címe), amelyben a müncheni döntés után Csehszlovákiát megszálló hitle­rista hadsereget Goethe utódaiként aposztrofálja. Mint ahogyan méltat­lan gesztus hallgatással siklant el Cs. Szabó olyan tűrhetetlen megállapí­tásai mellett, amelyekben Magyar­­országon dolgozó írótársait egyene­sen hazaárulással vádolja. A Műhely szerzője akkor cselekedett volna he­lyesen és méltányosan, ha Cs. Szabó érdemei iránti tisztelet mellett­­ visszautasítja az ilyen tételeket. * Mentségül szokták emlegetni e tár­sasjáték kedvelői, hogy másutt, más országokban szintén felejtenek. Való igaz, több helyütt is és lényeges ügyekről feledkeznek meg. Mások feledékenységére viszont a lehető leg­rosszabb válasz, ha magunk gyako­roljuk a felejtést. Nem önostorozás, nem beteges öncsonkítás, ha múl­tunkról szólva — a teljes igazság ki­mondására törekszünk. A felejtősdi mögött végső soron az a bizalmat­lanság húzódik meg, amely képtelen feltételezni, hogy felnőtt nemzettel felnőtt módra kell beszélni. A retu­­sálások, az elhallgatások csupán ideig-óráig hathatnak. A sminkelt értékekről nagyon gyorsan lemállik a máz, és a kiábrándulás indulata esetleg az értéket veszélyezteti. Meg­becsülésünk sohasem csökken, ha kritikai állásfoglalásunkról sem hall­gatunk. Hagyjuk hát abba ezt a felejtősdi­­társasjátékot. Rossz játék — és ve­szélyes. E. Fehér Pál 15 A dokumentumok magukért beszélnek Beszélgetés Tarr Lászlóval — Abból a nagyon kevés adatból, amit erre a beszélgetésre készülvén sikerült önről megtudnom, igen hé­zagos, ám kalandokat sejtető élet­pálya áll össze. Az első mindjárt: 1948-ban Tarr Lászlót a svájci ható­ságok Zürichben letartóztatják, s tiltott hírszerzés vádjával hat hó­napra elítélik. Ezután több évtizedes szünet következik, mígnem 1968-tól kezdve gyors egymásutánban három vaskos kötet kerül ki tolla alól: A kocsi története, A délibábok orszá­ga, Az ezredév. A budapesti­­tele­fonkönyvben mindössze ez áll: dr. Tarr László újságíró. Arra kérem, segítsen összerakni e mozaikokat egy rövid életrajzzá ... — Szívesen, bár mindjárt az ele­jén megmondhatom, hogy pályám nem annyira kalandos, mint inkább mozgalmas volt, akárcsak a kor, amelyben élünk. Tehát: 1907-ben születtem Mono­­ron, ahol akkor apám polgári iskolai tanár volt. Kecskeméten érettségiztem 1925-ben, majd elmentem mezei jo­gásznak. Ez volt az egyetlen tanul­mányi forma, amelynél a hallgató csak vizsgázni volt köteles, az egye­temre bejárnia, előadásokat hallgat­nia nem kellett. Közben ugyanis 18 évesen a Pestvidéki Hírek című monori hetilapnál kezdtem újság­­íróskodni. Akkor még nem sejtettem, milyen hosszú ideig maradok majd ezen a pályán, mert inkább tudo­mányos ambíciók fűtöttek. Ezért a jogi diploma megszerzése után a Magyar Nemzeti Múzeumhoz sze­gődtem el önkéntes gyakornoknak, ami persze nem járt fizetséggel. Ha lett volna mögöttem némi anyagi fedezet, családi támogatás, bizonyá­ra meg is maradok ott, ám a meg­élhetésre is gondolnom kellett. Így azután hat hónap múlva egyik mú­zeumi jóakaróm, Hillebrand Jenő ősrégész ajánlására felvettek a Ma­gyar Távirati Irodába. Ennek mun­katársa voltam 1931-től 23 éven át, közben egy ideig svájci tudósítóként is dolgoztam. 1952. szeptember 1-én, átszervezés miatt, az MTI felmon­dott nekem. Három keserves év kö­vetkezett, szinte kenyéren és vízen éltem a családommal együtt. 1955- ben kerültem az akkor alapított Cor­vina Kiadóba, főszerkesztőnek, on­nan is mentem nyugdíjba, immár tíz éve. Azóta könyveket, cikkeket írok, csaknem többet dolgozom, mint aktív koromban. Nos, röviden ennyi az eddigi pálya. — Térjünk egy kicsit vissza Svájc­ra. Miért és milyen körülmények között tartóztatták le? — Engem 1942-ben küldött ki az MTI Zürichbe tudósítónak. Ez ak­koriban — ne feledjük, javában fo­lyik a világháború — kényes meg­bízatás volt. Elutazásom előtt a kül­ügyminisztérium politikai osztályá­nak egyik tisztviselőjétől, Szegedi- Maszák Aladártól kaptam néhány instrukciót arra vonatkozóan, hogy újságírói munkám mellett a magam szerény lehetőségei révén mit tehet­nék Magyarország — úgymond — háborúból való becsületes kilépése érdekében. Feladatom részben in­formálás, részben információk szer­zése volt. Sikerült is kapcsolatba kerülnöm különböző angol és ame­rikai követségi emberekkel. Hama­rosan világossá vált azonban, hogy Magyarország csak a Szovjetunió­hoz fordulhat a kiugrási tárgyalások céljából. Ezt teljesen egyértelműen értésre adták. Erre viszont Svájc nem volt igazán alkalmas, mert ott nem működött semmiféle szovjet diplomáciai képviselet. Zürichben azután — belső meggyőződésből és gyakorlati okokból is — kapcsolatba kerültem a Magyar Függetlenségi Front svájci csoportjával, amelyet dr. Szőnyi Tibor, az ötvenes évek koncepciós pereiben bíróság elé állí­tott és kommunista vezető szervezett meg. E csoportban, a kommunista magon kívül a koalíció sok árnya­lata képviselve volt. Lehetőségeink nyilván szerények voltak, de a ma­ga posztján mindenki igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, és nem is mindig eredménytelenül. Pél­dául a vöröskeresztes vonalon, a mentesítések ügyében és így tovább. Ennek részletes elmondása külön re­gényt töltene meg ... De a kérdésre térve: a felszaba­dulás után, rövid hazai pihenő köz-, beiktatásával, még 1945-ben újra visszatértem tudósítói állomáshe­lyemre, s dolgoztam tovább. Ami későbbi letartóztatásomat és elítél­­tetésemet illeti, azt két oknak tudom be. Egyrészt annak, hogy Svájcot sem kerülte el az akkori idők új­sütetű szocializmusellenes, szovjet­ellenes, hidegháborús hisztériája. Másrészt annak, hogy ma már meg­­mosolyogni való, szinte hihetetlen­nek tetsző tévedések és félreértések folytán a svájci rendőrség a Komin­­tern titkos ügynökét sejtette ben­nem. Mondanom sem kell, hogy tel­jesen alaptalanul. Mint ahogy tudó­sítói munkám sem lépte túl semmi­lyen tekintetben azokat a törvényes határokat, amelyek bármely sajtó­tudósító munkáját megszabják. Min­denesetre, a svájci hatóságok nyil­ván példát akartak statuálni, s en­nek estem áldozatául... — Ugorjunk most egy nagyot az időben, ön hatvanéves is elmúlt, amire első könyve megjelent. Mi volt az oka ennek, miért csak ilyen későn érlelődött meg a könyvírás gondolata? — Azt nem mondanám, hogy a gondolat későn érlelődött meg ben­nem, mert már legalább harminc éve szerettem volna ugyanezeket a könyveket megírni. De én olyan al­kat vagyok, hogy a mindenkori hi­vatalos munkám teljes egészében lefoglalt. És a munkáim mindig ren­geteg olvasással, önképzéssel jártak. Mint MTI-munkatársnak több nyel­vet kellett ismernem. Svájcból pél­dául telefonon lehetett tudósítani, és csak a négy, úgynevezett országos nyelv — a német, az olasz, a fran­cia vagy a rétoromán — egyikén, el­lenkező esetben a központ beleszólt a vonalba ... Az is természetes volt, hogy az újságíró tudjon gyors- és gépírni, meg naprakészen tudja, hogy — mondjuk — ki éppen az új perui miniszterelnök. Mindez pedig nem ment állandó olvasás, tanulás, gya­korlás nélkül. A Corvinánál is olyan feladatot kaptam, amihez újra csak tanulnom kellett, hogy megálljam­ a helyem. Ekkor mélyedtem el a mű­vészettörténetben . . . így azután, ha írtam is, természetesen rövidebb cik­keket, nagyobb lélegzetű munkára egyszerűen nem futotta az időmből. — Azután mégis megszületnek a könyvek. Közös vonásuk, hogy te­mérdek új információt, adalékot, ér­dekességet tartalmaznak. Egyet emlí­tek csak példaként a sok közül: a mil­lennium évét eredetileg 1895-ben ha­tározta meg a magyar törvényhozás, majd később, amikor világossá vált, életéről, újságírásról, könyveiről hogy az országos kiállítás nem készül el erre az időpontra, egy évvel meg­toldották a honfoglalás dátumát. ■ ■ Egyféle dokumentumgyűjteményekről van tehát szó, amelyek azonban nél­külözik a hasonló könyvek gyakori unalmasságát, szürkeségét. Olvasmá­nyosak. A kocsi története, jobb szó híján, amolyan „kozmopolita” mun­ka, a másik kettő kimondottan ma­gyar témájú. Tárgyuk a kiegyezés időszakától az ezredfordulóig terje­dő hazai történelem. Miért éppen ezeket a témákat választotta, mi volt az író célja? — Nehéz erre úgy válaszolni, hogy ne tűnjék fel szerénytelennek. Ne­kem egész életemben az volt az alapelvem, hogy úgy dolgozzak, hogy az hasznos legyen, hogy az emberek abból tanuljanak. Amit írtam, abba is belejátszik ez a szándék: valami­re nevelni, megtanítani másokat. Esetleg a magyarokat nagyobb ön­ismeretre, a külföldieket pedig arra, hogy jobban megismerjenek minket. Ami a kocsikönyvet illeti: erede­tileg azt akartam megírni, hogy van egy vitathatatlanul magyar talál­mány, egy bizonyos fajta könnyű típusa ennek az ősi közlekedési esz­köznek, amelynek a nevét több nyelv — például a német, az angol, a francia — is átvette. De úgy véltem, hogy egy általános kocsitörténeti műbe beágyazva — ott persze ala­posan — nagyobb hatása lesz, mint­ha csak azt bizonygatnám, hogy a kocsi pedig magyar eredetű. A másik két könyv megírásakor az munkált bennem, és ezt külföldi tapasztalataim csak erősítették, mennyire fontos, hogy egy nép ismerje, s jól ismerje történelmét. Mi ebben sajnos nem állunk jól. Ha egy nép ismeri történelmét, jól tud dönteni nagy kérdésekben, mert le tudja vonni a következtetéseket a múltból. Magyarországon az em­berek az általam vizsgált korban nem ismerik saját­­történelmüket, ennélfogva nem tudják értelmezni sem, nem tudják levonni belőle a tanulságokat sem. Konkrétan szólva: régóta izgatott, hogy milyen nemze­ti hibák következtében jutott el az ország oda, hogy az első világháború után olyan súlyosan büntették a bé­kekötéskor. És azt gondolom, hogy aki a könyveimben előadott doku­mentumokat átnézi, kénytelen rá­jönni arra, hogy az okok a „tejjel­­mézzel folyó Kánaán” délibábos fel­színe alatt ott lappangtak: a nagyon rossz nemzetiségi politikában, az ön­imádatban, a saját magunk túlbe­csülésében, a szociális kérdés sem­mibevételében és így tovább. — Milyen módszerrel gyűjtötte össze az anyagot? — Átolvastam és kijegyzeteltem a korabeli­­sajtót. Kiindulási bázisul a Pesti Napló című napilap szolgált, amelyet olvasva egy idő után úgy éreztem, hogy benne vagyok az ese­mények sodrában. Innen léptem az­után tovább egyéb forrásokhoz, ha szükséges volt. — Vajon ha valaki száz év múl­va a mai sajtóból kívánna hasonló kötetet összeállítani korunkról, köny­­nyebb vagy nehezebb dolga lenne? — Azt hiszem, nehezebb. Az én alapanyagom a maga nemében vilá­gosabb, érthetőbb; a mai kor búvár­lójának majdan meg kell ismerked­nie sok kód megfejtésével is. A kódo­lás nem volt divat az általam vizs­gált időszakban ... — Említette, milyen elfoglalt mos­tanában is. Befejezésül azt szeret­ném megkérdezni, min dolgozik je­lenleg? — Két nagyobb megbízásom is van. Felkértek az MTI történetének megírására, amely tavaly volt száz­­esztendős. Egy másik munkámat az idén adom le a Helikonnak. Ideig­lenes címe: A régi Váci utca regé­nyes krónikája. Tripolszky László Hidas Antal, Rónai Mihály András: NEM HARAGSZOM RÍMEK A hajtűkért — amelyek összevissza hevernek a szobánkban, és sohasincsenek, amikor szükséges, mert „helyükre”, maguktól este nem vonulnak, — most már nem haragszom. Gyöngéden megsimogatom az asztalfiókban, ahol Móricz Úri murijának orosz kézirata van, és elveszem az oldalak közül, mert most már nem haragszom rájuk. Ugyanis a gazdájuk több mint egy hónapja elutazott, és már annyira hiányzik, hogy szinte fázom. ÉRZEM milyen ravasz a tavasz, pillantásokat de én sunyin villant rám nézem ... Látod, hogy rövidül az út, isten irgalmát kérem rátok­ ama házig, hozzánk, hazáig. Csupán a konyhaasztalom rövidítik az elmaradt hűséges hozzám vénen is, köszönések, a kézfogások. Rövidülnek a versek is, Áldd meg istenem őt vacogva motyogom nekik: rogyásig! Magyarul szólok, mégsem értenek, akikért szólok, szívig sértenek, keserűségek megkísértenek, hogy bármit írtam, sosem érte meg. Az útvesztőből — higgye — kitalál nélkülem is, ki nagyot kiabál. De melyből falra borsót hajigál, kezemben lassan kiürül a tál. Simon Lajos: RÖVIDÜLNEK...

Next