Népszabadság, 1983. február (41. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-05 / 30. szám

Leküzdjük a válság következményeit minta WOJCIECH JARUZELSKIVEL A LENGYEL HELYZETRŐL Wojciech Jaruzelski hadseregtábornok, a LEMP KB első titkára, a Lengyel Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke a lengyel kormány varsói hivatalában fogadta Rényi Pétert, a Népszabadság főszerkesztő-helyettesét és Miklós Gábort, a lap állandó varsói tudósítóját, és interjút adott szerkesztőségünknek. Az alábbiakban közöljük kérdéseinket és Jaruzelski elvtárs vá­laszait. - A magyar közvélemény a lengyel nép iránti hagyományos nagy rokonszenvvel és érdeklődéssel követte az eseményeket or­szágukban, nagyjából ismeri a tényeket. Mégis arra kérjük első titkár elvtársat, szóljon olvasóinknak a legfőbb okokról, amelyek miatt szükségessé vált a szükség­­állapot bevezetése Lengyelországban. — Mindenekelőtt szeretném ki­fejezni örömömet, hogy alkalmam van magyar barátainkhoz, testvér­pártunk, az MSZMP tagjaihoz szólnom. Népeink között különö­sen mély, kölcsönös rokonszenv él, amelyet egyaránt táplálnak a tör­ténelem évszázadai és a szocialis­ta átalakulás közössége, a háború utáni időszak számtalan hasonló tapasztalata, őszintén kívánjuk, hogy szoros kapcsolataink tovább erősödjenek a párt- és az állami, a társadalmi és a gazdasági, a tudo­mányos és a kulturális élet terü­letein. Kölcsönösen sokat kínálha­tunk egymásnak. Országaink, a marxizmus—leninizmus általános, egyetemes törvényszerűségeiből kiindulva, saját konkrét körülmé­nyeiknek megfelelően építik a szocialista társadalmat. Mindkét ország számos tanulságos tapasz­talatot szerzett. Lengyelország is, Magyarország is a szocialista kö­zösség szerves része, szoros barát­ság fűzi a Szovjetunióhoz. Erős, jó alap ez a szoros együttműködéshez és a tapasztalatok folyamatos cse­réjéhez. Az önök kérdésére válaszolva: ez a probléma összetettebb annál, hogy kimerítően fel lehessen tárni egy újságnyilatkozat terjedelmi korlátai között. A Lengyel Nép­­köztársaság szejmje és a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának 7. plénuma elemez­te az okokat, amelyek a szükség­­állapot bevezetéséhez vezettek. Úgy gondolom, ezt az elemzést a magyar közvélemény ismeri. Tá­jékoztattuk a testvérpártokat; az elmúlt évben Kádár János elv­társsal történt két találkozómon is lehetőségem nyílt arra, hogy is­mertessem álláspontunkat. Röviden szólva: Lengyelorszá­got — hasonlóan ahhoz, mint ne­gyedszázaddal korábban Magyar­­országot — a szocialista állam szétesése fenyegette az ellenforra­dalmi erők tevékenysége követ­keztében. Ezek az erők felhasznál­ták belső bajainkat, nehézségein­ket. Reális veszéllyé vált, hogy a fenyegetően alakuló folyamatok és események testvérgyilkos konflik­tussá fajulnak. A szükségállapot, amelyet a Lengyel Népköztár­saság jogrendjének megfelelően vezettünk be, megmentette a nem­zetet olyan tragédiától, amelyben önöknek részük volt. Olyan hely­zetben hoztuk meg ezt a döntést, amikor nem volt már más kiút. Szuverén módon, saját értékelé­sünk alapján döntöttünk, saját erőinkkel hajtottuk végre határo­zatunkat. Az idő bebizonyította, hogy nemcsak a lengyel nemzet, hanem az egész szocialista közös­ség, az európai és a világbéke ér­dekében cselekedtünk. 1982 végé­vel lehetővé vált a szükségállapot felfüggesztése. — Mit sikerült a társadalmi konszolidáció folyamatában már elérniük? Milyen érte­lemben lehet ma nemzeti megegyezésről beszélni Lengyelországban, s mennyire tartósak ennek a megegyezésnek az ele­mei? — A nemzeti megegyezés nem egyszeri aktus, amit csak úgy el lehet rendelni. Bonyolult társadal­mi-politikai folyamatban kell megélnie. Ez pedig — a magyarok különösen jól tudják — a dolog természetéből adódóan meglehető­sen hosszú időt is igénybe vehet. A társadalmi élet teljes normali­zálása szempontjából természete­sen kívánatos lenne, hogy a meg­egyezés lehetőség szerint gyorsan megvalósuljon, nem tartjuk még­sem célszerűnek e folyamatot mesterségesen siettetni. A meg­egyezés csak akkor lehet tartós és a nemzet számára hasznos, ha az a rendszer, a politikai és a társa­dalmi valóság mély megértéséből fakad. Ez nem jelentheti a szocia­lizmus gyengítését, taktikai, kon­junkturális fordulatot. A nemzeti megegyezésnek Lengyelországot erősítenie kell. Nem keresünk megegyezést rendszerünk nyílt, ja­víthatatlan ellenségeivel. Ez a tűz és a víz kibékítésére tett kísérlet volna. De megegyezésre törek­szünk mindenkivel, aki a Lengyel Népköztársaság alkotmányának alapján áll, s — világnézeti kü­lönbségekre való tekintet nélkül — kész tevékenyen részt venni a szocialista Lengyelország problé­máinak pozitív megoldásában. Ezen az úton már megtettük az első lépéseket. Itt mindenekelőtt a Nemzeti Újjászületés Hazafias Mozgalmára gondolok, amely a társadalmi élet minden szintjén létrejön és fejlődik, a párbeszéd és a megegyezés iskolájává válik.­­ Mint saját tapasztalatainkból tudjuk, a válsághelyzetekben döntő a pártnak mint a szocialista társadalom vezető erejének az állapota. A korábbi hibák és a szocia­lizmussal szemben ellenséges erők fellé­pése kedvezőtlenül hatottak a párt egysé­gére és aktivitására. Tábornok elvtárs, ho­gyan ítéli meg a párt mostani helyzetét, társadalmi szerepét, a párt iránti társa­dalmi bizalom helyreállításában elért ha­ladást? — Pártunk súlyos megrázkód­tatást élt át. Egyszersmind azon­ban megszabadult az alkalmi em­berektől vagy egyszerűen azoktól, akik eszmeileg és lelkileg igen ke­véssé voltak ellenállóak. Taglét­száma ugyan több százezer fővel csökkent, de pártunk to­vábbra is tö­megpárt. Sorai­ban több mint 1 millió a mun­kás, ők jelen­tik pártunk ge­rincét, biztosít­ják osztályjel­­legét. A Lengyel Egyesült Mun­káspárt hatha­tósan bonta­koztatja ki po­litikai erejét, képességét ar­ra, hogy a nem­zet vezető ere­je legyen. Tu­datában van az elkövetett hi­báknak, mint ahogyan tisztá­ban van a párt történelmi eredményeivel, mai küldetésével és feladataival is. Ezt támasztják alá a most zajló vajda­sági beszámoló pártértekezletek. A párt belső életének kérdéseivel foglalkozik majd a központi bi­zottság soron következő, XII. ülé­se. Ami a párt iránti bizalom hely­reállítására vonatkozó kérdést il­leti, nos, itt is időre van szükség. Úgy vélem azonban, mindenki számára, aki politikusán akar gon­dolkodni, s erre képes is, nem le­het kétséges ma már, hogy éppen a párt állt a szocialista megújulás élére. A munkásosztálynak, a dol­gozóknak a legutóbbi években ki­fejezésre jutott minden megalapo­zott követelése helyet kapott pár­tunk IX. kongresszusának határo­zataiban, amelyeket türelmesen és következetesen megvalósítunk, a számos nehézség ellenére is végre­hajtunk. Ugyancsak a párt kezde­ményezésére valósítjuk meg je­lenleg a gazdasági, a társadalmi és az államélet reformjait. A párt egyaránt ösztönzi és támogatja a szocialista demokrácia fejlesztését és a szocialista állam erősítését. Tapasztalataink arra tanítanak, hogy e két feladat szorosan össze­függ egymással, s végrehajtásuk csak együttesen lehetséges. Igaz, hogy a bizalmatlanság és a különböző sérelmek sok ember­nek megnehezítik az elfogulatlan értékelést. Politikai harc folyik, az elkeseredett ellenség „dolgo­zik”, akadályozza a normalizálást. A társadalom azonban mindin­kább nyugtázza azt a tényt, hogy a párt határozottan a IX. kong­resszus által kijelölt úton halad, vezető szerepét a nemzet szolgá­lataként fogja fel. Folyik a pártegység marxista- leninista alapon való megerősíté­se. Egyensúlyt értünk el a de­mokratizmus és a centralizmus között. A központi bizottsági ülé­sek előtt előkészítő tanácskozáso­kat tartunk a KB-tagokkal az ülé­sek szélesebb körű előkészítése ér­dekében, hogy a plénumok köze­lebb kerüljenek az élethez, hogy így gazdagodjanak a javaslatok. A központi bizottság közvetlen, állandó kapcsolatban áll a két­száz legnagyobb üzemmel. Gya­koriak a pártvezetés és a kor­mány tagjainak találkozói a mun­kahelyeken, a területen, beszél­getéseik a televízióban, interjúik a sajtóban. A lakosságot tájékoz­tatjuk a párt- és állami szervek határozatairól és szándékairól, majd beszámolunk a végrehajtás állásáról. Az új munkamódsze­reknek még számos példáját so­rolhatnám föl. Túlságosan nagy árat fizettünk azért, hogy eltávolodtunk a párt­élet lenini stílusától, semmint hogy ne vonjuk le a következte­téseket e keserű leckéből. Jelen­leg pártunk, fokozatosan leküzdve a gyötrő válság következményeit, visszaszerzi pozícióját a munkás­­osztály soraiban, helyreállítja kapcsolatait a lengyel társadalom­mal, a dolgozókkal. Pártunk szá­mára ez mindenekfeletti, alapvető cél. A nemzeti megegyezés érde­kében a jövőben is nem gyengülő erőfeszítéseket teszünk.­­ A legutóbbi időszak eseményeiben nem kis szerepet játszott a katolikus egyház. Miként értékeli, tábornok elvtárs, az egy­házi vezetésnek Lengyelország jelenlegi politikai problémáihoz való viszonyát? — A lengyel katolikus egyház a legdrámaibb pillanatokban bi­zonyságot tett hazafias felelősség­­érzetéről. Tekintettel a hívő ál­lampolgárok nagy számára, az egyház fontos társadalmi szere­pet tölt be. A néphatalom — szem előtt tartva az állam és az egyház alkotmányos szétválasztását — a katolikus egyházhoz megfelelő tisztelettel viszonylik, segítségére van lelkipásztori küldetésével kapcsolatos igényeinek kielégíté­sében. Fontos esemény lesz II. Já­nos Pál pápa júniusi lengyelor­szági látogatása. Úgy véljük, a kormány és a püspöki kar két­oldalú felelőssége a látogatás fel­tételeinek megteremtésében, a lá­togatás lefolyása s mindenekelőtt eredményei a kölcsönös kapcso­latok próbakövéül szolgálnak majd. Az állam és az egyház kapcso­latai jelenleg általában jók, bár be kell vallanom, nem minden ki­elégítő e téren. Közös érdek, min­denekelőtt a nemzet érdeke, hogy útját álljuk mindenféle feszült­ségnek, konfliktusnak. Úgy vél­jük, ilyen szándékok vezérlik a lengyel egyház vezetését is. Ne­héz elhallgatni azonban, hogy a papság egy bizonyos része olyan tevékenységet folytat, aminek semmi köze a valláshoz. Azt le­hetne tehát mondani, hogy az el­lentmondás, az összeütközés az egyházi hierarchia néhány képvi­selője, a klérus elvakult politizá­ló része és a XX. század végének visszafordíthatatlan realitásai kö­zött van.­­ Tábornok elvtárs, kifejtené, miben kü­lönbözik a lengyel szakszervezeti mozga­lom mostani koncepciója egyfelől az 1980 augusztusa előtti helyzettől, másfelől a volt Szolidaritás gyakorlatától. — Nagyon tömören azt lehetne mondani: a szakszervezeteknek szakszervezeteknek kell lenniük. Nem lehetnek sem az adminiszt­ráció meghosszabbítása, sem pe­dig a szocialistaellenes politikai tevékenységet leplező spanyollal. Úgy véljük, a szakszervezeteknek most egy adott ipari üzem, később egy meghatározott iparág dolgozói és az összes dolgozók érdekeinek tisztességes, független képviselői­nek kell lenniük. Ezért tulajdoní­tunk nagy jelentőséget az új szak­­szervezetek osztályjellegének és belső önkormányzatának, hiteles szakszervezeti mivoltának. Mind­ez nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy a szakszervezetek figyelmen kívül hagyhatják az általánosabb kérdéseket. A szocialista társada­lomban csak annyit lehet igazsá­gosan elosztani, amennyit megter­meltek. A szakszervezetek számá­ra nem lehet közömbös a nemzeti jövedelem növeléséhez való aktív és konstruktív viszony. - Milyen részük lehet az új szakszerveze­­tekben a feloszlatott Szolidaritás volt ak­tivistáinak? Tevékenykedhetnek-e azok a személyek is, akiket az internálásból en­gedtek szabadon? — Tartjuk magunkat az elvhez: a szakszervezeti tag és aktivista megítélésében mindenekelőtt je­lenlegi magatartása, az államhoz, a szocialista valósághoz való mos­tani viszonya a döntő. Nem szó­beli kinyilatkoztatásokról van szó, hiszen azok semmibe sem ke­rülnek, hanem az új, tartalmában szocialista, a szejm által elfoga­dott törvény betűje és szelleme alapján szerveződő szakszervezeti mozgalom építésében való rész­vétel tényleges készségéről. Nem látjuk semmi akadályát annak, hogy az új szakszervezeti mozga­lomban részt vehessenek azok a személyek is, akikre önök utaltak. Ha azonban valaki még egyszer destruktív, államellenes tevékeny­ség álcázására akarná felhasználni a szakszervezeti tevékenységét, ne számítson elnézésre. Határozott szándékunk: a független, önkor­mányzatú szakszervezeti mozga­lom váljék szocialista demokrá­ciánk fontos, erős alkotó elemévé. Mint ahogy eltökéltek vagyunk, nem engedjük meg többé, hogy ezt a mozgalmat a szocializmus el­veivel, a Lengyel Népköztársaság alapvető érdekeivel ellentétes cé­lokra használják fel.­­ Milyen ma a lengyel gazdaság állapo­ta? Milyen helyet foglal el terveikben a gazdasági reform? - Szükségtelen hallgatni arról, hogy Lengyelország gazdasági helyzete továbbra is nehéz. De jobb már, mint egy évvel ezelőtt volt — ez tény. Érezhető az ipari termelésnek és a munka termelé­kenységének lassú, de állandó nö­vekedése. Lefékeződött a lakás­építés csökkenése, élénkülés kö­vetkezett be az exportban. A vál­tozások azonban még nem olyan jelentősek, hogy már áttörésről le­hessen beszélni. A válság igen mé­lyen érintette a népgazdaság va­lamennyi kulcságazatát. Továbbra is jegyre kell árusítanunk az élel­miszereket és néhány iparcikket. Érezhetően csökkent a fizetések vásárlóereje, továbbra is megma­radtak az inflációs jelenségek. Ne­héz harcot vívunk a spekuláció­val. Ugyanakkor politikai okokból ránk kényszerített nehézségekkel is találkozunk az exportban, amely pedig az egyetlen lehetőség Lengyelország számára, hogy ele­get tegyen fizetési kötelezettségei­nek. A lengyelek élete továbbra is nehéz. Itt szeretnék elismeréssel és tisztelettel szólni a lengyel tár­sadalom bölcs türelméről, amely­­lyel elviseli a mindennapok ne­hézségeit, megértve, hogy megfe­szített, jól szervezett munka nél­kül nem győzhetjük le a válságot. Nagy reményeket fűzünk a gaz­dasági reform átfogó, értelemsze­rű és következetes megvalósításá­hoz. Önök saját tapasztalataikból tudják, hogy bizonyos időnek el kell telnie, amíg a reform mecha­nizmusai meghozzák a várt ered­ményeket. Hozzá kell még tenni ehhez, hogy a mi reformunkat — a magyar reformtól eltérően — igen rövid idő alatt kellett előké­szíteni, s az előkészítő munkála­tokat ráadásul tovább bonyolítot­ták az éles feszültségek. így a re­formot olyan körülmények köze­pette kezdtük el, amikor majdnem teljesen híján voltunk a szüksé­ges javaiknak, és a legérzékenyebb hiányokat szenvedtük. Nem vol­tunk védve a tévedésektől sem. Különböző, nehezen előrelátható problémák merültek fel. Ezeket menet közben korrigáljuk. Nem lehet és mindenekelőtt nem cél­szerű a reform elveitől eltérni. Meggyőződésünk, hogy a válság legyőzésének csak egy útja van. Ez a maximális takarékosság, az összes tartalékok mozgósítása, a termelékenység növelését segítő mechanizmusok tökéletesítése, egyszóval az, amit a gazdasági élet ésszerűségének lehet nevezni an­nak minden vonatkozásában.­­ Az Egyesült Államok és néhány más tő­kés ország példátlan gazdasági és politi­­kai nyomást gyakorol Lengyelországra. A Lengyel Népköztársaság kormánya hatá­rozottan visszautasítja a lengyel állam és nemzet belügyeibe való beavatkozási kí­sérleteket. Néhány nyugati ország mérsé­keltebb Lengyelország iránt. E tények alapján miként ítéli meg, tábornok elv­társ, Lengyelország mai nemzetközi hely­zetét? Hogyan értékeli azt a támogatást, amelyet a testvéri szocialista országok Lengyelországnak nyújtanak? — Lengyelország pozícióját mindenekelőtt belső helyzete ha­tározza meg. Szavunk súlyát to­vábbá meghatározza a szocialis­ta közösségben való helyünk. S végül meghatározza Lengyelor­szág aktív részvétele a nemzetközi politikai és gazdasági életben. Mindezt figyelembe véve általá­nos helyzetünk már javult. Az európai politikai színtéren hazánk helyzetében bizonyos kedvező vál­tozások következtek be. E javulás láthatóbb és számunkra kedve­zőbb volna, ha nem lépne fel Len­gyelországgal szemben különösen támadóan az Egyesült Államok. Sajnálattal beszélek erről. Tör­ténelmi okoknál fogva a lengyel és az amerikai nép hagyományo­san közel áll egymáshoz. Lengyel­­ország felosztásának idején, a bur­­zsoá kormányok alatt sok millió lengyel települt le az óceánon túl, kenyeret és munkát találva, ami­hez hazájában nem jutott. Szomo­rú tény, hogy a mostani amerikai kormányzat magára vállalta a len­gyel állam elleni szankciók fő­szervezőjének szerepét. Ez egyre világosabb a lengyel társadalom mind szélesebb körei előtt, és megdöbbenést, tiltakozást vált ki. Az Egyesült Államok kormánya gazdasági megszigorító intézkedé­seket alkalmazott Lengyelország ellen. Ez sok millió dollárjába ke­rül a lengyel gazdaságnak, továb­bi terheket rak a lengyel társada­lomra, összpontosított propagan­datámadást folytatnak ellenünk. Megszegtek egy sor érvényes ál­lamközi szerződést. Megsértették a civilizált világban kötelező nor­mákat. A történészek bizonyosan úgy értékelik majd a jövőben a wa­shingtoni kormányzat mostani te­vékenységét, hogy az negatív for­dulópont a lengyel—amerikai kap­csolatok hosszú történetében. Ezek a kapcsolatok ma rosszak, hoz­záteszem: nagyon rosszak. Eb­ben azonban nem Lengyelország a bűnös. Nem mi kezdtük ezt a fe­lesleges amerikai—lengyel hideg­háborút. A Lengyel Népköztársa­ság kormányának az a törekvése, hogy az országaink közötti kap­csolatok normalizálódjanak. Van azonban egy alapfeltétel, amiről a lengyel kormány nem tud és nem is akar lemondani: az ame­rikai kormányzat térjen vissza a nemzetközi életben érvényes nor­mákhoz, hagyjon fel a lengyelel­lenes kezdeményezésekkel, ak­ciókkal. Nem vonultunk vissza a nyomás elől, amikor a legnehe­zebb helyzetben voltunk, még ke­vésbé vonulunk vissza most. Figyelemmel kísérjük más nyu­gati államok Lengyelországhoz való viszonyát. Ezek egy részének álláspontját nehéz megérteni. Nem kerülhetik el figyelmünket a területrevíziós támadások felélén­külése az NSZK-ban. Ugyanakkor azonban elismeréssel üdvözöljük a realista magatartás jelentkezé­sét. Úgy véljük, a realizmus és az előrelátás a legmegbízhatóbb ta­nácsadók a kölcsönösen előnyös együttműködés, valamint a tartós béke építésének politikájában. A szocialista országok interna­cionalista, testvéri szolidaritásá­ról sok alkalommal szóltam már. Különösen nagyra értékeljük a szovjet szövetségeseink és bará­taink részéről Lengyelország szá­mára nyújtott rendkívül értékes, mindenoldalú segítséget. Enélkül nehéz lenne leküzdeni a felhal­mozódott gazdasági nehézségeket, örülünk a többi szocialista ország­gal, így a Magyar Népköztársaság­gal is fennálló baráti együttmű­ködésnek. Szándékunkban áll ezt tovább mélyíteni és fejleszteni. — Végül engedjen meg egy személyes jel­legű kérdést, tábornok elvtárs. Ön majd­ két éve áll a kormány élén. Ezt köve­tően a LEMP KB első titkárává választot­ták, több mint egy éve pedig a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsának elnöke lett. Rendkívül nehéz helyzetben vállalta e roppant nagy politikai és erkölcsi fele­lősséget. Mi ad erőt önnek mindehhez? — Valóban nem könnyű nekem. Sőt nemegyszer igen nehéz. Úgy gondolom azonban, hogy annyi erőt és annyi időt kell találni, amennyi feladataim teljesítéséhez szükséges. A katonai szolgálat hosszú évei e tekintetben meged­zettek engem.

Next