Népszabadság, 1984. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-19 / 195. szám

10 Népsziget. Az Újpesti-öböl által határolt s e században gáttal, feltöltéssel félszigetté alakult terület hajdan arról volt híresen hírhedt, hogy innen indultak a dunai flottilla monitorjai a Tanácsköztársaság megdöntésére. Békésebb időkben szívesen keresték fel — s keresik fel ma is — a pihenni, evezni vágyó budapestiek, felüdülést nyerve a romantikusan rendezetlen part buja növényzete között. A félsziget ipari sávján működik a MAHART hajójavító üzeme, és az év végétől — újabb kori nevezetességként — itt lesz látható az európai hajóipar egyik legkorszerűbb előre gyártó bázisa. Utolsó felvonásának utolsó jelenetéhez érkezett ugyanis a Magyar Hajó- és Darugyár népszigeti rekonstrukciója; már csak néhány gép telepítése van hátra, s így — egy esztendővel a tervezett határidő előtt — befejeződik az 1,4 milliárd forintos beruházás. Pedig sok víz lefolyt már a Dunán azóta, hogy egy évtizeddel ezelőtt az akkor súlyos gondokkal küszködő nagyvállalat pénzügyi helyzetének rendezéséről, s ezzel párhuzamosan a teljes körű technológiai megújításról döntött a kormány. 1974-ben leningrádi tervek alapján elkészült a nagyszabású program koncepciója. Ám a szép elgondolások sokáig csak papíron maradtak. A rekonstrukció összege — akkori árakon mérve — hat-nyolcmilliárd forint volt, ami óvatosságra intette a pénzügyi szerveket, és a realitások számbavételére, terveik átértékelésére kényszerítette a hajógyári vezetőket. Felismerve, hogy ha hitelhez, többletfejlesztéshez akarnak jutni, ahhoz először a napi munkában kell bizonyítaniuk. És hogy jó úton indultak el, azt a hajógyár utóbbi éveinek kiemelkedő exportszállításai, a gazdálkodás stabilizálódása is bizonyítja. Közben persze — egy-egy nagyobb külföldi megrendeléshez kapcsolva — sok mindent megvalósítottak a rekonstrukcióból, főként a konténerek, a daruk és a kazángyártás export-képességét segítve. Az eredmények láttán az Állami Tervbizottság újabb határozatot hozott, hogy 1981-es indítással a technológia egy részét koncentráltan újítsák meg. Az ügyletet az Állami Fejlesztési Bank finanszírozza oly módon, hogy a csaknem másfél milliárdos fejlesztés tőkés importjának fedezésére a KGST Nemzetközi Fizetések Bankjától dollárhitelt vett fel. Éppen ezért az állami kölcsön meghatározó feltétele volt, hogy az MHD a VI. ötéves terv ideje alatt legalább 240 millió dollár értékű tőkés exportot érjen el. Nagy volt a tét, de a vállalat — a tartós recesszió ellenére — időarányosan állja vállalását, miközben — saját fővállalkozásában — mintaszerűen valósítja meg a rekonstrukciót is. A fejlesztés bemutatására Gaál Ferenc főosztályvezető vállalkozott. Utunk első állomása az MHD új népszigeti kikötője. Ide érkezik — uszályon és közúton — a három budapesti hajó- és darugyár részére évenként 30 ezer tonnát kitevő acéllemez és rúdidom. Az alapanyagokat a dánokkal közös kooperációban gyártott futódaruk — mágneses tappancsaik segítségével — nesztelenül suhanva szállítják a nyitott raktárba, a különleges érzékelőkkel ellátott görgősorokra, amelyek lehetővé tették, hogy az itteni nagyon nehéz és balesetveszélyes munkát automatizálják. A görgősorokról a termelési program szerint kiválasztott acéllemez begördül a dán—NSZK —holland berendezésekből összeállított felületkezelő üzembe, ahol tisztítják, fevétlenítik, előfestik. Embert itt sem láttam, csupán egy szerelő gyönyörködött a magasított automata kezelőpultnál a valóban nem mindennapi kilátásban. Innen nézve is szép a szigetnek ez a része. A szabályos kupacokba rendezett anyagok, a tárolótéri rend és tisztaság sem akármilyen látvány. Annál is inkább, mert régebben ez nem volt jellemző a honi hajóiparra. A nagycsarnokban különleges lángvágó gépek — NSZK- és norvég gyártmányúak — lyukszalagvezérlésű program alapján a legkülönbözőbb formákra szabják, szeletelik a lemezeket. Fő jellemzőjük a termelékenység és a megbízhatóság, ezért itt az anyagfelhasználás termékelemenként öt-hat százalékkal is csökkenthető. A lángvágók és hegesztők balesetmentes üzemeltetéséhez — épületen kívül — svéd technológián alapuló folyékony oxigén- és acetiléntöltő állomást is építettek; innen a robbanékony anyag körvezetéken keresztül, emberi beavatkozás nélkül jut a gépekhez. — Az én kedvencem ez a japán ötleten alapuló, 24 fejes, gravitációs hegesztő gépsor — mutatja Vancsura Péter gépkezelő. — A legtöbb és legnehezebb munka régebben a pontonbordák elkészítésénél volt. Most csak be kell helyezni a gépbe az öv- és gerincdarabokat, és az alkatrész három-négy perc alatt elkészül. A nagycsarnok vége teljesen új épületrész, most még üres, csak a gépalapok körvonalai látszanak. A berendezések ugyan itt vannak már, de most — időlegesen — elvittük innen a munkásokat, mert szükségállapot van — mondja Mogyorósi Gyula, az Óbudai Hajógyár nyugalmazott igazgatója, aki szaktanácsadóként avat be az akció hátterébe. Váratlanul ugyanis nagyobb megrendeléshez jutott a vállalat: a londoni köztisztasági hivatal — a Temzén való hulladékszállításra — 36, konténerekkel felszerelt, kisebb-nagyobb uszályt rendelt tőlük, méghozzá egészen rövid határidőre. Az első két uszály elemeinek előre gyártásához július 17-én fogtak hozzá, és augusztus 23-án kell elkezdeni az összeépítést Londonban. — Hol és hogyan lehet ilyen gyorsan ennyi uszályelemet gyártani? — Például itt, az új, 3200 négyzetméter alapterületű, 20 méter magas szekciós csarnokunkban — vezet át Mogyorósi Gyula a szomszédos, impozáns épületbe. — Segíti a tempó tartását ez a kilenc munkahelyes, különleges norvég panelgyártó sor, de a főszerep ezeknél a munkafázisoknál mégis a jól képzett munkásoké marad. — És tudják tartani a szoros határidőt? — Remélem, igen — veszi át a szót Makovits Lajos gyárrészlegvezető. — Igaz, most rendszeresen huszonnégyórázunk, sőt egy-egy gépsor üzemeltetésére szombaton, vasárnap is bejárnak az emberek. A rohammunka egybeesik az új technológia próbaüzemével, s láthatóan gépek, emberek egyaránt jól vizsgáznak. — Mit jelent az itt dolgozóknak a rekonstrukció? — összehasonlíthatatlanul könynyebb a munka, jelentős a termelékenység- és a minőségjavulás. A sólyatéri munka most még a szabadban folyik, ám — idővel — ide is fedett csarnokot építünk. S van hely az óbudai dolgozók áttelepítésére is, ha majd — a távlati tervek szerint — át kell adniuk a hajógyári szigetet a főváros lakóinak. Az előre gyártás mostani koncentrálásával például az általunk is gyártott 16 tonnás úszódaruk a régebbi egy-másfél hónap helyett két hét alatt elkészülhetnek. Tavaly nyolc ilyen darut építettünk, az idén pedig , holott csak kóstolgatjuk a technológiát — tizenkettőt fogunk gyártani. — A népszigeti rekonstrukció sikerében kulcsszerepe van az itteni gyáregységvezetésnek és az egész kollektívának — jegyzi meg Gaál Ferenc. Felajánlották, hogy — a régebbi elképzeléssel ellentétben — nem települnek át az újpesti oldalra, hanem vállalva az egész beruházással együtt járó feszültséget, felfordulást, helyben maradnak, mert így részt tudnak venni a kiegészítő munkákban, és azonnal el tudják sajátítani a technológiát. Ez az áldozatkész vállalkozás, valamint, hogy a vállalat felső vezetése a banki programnál jóval feszesebb követelményeket támasztott, lehetővé teszi, hogy egy évvel hamarabb befejezhetjük a rekonstrukciót. — Mit nyernek az egy esztendőn? — Valamivel kisebbek a költségeink, bár az igazi nyereség az, hogy hamarabb indulhat meg a termelés, rugalmasabban és szervezettebben tudjuk az előre gyártott elemekkel ellátni a budapesti gyárainkat. Amihez még ennyit tesz hozzá Heller Andor vezérigazgató-helyettes: — Az MHD mai formájában 1963- ban jött létre, de azóta sem tudtuk technológiai-szervezeti szempontból teljesen egyetlen nagyvállalattá szervezni. A népszigeti raktár és az előre gyártás összpontosítása ebben is áttörést jelent, s nagymértékben növeli a hajó- és daruépítés gazdaságosságát. Számításaink szerint a rekonstrukcióval 30—40 százalékkal növelhetjük a termelékenységet, jelentős létszámot tudunk megtakarítani, és nyolc-tíz százalékkal mérsékelhetjük a hulladékveszteséget. Hasonló megfontolásból hoztuk létre a több gyárunk közös alkatrész-kiszolgálására alkalmas fogazóműhelyt és az NC, CNC vezérlésű megmunkálógép-bázist. Ezeknél a termelékenység 2,5- szeresére emelkedett. Bossányi Katalin Síkszekciógyártó csarnok. ERDEI KATALIN FELVÉTELEI Vancsura Péter T-borda-hegesztő gépen dolgozik. A szép arcú vietnami kislány szinte észrevétlenül lépdel a bonni belváros piacterének forgatagában. — Dinnye nálunk is van — szólal meg, amikor a paprika-, paradicsom- és őszibarackhegyek között megpillantja a görögdinnyét. Az árusok hangos portékakínálására a szelídségre és tartózkodásra nevelt Kim Phue összerezzen. A kíséretében levő újságírók minden rezzenését figyelik, s a fényképezőgépek is kattognak, a járókelők azonban érzéketlenek maradnak. Ki is ismerte volna fel a 21 éves, fájdalmai ellenére is mindig mosolygó szépségben azt a kislányt, aki tizenkét esztendővel ezelőtt anyaszült meztelenül menekült társaival együtt szülőfalujából, a dél-vietnami Trang Bangból az amerikai légierő gépeinek napalmtámadása elől. Kim Phuc szenvedései 1972. június 8-án kezdődtek. A Saigont (ma Ho Si Minh-város) fenyegető hazafiak ellen kevésnek bizonyult az állig felfegyverzett dél-vietnami bábhadsereg s az Egyesült Államok félmillió katonája. Az amerikai légierő Skyraider vadászbombázói a felperzselt föld taktikáját követve, napalmtámadást intéztek a város körüli falvak ellen. Célpontjaik közé tartozott Kim Phue szülőfaluja, Trang Bang is. Az akkor kilencéves kislány családja a falu többi lakójával együtt előbb a kőből épült pagodába rejtőzött, majd amikor hullani kezdtek a bombák, a fák közé menekült. A gyerekek az 1-es számú főútvonalra futottak a fenyegető lángtenger elől. Ott csaptak le a védtelen gyermekekre a Skyraiderek pilótái, akik később azzal védekeztek: „Partizánoknak véltük őket.” A bombák kioltották Kim Phue két rokonának életét, súlyosan megsebesítették fiútestvéreit. Neki előbb lángra lobbant a ruhája, majd a napalm mély sebeket égetett testébe, a nyakán, hátán és egész bal oldalán. A fájdalomtól jajveszékelő gyermekcsapatot és a mögöttük lövésre kész fegyverrel trappoló katonákat nyugati fotóriporterek várták; így született az Egyesült Államok vietnami agresszióját, katonáinak embertelenségét leleplező, híressé vált, és az egész világot bejárt felvétel. „E felvételek láttán nagyon nehéz megőrizni az emberiségbe vetett hitet” — írta akkor a The New York Times. — Nem gyűlölöm a pilótákat, de gyűlölöm a háborút — jelenti ki, amikor megkérdezik tőle, mi jut eszébe a régi felvétel láttán. Aztán elmondja, hogy egyszer végignézte azt a filmfelvételt, amelyet egy holland televíziós csoport forgatott a napalmtámadásból, s látta rajta a kis gyermekcsapatot, vagyis önmagát és falubeli barátait, amint futottak a lángtenger elé. — Azt hittem, hogy a felvételen valaki más van, s annyira sajnáltam, hogy egész éjszaka nem tudtam aludni. — Aztán kisvártatva. — Még szerencse, hogy akkor nem a lábam égett, mert akkor nem tudtam volna szaladni, s ha nem tudtam volna szaladni, akkor ez a fotó sem készülhetett volna rólam. S akkor ... Itt elakad a szó. Arcát kezébe rejti, de nem sír, csak a tekintete szomorúbb, amikor ismét felemeli a fejét. Hamvas, üde arcán nyoma sincs az izgalomnak, amikor elmondja, hogy nincs egyedül. Vietnamban ezerszámra találhatók Kim Phuchoz hasonló, testileg és lelkileg sérült emberek s névtelen áldozatok, akikről nem írnak a nyugat-európai újságok, akiket el akarnak feledni... Miként arról sem esik manapság már szó, hogy a háború évei alatt Vietnamban 14 millió tonna robbanóanyagot — bombát és ágyúlövedéket, valamint aknát zúdítottak az amerikaiak az ország védtelen lakosságára; minden emberre ötszáz kiló jutott belőle. Egész övezeteket tettek a földdel egyenlővé, vegyi és harci gázokkal megsemmisítették az erdő egy részét, 2,5 millió hektár erdő pusztult el, 1,3 millió hektár termőföld vált használhatatlanná. Az emberek milliói haltak meg, váltak nyomorékká, viselik mindmáig a vegyi háború következményeit még az utódok is. Százszámra születnek az Agent Orange hatására deformált gyerekek. Az 1973-ban kötött fegyverszüneti megállapodásban vállalt kötelezettsége ellenére az amerikai kormány egyetlen centet sem fizetett még a 3,25 milliárd dolláros jóvátételből. Az amerikai és több nyugat-európai kormány nyomására a Világbank és a Nemzetközi Valuta Alap is bojkottálja az országot. S egyetlen fillérrel sem segíti Vietnamot a Német Szövetségi Köztársaság kormánya. Magatartásukat az amerikaiak és a nyugatnémetek is azzal indokolják, hogy „Vietnam megszállta a szuverén Kambodzsát”. Érvelésük persze cinikus, hiszen a vietnami fegyveres segítség Pol Pot népirtó uralmától szabadította meg a kambodzsai népet Ám ellentétben a nyugatnémet kormánnyal, a lakosság milliókat áldoz a vietnami nép megsegítésére. Évek óta működik a Teere de Hommes jótékonysági intézmény. Segítségével 540 vietnami árvát gondozó intézetet, rehabilitációs központot tartanak fenn a háborúban nyomorékká vált vagy így született gyermekek számára. S a pénzt a nyugatnémet lakosság adományaiból teremtik elő. Ennek a szolidaritási akciónak a jegyében érkezett most a Stern című hetilap kezdeményezésére az NSZK- ba Kim Phuc is, a Ho Si Minh-város melletti Tay Nhinből. Bal karját és nyakizmait a több éve tartó kezelés ellenére sem tudja rendesen mozgatni. Rudolf Zellner professzor, a ludwigshafeni sebészeti klinika orvosa vállalta, hogy két műtéttel megkísérli megszabadítani Kimet e viszszamaradt sérüléstől. Ettől is függ, hogy folytathatja-e orvosi tanulmányait Ho Si Minh-városban. — Újabban ugyanis gyakori fejfájások gyötörnek, s nem tudok koncentrálni, pedig nagyon szeretnék orvos lenni — mondja Kim Phu, az újságírók kérdéseire válaszolva kívánjuk, hogy sikerüljön neki. Bonn, 1984. augusztus. Kanyó András NEM SZABAD ELFELEDNI! Bonni tudósítónk riportja s ma, a rehabilitációs intézetben, 1972. június 8-án NÉPSZABADSÁG 1984. augusztus 19., vasárnap