Népszabadság, 1984. november (42. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-06 / 261. szám

1984. november 6., kedd NÉPSZABADSÁG Germanus Gyula századik születésnapján A század elején egy középiskolás fiatalember észrevette, hogy a ma­gyar történelmet nyugati források alapján tanítják, és ezzel ő módfe­lett elégedetlen volt. Arra is kíván­csi lett volna, hogyan írták meg a török történetírók a törökök európai hódításait. Kíváncsiságát csak egy­féleképpen tudta kielégíteni, úgy, hogy elkezdett törökül tanulni. Az egyetemen aztán találkozott Vámbé­­ry Árminnal, az akkor már hetven­éves tudóssal, aki meglátta a fiatal­ember nem minden­napi kíváncsiságát és jó török nyelvtudá­sát; könyvet nyomott a kezébe: egy perzsa nyelvtant. Hetven év­vel később így em­lékszik vissza az egy­kori diák erre a ta­lálkozásra: „Adott ne­kem egy perzsa köny­vet, amelyből rövid idő alatt meg kellett tökéletesen tanulnom perzsául, és angolul is, hogy a perzsa—an­gol szótárt használ­hassam.” A kíváncsiság vitte első útjára, majd a megszámlálhatatlan további keleti és nyugati utazásaira is. Ez volt életének mozgatója, az örök, kielégíthetetlen kíváncsiság. A legnagyobb utazóink egyike volt ő, csak nem a megközelíthetetlen hegy­csúcsok, nem a nehezen megszerez­hető trófeák vagy megközelíthetetlen földrészek vonzották, hanem a tu­dós szomja. Ennek érdekében tanult meg rengeteg nyelvet, nyelvjárást. „A nyelv is érdekelt, de csak mint eszköz, hogy behatoljak annak a bi­zonyos népnek a lelkületébe, a tör­ténelmébe, a gazdasági, a földrajzi, a pszichológiai lényébe. És ezért az egész irodalmat át kellett vennem. Sőt meg kellett ismernem az iszlám vallást is.” Nyelvet nem lehet könyvből meg­tanulni, ott kell élni, hogy a nyelv és az általa közvetített kultúra fi­nomságai érzékelhetők legyenek. Az iszlámmal foglalkozik, elmegy tehát Mekkába zarándokaira. Előbb azon­ban a híres kairói mecset, az El Az­­har tanulója, majd tanára lesz, arai nevén Abdul Karim sejk, hogy be­szédén ne érezzék „gyaur” szárma­zását. Minden útjáról gazdagabban tér haza, és újabb kíváncsiságot érlel magában. És minden útja után kö­tetben osztja meg olvasóival élmé­nyeit. Szakkönyvei, orientalisztikai tanulmányai és szépirodalmi értékű útleírásai nagy olvasótábort vonzot­tak köréje. Kalandjairól mindenki értesült, ismeretterjesztő munkái­nak értékeiben mindenki osztozott. Szinte összeszámlálhatatlanul sok akadémia és tudós társaság tagjává választották hosszú élete során. Zsú­folt életprogramjá­ban jutott hely a ma­gyar közélet számára is, majdnem tíz évig volt országgyűlési képviselő. Közben tanszéket vezet a bu­dapesti egyetemen, előadásokat tart Né­metországban, Auszt­riában, Norvégiában, Svédországban, taná­ra a római Mediter­rán Akadémiának, beutazza Indiát, Ra­­bindranáth Tagore személyes jó barátja lesz, találkozik Ma­­hatma Gandhival, Motilal Nehruval és fiával, Dzsavaharral Nehruval. Hosszú, szép élete volt, mégis azt kérdi az ember önkénte­lenül is, hogyan fért bele ennyi min­den egy ember életébe. Majd min­den évben útra kel, utazik teveka­ravánnal, lóháton, vonattal, hajóval és gyalog, s közben tanít megszakí­tás nélkül Keleten, Nyugaton, min­den országban odavalósi nyelven. Mellesleg megírja az arab irodalom történetét, az arab költészet törté­netét, tanszéket szervez Bengáliá­­ban, Petőfi verseit fordítja arabra, tíz év szorgalmaképpen Madách Az ember tragédiája is megjelenik ara­bul. Élete vége felé egy interjúban a következőket mondta: „Arra a kér­désére, hogy vajon elfáradok-e, ne­hezen tudo­k válaszolni. Nagyon sze­retek aludni, és amennyire lehet, na­ponta 10—11 órát alszom. De ezen az időn túl állandóan dolgozom. Ha nem tudnék dolgozni, talán nem is élnék már.” Életének kilenc és fél évtizedéből nyolcat kemény mun­kában töltött Germanus Gyula. Ha­talmas életművet hagyott ránk örö­kül. S. L. Sikeresen mutatkozott be Moszkvában a kaposvári színház társulata (Moszkvai tudósítónktól.) Sikerrel kezdte egyhetes moszkvai vendégjátékát a kaposvári Csiky Gergely Színház társulata. Molnár Ferenc Liliomját nagy érdeklődéssel s tapssal fogadták vasárnap a Szov­­remennyik Színházba látogató né­zők. Erről és a szovjet—magyar színházi együttműködés további le­hetőségeiről volt szó azon a hétfői sajtótájékoztatón, amelyet Anatolij Danyilov, a szovjet kulturális mi­nisztérium színházi főosztályának helyettes vezetője és Babarczy Lász­ló, a kaposvári társulat igazgatója tartott. A kaposváriak ötször lépnek szín­padra, háromszor a Liliom, kétszer pedig a Hamlet szerepel műsorukon. Babarczy László az első előadás ta­pasztalatairól azt mondta, hogy rendkívül kellemes élmény volt a moszkvai közönség értő reagálása. Molnár Ferenc Lilioma már szere­pelt szovjet színházak műsorán, az 1930-as években nagy sikerrel ját­szották. Megemlítette, hogy az 1971- ben szerveződött társulat szovjet és orosz klasszikus darabok bemutatá­sával érte el több nagy sikerét: Cse­hov, Dosztojevszkij, Bulgakov, Ma­jakovszkij, Katajev, Okudzsava mű­veit is színre vitték. Anatolij Danyi­lov elmondta, hogy a mostani ven­dégjáték szervesen illeszkedik a két ország színházainak együttműködésé­be, s a kaposváriakat már megelőz­te jó hírük, szovjet színházi körök­ben nagy volt az érdeklődés a fő­képp fiatalokból álló társulat új szel­lemű alkotó munkája iránt. Érdemes megjegyezni, hogy a Szovjetszkaja Kultúra és a moszk­vai színházi lap előzetesen tájékoz­tatott a vendégszereplésről. Ami a színházi kapcsolatok jövőjét illeti, a hasznosnak nevezett vendégjátékok mellett színházi rendezők cseréjét is tervezik. Z. I. KULTURÁLIS HÍREK • Nagy sikerrel mutatkozott be a spanyol fővárosban az Állami Hangversenyzenekar. A Peskó Zol­tán vezette együttes a hét végén három hangversenyt adott a mad­ridi operaházban. Jandó Jenő zon­goraművész, valamint az egész ze­nekar művészetét a sajtó igen nagy­ra értékelte, kiemelve, hogy a kö­zönség óhajára mindhárom alka­lommal egyórás ráadást is adott az együttes. □ Új gyermekműsort mutatott be Halász Judit, a Vígszínház mű­vésznője. A Száncsengő című pro­dukciót, amely vasárnap délelőtt került először színre a Pesti Szín­házban, most is megzenésített ver­sekből, újabb, gyermekeknek szóló dalokból állította össze a művész­nő. Az előadást a Bojtorján együt­tes kíséri. A Prokop Péter-bibliográfia jelent meg Szíj Rezső összeállításában a Budapesti Művészetbarátok Egye­sületének kiadásában. Tartalmazza a Rómában élő világhírű magyar festőművészre vonatkozó külföldi és hazai könyvek, tanulmányok, cikkek, tudósítások, katalógusok adatait.­­ Gross Arnold grafikusművész munkái láthatók Balassagyarma­ton, a Horváth Endre Galériában. ■ A Mafilm Híradó- és Dokumen­tumfilm Stúdiójában magyar—szlo­vák koprodukcióban készül Les­­tár János Korparancs című alkotá­sa, amely a két nép múltbeli és je­len irodalmi kapcsolataival foglal­kozik.­­­ Fiatal szovjet festők és grafiku­sok kiállítása nyílik meg ma Szek­­szárdon, a Babits Mihály Művelő­dési Központban. ♦ A miskolci múzeumi hangverse­nyek sorában a Herman Ottó Mú­zeum képtárában Reményi János Liszt-díjas karnagy, valamint kol­légái, mesterei és zenészbarátai ad­tak vasárnap hangversenyt. □ Művelődési központot avattak Za­­labaksa községben.­­ Az Országos Közművelődési Tanács és a Zala megyei tanács anyagi támogatásá­val, valamint jelentős társadalmi összefogással elkészült létesítmény a helybelieken kívül a társközségek ifjú és felnőtt lakosainak nyújt művelődési, sportolási, szórakozási lehetőségeket. • Állandó kiállítás nyílt meg Czim­­ra Gyula festő- és Laborcz Fe­renc Munkácsy-díjas szobrászmű­vész alkotásaiból Budapesten, a Családi és Társadalmi Rendezvé­nyek Házában (XVII. Csabai út 20.) KÖNYVSZEMLE Az emancipálódás összetett folya­matában az irodalom azonnal észre­vette azt a lehetőséget, hogy női sor­sokon keresztül készítsen társadalmi analízist. Az egyenjogúságért küzdő nő ugyanis nem éri be jogi követelé­sekkel, legfőbb törekvése az, hogy létrehozza önmagát, olyan személyi­séggé váljon, amely minden törvény nélkül is a férfival egyenrangú tagja a társadalomnak. Ez az önmagát megalkotni kívánó nőtípus egyrészt eszmélő, másrészt rendkívül tudatos, saját és környezete helyzetét állan­dóan elemző és értékelő hős, akinek a célja nem kevesebb, mint A BOLDOGSÁG Rolf Schneider regényének közpon­ti alakja, Hanna, a hatvanas évek NDK-jában járja meg a női boldog­ságkeresés útját. Sajnos elég kitapo­sott út ez, legalábbis a hasonló társa­dalmi környezetben nevelkedett ol­vasó számára. Hátrányos helyzet a származás miatt, iszákos apa, mosto­hatestvérek, de akad­ egy jólelkű ta­nárnő, aki segít kiszakadni ebből a környezetből. Közben Hanna is egy­re tudatosabban kezdi alakítani az életét. Az első szerelem a középisko­lában még inkább szenvedély, a fiú ráadásul csak a saját karrierjével tö­rődik, s ezért még a világnézetét is hivatalosra formálja. Hanna később a tanári hivatást választja, megis­merkedik az „igazival”, aki húsz év­vel idősebb nála, nős, és két gyereke van. A lánynak helyt kell állnia a munkahelyén is, bebizonyítani, hogy a legrosszabb gyerek a legjobb. Han­na szeretője a sok felelősségteljes munka közben szívinfarktust kap, talán fel fog gyógyulni, de Hanna életében addigra megjelenik a har­monikus szövetség lehetősége, egy kollégája személyében. A sztereotip helyzetek a lélekelem­zés és a társadalmi folyamatok feltá­rása terén is általánosságokhoz ve­zetnek. A szerető, Gregor életpályája mintha egyéni sorsban illusztrálná a történelemkönyvet. Fasiszta nevelte­tés a háborúig, aztán egy ösztönös humanista alapállásból ráeszmélés a pusztítás értelmetlenségére, fokoza­tos beilleszkedés az új rendszerbe, az ötvenes évek hibái, majd a munká­ban való kiteljesedés a későbbi idő­szakban. S ennek az egyszerűsítésnek az az oka, hogy a női hős útkeresését Schneider elsősorban a szerelmi kap­csolatok hatásával kívánta érzékel­tetni, saját tevékenységét háttérbe szorítja, illetve ezek megerősítésére használja fel. Az első szerető az új nemzedék világlátását szimbolizálja, Gregor a háborús nemzedékét, a gye­rekek az éppen felnövő nemzedékét. Hiányzik azonban egy olyan konflik­tus vagy szituáció, amely történelem­alakító mozgásba tudná hozni ezeket az egymás mellett létező erőket. A regény egyébként egy ilyen helyzet­tel indul, a berlini államhatár meg­erősítésével, amikor megszűnt a for­galom a keleti és a nyugati részek között, családok szakadtak szét. Az író nagyszerűen érzékelteti a zavart. Sajnos azonban ez a rész egy lány meglehetősen szokványos boldogság­keresésének egyszerű expozíciója ma­rad. Számunkra minden bizonnyal ér­dekes a regénynek az a fejezete, amely a hősnő hazánkba tett útjáról szól, s igen meglepő értékelést ad a hatvanas évek végének Magyaror­szágáról. Az anyagi jólétre gondolok, mert akkoriban ezen a téren egyér­telmű volt az NDK lépéselőnye. (Európa) KÍSÉRTETEK Míg a szocialista országokban a társadalmi kérdések felé forduló iro­dalom elsősorban történelmi számve­téssel, a „hogyan tovább?” problémá­jával foglalkozik az utóbbi időben, Nyugat-Európában mind többen ír­nak a válságot kísérő konkrét s egy­re aggasztóbb jelenségekről. Közéjük tartozik az NSZK-ban élő Max von der Grün is, aki műveiben kegyetlen realizmussal próbálja ábrázolni az úgynevezett „alsóbb néprétegek” éle­tét. Írásait elsősorban az autentikus­­ság teszi elevenné. Grün hosszú időn keresztül bányászként dolgozott, jól ismeri a munkásosztály helyzetét, így alkotásai már pusztán hiteles at­moszférájukért és információtartal­mukért is igen értékesek. Legújabb regényében egy fordulatos cselekmé­ny a történet keretei között kívánja felhívni az olvasó figyelmét a nyu­gatnémet társadalom kritikus pont­jaira, a munkanélküliségre s a ná­cizmus újjáéledésére. A kanavász itt is ismerős. A munkanélküli hősnek titokzatos munkát ajánlanak. Később megtudja, hogy egy neonáci szerve­zetnek volt szüksége szolgálataira, s megpróbál szembeszállni velük. Grün jól adagolja a feszültséget, de műve a társadalmi aktualitás ellené­re is nagyrészt a kalandregények, a krimi szintjén mozog. Mégis szólni kell róla, mert nagyon érzékletesen tárja elénk a munkanélküliség álla­potát, azt az elsősorban lélekre ne­hezedő nyomást, ami a fölösleges­ség érzéséből fakad, s a személyiség fokozatos leépüléséhez vezethet. A munkanélküli a társadalmon kívülre kerül, teljesen kiszolgáltatottá válik. Nem pénzért könyörög, hanem mun­káért, saját személyiségének társa­dalmi elismeréséért. Nem létezhet az a gazdasági kényszer, amiért embe­reket ilyen súlyos lelki megpróbálta­tásnak kelljen alávetni, sugallja Grün, figyelmeztetve mindazokat, akik íróasztaluknál ülve vakon hisz­nek a munkanélküliség gazdasági­társadalmi hasznosságában. (Európa) S hogy milyen játékai vannak a művészetnek (és persze a válogatás­nak) , a társadalmi konfliktusok és az elidegenedés mélyrétegeiig lehatoló mű magas színvonalon ezúttal Svájc­ból érkezett hozzánk, abból az or­szágból, amelyet a közvélemény „föl­di paradicsomként” ismer. Hangvé­telt kell azonban váltanunk, mert tragikus hátterű műről van szó. MARS „Egy harminckét éves svájci fia­talember, foglalkozása (vagy állása vagy mije) szerint spanyol—portugál szakos gimnáziumi tanár egy nap — nagyjából akkor, amikor még friss az orvosi lelete — nekiül a maga szé­pen berendezett lakásában, és töké­letesen hang- és emberszigetelt ma­gányában megírja halálos kórja anamnézisét és diagnózisát. A kór neve: rák.” Bár Ambrus — egyben a fordító — előszavából idéztünk, amely azért lett a Modern Könyvtár hagyományai ellenére előszó utószó helyett, hogy felkészítse az olvasót arra, hogy „rettentő, rémületes, ir­galmatlan, félelmes” mű befogadása előtt áll. A fiatalembert Fritz N.-nek hívták, aki Zom néven tette közzé visszaemlékezéseit, kórja leírását. Meglehetősen morbid figyelemfel­keltésnek tartom annak a hangsúlyo­zását, hogy itt valódi halálról van szó, s a szerző tette saját halálának a megírása. Lehet ugyan, hogy Fritz Zorn nem tudta volna másképp meg­írni a Marsot, de műve akkor is ér­vényes és művészi szintű, ha életben marad. Ráadásul nem vagyok biztos benne, hogy az olvasók többsége szí­vesen olvas több mint kétszáz oldalt arról, hogyan hal bele az ember a rákba. De hát nem is erről szól a könyv! Sokkal inkább arról — per­sze szimbolikus értelemben —, hogy miért kap az ember rákot! Senki se gondolja, hogy Zorn testi fájdalmak­ról, a bomlás folyamatáról ír. Az or­vosok nem lesznek okosabbak ettől az írástól, nem tudnak meg semmi újat a rák lefolyásáról, az olvasó pedig egyáltalán semmit sem fog megtudni róla. A Mars egy intelligens ember ön­magával való számvetésének mono­drámája. Olyan irodalmi előzmé­nyekre vezethető vissza, min­t az Iván Iljics halála. Ez az ember rák nél­kül is halott, de rák kell ahhoz, hogy ennek tudatára ébredjen. A döbbene­tes éppen az, hogy teljesen kívülről, néhol öniro­tikusan tud számot vetni életével egy olyan állapotban, amely­ből már nem látszik visszaút. Apró jelenségekből tárja fel a békés pol­gári társadalom hazugságait, amely állandó megbékélésre neveli tagjait, a konfliktusok „toleranciával” való megoldására, vagyis elhallgatására, bizonyos normák kritika nélküli el­fogadására. Zorn szerint ez a fajta jólét, ez a fajta nyugalom fölemészti az ember személyiségét, s látens lelki kórból fizikaiba csap át. Ez a belső m­eghaso­n­­­ottsá­g okozza a rákot. Ter­mészetesen nem a fizikait. Fritz Zorn kitűnő írásában — akarva, nem akar­va — mély szimbólumra lelt. A Mars nem hátborzongató körleírás, hanem esszéstílusban megírt szépirodalom. ­b­y . Még gyakorolni kell! Általában nem dicséret, ha vala­mire azt mondják, ezt még gyako­rolni kell, de még csak biztatásnak sem szokás venni. Pedig szó sze­rint azt jelentené. Nem tudom, né­zőtársaim mit szólnának hozzá, ha ezúttal ez utóbbi értelemben mon­danám a Lindával kapcsolatban: ezt még gyakorolni kell. Pedig nem mondhatok mást, már csak azért sem, mert senkit sem szeretnék le­beszélni arról, hogy szórakoztatni törekedjék néhány millió embert. Nem a pénteken megkezdett új ma­gyar sorozat ellen, hanem mellet­te szeretnék tehát szólni. Ezért mondom biztató értelemben: ezt még gyakorolni kell! De persze azért is, mert egyelőre nem megy. De nemcsak ezért kell gyakorolni. Hanem mert olyan mű­faj ez, amely gyakorlat nélkül nem is mehet. Nem hiszek ugyan abban, hogy a könnyű műfaj olyan bor­zasztóan nehéz volna, nehezebb, mint a súlyosabb formák. Csak ép­pen ebbe bele kell születni, benne kell felnőni, bele kell nevelkedni, mint a cigányzenélésbe, a népdal­éneklésbe, a faragásba. Nehéz, talán lehetetlen ellesni, megtanulni az igazi bohózat elementáris hatásme­chanizmusának titkát. Hogy két fe­nékbe rúgás­ között egy szamárfül­mutogatás vagy nyelvöltögetés elra­gadja a publikumot, ahhoz olyan ezredmásodpercre kiszámított, a né­ző pszichofizikai reakcióit számí­tásba vevő pontosság szükséges, amelyet igazán alighanem csak több nemzedék tapasztalatain át lehet ki­­gyakorolni. Ha ez a rutin megvan, akkor azután alighanem valóban könnyű lesz. Mert a Lindával aligha az a baj, hogy sematikus, együgyű a történet, s főképp nem az, hogy kriminek, még mulatságos, vidám nyomozási eseménysornak is túlzottan egysze­rű. Ebből még nem következne, hogy a részeg pedellus epizódjával kell­jen megfejelni az addig úgy-ahogy összefüggőnek, egységesnek mutat­kozó első részt. Az is a műfaj alap­vonásaihoz tartozik, hogy nem jel­lemek, hanem csak figurák mozog­nak benne, akiknek lélektana any­­nyi, mint a madzagon rángatható tornász babának. A valószínűtlensé­gig menő képtelenség ugyancsak el­engedhetetlen tartozéka az ilyen szórakoztatásnak. Túlzott eredetisé­get pedig végképp nem várhatunk tőle, nincs olyan sok változat: vagy egy Bud Spencer-Bujtor István­­szerű behemót veri a rossz embere­ket, vagy egy Görbe Nóra-szerű ap­ró, törékeny lény. Az pedig végképp csak helyesel­hető, ha igyekeznek a mulattatás­­ba becsempészni a napi divatot, a nézők vélhető mai érdeklődését, haj­lamait, vágyait, problémáit. Feles­leges számon kérni ezen a műfajon az életet, a társadalmi-emberi prob­lémák realitását, azok igazi ábrázo­lását. Magától értetődően ezek csak jelzésül szolgálhatnak, s mindössze az a funkciójuk, hogy a néző is­merős közegben érezze magát. Más kérdés, hogy jó esetben, már ha tud­niillik sikeres, hatásos a mű, akkor ez a klisészerű, puszta jelzésre szo­rítkozó ábrázolás is életmintákat sugall, s ezért nem hagyható figyel­men kívül az sem, mit tartanak az ily módon könnyen ifjúsági bál­vánnyá váló hősök természetesnek, s mi az, amin megütköznek. Attól azonban egyelőre nem hi­szem, hogy tartanunk kellene, hogy Linda befutja ezt a karriert. De nem azért, mert együgyű, s nem is azért, mert a hagyományos nemi er­kölcs úgy függesztetik föl benne, mintha soha nem is létezett volna. Hanem azért, mert egyszerűen ke­vés jó ötlet dúsítja fel a szimpla cselekményt, s mert nincs meg az a ritmusa, ami szinte biológiai in­gerként késztet részvétre, ellen­szenvre, gyűlöletre, megbocsátásra, meghatódásra, haragra, könnyre, de leginkább kacagásra. Ezért kellene még gyakorolni. Igaz, nem biztos, hogy a gyakor­lást a televízió nagy és költséges nyilvánossága előtt kell kezdeni. Nem olyan rettenetesen különös do­log ez a közvetítő eszköz. Latabár Kálmán színpadra termett Mene­­laosza, pódiumra kitalált kutyasétál­tatója ki tudja, hányszor váltott ki ellenállhatatlan kacagásrohamokat a képernyőről is. De az már végképp más téma, hogy miért nem él iga­zán nálunk ma ez a vásárokról, vá­rosi terekről, kocsmákból származó műfaj a maga eredeti közegében, miért züllött művelődési otthonok közt cikázó színészek mellékkerese­tévé, s így miért nem táplálkozhat az össznépi szórakoztatásra kötele­zett televízió egy gazdag, aalórsze­­rűen felhalmozódó anyagból. Zappe László 7 Barkácsolók! import háztartási gépekhez alkatrészek, valamint Szmolenszk, Szaratov, Minszk 10 hűtőgépekhez aggregát, Szaratov hűtőhöz motorkompresszor 60 százalék árengedménnyel kapható. Bajcsy-Zsilinszky út 60. (a Báthory utca sarkán)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék