Népszabadság, 1985. november (43. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-05 / 260. szám

1985. november 5., kedd NÉPSZABADSÁG Újabb munkabizottságokban folytatódik az eszmecsere a fórumon Hétfőn újabb két munkabizottság kezdte meg tevékenységét az euró­pai kulturális fórumon Boldizsár Iván írónak, a Magyar PEN Club elnökének, illetve Vitányi Ivánnak, a Művelődéskutató Intézet igazga­tójának, a tanácskozáson részt ve­vő magyar küldöttség tagjainak el­nökletével. A 33 európai országból, valamint az Amerikai Egyesült Államokból és Kanadából Budapestre érkezett írók, könyvkiadói szakemberek és műfordítók az együttműködés lehe­tőségeinek megvitatásakor várha­tóan figyelmet fordítanak arra is, milyen gyakorlati intézkedésekre van szükség a kis népek irodalmá­nak szélesebb körű megismerteté­séhez országaikban. A másik munkacsoport ülésére, a kultúrakutatással, az egymás kul­túrájának ismeretével, a művészeti képzéssel és neveléssel, a könyvtá­rakkal, a múzeumokkal és a kiál­lításcserékkel összefüggő kérdések megvitatására több szakember ér­kezett fővárosunkba. Részt vesz a bizottság munkájá­ban Jean Maheu, a párizsi Pompi­­dou Kulturális Központ, Erik Ak­­kermans, a Dél-hollandiai Kulturá­lis Tanács, Aleksander Greysztor, a Varsói Királyi Kastély, Olov Isaks­son, a stockholmi Nemzeti Régisé­gek Múzeuma, Irina Antonova, a moszkvai Puskin Múzeum és Borisz Piotrovszkij akadémikus, a lenin­­grádi Ermitázs igazgatója, Roland Ruffieux, a svájci Pro Helvetia Ala­pítvány elnöke, továbbá több euró­pai művészetoktatási intézmény ve­zetője, közöttük Milos Jurkovich, a pozsonyi Zene- és Színházművészeti Akadémia rektora, valamint Borisz Kulikov, a moszkvai Csajkovszkij Zenekonzervatórium rektora. Az egymás kultúrájának megis­merésével foglalkozó munkabizott­ság eszmecseréjében a magyar kül­döttség tagjai közül Vitányi Iván, Miklós Pál, az Iparművészeti Mú­zeum főigazgató-helyettese, Berecz­­ky Lóránd, a Nemzeti Galéria fő­igazgatója, Hoffmann Tamás, a Néprajzi Múzeum főigazgatója, Ki­rály István akadémikus, irodalom­­történész, egyetemi tanár, Néray Katalin, a Műcsarnok igazgatója, Simó Jenő, a Színház- és Filmmű­vészeti Főiskola és Somogyi József szobrászművész, a Képzőművészeti Főiskola rektora, továbbá Szabolcsi Miklós, az Országos Pedagógiai In­tézet főigazgatója és Vályi Gábor, az Országgyűlési Könyvtár nyugal­mazott főigazgatója vesz részt. (MTI) Küldöttek a kulturális fórumról Jerzy Kawalerowicz: A vita a világ humanizálásáról folyik Rangos filmművészgárda is részt vesz a fórum munkájában. Közöttük van Jerzy Kawalerowicz, akit a lengyel filmművészet egyik megújítójaként, nagy alakjaként tartanak számon. A Mater Johan­na, A Fáraó és más filmek rende­zője nemcsak hazájában, de világ­szerte s Magyarországon is nagy tekintélyű alkotó. — Ön­­a fórum harmadik heté­ben érkezett Budapestre. Tapasz­talatai szerint miként fogadta a lengyel kulturális közvélemény en­nek a tanácskozásnak az eddigi munkáját? — Nem is annyira a kulturális al­kotókról, mint inkább az egész len­gyel közvéleményről szólnék. Nyu­godtan elmondhatom, hogy elfogad­ják nálunk ennek a fórumnak a gon­dolatát, és nagy érdeklődéssel kö­vetik az itteni eseményeket. Hiszen először fordul elő, hogy alkotók ilyen magas, állami szinten találkoz­zanak. Arról van szó, hogy most, amikor a világban komoly feszült­ség uralkodik, különös jelentőségük van az ilyen találkozóknak. Jó né­­hányan vagyunk itt filmesek is. Ar­ról kell valamilyen módon közös egyezségre jutnunk, miképpen lép­jen be a kontinens a XXI. századba, ami szerintem az audiovizuális kul­túra időszaka lesz. Azt mondanám, hogy ez a fórum egyrészt szolgálja az alkotók egymás közötti megérté­sét és a nemzetek közötti megegye­zést is. Hiszen a legfőbb téma itt az, hogy a művészet milyen szerepet játszhat a különböző kulturális köz­pontok, nemzetek, államok kapcso­latrendszerében. — Ha már a vitáról beszélünk, úgy hallottam, hogy abban a mun­kabizottságban, amelynek munká­jában ön is részt vett, a művész részvevők „fellázadtak”. Igaz ez? — Lázadásról ugyan nem beszél­nék, de a munkabizottságban kiala­kult helyzet azt példázza, hogy az alkotók „szabadgondolkodó termé­szete” nem nagyon tűri a más ese­tekre szabott sémákat. Más nem­zetközi tanácskozásokon természetes, hogy mindenki megszabott sorrend­ben mondja el beszédét. Közöttünk a spontán vitának van több értelme. Ennek van jó és rossz oldala is; a spontán vitára több idő kell, de a felszólalások időtartamát nagyon meg kell kurtítani. Nem lázadás volt, inkább arról folyt a vita, hogyan is kell vitatkoznunk. Még annyit a vitáról, hogy az nagyon fontos té­máról, a világ humanizálásáról fo­lyik, így van ez akkor is, amikor egészen konkrét témákról van szó. Példának hoznám fel a filmarchívu­­mok ügyét. Ezek az archívumok vol­taképpen a filmszalagokon megörö­kített művészet múzeumai. A régi, értékes filmek cseréje olyan problé­ma, amely nemzetközi megoldást követel. — Ön a Lengyel Filmművész Szövetség tiszteletbeli elnöke, stú­dióvezető, tudjuk, hogy a filmesek jelölték szejmképviselővé is. Ezért kérem, mondja el, mi a helyzet ma a lengyel filmművészetben. — Jelenleg a rendezők három ge­nerációja készít filmet Lengyelor­szágban. A most debütáló legfiata­labb rendezők műveit nagyon érde­kesnek, ígéretesnek tartom. A leg­utóbbi gdanski filmszemlén — ez a mi évente megrendezett nemzeti fesztiválunk — egy év termésével harminc filmet mutattak be, amiből a zsűri tízet ítélt magas színvonalú alkotásnak. Nos, a tízből hat fiatal, kezdő rendező műve volt! Termé­szetesen voltak Gdanskban gyenge, színvonaltalan darabok is. Fontos emlékeztetni rá, hogy a lengyel film mindig „rendezői” film volt. Soha nem a producerek vagy mecénások, hanem mindig a rendezők határoz­ták meg a filmes közeget, dolgozták ki a főbb tendenciákat. Egy másik téma, amiről sokan be­szélnek nálunk, a kommercializáló­­dás veszélye. Sokan attól tartanak, hogy kizárólag azzal a gondolattal készülnek a filmek, hogy a lehető legtöbb néző menjen be a moziba. Úgy vélem, a helyes az, ha arra tö­rekszünk, hogy szórakoztassunk, a néző számára készítsük a filmet, de eközben ne mondjunk le művészi ambícióinkról. Készülnek persze úgynevezett művészfilmek továbbra is. Ezek többnyire szűk körnek szól­nak. Arra törekszünk, hogy minél több ember akarja megnézni az ér­tékes lengyel filmeket. — Néhány hónapja vetítette a Magyar Televízió az ön életmű­­sorozatát. Legutóbbi, nagy sikerű filmje, az Austeria, sajnos még nem jutott el hozzánk. Mégis meg­kérem, mondja el, min dolgozik jelenleg. —­ Ha minden jól megy, a jövő évben kezdjük el forgatni az Európa foglya felvételeit. Ez Julius Dan­­kowstci első könyves lengyel író re­génye alapján készül majd, s Napó­leon életének utolsó napjairól, Szent Ilona szigetén történt haláláról szól majd. Azt akarom bemutatni, mi­ként szűnik meg létezni egy diktá­tor, egy nagy ember, aki korábban mindent birtokolt, de akitől min­dent elvesznek. Most az előkészüle­teknél tartunk, elképzelhető, hogy francia vagy NSZK-koprodukcióban készül majd a film. — Köszönöm a beszélgetést. Miklós Gábor KÖNYVSZEMLE Anélkül, hogy számításon kívül hagynám az évfordulók tematikus rendeléseit, anélkül, hogy megfeled­keznék arról, mekkora áldozatot kö­vetelt a második világháború a szov­jet néptől, anélkül, hogy tagadnám, hogy ennek a világégésnek az emlé­két nem szabad kitörölni az emberi-­­ség tudatából, mégis úgy vélem: a szovjet irodalmat nemcsak ezek az okok motiválják, hogy kivételes gya­korisággal foglalkozzon a háború té­májával. Raszputyin, Adamovics, Bi­­kov, Bondarev műveinek egyik üze­nete ugyanis érdekes módon éppen az, hogy a szovjet írók még sok min­dent nem mondtak el a háborúról s az azt végigharcoló nemzedékről, ugyanazt a teljességet keresik, amely a harc közben egész személyiségüket mozgósította. A hétköznapok komp­romisszumaihoz, megalkuvásaihoz nehezen tudnak ismét hozzászokni. Lényegében a háborús emlékek, a győzelem tudata tartja őket életben. A háborút túlélik ugyan, de a béké­hez nem találnak utat. (Modern Könyvtár) Makarenko a Pedagógiai hőskölte­mény megírásakor még bizonyára nem sejtette, hogy a szocialista iro­dalomban milyen fontos szerepet fog kapni a nevelés témája. Az iskola, a nevelőintézet, a tanár-diák vi­szony sok társadalmi konfliktus mo­dellezésére képes, az eltérő peda­gógiai módszereket könnyű azonosí­tani vezetői stílusokkal, irányítási elvekkel. HÉTTŐL HÉTIG A bolgár Georgi Krumov regényé­ben fellelhetjük a neveléssel foglal­kozó művek összes tartozékát. Meg­jelennek a nevelőintézeti nehéz fiúk, a jó pedagógus igazgató és „örök" ellenfele, a megfélemlítés módszerét alkalmazó tanár, a fiait visszaköve­telő szülő. Egy bundalopás aztán megteremti annak lehetőségét, hogy végleg eldőljön a két pedagógus vi­tája. Az igazgató tizenkét órát ad a tetteseknek, hogy önként jelentkez­zenek, s a fiúk a tizenkettedik órá­ban igazolják is Venkin bizalmát. Krumov érzi, hogy ez még kevés egy regényhez. Ezért Venkin a ha­ladék alatt nemcsak módszerének helyességéért kénytelen izgulni, ha­nem szembesülnie is kell önmagával. Az író azonban legjobb szándéka el­lenére sem tud igazán eleven figu­rát teremteni hőséből. Van valami mesterkéltség ezekben a vívódások­ban, a jellem összetettségében. Meg­ismerjük nevelőanyját, emlékeit az ellenállási mozgalomról, szerelmeit, mégsem tudunk meg róla többet, mint a regény elején: önmagával szemben kíméletlen, egyedül munká­jának élő vezető. Munka közben viszont keveset ta­lálkozunk vele. Kár, mert így egysze­rűen kész tényként kell­ elfogadnunk, hogy a fiúk bizalmat éreznek irán­ta. És még egy megjegyzés: bár az író mögött komoly pedagógusi múlt áll, kissé egyoldalú a szemlélete, amikor a fiúk nehéz jellemét kizá­rólag a negatív családi és társadal­mi hatással indokolja. Ebből kiin­dulva a pedagógusi munka eredmé­nyessége kizárólag idő és követke­zetesség kérdése. A másik tanár ma­gatartásában sokkal valószerűbben jelennek meg az itt fölmerülő gya­korlati problémák — a kíméletlen fegyelmezés nem rossz szándékból, hanem ,a következetességhez szüksé­ges türelem elvesztéséből fakad —, de elítélése olyan erős hangsúlyt kap, hogy ezekbe nem gondolha­tunk igazán bele. (Európa.) „Házassági tragédia.” Nem tudom, hogy ez a belső borítón található meghatározás mennyire kelti fel az érdeklődést a svájci Verena Wyss kisregénye iránt, mindenesetre az írónő érdekesen közelíti meg ezt az újnak szintén aligha nevezhető té­mát. KESKENY ÖSVÉNYEN Bizonyos alapmotívumok teljesen változatlanok. Egy fiatalasszony rá­döbben, hogy házassága boldogtalan, megpróbál kitörni annak fojtó lég­köréből, de áldozatául esik férje fél­tékenységének. Wyss sajátos módon dolgozza fel ezt a törvényszéki ügyet. Könyve tartalmaz bizonyos feminista indu­latokat is, amennyiben a történet elmesélése közben végig szembehe­lyezkedik a bíróság álláspontjával, amely a gyilkosságot az asszony ma­gatartásával motiválja. Eszerint Hildegard Renkel valóságos pokollá változtatta férje életét, mert sértet­te hiúságát, hogy az fizikai munkát végez. Mi viszont azt a gondolati­lélektani folyamatot kísérhetjük nyo­mon, melynek során az asszonyban tudatosul saját boldogtalansága. És kiderül, hogy nem a foglalkozáshoz, hanem az élethez való viszony te­remtett kibékíthetetlen ellentétet a két ember között. Hildegard szabad­ságra, emberi kiteljesedésre vágyik, tanulni szeretne, míg férje az anya­gi jólét kedvéért lemond személyi méltóságáról. De talán nem is az anyagi jólét biztosítása magyarázza ezt. Az asszony a szolgát ismeri fel Friedrichben, a kutyát, akinek gaz­dája elismerése, a jutalmul odave­tett csont jelent sikerélményt. Hie­rarchikusan tudja csak berendezni az életét, s ehhez hozzátartozik, hogy a családban ő az úr, ott hozzá kell ragaszkodni. Hildegard viszont fellázad a számára kijelölt szerep ellen. Wyss árnyalt látásmódját jól mutatja, hogy hősnőjének nincsenek határozott törekvései a szabadság visszaszerzésén túl, kizárólag életfel­fogása miatt elviselhetetlen számá­ra ez a kapcsolat, nem pedig azért, mert megfosztja attól a lehetőségtől, hogy kibontakoztassa képességeit. Hogy irodalmilag jelentékeny mű mégsem született, annak okát abban látom, hogy a szerző nem tudta fo­lyamatában kibontani fogalmilag iz­galmas üzenetét. Az asszony emléke­zéseiben sok az önismétlés. A kom­pozíció feleslegesen túlbonyolított és mechanikus. Feltűnő a forma, lebi­lincselő a tartalom, a művészi szin­tézis azonban elmarad. (Magvető, Rakéta Regénytár.) HOL VAGYTOK, RÉGI BARÁTOK... A hatvanöt éves Vjacseszlav Kond­­ratyjevet is a teljes kép feltárása iránti felelősségérzet késztette meg­szólalásra a hetvenes évek végén, írásaival egy csapásra a háborús próza legjobbjai közé verekedte ma­gát. (Nevezetes nap című elbeszélé­sével nemrég, A slepp című antoló­gia ismertetésekor foglalkoztunk.) Új regénye a béke első hetei alatt játszódik Moszkvában, s egy rok­kantan leszerelő fiatalember felsza­badult csavargásának ábrázolásán keresztül ad képet arról az össze­tett háborús élményről, amely meg­határozóvá vált nemzedéke további sorsát illetően. Vologyka és harcos­társai találkozásai, beszélgetései (a mű eredeti címe: Találkozások a Szretyenkán) olyan eseményeket idéznek föl, amelyek újabb adalé­kokkal szolgálnak arról, milyen tör­vények uralkodtak a fronton. A há­ború borzalmai azonban nem egysze­rűen kitörölhetetlen emlékként ne­hezednek a volt frontharcosokra. Az apokaliptikus élmények a lét öntu­datlan kiteljesedésével párosultak. A háború így többszörösen is megnyo­morította ezeket az embereket. Éle­tük kétszer szenvedett súlyos törést, sokan rokkantakká váltak, lelküket a halálfélelemnél is jobban gyötörte az átélt borzalmak későbbi tudato­sodása, a saját magatartásukkal kap­csolatos erkölcsi önvizsgálat. Kond­­ratyjev regényének legmegrázóbb új­donsága azonban nemzedékének a háborúval szembeni kettős viszonya. Egyrészt szeretnének ezek az embe­rek megszabadulni az őket gyötrő emlékektől, másrészt viszont úgy ér­zik: hasonlóan intenzív létélmény­ben már nem lesz részük. Ezért ne­hezen találják meg a helyüket az új körülmények között, sokan elvesz­tik belső tartásukat. Korábbi cél­jaik már nem tetszenek olyan lelke­sítőnek, a béke feltételei között is Kulisszatitkok A kulisszának kettős funkciója van: mutat valamit, ami nem való­ságos, de el is takar valamit, ami nagyon is valóságos. A színházban, meg általában a művészetek világá­ban azonban megfordulnak a nor­mális viszonyok, a fontos, az igazi éppen az, ami nem valóságos, tehát a kulissza, meg ami előtte van. Azért megyünk a színházba, hogy ez utób­bit lássuk. Mégis mindenkit retten­tően érdekel, mi van a kulisszák mö­gött, miképpen jön létre, miképpen működik a színjáték. S minthogy bizonyos értelemben „színház az egész világ”, a kulisszák mögé ko­rántsem csak a színházban szeret­nénk bepillantani. A televízió pedig igazán arra va­ló, hogy a színfalak mögé kukucs­káljon. Mert mi lenne belőle, ha például külpolitika gyanánt kizáró­lag a Parabolában oly szellemesen karikírozott protokollt mutatná meg? A televízió mindenféléről hírt ad, s közben a néző folyton a hírek hát­terét szeretné belőlük kiolvasni. Mindig mögé szeretne látni annak, amit mutatnak neki. A dolognak egyetlen nehézsége van. A nem is olyan közeli múltban felfedezték a díszlet nélküli, a kulisszákat mel­lőző, a tulajdon működését feltá­ró színházat. Láthatjuk benne a díszletmunkásokat, amint tologat­ják a falakat, ki-behordják a búto­rokat, a kellékeket. Szemünk láttára ereszkednek le, emelkednek fel fák, oszlopok, egész épületek. De mihelyt láthatjuk mindezt, azonnal a játék, az utánzás, a nem valódi világ ré­szévé válik. Elkezd jelenteni vala­mit, ami egészen más, mint önmaga. Ha tehát megmutatják, a díszlet mö­götti világ ugyanolyan funkciót nyer, mint a díszlet előtti, azaz lényegé­ben maga is kulisszává válik, s a mi nézői kíváncsiságunk mögötte is keresheti a kulisszán túli világot. Valahogy így van ez a televízió kulisszák mögé pillantó műsoraival is, legyen az Panoráma, Hírháttér vagy éppen valamilyen művészeti is­meretterjesztő, esetleg éppen portré­műsor. Amit megmutattak, az már nincs a színfalak mögött, az már nekünk játszik. Ebből azonban nem annyira a dolgok megismerhetetlen­ségére kell következtetnünk, mint in­kább kíváncsiságunk kimeríthetetlen voltára. Minden ismeretünk újabb kérdést szül. A portréműsor egyébként talán a legkényesebb a kulisszák mögé pil­lantó műfajok közül. Hiszen a mű­vész nem azért önti esztétikai for­mába életét, tapasztalatait, tudattar­talmait, hogy azután azokat valami módon e formájuktól megfosztva is a közönség elé tárja. Arról nem is beszélve, hogy ilyen formájától el­választott tartalom kizárólag speku­latív esztétikákban és tudományos absztrakcióként létezhet. A portré­film tehát vagy újabb esztétikai for­mát teremt, egy más műfajban va­ló megnyilatkozás formáját, vagy merőben teoretikus, illetve okada­­toló hátteret nyújt a művekhez. Ez utóbbi igen fontos lehet, jó tudni ezekről a dolgokról, de nemigen se­gítenek hozzá a művek titkának megfejtéséhez, nem nyújtanak iga­zi bepillantást a „kulisszák” mögé. Múlt vasárnap este mégis egy kü­lönös példáját láthattuk a­­ kulisszák mögé pillantó portréműsornak. Olyan embert ismerhettünk meg, aki valóban évtizedeken át a színfalak mögött tevékenykedett. Dr. Sípos Jenő, az Operaház énektanára be­szélt önmagáról, munkájáról, és ta­nítványai is szóltak róla. Az ilyen ünnepi alkalmakkor — mert a be­szélgetés a tanár úr hetvenötödik születésnapja alkalmából készült — elkerülhetetlen közhelyeket részint a személyiség, részint az általa betöl­tött szerep tette különlegessé. Az énektanár alakján keresztül ugyan­is nem a magánéletekbe pillant­hattunk be, hanem egy szakma mű­helytitkait ismerhettük meg, már legalábbis annyira, amennyire az a laikusok számára lehetséges, illet­ve amennyire az ránk tartozik. Ter­mészetesen nem arra a televíziós szempontból egyébként sikerületle­nül megoldott kísérletre gondolok, amikor a tanár úr a szakma olyan belsőbb titkait igyekezett szemléle­tessé tenni számunkra, mint a „tá­masztás”, még csak nem is arra, hogy felfigyelhettünk arra a hatal­mas és nagyfokú tudatosságot is igénylő fizikai munkára, amellyel az énekes a hangot képzi. Az igazi „ku­lisszatitok” tulajdonképpen az ének­tanár szerepének bemutatása. Te­vékenysége a sportedzőére emlékez­tet ezen a fokon. Maga ugyan nem tudja csinálni (Sípos Jenő a hábo­rú megpróbáltatásai közepette vesz­tette el a hangját), de pontosan tud­ja, mit és hogyan kell csinálni. Meg­bízható külső kontrollt jelent tanít­ványai számára, még azok számára is, akikről nemigen gondolná a kí­vülálló, hogy van mit tanulniuk. Ezek a vallomások persze nem a „művészet” titkát tárták fel, mind­össze azt a munkát mutatták be, amely a művészi alkotás techniká­jának elsajátításához szükséges. Egyetlen szó sem esett arról — igaz, ilyen kérdés nem is hangzott el —, hogy a tanár úr az operai alakfor­málás, az énekkel való jellemzés, egy figura drámai felépítése kérdései­ben adott volna tanácsot. De ha ad is — mert nehéz elképzelni a tech­nikát a tartalomtól ennyire függet­lennek —, a műsornak ez az egy­oldalúsága talán csak túlozta az igazságot. Azt, hogy a művészi tel­jesítménynek csak előfeltétele a technika, az emberábrázolásnak még az operában is csak egyik oldala az énektudás. A teljes értelemben vett művészi alkotás továbbra is az al­kotó személyiség „kulisszatitka”. Zappe László '11 - z írta. ^

Next