Népszabadság, 1985. november (43. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-05 / 260. szám
1985. november 5., kedd NÉPSZABADSÁG Újabb munkabizottságokban folytatódik az eszmecsere a fórumon Hétfőn újabb két munkabizottság kezdte meg tevékenységét az európai kulturális fórumon Boldizsár Iván írónak, a Magyar PEN Club elnökének, illetve Vitányi Ivánnak, a Művelődéskutató Intézet igazgatójának, a tanácskozáson részt vevő magyar küldöttség tagjainak elnökletével. A 33 európai országból, valamint az Amerikai Egyesült Államokból és Kanadából Budapestre érkezett írók, könyvkiadói szakemberek és műfordítók az együttműködés lehetőségeinek megvitatásakor várhatóan figyelmet fordítanak arra is, milyen gyakorlati intézkedésekre van szükség a kis népek irodalmának szélesebb körű megismertetéséhez országaikban. A másik munkacsoport ülésére, a kultúrakutatással, az egymás kultúrájának ismeretével, a művészeti képzéssel és neveléssel, a könyvtárakkal, a múzeumokkal és a kiállításcserékkel összefüggő kérdések megvitatására több szakember érkezett fővárosunkba. Részt vesz a bizottság munkájában Jean Maheu, a párizsi Pompidou Kulturális Központ, Erik Akkermans, a Dél-hollandiai Kulturális Tanács, Aleksander Greysztor, a Varsói Királyi Kastély, Olov Isaksson, a stockholmi Nemzeti Régiségek Múzeuma, Irina Antonova, a moszkvai Puskin Múzeum és Borisz Piotrovszkij akadémikus, a leningrádi Ermitázs igazgatója, Roland Ruffieux, a svájci Pro Helvetia Alapítvány elnöke, továbbá több európai művészetoktatási intézmény vezetője, közöttük Milos Jurkovich, a pozsonyi Zene- és Színházművészeti Akadémia rektora, valamint Borisz Kulikov, a moszkvai Csajkovszkij Zenekonzervatórium rektora. Az egymás kultúrájának megismerésével foglalkozó munkabizottság eszmecseréjében a magyar küldöttség tagjai közül Vitányi Iván, Miklós Pál, az Iparművészeti Múzeum főigazgató-helyettese, Bereczky Lóránd, a Nemzeti Galéria főigazgatója, Hoffmann Tamás, a Néprajzi Múzeum főigazgatója, Király István akadémikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár, Néray Katalin, a Műcsarnok igazgatója, Simó Jenő, a Színház- és Filmművészeti Főiskola és Somogyi József szobrászművész, a Képzőművészeti Főiskola rektora, továbbá Szabolcsi Miklós, az Országos Pedagógiai Intézet főigazgatója és Vályi Gábor, az Országgyűlési Könyvtár nyugalmazott főigazgatója vesz részt. (MTI) Küldöttek a kulturális fórumról Jerzy Kawalerowicz: A vita a világ humanizálásáról folyik Rangos filmművészgárda is részt vesz a fórum munkájában. Közöttük van Jerzy Kawalerowicz, akit a lengyel filmművészet egyik megújítójaként, nagy alakjaként tartanak számon. A Mater Johanna, A Fáraó és más filmek rendezője nemcsak hazájában, de világszerte s Magyarországon is nagy tekintélyű alkotó. — Öna fórum harmadik hetében érkezett Budapestre. Tapasztalatai szerint miként fogadta a lengyel kulturális közvélemény ennek a tanácskozásnak az eddigi munkáját? — Nem is annyira a kulturális alkotókról, mint inkább az egész lengyel közvéleményről szólnék. Nyugodtan elmondhatom, hogy elfogadják nálunk ennek a fórumnak a gondolatát, és nagy érdeklődéssel követik az itteni eseményeket. Hiszen először fordul elő, hogy alkotók ilyen magas, állami szinten találkozzanak. Arról van szó, hogy most, amikor a világban komoly feszültség uralkodik, különös jelentőségük van az ilyen találkozóknak. Jó néhányan vagyunk itt filmesek is. Arról kell valamilyen módon közös egyezségre jutnunk, miképpen lépjen be a kontinens a XXI. századba, ami szerintem az audiovizuális kultúra időszaka lesz. Azt mondanám, hogy ez a fórum egyrészt szolgálja az alkotók egymás közötti megértését és a nemzetek közötti megegyezést is. Hiszen a legfőbb téma itt az, hogy a művészet milyen szerepet játszhat a különböző kulturális központok, nemzetek, államok kapcsolatrendszerében. — Ha már a vitáról beszélünk, úgy hallottam, hogy abban a munkabizottságban, amelynek munkájában ön is részt vett, a művész részvevők „fellázadtak”. Igaz ez? — Lázadásról ugyan nem beszélnék, de a munkabizottságban kialakult helyzet azt példázza, hogy az alkotók „szabadgondolkodó természete” nem nagyon tűri a más esetekre szabott sémákat. Más nemzetközi tanácskozásokon természetes, hogy mindenki megszabott sorrendben mondja el beszédét. Közöttünk a spontán vitának van több értelme. Ennek van jó és rossz oldala is; a spontán vitára több idő kell, de a felszólalások időtartamát nagyon meg kell kurtítani. Nem lázadás volt, inkább arról folyt a vita, hogyan is kell vitatkoznunk. Még annyit a vitáról, hogy az nagyon fontos témáról, a világ humanizálásáról folyik, így van ez akkor is, amikor egészen konkrét témákról van szó. Példának hoznám fel a filmarchívumok ügyét. Ezek az archívumok voltaképpen a filmszalagokon megörökített művészet múzeumai. A régi, értékes filmek cseréje olyan probléma, amely nemzetközi megoldást követel. — Ön a Lengyel Filmművész Szövetség tiszteletbeli elnöke, stúdióvezető, tudjuk, hogy a filmesek jelölték szejmképviselővé is. Ezért kérem, mondja el, mi a helyzet ma a lengyel filmművészetben. — Jelenleg a rendezők három generációja készít filmet Lengyelországban. A most debütáló legfiatalabb rendezők műveit nagyon érdekesnek, ígéretesnek tartom. A legutóbbi gdanski filmszemlén — ez a mi évente megrendezett nemzeti fesztiválunk — egy év termésével harminc filmet mutattak be, amiből a zsűri tízet ítélt magas színvonalú alkotásnak. Nos, a tízből hat fiatal, kezdő rendező műve volt! Természetesen voltak Gdanskban gyenge, színvonaltalan darabok is. Fontos emlékeztetni rá, hogy a lengyel film mindig „rendezői” film volt. Soha nem a producerek vagy mecénások, hanem mindig a rendezők határozták meg a filmes közeget, dolgozták ki a főbb tendenciákat. Egy másik téma, amiről sokan beszélnek nálunk, a kommercializálódás veszélye. Sokan attól tartanak, hogy kizárólag azzal a gondolattal készülnek a filmek, hogy a lehető legtöbb néző menjen be a moziba. Úgy vélem, a helyes az, ha arra törekszünk, hogy szórakoztassunk, a néző számára készítsük a filmet, de eközben ne mondjunk le művészi ambícióinkról. Készülnek persze úgynevezett művészfilmek továbbra is. Ezek többnyire szűk körnek szólnak. Arra törekszünk, hogy minél több ember akarja megnézni az értékes lengyel filmeket. — Néhány hónapja vetítette a Magyar Televízió az ön életműsorozatát. Legutóbbi, nagy sikerű filmje, az Austeria, sajnos még nem jutott el hozzánk. Mégis megkérem, mondja el, min dolgozik jelenleg. — Ha minden jól megy, a jövő évben kezdjük el forgatni az Európa foglya felvételeit. Ez Julius Dankowstci első könyves lengyel író regénye alapján készül majd, s Napóleon életének utolsó napjairól, Szent Ilona szigetén történt haláláról szól majd. Azt akarom bemutatni, miként szűnik meg létezni egy diktátor, egy nagy ember, aki korábban mindent birtokolt, de akitől mindent elvesznek. Most az előkészületeknél tartunk, elképzelhető, hogy francia vagy NSZK-koprodukcióban készül majd a film. — Köszönöm a beszélgetést. Miklós Gábor KÖNYVSZEMLE Anélkül, hogy számításon kívül hagynám az évfordulók tematikus rendeléseit, anélkül, hogy megfeledkeznék arról, mekkora áldozatot követelt a második világháború a szovjet néptől, anélkül, hogy tagadnám, hogy ennek a világégésnek az emlékét nem szabad kitörölni az emberi-ség tudatából, mégis úgy vélem: a szovjet irodalmat nemcsak ezek az okok motiválják, hogy kivételes gyakorisággal foglalkozzon a háború témájával. Raszputyin, Adamovics, Bikov, Bondarev műveinek egyik üzenete ugyanis érdekes módon éppen az, hogy a szovjet írók még sok mindent nem mondtak el a háborúról s az azt végigharcoló nemzedékről, ugyanazt a teljességet keresik, amely a harc közben egész személyiségüket mozgósította. A hétköznapok kompromisszumaihoz, megalkuvásaihoz nehezen tudnak ismét hozzászokni. Lényegében a háborús emlékek, a győzelem tudata tartja őket életben. A háborút túlélik ugyan, de a békéhez nem találnak utat. (Modern Könyvtár) Makarenko a Pedagógiai hősköltemény megírásakor még bizonyára nem sejtette, hogy a szocialista irodalomban milyen fontos szerepet fog kapni a nevelés témája. Az iskola, a nevelőintézet, a tanár-diák viszony sok társadalmi konfliktus modellezésére képes, az eltérő pedagógiai módszereket könnyű azonosítani vezetői stílusokkal, irányítási elvekkel. HÉTTŐL HÉTIG A bolgár Georgi Krumov regényében fellelhetjük a neveléssel foglalkozó művek összes tartozékát. Megjelennek a nevelőintézeti nehéz fiúk, a jó pedagógus igazgató és „örök" ellenfele, a megfélemlítés módszerét alkalmazó tanár, a fiait visszakövetelő szülő. Egy bundalopás aztán megteremti annak lehetőségét, hogy végleg eldőljön a két pedagógus vitája. Az igazgató tizenkét órát ad a tetteseknek, hogy önként jelentkezzenek, s a fiúk a tizenkettedik órában igazolják is Venkin bizalmát. Krumov érzi, hogy ez még kevés egy regényhez. Ezért Venkin a haladék alatt nemcsak módszerének helyességéért kénytelen izgulni, hanem szembesülnie is kell önmagával. Az író azonban legjobb szándéka ellenére sem tud igazán eleven figurát teremteni hőséből. Van valami mesterkéltség ezekben a vívódásokban, a jellem összetettségében. Megismerjük nevelőanyját, emlékeit az ellenállási mozgalomról, szerelmeit, mégsem tudunk meg róla többet, mint a regény elején: önmagával szemben kíméletlen, egyedül munkájának élő vezető. Munka közben viszont keveset találkozunk vele. Kár, mert így egyszerűen kész tényként kell elfogadnunk, hogy a fiúk bizalmat éreznek iránta. És még egy megjegyzés: bár az író mögött komoly pedagógusi múlt áll, kissé egyoldalú a szemlélete, amikor a fiúk nehéz jellemét kizárólag a negatív családi és társadalmi hatással indokolja. Ebből kiindulva a pedagógusi munka eredményessége kizárólag idő és következetesség kérdése. A másik tanár magatartásában sokkal valószerűbben jelennek meg az itt fölmerülő gyakorlati problémák — a kíméletlen fegyelmezés nem rossz szándékból, hanem ,a következetességhez szükséges türelem elvesztéséből fakad —, de elítélése olyan erős hangsúlyt kap, hogy ezekbe nem gondolhatunk igazán bele. (Európa.) „Házassági tragédia.” Nem tudom, hogy ez a belső borítón található meghatározás mennyire kelti fel az érdeklődést a svájci Verena Wyss kisregénye iránt, mindenesetre az írónő érdekesen közelíti meg ezt az újnak szintén aligha nevezhető témát. KESKENY ÖSVÉNYEN Bizonyos alapmotívumok teljesen változatlanok. Egy fiatalasszony rádöbben, hogy házassága boldogtalan, megpróbál kitörni annak fojtó légköréből, de áldozatául esik férje féltékenységének. Wyss sajátos módon dolgozza fel ezt a törvényszéki ügyet. Könyve tartalmaz bizonyos feminista indulatokat is, amennyiben a történet elmesélése közben végig szembehelyezkedik a bíróság álláspontjával, amely a gyilkosságot az asszony magatartásával motiválja. Eszerint Hildegard Renkel valóságos pokollá változtatta férje életét, mert sértette hiúságát, hogy az fizikai munkát végez. Mi viszont azt a gondolatilélektani folyamatot kísérhetjük nyomon, melynek során az asszonyban tudatosul saját boldogtalansága. És kiderül, hogy nem a foglalkozáshoz, hanem az élethez való viszony teremtett kibékíthetetlen ellentétet a két ember között. Hildegard szabadságra, emberi kiteljesedésre vágyik, tanulni szeretne, míg férje az anyagi jólét kedvéért lemond személyi méltóságáról. De talán nem is az anyagi jólét biztosítása magyarázza ezt. Az asszony a szolgát ismeri fel Friedrichben, a kutyát, akinek gazdája elismerése, a jutalmul odavetett csont jelent sikerélményt. Hierarchikusan tudja csak berendezni az életét, s ehhez hozzátartozik, hogy a családban ő az úr, ott hozzá kell ragaszkodni. Hildegard viszont fellázad a számára kijelölt szerep ellen. Wyss árnyalt látásmódját jól mutatja, hogy hősnőjének nincsenek határozott törekvései a szabadság visszaszerzésén túl, kizárólag életfelfogása miatt elviselhetetlen számára ez a kapcsolat, nem pedig azért, mert megfosztja attól a lehetőségtől, hogy kibontakoztassa képességeit. Hogy irodalmilag jelentékeny mű mégsem született, annak okát abban látom, hogy a szerző nem tudta folyamatában kibontani fogalmilag izgalmas üzenetét. Az asszony emlékezéseiben sok az önismétlés. A kompozíció feleslegesen túlbonyolított és mechanikus. Feltűnő a forma, lebilincselő a tartalom, a művészi szintézis azonban elmarad. (Magvető, Rakéta Regénytár.) HOL VAGYTOK, RÉGI BARÁTOK... A hatvanöt éves Vjacseszlav Kondratyjevet is a teljes kép feltárása iránti felelősségérzet késztette megszólalásra a hetvenes évek végén, írásaival egy csapásra a háborús próza legjobbjai közé verekedte magát. (Nevezetes nap című elbeszélésével nemrég, A slepp című antológia ismertetésekor foglalkoztunk.) Új regénye a béke első hetei alatt játszódik Moszkvában, s egy rokkantan leszerelő fiatalember felszabadult csavargásának ábrázolásán keresztül ad képet arról az összetett háborús élményről, amely meghatározóvá vált nemzedéke további sorsát illetően. Vologyka és harcostársai találkozásai, beszélgetései (a mű eredeti címe: Találkozások a Szretyenkán) olyan eseményeket idéznek föl, amelyek újabb adalékokkal szolgálnak arról, milyen törvények uralkodtak a fronton. A háború borzalmai azonban nem egyszerűen kitörölhetetlen emlékként nehezednek a volt frontharcosokra. Az apokaliptikus élmények a lét öntudatlan kiteljesedésével párosultak. A háború így többszörösen is megnyomorította ezeket az embereket. Életük kétszer szenvedett súlyos törést, sokan rokkantakká váltak, lelküket a halálfélelemnél is jobban gyötörte az átélt borzalmak későbbi tudatosodása, a saját magatartásukkal kapcsolatos erkölcsi önvizsgálat. Kondratyjev regényének legmegrázóbb újdonsága azonban nemzedékének a háborúval szembeni kettős viszonya. Egyrészt szeretnének ezek az emberek megszabadulni az őket gyötrő emlékektől, másrészt viszont úgy érzik: hasonlóan intenzív létélményben már nem lesz részük. Ezért nehezen találják meg a helyüket az új körülmények között, sokan elvesztik belső tartásukat. Korábbi céljaik már nem tetszenek olyan lelkesítőnek, a béke feltételei között is Kulisszatitkok A kulisszának kettős funkciója van: mutat valamit, ami nem valóságos, de el is takar valamit, ami nagyon is valóságos. A színházban, meg általában a művészetek világában azonban megfordulnak a normális viszonyok, a fontos, az igazi éppen az, ami nem valóságos, tehát a kulissza, meg ami előtte van. Azért megyünk a színházba, hogy ez utóbbit lássuk. Mégis mindenkit rettentően érdekel, mi van a kulisszák mögött, miképpen jön létre, miképpen működik a színjáték. S minthogy bizonyos értelemben „színház az egész világ”, a kulisszák mögé korántsem csak a színházban szeretnénk bepillantani. A televízió pedig igazán arra való, hogy a színfalak mögé kukucskáljon. Mert mi lenne belőle, ha például külpolitika gyanánt kizárólag a Parabolában oly szellemesen karikírozott protokollt mutatná meg? A televízió mindenféléről hírt ad, s közben a néző folyton a hírek hátterét szeretné belőlük kiolvasni. Mindig mögé szeretne látni annak, amit mutatnak neki. A dolognak egyetlen nehézsége van. A nem is olyan közeli múltban felfedezték a díszlet nélküli, a kulisszákat mellőző, a tulajdon működését feltáró színházat. Láthatjuk benne a díszletmunkásokat, amint tologatják a falakat, ki-behordják a bútorokat, a kellékeket. Szemünk láttára ereszkednek le, emelkednek fel fák, oszlopok, egész épületek. De mihelyt láthatjuk mindezt, azonnal a játék, az utánzás, a nem valódi világ részévé válik. Elkezd jelenteni valamit, ami egészen más, mint önmaga. Ha tehát megmutatják, a díszlet mögötti világ ugyanolyan funkciót nyer, mint a díszlet előtti, azaz lényegében maga is kulisszává válik, s a mi nézői kíváncsiságunk mögötte is keresheti a kulisszán túli világot. Valahogy így van ez a televízió kulisszák mögé pillantó műsoraival is, legyen az Panoráma, Hírháttér vagy éppen valamilyen művészeti ismeretterjesztő, esetleg éppen portréműsor. Amit megmutattak, az már nincs a színfalak mögött, az már nekünk játszik. Ebből azonban nem annyira a dolgok megismerhetetlenségére kell következtetnünk, mint inkább kíváncsiságunk kimeríthetetlen voltára. Minden ismeretünk újabb kérdést szül. A portréműsor egyébként talán a legkényesebb a kulisszák mögé pillantó műfajok közül. Hiszen a művész nem azért önti esztétikai formába életét, tapasztalatait, tudattartalmait, hogy azután azokat valami módon e formájuktól megfosztva is a közönség elé tárja. Arról nem is beszélve, hogy ilyen formájától elválasztott tartalom kizárólag spekulatív esztétikákban és tudományos absztrakcióként létezhet. A portréfilm tehát vagy újabb esztétikai formát teremt, egy más műfajban való megnyilatkozás formáját, vagy merőben teoretikus, illetve okadatoló hátteret nyújt a művekhez. Ez utóbbi igen fontos lehet, jó tudni ezekről a dolgokról, de nemigen segítenek hozzá a művek titkának megfejtéséhez, nem nyújtanak igazi bepillantást a „kulisszák” mögé. Múlt vasárnap este mégis egy különös példáját láthattuk a kulisszák mögé pillantó portréműsornak. Olyan embert ismerhettünk meg, aki valóban évtizedeken át a színfalak mögött tevékenykedett. Dr. Sípos Jenő, az Operaház énektanára beszélt önmagáról, munkájáról, és tanítványai is szóltak róla. Az ilyen ünnepi alkalmakkor — mert a beszélgetés a tanár úr hetvenötödik születésnapja alkalmából készült — elkerülhetetlen közhelyeket részint a személyiség, részint az általa betöltött szerep tette különlegessé. Az énektanár alakján keresztül ugyanis nem a magánéletekbe pillanthattunk be, hanem egy szakma műhelytitkait ismerhettük meg, már legalábbis annyira, amennyire az a laikusok számára lehetséges, illetve amennyire az ránk tartozik. Természetesen nem arra a televíziós szempontból egyébként sikerületlenül megoldott kísérletre gondolok, amikor a tanár úr a szakma olyan belsőbb titkait igyekezett szemléletessé tenni számunkra, mint a „támasztás”, még csak nem is arra, hogy felfigyelhettünk arra a hatalmas és nagyfokú tudatosságot is igénylő fizikai munkára, amellyel az énekes a hangot képzi. Az igazi „kulisszatitok” tulajdonképpen az énektanár szerepének bemutatása. Tevékenysége a sportedzőére emlékeztet ezen a fokon. Maga ugyan nem tudja csinálni (Sípos Jenő a háború megpróbáltatásai közepette vesztette el a hangját), de pontosan tudja, mit és hogyan kell csinálni. Megbízható külső kontrollt jelent tanítványai számára, még azok számára is, akikről nemigen gondolná a kívülálló, hogy van mit tanulniuk. Ezek a vallomások persze nem a „művészet” titkát tárták fel, mindössze azt a munkát mutatták be, amely a művészi alkotás technikájának elsajátításához szükséges. Egyetlen szó sem esett arról — igaz, ilyen kérdés nem is hangzott el —, hogy a tanár úr az operai alakformálás, az énekkel való jellemzés, egy figura drámai felépítése kérdéseiben adott volna tanácsot. De ha ad is — mert nehéz elképzelni a technikát a tartalomtól ennyire függetlennek —, a műsornak ez az egyoldalúsága talán csak túlozta az igazságot. Azt, hogy a művészi teljesítménynek csak előfeltétele a technika, az emberábrázolásnak még az operában is csak egyik oldala az énektudás. A teljes értelemben vett művészi alkotás továbbra is az alkotó személyiség „kulisszatitka”. Zappe László '11 - z írta. ^