Népszabadság, 1986. december (44. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-10 / 290. szám

4 A Halley-üstökös nyomában Csillagászati múltunktól űrkutatási jelenünkig Technikatörténeti emlékeink nagy része, az Országos Műszaki Múze­um állandó kiállítási lehetőségének híján, raktárakban várja, hogy év­fordulók vagy nevezetes események alkalmával rendezett időszakos be­mutatókon tekinthessék meg a mű­szaki múltunk iránt érdeklődők. Ez­úttal a 76 évenként Nap- és Föld­közelbe kerülő Halley-üstökösnek köszönhetően láthatók a Nemzeti Múzeum kiállítótermeiben a régi műszerek, a távcsövek és más csil­lagászati emlékek. Társaságukban az idei üstököstalálkozó Vega szon­dáinak berendezéseivel, nagymér­tékben kiszélesítik a látogatóknak a csillagok világáról alkotott képét. Naprendszerünk üstököspályáit bemutató itabló tanulmányozása után indulhatunk el, mint a kiállí­tás címe is jelzi, a Halley-üstökös nyomában. Megismerkedhetünk a vele kapcsolatos hiedelmekkel, a megfigyelésére épített berendezé­sekkel, a róla készített képekkel, és a kutatásával foglalkozó tudósokkal. Hiedelmek A régi idők emberei az égbolton váratlanul megjelenő fényeket bal­jós jeleknek vélték. A Halley-üstö­kös feltűnését is — nem tudván 76 évenkénti visszatéréséről — sokáig tragikus eseményekkel hozták ösz­­szefüggés­be. Megjelenése 1066-ban például egybeesett Anglia megtáma­dásával, majd királyuk, 11. Havard elestével. E korból származik az a falikárpit, amelyet a győztes nor­mandiai Vilmos felesége udvarhöl­gyeivel hímzett. Hazánkban is különböző hiedel­mek kísérték az üstökös megjelené­sét. A magyar történelem nevezetes dátuma 1456, ekkor támadta meg II. Mehmed török szultán Nándorfehér­várt. Az üstökös fényes csóvája jú­niusban tűnt fel az égbolton, s a magyar krónikák ezt Hunyadi Já­nos halálával hozták összefüggésbe. A XV. századi emlékek azonban már Mátyás király udvarának je­lentős csillagászatáról is tanúskod­nak. Erre utalnak a többi között a korabeli műszerek is. Az üstökösök megfigyelésében fordulópontot jelentettek Edmund Halley (1656—1742) angol csillagász megállapításai. A később róla elne­vezett üstökös 1682. évi pályáiból a newtoni tömegvonzás a törvény alap­ján számolta ki 24 üstökös pályáit. A XVIII. században hazánkban is nagy fejlődésnek indult a csillagá­szat, a többi között öt csillagvizsgá­ló épült. Az ezeket bemutató képek mellett a korabeli csillagászati szög­mérő műszerek, gyűrűs és hordoz­ható napórák, asztali­­tükörtávcső és a Naprendszer modellje láthatók a vitrinekben. A nagy vertikális kör már az 1814- ben felavatott gellérthegyi „Urania” csillagvizsgáló keleti kupolájának főműszere. Tervezője Mayer Lam­bert (1795—1865) igazgató, aki az új obszervatóriumból figyelte meg a Halley-üstökös 1835. évi vissza­térését. A csillagászati oktatás XIX. szá­zadi fejlettségére utalnak a tanul­mányi célokra szolgáló, itt kiállí­tott könyvek és eszközök. E kor­szak neves emlékei közé tartoznak a bicskei csillagvizsgáló 1845-ben készült kutató csillagászati és üstö­köskereső távcsövei is. „A világ vége” A XIX. század utolsó negyedében Konkoly-Thege Miklós (1842—1916) Tatabánya közelében lévő birtokán létesített obszervatóriumot. Fő mű­szerét, a saját maga tervezte 100 milliméter objektív nyílású, 98 cen­timéter gyújtótávolságú, 1904-ben készült távcsöve is látható a múze­umban. A babonák sokáig fennmaradtak, ezt bizonyítja a Halley-üstökös 1910. évi megjelenése alkalmából írt cikk a Fejér megyei Új Lap 1910. már­cius 1-jei számának címoldalán A világ vége címmel — ami szintéin látható a kiállításon. Magyar sikerműszerek Csak az idén tért ismét Föld-kö­zelbe 1910 óta a Halley-üstökös. A mostani eredmények előtt egy­­egy tabló ábrázolja a Holdról jö­vő rádiójelek felfogásában úttörő szerepet játszó Bay Zoltán és cso­portja kísérleti tárgyait, továbbá a jelenkori űrkutatás nevezetességeit. A Kréta szigetén 1986. március 18-án készült képek, a Halley-ar­­mada, azaz a hat űrszonda műszaki adatait bemutató tabló, a Vega szon­dák ötszörös kicsinyítésű makettje, a rajtuk lévő magyar műszerek már a már, az idén elért tudományos si­kereket j­elzik. Vitrinbe került a Halleytől szár­mazó, ionokat észlelő, az elektronok eloszlását, valamint a Napból szár­mazó kozmikus sugárzást mérő­­Tünde, a töltött részecskéket anali­záló Plazmag nevű műszer, vala­mint a Vegák televíziós rendszeré­nek kísérleti példánya. Aki pedig az MTA Központi Fizi­kai Kutatóintézet, valamint a TIT Budapesti Planetárium és Uránia Csillagvizsgáló közreműködésével a Természettudományi, illetve az Or­szágos Műszaki Múzeum által pél­dás gyorsasággal megrendezett kiál­lítást megtekintve többet akar meg­tudni az üstökösről, nézze meg ki­felé menet a Halleyról beszámoló videofilmet. Magos Katalin 1580 körül készült asztronómiai óra. MIKÓ LÁSZLÓ FELVÉTELEI A Vega űrszondák televíziós rendszerének vezérlőegységei és kamerái. A nagypolgári idillnek egyszer csak --------------------------------- vége lett. A képernyőről mintha valamilyen varázserő el­orozta volna a színeket, hogy érzékelhetővé váljék a történelem sötétsége. Képváltás. Gépkocsi dübörög motorkísérettel Felső-Szilé­zia eső áztatta mocsárvidékén. Megáll az al­kalmi konvoj, SS-tisztek szállnak ki. Bepöfé­kel melléjük egy rövid vasúti szerelvény, né­hány kimérten elegáns, civil ruhás utassal. Egyikük fehér rajzlapot tesz maga elé, s a többi kíváncsi szempár előtt néhány vonallal fölvázolja egy gigantikus vegyi üzem tervét. A szemek már csillognak. — Nyolc kilométer hosszú és három kilo­méter széles lesz — mondja az idős vázlatké­szítő. Aztán valamennyien beszállnak a komfor­tos vasúti kocsiba, s miközben lassan zötykö­­lődnek tovább, pezsgőt bontanak az üzletre. Az évszázad vállalkozására. — Oswiecim — betűzi tagoltan az első ál­lomás nevét Beck professzor, az IG Farben igazgató tanácsának elnöke. — Ne törje magát vele — inti le az SS-tiszt —, mi már átkereszteltük Auschwitzra. Pillanatnyi szünet, majd Beck professzor felemeli poharát. — Na jó, akkor igyunk IG Auschwitz­ra... Apák és fiúk címmel sugározta nemrég a nyu­gatnémet televízió az utóbbi idők egyik legna­gyobb lélegzetű, visszhangot keltett vállalko­zását. Családregénybe oltott történelem. Fő­hőse a valóságosan létezett személyekből ösz­­szegyúrt, fiktív Deutz család — az IG Far­ben, az ipar világtörténete s egyben az újabb kori német történelem gyászos emlékű vállal­kozásának alapítója. De hogyan kerül a turgenyevi remekmű cí­me egy attól műfajilag és témájában elmond­hatatlanul távol eső alkotás élére? Ha külö­nös is, de helyénvaló. Nem sok hasonló eset­re emlékszem, amikor igazabb lett volna, hogy — a szó teljes értelmében — az apák múltját boncolgatja egy fiú. Bernhard Lin­kel, a film rendezője ugyanis dédunokája az IG Farben egyik társalapítójának: apja a háború idején az igazgató tanács tagja volt, s ebbeli minőségében kötött ki Nürnbergben, a vádlottak padján. Tapasztalatom szerint nincs nap, hogy az NSZK sajtójában valahol, valamiképpen ne kerülne terítékre a tövises múlt. Nincs hét, hogy ne látna napvilágot egy könyv, amely újabb vonatkozásait dolgozza föl a háború előtti történelmi kisiklásnak. Nincs olyan gyötrő évforduló, amelyről a rádió és a tele­vízió ne emlékezne meg kimerítően. Az IG Farben krónikája, fölfutásának és tragikus eltévelyedésének egész menete maga ugyan­csak ismert, részletező alapossággal doku­mentált, akár a háború utáni per okirataiban, akár az azóta megjelent könyvekben, tanul­mányokban. Fehér folt mégis jócskán akad a fiata­------------------------ Jabb nemzedékek múltlátásában — panaszkodik is erre sűrűn a nyugatnémet sajtó. Ez persze korántsem NSZK-beli sajátosság: sajnos világjelenség. De ha a nyugatnémet fiatalság tudati térké­pén, az iskola és a tömegkommunikáció ta­gadhatatlan törekvései ellenére is, valamely kérdésben feltűnően sok az ismerethiány, az értékzavar, akkor ebben igen. A hajdani ipa­ri és pénzügyi hatalmasságok, akik abban az illúzióban „eresztették el a sárkányt”, hogy a kezükben­­tartják majd, jobbára ma is szer­ves, szilárd részei a nyugatnémet gazdaság­nak és társadalomnak, sőt többnyire a hábo­rú utáni talpra állás, az úgynevezett gazdasági csoda motorjai lettek, amit ily módon tör­ténelmi szerepük közvetett „megtisztulása­ként” is fel lehet fogni. Merthogy a Flick és a Krupp cég, a Deutsche Bank és az IG Farben utódvállalatai egyáltalán nem jelké­pes, hanem tényleges oszlopai a manapság szociális jelzővel kiegészített nyugatnémet piacgazdaságnak. Amikor tehát a rendező belevágott, hogy ki­bontsa a drámai töltetű alapanyagot, hogy saját, vér szerinti felmenőinek tettein keresz­tül próbáljon meg közelebb férkőzni az apák felelősségéhez, nyilvánvalóan kényes külde­tést vállalt magára. Érzékeny, összetett, ta­bunak tetsző témához nyúlt. Linkel nem ítél­kezik, hanem megvilágít, s a végső véle­ményformálást a nézőre bízza. Teszi ezt be­csületesen, önkínzó tisztességgel. „Engem az vezérelt, hogy a történtek miatti szégyent be­fogadjam, földolgozzam” — nyilatkozta a ren­dező. A képernyő előtt sokáig úgy tűnt, hogy a nemzetközi sztárokat (Burt Lancaster, Julie Christie) felvonultató film belefullad egy ap­rólékos családregénybe. De aztán követke­zett a vízválasztó, az utolsó, kritikus rész, amelynek alcímében ez áll: „1940—1947.” S itt már az erkölcsileg és művészileg is kívá­natos arányok uralják a látásmódot. Nem a történelem statisztál a Deutz család polgári perpatvarához, hanem utóbbiakból bomlik ki a vészterhes korszak. Egy vállalatbirodalom tündöklése és -------------------------------- bukása, har­mincöt év német történelme a császárságtól Auschwitzon át az NSZK létrejöttéig. A tün­döklés receptje: zseniális tudósok, Nobel-dí­jas kutatóelmék egy­be­tömörítése, üzleti me­részség és tökéletes porosz szervezés. És már­is kialakul az akkori világ leghatalmasabb, legdinamikusabb vegyipari vállalata, amely egyetlen puskalövés nélkül is verhetetlen, fel­tartóztathatatlan lenne. De eljön 1939 szep­tembere, s az igazgató tanács elnöke, a ki­magasló képességű Beck professzor így lel­kendezik: „Micsoda perspektíva, micsoda gi­gantikus kizsákmányolási lehetőség, felmér­hetetlen ásványi kincsek, hatalmas, új piacok. Hitler háborút akar. S mi szállítjuk neki, ami ehhez szükséges.” Ez persze már nem a normális tőkegyara­pítás, nem a vállalkozói szellem fékezhetet­lensége, hanem annak durva, végzetes elfaju­lása. Kételyt nem hagy a film e tekintetben. Akiket magunk előtt látunk, nem szörnyete­gek, hanem kirívóan mohó, erőszakos, jellem­­telen és gátlástalan emberek. Krédójuk ős­régi, hogy a pénznek nincs szaga, habár oly­kor-olykor már ők is förtelmesnek érzik az illatát. Jelképek... Az ifjabb Deutz fiú és Beck, épphogy kialkudtak nyolcezer foglyot 8^@9^98®s®así^s5®@a^8e8e89wessi8a$en­«®8 az SS-től, amikor kupéjukkal szemben, a vá­gányra begördül egy marhavagon, tömve asszonyokkal és gyerekekkel. Az urak idege­sen lehúzzák a redőnyt. Más: már épül IG Auschwitz (a koncentrációs tábor mellé te­lepített IG Farben termelőüzem), amikor az őrt álló katona a súly alatt összeroppant foglyok egyikét lapáttal veri agyon. „Ezt mégsem szabadna” — hebegi Beck profesz­­szor. A dilemma hihető, de sem feloldozást, sem fölmentést nem ad a cinkosság felelőssé­ge alól. Sinker mint „fiú” önnön árnyékát lépi át az ördögi alaphelyzet reális tükrözé­sével. A képileg finoman megkonstruált ábrázo­lás nem kíméli a korabeli amerikaiakat sem. Amikor a német emigránsból amerikai had­naggyá előlépett fiatalember parancsnoká­nak elbeszéli, hogy az IG Farben és más ha­diipari létesítmények elleni, koncentrált légi­támadással szétzilálható lenne a náci haderő utánpótlási rendszere, a főtiszt másodpercnyi habozás nélkül elutasítja a gondolatot. Habár szeretne maga is túl lenni a háborún, a jövőt illető számítgatásai már a fegyvernyugvás utáni állapotra összpontosulnak. Amerikának épen lesz szüksége ezekre az üzemekre. Meghökkentő az az ismeretlen funkció­------------------- jó, jelképes amerikai kulcsszereplő, aki tulajdon honfitársait, a nürnbergi bírákat majdhogynem ugyanolyan faji szemlélettel osztályozza, mint a vádlot­tak. Aztán a zárókép önmagáért beszél: a bűnnel terheltek egyike, hajdan volt jó szak­ember peckesen, nyugalommal távozik — sza­badon. A fiatal amerikai katonai bíró kővé váltan nézi a hihetetlen jelenetet. Akkor az ismeretlen, befolyásos amerikai, némi zavar­ral s még több kioktató indulattal ráförmed: „Miit bámul? Szükségünk van rá!” Nevek és dátumok zárják a filmet, kommentár nélkül. Kiderül belőlük, hogyan űztek gúnyt az igaz­ságszolgáltatásból. A Die Zeit summázata szerint a film alko­tója művével egy álmot váltott valóra. Azt, hogy a múltját feldolgozva, az apák nemze­dékével perelve, meglelje önnön énjét. Bonn, 1986. december. Győri Sándor APÁK ÉS FIÚK NÉPSZABADSÁG 1986. december 10., szerda KILENCVEN ÉVE SZÜLETETT Emléksorok Hajdú Pálról Még kisgyerek volt, amikor csa­­ládja Márarmarosszigetről — ott született Hajdú Pál 1896. de­cember 10-én — a fővárosba köl­tözött. Budapesten érettségizett, az egyetemre már ú­gy került, hogy minden érdekelte, amiről azokban az izgalmas években, a század má­sodik évtizedének küszöbén, tudo­mást szerzett: a technika felfede­zései, a társadalom életében végbe­ment változások, a művészetek és az irodalom új irányzatait repre­zentáló művek sorsa. Az egyetemi hallgatók körében mind többekre vált jellemzővé a mohó tudásvágy és az életkörülmények javítására irányuló cselekvés szándéka. Eljár­tak a Galilei-kör előadásaira, s kö­zülük sokan — így Hajdú Pál is — a szocialista eszmék hitvallói let­tek. 1916-ban ő is megkapta a kato­nai behívót Egerbe. A kiképzés u­tán tiszti iskolába került, zászlós lett, s utána menetszázaddal az orosz frontra vezényelték. Több­ször megsebesült. A lövészárkokban és a frontkór­házakban szerzett ke­serves tapasztalatok csak megerő­sítették felismerését, hogy a hábo­rút nem elég gyűlölni, cselekedni kell ellene. Amikor egyik sebesü­léséből felgyógyulva utókúrára küldték, és azért, hogy soron kö­vetkező vizsgáját letehesse, szabad­ságot kapott, Budapesten felvette a kapcsolatot az antimili­tarista és forradalmi szocialista csoportokkal, Mosolygó Antallal, Sallai Imrével és a többiekkel, részt vállalt mun­kájukból. 1918 őszén azok közé tartozott, akik előkészítették az új forradal­mi párt megalakítását. Jelen volt a december hetediki zászlóbontás­nál, szervezője, munkatársa lett a Vörös Újságnak. A proletárforra­dalmat közvetlenül megelőző idő­szakban az első vonalban küzdött. Kun Bélával és másokkal együtt őt is letartóztatták. A Mosonyi utcai toloncházba vitték, majd a Gyűjtő­fogházba. Onnan szabadult, amikor aláírták a két párt egyesüléséről szóló okmányt és kikiáltották a Ta­nácsköztársaságot. Lengyel József Visegrádi utca című könyvében ró­la is szó van több helyütt. Amikor a forradalom veszélybe került, Hajdú Pál a tollat fegyver­rel cserélte fel: kinevezték a vörös hadsereg egyik zászlóaljának pa­rancsnokává. A forradalmi időkben kifejtett újságírói munkájáról csak annyit tudunk, hogy a vele egykorú Bo­­ross F. Lászlóval együtt ők voltak a szerkesztőség mindenesei; mozgé­konyságban, leleményességben utol­érhetetlenek. Az a máig is érvényes felismerés vezette őket, hogy a hír­lap akkor tölti be hivatását, ak­kor felel meg olvasói igényeinek, h­a minden fontos eseményről hi­teles tájékoztatást közöl, nyilvános­ságot ad a tömegek véleményének, kívánságainak, ítéleteinek. A Ta­nácsköztársaság rövid, százharminc­három napos fennállása idején Hajdú Pált a főváros gyáraiból, az élet százféle nehézségével küszkö­dő lakosság köréből éppúgy, mint a harctéri eseményekről, igyekezett hű képet festeni, a valóságnak megfelelően tájékoztatni a közvé­leményt. A Tanácsköztársaság leverését követően tízévi fegyházbünte­tést szabtak ki rá. 1922-ben csere­fogolyként Szovjet-Oroszország­ba ment, ahol hosszú ideig tudomá­nyos intézetekben dolgozott. Egy­idejűleg tovább folytatta újságírói­­szerkesztői munkáját a Sarló és Kalapácsi című magyar nyelvű fo­lyóiratnál. 1928 tavaszán az Új Márciusban Emlékezés a gyűjtőfogházi Kom­­mün-emlékünnepre címen tárcája jelent meg, s ebben megírta, mi­lyen tanulságokat vontak le a ma­guk számára az 1871-es párizsi komm­ün leverésének évfordulóján. A magyarországi proletárforradalom már küszöbön állt — írta —, a börtönigazgatóság hozzájárult, hogy az egyik helyiségben a kommunista letartóztatottak összejöjjenek. Azt írta: Kun­ Béla talán ott mondta el élete legszebb beszédét. Ösztönösen megérezvén a dübörögve közeledő eseményeket, már előre figyelmez­tette hallgatóit: egy forradalom győzelmével a harc nem ér véget, akkor kezdődik igazán a kitűzött célok eléréséért folyó küzdelem, írását Hajdú azzal fejezte be, hogy akárhol élnek az 1919-es harcosok, otthon, Magyarországon illegalitás­ban vagy külföldi emigrációban, a forradalom emléke kitörölhetetle­nül él bennük, s továbbra küzde­lemre ösztönzi, őket. A saját élete is példázta ezt. Előadásokat tartott a moszkvai egyetemeken, sok írása jelent meg csehszlovákiai, romániai, amerikai magyar nyelvű lapokban, és tovább gyarapította, katonai is­mereteit is. A Tanácsköztársaság kikiáltásá­nak tizedik évfordulójára az Új Március ünnepi különszámában je­lent meg az a cikke, amely mind­máig egyike a legpontosabb for­rásanyagoknak, a magyar kommu­nista sajtó létrejöttének és első év­tizedének megismeréséhez.­­Hajdú 1933 után a moszkvai ma­­gyar rádióadás egyik vezetője lett. Ekkor írta Bokányi Dezsővel együtt A magyarországi munkás­­mozgalom története című könyvet, amelyet a Külföldi Munkások Ki­adóvállalata jelentetett meg Moszk­vában. Hajdú Pál küzdelmekben teli éle­tének fonala korán megszakadt. Alig múlt negyvenéves, amikor alaptalanul perbe fogták, árulással vádolták és halálra ítélték. Emlé­két kegyeletteli őrzi a magyar for­radalmi­ munkásmozgalom és a kommunista újságírás története. Születésének 90. évfordulóján az utódok kifejezésre juttatják iránta a mártíroknak kijáró tiszteletüket. Vadász Ferenc

Next