Népszabadság, 1989. április (47. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-15 / 88. szám

6 NÉPSZABADSÁG - KÖRKÉP 1989. április 15., szombat JÖN A GONDOLKODÓ MŰANYAG PÉNZ? A nagy lépés­t még mindig késik Álmodozom. Utópisztikus gondolatokat dédelgetek: egy­szer csak eljutunk már oda, hogy ne kelljen fizetésnapo­kon a zsebesektől óvni a pénz­tárcám, hogy ne álljak végig reménytelenül hosszú sorokat az OTP vagy a postafiókok ablakai előtt, hogy ne kelljen hazaloholnom, ha a keresett áru a legváratlanabb helyen és időben végre felbukkan valahol, de nincs nálam elég pénz. Reménykedem abban, hogy egyszer majd nem fize­tünk milliókat — milliárdo­­kat? — közös kasszánkból azért, mert mások számolják, őrzik, szállítják innen oda és onnan ide a bankókat. Bízom benne, hogy lesz nekem, ne­künk is „műanyag pénzünk” — bankkártyánk. — Utópisztikus gondolat — mondja dr. Huszti Ernő, a Ma­gyar Nemzeti Ban­k emissziós főosztályának vezetője, bár ő nem a bankkártyára, mint el­érhetetlen álomra, hanem a bankó nélküli világra gondol. — Készpénz nélküli társa­dalom addig, míg a piaci vi­szonyok léteznek, elképzelhe­tetlen. Még az e téren élen­járó Egyesült Államok sem di­csekedhet azzal, hogy a kész­pénzkímélés mértéke elérte náluk az 50 százalékot. Pedig — teszi hozzá ehhez a bankár —, ha valahol, hát ott már van hagyománya a csekkes, bankkártyás fizetés­nek. Az USA-ban az 1910-es évek elején vezették be az el­ső csekkeket, majd alig egy évtized múltán a bankkártyá­kat. Ezek nemzetközi karrier­je egyébként az 1960-as évek­ben kezdődött. Nálunk csupán pár hónap­ja birtokolhatják a kiváltsá­gosok — a valutával rendel­kezők — a VISA-kártyát úgy, hogy itthon is fizethetnek ve­le. Persze van lehetőség még arra is, hogy eurocsekket vált­son a magyar — ugyancsak konvertibilis valutája ellené­ben. Forintért azonban egye­lőre nemigen lehet ilyesmihez hozzájutni, legfeljebb néhány csekkfajta között választha­tunk. Ezeket viszont állítólag a kereskedelmi vállalatok nem fogadják el szívesen, hiszen míg az áru ellenértéke tény­legesen megjelenik számláju­kon, addig akár két hét is eltelhet. Arra, hogy ennyi ideig megelőlegezzék a pénzt, többségüknek nincsen fedeze­te. Arról tehát, hogy a bizton­ságot nyújtó, kényelmes, kor­szerű kártyát életünk termé­szetes velejárójának tekint­sük, egyelőre csak álmodoz­hatunk. Hogy miért? Nos, az emissziós főosztály vezetője szerint azért, mert ma még nincsenek meg idehaza az ügyfélorientált bankszolgálta- - tás alapjai. Igaz, nem a jó szándék hiányzik, hanem a technika, a bankok infra­struktúrája. — Azért a helyzet nem any­­nyira lehangoló, mint ami­lyennek , az első pillanatban látszik — mondja dr. Huszti Ernő. — Hiszen a Magyar Nemzeti Bank már az 1960-as évektől vizsgálja, mi lehetne az előrelépés legjobb, leggaz­daságosabb módja. A főosztályvezető szerint ennek a hosszadalmas vizsgá­lódásnak, késedelmünknek kö­szönhetjük, hogy nem áldoz­tunk úgymond feleslegesen milliárdokat kezdetleges pénz­kímélő fizetési módok beveze­tésére, a fejlesztések finanszí­rozására. — Igaz, szorít a gyerekcipő, amiben jó ideje járunk, ám az még inkább fájna — érvel a szakember —, ha most amiatt nem tudnánk előrelépni, mert még nem térültek meg a rendszerbe fektetett költsé­gek. Sok fejlett piaccal, kor­szerű bankszolgáltatással ren­delkező ország ugyanis ezért nem tér át a legújabb mód­szerekre, s hazánkhoz hason­lóan kísérleteket folytat csu­pán. — Egerben még ez évben in­dul egy kísérlet. A világon — a franciák, norvégek és ola­szok után — negyedikként itt vezetik be az aktív memória­­kártyát, a legtökéletesebb, legbiztonságosabb készpénzkí­mélő fizetési eszközt. Ennél a­­ kártyánál nem fenyegeti a bankot a tulajdonos túlköl­tekezése, a beépített chip ré­vén lehetetlen a hamisítás, s a kártya gazdája akkor is biz­tonságban tudhatja a pénzét, ha elveszíti a műanyag la­pocskát — magyarázza dr. Huszti Ernő­ A szakember szerint a Ma­gyar Posta választása — mert hogy kivételesen nem külföldi akcióról van szó — azért esett Egerre, mert ez a város hazai mértékkel mérve minden te­kintetben átlagosnak mond­ható. Az itt szerzett tapaszta­latok ezért általános követ­keztetések levonására is al­kalmasak lesznek: az 5-10 ezer kártyatulajdonos összes pénz­ügyét — be- és kifizetéseit, vásárlásait — a városba tele­pített kereskedelmi terminá­lok és pénzkiadó automaták segítségével bonyolíthatja majd le. A kutatás és fejlesztés azon­ban a kísérlet idejére sem áll le. Az MNB, a kereskedel­mi bankok, illetve néhány mi­nisztérium és vállalat közre­működésével pár éve alapí­tott Aktív Memóriakártya Gazdasági Társaság tagjai to­vább vizsgálják, hogyan le­hetne a rendszer hazai elter­jesztését a leggazdaságosab­ban megoldani. Legfelsőbb szinten az MNB koordinálja a munkákat, szervezi a honi iparvállalatok közös gyártá­sát, illetve integrálja a külön­böző elgondolásokat. Mert ha a fejlesztés lehető­ségeit csaknem húsz éve latol­gatják is, a végleges koncep­ció még nem készült el. Pe­dig az idő sürget, hiszen az aktív memóriakártyás rend­szert az 1990-es évek közepéig az egész országra ki akarják terjeszteni. Pató Zsuzsa AZ EMBERRE ÉPÍTENI A kallódókra is szükség van Beszélgetés egy kanadai magyar pedagógussal A héten találkozhattak az ér­deklődők Róna Zsuzsa pedagó­gussal, egy kanadai alternatív középiskola igazgatójával, aki az iskolából kilökött vagy le­morzsolódott gyerekekkel fog­lalkozik. Meghívásra most itt­hon számol be tapasztalatai­ról. — Kik is a kilökött gyere­kek? — Akiket kitesznek, mert már nem bír velük az iskola, akik lemorzsolódnak mert nem tanulnak vagy elmegy tőle a kedvük, akik járnak is, nem is. Ez utóbbi a leggyakoribb, s mire a szülő, az iskola fel­figyel rá, már késő. Én az észak-amerikai társadalmat is­merem. Nálunk ennek talán három fő okát lehet megjelöl­ni. Az egyik szerint a gyerek utálja az iskolát, mert nem azt kapja ott, amire szüksége van. Másik a család anyagi helyzete, a gyereknek dolgoz­nia is kell az iskola mellett. Végül sok nem tud úgy tanul­ni, ahogy azt az iskola elvár­ja. A gyerekek előbb-utóbb kábítószerezni kezdenek, ösz­­szeütközésbe kerülnek a tör­vényekkel ... Az iskola eköz­ben úgy veszi, hogy ezek prob­lémásak és kész. — A magyar oktatási rend­szer elég rideg ... — Pedig az ember köré kell építeni a pedagógiai rendszert. Én tíz éve kezdtem el foglal­kozni az iskolából kilökődött diákokkal. Több száz interjú­ból derült ki, hogy az iskola nem eléggé emberi, senki nem figyel azokra, akiknek a lég­kör nem felel meg. — Milyen a lemorzsolódási arány önöknél a középiskolák­ban? — Körülbelül 25 százalék. És nagyon sokan tanulni akar­nak, érettségizni, de utálják az iskolát, a tanárt, az igazgatót. Az iskola a középszerűekre van kitalálva. — Az öné tehát egy alterna­tív iskola? — Igen, így is hívják. Az a filozófiája: az iskola feleljen meg az ember igényeinek. — Az amerikai iskoláról azt mondják, teljesítményt köve­tel, de ugyanakkor toleráns. — Nagyon is toleráns. Ezzel szemben mi elég szigorú rend­szert alakítottunk ki. Nálunk be kell járni órákra, meg kell csinálni a házi feladatokat, de egy szerződésszerű követel­ménnyel, amit ha valaki meg­szeg, elválunk tőle. A szigort viszont rengeteg melegséggel alkalmazzuk. Minden gyerek egy tanárhoz tartozik, pártfo­gójával hetente egyszer talál­kozik, megbeszélik a hetet s egy újabb hétre szerződést kötnek a gyerek feladatairól, kötelességeiről. Hetenként egy­szer tanári gyűlésen minden gyereket egyenként értéke­lünk. — De ugye nincs ezer gyerek az iskolájukban? — Nincs, alapelv, hogy ezt száz-százötvenes létszám mel­lett lehet alkalmazni. Hiszen személyre szóló a törődés. A tekintély nem abból ered, hogy én mint felnőtt magasan a gyerek fölött állok, hanem ab­ból, amit én mint ember kép­viselek a számára. Engem pél­dául Zsuzsinak hívnak a diá­kok és nem igazgató néninek. — Hogyan találnak rá a kallódó gyerekekre? — Sok gyerek hozza a ba­rátját, de küldik hozzánk őket pszichológusok, ügyvédek, sok­szor a másik iskola. A gyerek­nek kell jelentkeznie, szülő, bármennyire is szeretné, nem teheti meg helyette. Igyekez­tem követni a diákjaink élet­útját. Arra a kérdésre, hogy mi volt számodra a legfonto­sabb, amit itt kaptál, rendsze­rint azt felelik: az érettségi és az önbecsülés, az önismeret. Rege Sándor Sajtószolgálati hírek A Budapesti Húsipari Válla­lat szakszervezeti bizottsága az újabb forintleértékelés el­len emelt szót. Szerintük a 20 százalékos bérkiáramlás, ■amely a megokolásban szere­pelt, vitatható. Vállalatuknál az idén a két százalékot sem haladja meg a béremelés.­­ A Magyar Demokrata Fó­rum XIII. kerületi szervezete nyilatkozatban adott hangot felháborodásának amiatt, hogy rendőrök bántalmaztak több személyt az elmúlt na­pokban. Utalnak a tiszafüredi kapitányságon történt esetre, ahol brutálisan megvertek egy fiatalkorút, a budapesti taxi­sofőr esetét is felhozták pél­dának.­ A Hajnal István Kör és több más társadalmi szervezet is­mételten tiltakozásának adott hangot a koncepciós perek fe­lülvizsgálatának eddigi módja és a vizsgálatokban részt vevő Zinner Tibor személye ellen. Enyhíteni kell a lakossági devizagazdálkodás kötöttségein Beck Tamás kereskedelmi miniszter reagálása egy japán lapvéleményre Japánban is felfigyeltek a magyar bevásárló turizmus visszásságaira, s — mint a Népszabadság április 10-i szá­mában olvasható — a Nihon Keizai Simbun című gazdasá­gi napilap szerint tavaly ja­nuár elseje óta 5 milliárd dol­lár hagyta el a magyar turis­ták zsebében az országot, ami az adósságállomány több mint egynegyede. „Miért nem oldot­ta meg a kormány ennek a hallatlanul nagy összegnek a mobilizálását úgy, hogy amire a lakosságnak szüksége van, azt nagyban — nagykereske­delmi, kedvezményes beszer­zési áron — vásárolta volna fel Ausztriában, és árusította volna devizáért Magyarorszá­gon?” — teszi fel a kérdést a japán lap. _ — Valóban, miért nem így jártak el? — kérdezem Beck Tamás kereskedelmi minisz­tertől.­­ A japán értékelés számai túlzóak, de gondolatmenete lo­gikus. Csakhogy nálunk a sza­bad utazási lehetőséghez egy kötött devizagazdálkodás tár­sul, és ez a kettő nagyon ne­hezen egyeztethető össze. Ha importálnánk a keresett áru­kat kellő mennyiségben, devi­záért itthon aligha kelnének el, hiszen se a turistaellát­mányból, se az utazási szám­láról felvett pénzből magyar üzletben a vevők nem vásá­rolhatnak. Ahhoz viszont, hogy forintért árusítsuk a külföldi termékeket, mindenekelőtt konvertibilis forintra lenne szükség, és az import teljes liberalizálására. Ez pillanat­nyilag lehetetlen. S ha vala­mi csoda folytán mégis lehet­ségessé válna, áraink akkor is magasabbak lennének, mint Ausztriában, ahol a turisták­nak visszatérítik a forgalmi adót. — Tehát nem lehetett volna ésszerűbben eljárni? — De igen, és szerintem kel­lett volna, és kellene is. Tár­cánk javasolta, s én ma is fenntartom azt a véleménye­met, hogy az utazási számlá­kat fel kell szabadítani, meg­engedni, hogy azok terhére tu­lajdonosaik szabadon vásárol­hassanak. Emelni kellene az otthon tartható és szabadon el­költhető konvertibilis valuta 4000 forintos értékhatárát is. Nem egyszerűen azért, mert a forintot többször leértékelték, hanem azért is, mert a magyar vásárlóknak a hazai boltok­ban ugyanolyan jogokat kelle­ne adni, mint amilyeneket kül­földön élveznek, ahol a vá­sárláshoz nem kérnek szemé­lyi igazolványt. — Miért nem történik ez meg? — Mert a Pénzügyminiszté­rium álláspontja szerint gyen­gítené a forintot, és a kettős valutarendszer kialakulásával fenyegetne. — Most nyitnak két, kon­vertibilis valutáért árusító áruházait, de több ilyen bolt nyitását egyetlen vállalatnak se engedélyezik. Mi az akadá­lya több áruház megnyitásá­nak? — Szintén a pénzügyi tárca aggodalma, illetve a deviza­­gazdálkodás kötöttsége. Bár magam is azon a véleményen vagyok, hogy so­k ilyen áru­házra lenne szükség, tapaszta­lom, hogy a kiadott engedé­lyekkel, a kapott lehetőségek­kel se élnek elég gyorsan a vállalatok. Se a Sztráda, se a Vídia. Ennek az az oka, hogy a forgalmazás költségei maga­sak, s csak akkor térülnek meg, ha nagy mennyiségű árut lehet eladni. Vagyis akkor, ha nem csupán 4000 forint érték­ben, hanem az utazási szám­láról is szabad vásárolni. Tár­gyaltunk az osztrák Humával: hajlandóak lennének nálunk olyan áruházakat nyitni, ame­lyek különösen alacsony ára­kat érvényesítenek, de csak meghatározott forgalom ese­tén. Mindennek ellenére az a véleményem, hogy ha mérsé­kelni akarjuk a bevásárló tu­rizmust, akkor további áruhá­zakat kell nyitni. És, mint hangsúlyoztam, szabadabbá tenni a vásárlási lehetősége­ket. Gál Zsuzsa Boldog ország, boldogtalan művészet? A kulturális kapcsolatok fej­lődése elszakíthatatlan része, egyszerre függvénye és előse­­gítője az országok közötti po­litikai kapcsolatoknak. Ha job­ban megismerjük, jobban meg is értjük egymást — szól a túl­ságosan is igaz közhely. Csak­hogy éppen az osztrák—ma­gyar viszonyban aligha érhet­jük be ennyivel. Ez a tétel ugyanis a többé-kevésbé ellen­ségesen, gyanakvóan egymásra tekintő népek, államok előíté­letektől terhelt politikai, tár­sadalmi, kulturális kapcsola­taira vonatkozik. A jobb meg­ismerés valóban segíthet az ilyen korlátok, akadályok le­bontásában, leküzdésében. Ausztriára azonban ma más szemmel nézünk. Miközben mind lelkesebben ápoljuk a magyar nemzeti gondolat ta­lán mindmáig legszebb kitel­jesedésének, a Habsburg-ház­­zal vívott szabadságharcunk­nak az emlékét, a mai Ausz­t­­­ria számunkra részben a hű­tőládák és a szórakoztató elekt­ronika kimeríthetetlen bőség­szaruja, részben pedig egy megcsonkult, nagyhatalomból kis országgá zsugorodott ál­lam gazdasági prosperitásának a modellje. Egyfajta minta, még ha tudjuk is, hogy min­denben aligha követhetjük. Mégis tévednénk, ha azt hin­nénk, hogy egy boldog ország boldog művészetével fogunk megismerkedni a jövő héten, amikor az osztrák kultúra az osztrák kulturális hét elé rendkívül sokrétűen bemutat­kozik hazánkban. Miközben egy újságírócsoporttal Auszt­riát jártam a köz­elmúltban, hogy előre megismerkedjem e kulturális hét fontosabb ese­ményeivel, nem tudtam sza­badulni attól a gondolattól, hogy mit fog szólni gazdasági­társadalmi problémáktól el­gyötört közönségünk ahhoz, hogy gazdagságáról és jó ke­délyéről nevezetes szomszé­dunk lényegében, az elidegene­dés klasszikus problémáival küszködő művészettel fog be­mutatkozni. Hisz a program gerincét a szecesszió és az ex­presszionizmus alkotja, bizo­nyára azért, mert éppen ezek az irányzatok mutatják az össznémet kultúrán belül leg­inkább a sajátosan osztrák ar­culatot. Vulgarizáló reflex per­sze valamiféle direkt össze­függést keresni a társadalom és a benne élő művészet kö­zött, némi tapasztalat birtoká­ban le is tesz róla, vagy leg­alább igyekszik szabadulni tő­le az ember. Egy politikai ak­tust is képviselő kulturális ese­mény azonban mégis felvet ilyen kevéssé elmélyült tudo­mányosságra valló kérdéseket, hiszen a kulturális hét a mű­vészet, a kultúra oldaláról mégis az országot, a népet rep­rezentálja. Ödön von Horváth hősei — a Kazimir és Karolint láthat­juk majd a Petőfi Csarnok­ban a grazi Skelet-Theater elő­adásában — elveszetten ver­gődnek a világban. Gluck Or­­pheusa a bregenzi nemzetközi „Operaworkshop" előadásában végül hiába támasztja fel Eurydikét, a társasági forga­tag éppúgy elragadja tőle sze­relmét, mint korábban a halál, majd a temetési szertartás. Az Aréna 2000 nevű csoport a kö­zönség jelenlétében, a publi­kum aktív részvételével vég­zett társas művészi tevékeny­séggel, mintegy közvetlenül szeretné legyőzni azokat a gá­takat, amelyek embert az em­bertől elválasztják, illetve, amelyek az embert a termé­szettől elszigetelik. Alfred Ru­­bin grafikái, amelyeket majd a Nemzeti Galériában láthatunk, szecessziós és expresszionista formakinccsel számolnak be az emberi lét rettenetét meg­fogalmazó-megálmodó víziók­ról; Richard Strauss Rózsalo­vagját pedig nem kell bemu­tatni. Persze durva leegyszerűsí­tés, de aligha megkerülhető ér­zés, hogy ez a művészeti anyag rossz közérzetről, a világba ve­tett ember megoldhatatlan, „ontológiai” problémáiról be­szél. Ám, ha úgy látjuk, hogy ez ellentmond azoknak a ta­pasztalatainknak, amelyeket Ausztria jelenéről, az emberek életéről, közérzetéről tapasz­talunk, a problémát aligha kell azzal elütnünk, hogy egyrészt ez a múlt, másrészt, hogy ta­gadjuk a művészet és a társa­dalom élete közötti kapcsola­tot. Az eleven, az el nem fe­ledett művészet ugyanis min­dig jelen idejű, a szecesszió és az expresszionizmus éppúgy jelen van a mai Bécsben, mint az említett Aréna 2000 csoport vagy az Aktionismus irányza­ta, amelynek néhány hátbor­zongató, velőtrázó termékét volt szerencsénk látni. Az osztrák kulturális hét azonban bizonyára más oldal­ról is cáfolni fogja azt, hogy ellentmondást lássunk a jól működő társadalom és a rossz közérzetről szóló művészet kö­zött. Amikor Hilde Hawlicek asszonynak, az osztrák oktatá­si, kulturális és sportügyek miniszterének kérdést tettem fel erről, azzal válaszolt, hogy aligha lehet olyan jól működő társadalom, amelyben ne len­nének problémák, amelyekről a művészeknek szólniuk kell. A miniszterasszony a továb­biakban kérdésemet csakis kulturális politikai oldalról ér­telmezve, azt is elmondta: né­zete szerint az államnak nem feladata beavatkozni a művé­szetekbe, kötelessége viszont megteremteni a művészet mű­ködésének anyagi feltételeit. Ideológiai, politikai feltéte­lektől mentes mecenatúra te­hát, amely lehetővé teszi, hogy a művészek számot adjanak a társadalom bajairól. Parado­xul hat, ám aligha valódi el­lentmondás: ez is a jól műkö­dő társadalom egyik tünete. Boldog ország, ahol a művé­szek korlátok nélkül beszélhet­nek mindarról, ami túl van e boldogság határain­­, ahol le­hetnek boldogtalanok. Zappe László ­ ^ Az Alsó-Tápió-menti Áfész 1989. március 31-étől 21%-os osztalékot fizet a célrészjegyek után. ............................... A felemelt osztalék minden, az eddigi és ezután jegyzett Árbevétel­ 1570 Md Ft célrészjegyre érvényt*. Nyereség5^5 M A célrészjegyek tulajdonosainak szives tájékoztatására közöljük A saját vagyon értéke: 120 Ft. _____szövetkezetünk főbb gazdálkodási mutatóit._____sarffSffi20.§. alatt. ^

Next