Népszabadság, 1989. április (47. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-15 / 88. szám
6 NÉPSZABADSÁG - KÖRKÉP 1989. április 15., szombat JÖN A GONDOLKODÓ MŰANYAG PÉNZ? A nagy lépést még mindig késik Álmodozom. Utópisztikus gondolatokat dédelgetek: egyszer csak eljutunk már oda, hogy ne kelljen fizetésnapokon a zsebesektől óvni a pénztárcám, hogy ne álljak végig reménytelenül hosszú sorokat az OTP vagy a postafiókok ablakai előtt, hogy ne kelljen hazaloholnom, ha a keresett áru a legváratlanabb helyen és időben végre felbukkan valahol, de nincs nálam elég pénz. Reménykedem abban, hogy egyszer majd nem fizetünk milliókat — milliárdokat? — közös kasszánkból azért, mert mások számolják, őrzik, szállítják innen oda és onnan ide a bankókat. Bízom benne, hogy lesz nekem, nekünk is „műanyag pénzünk” — bankkártyánk. — Utópisztikus gondolat — mondja dr. Huszti Ernő, a Magyar Nemzeti Bank emissziós főosztályának vezetője, bár ő nem a bankkártyára, mint elérhetetlen álomra, hanem a bankó nélküli világra gondol. — Készpénz nélküli társadalom addig, míg a piaci viszonyok léteznek, elképzelhetetlen. Még az e téren élenjáró Egyesült Államok sem dicsekedhet azzal, hogy a készpénzkímélés mértéke elérte náluk az 50 százalékot. Pedig — teszi hozzá ehhez a bankár —, ha valahol, hát ott már van hagyománya a csekkes, bankkártyás fizetésnek. Az USA-ban az 1910-es évek elején vezették be az első csekkeket, majd alig egy évtized múltán a bankkártyákat. Ezek nemzetközi karrierje egyébként az 1960-as években kezdődött. Nálunk csupán pár hónapja birtokolhatják a kiváltságosok — a valutával rendelkezők — a VISA-kártyát úgy, hogy itthon is fizethetnek vele. Persze van lehetőség még arra is, hogy eurocsekket váltson a magyar — ugyancsak konvertibilis valutája ellenében. Forintért azonban egyelőre nemigen lehet ilyesmihez hozzájutni, legfeljebb néhány csekkfajta között választhatunk. Ezeket viszont állítólag a kereskedelmi vállalatok nem fogadják el szívesen, hiszen míg az áru ellenértéke ténylegesen megjelenik számlájukon, addig akár két hét is eltelhet. Arra, hogy ennyi ideig megelőlegezzék a pénzt, többségüknek nincsen fedezete. Arról tehát, hogy a biztonságot nyújtó, kényelmes, korszerű kártyát életünk természetes velejárójának tekintsük, egyelőre csak álmodozhatunk. Hogy miért? Nos, az emissziós főosztály vezetője szerint azért, mert ma még nincsenek meg idehaza az ügyfélorientált bankszolgálta- - tás alapjai. Igaz, nem a jó szándék hiányzik, hanem a technika, a bankok infrastruktúrája. — Azért a helyzet nem anynyira lehangoló, mint amilyennek , az első pillanatban látszik — mondja dr. Huszti Ernő. — Hiszen a Magyar Nemzeti Bank már az 1960-as évektől vizsgálja, mi lehetne az előrelépés legjobb, leggazdaságosabb módja. A főosztályvezető szerint ennek a hosszadalmas vizsgálódásnak, késedelmünknek köszönhetjük, hogy nem áldoztunk úgymond feleslegesen milliárdokat kezdetleges pénzkímélő fizetési módok bevezetésére, a fejlesztések finanszírozására. — Igaz, szorít a gyerekcipő, amiben jó ideje járunk, ám az még inkább fájna — érvel a szakember —, ha most amiatt nem tudnánk előrelépni, mert még nem térültek meg a rendszerbe fektetett költségek. Sok fejlett piaccal, korszerű bankszolgáltatással rendelkező ország ugyanis ezért nem tér át a legújabb módszerekre, s hazánkhoz hasonlóan kísérleteket folytat csupán. — Egerben még ez évben indul egy kísérlet. A világon — a franciák, norvégek és olaszok után — negyedikként itt vezetik be az aktív memóriakártyát, a legtökéletesebb, legbiztonságosabb készpénzkímélő fizetési eszközt. Ennél a kártyánál nem fenyegeti a bankot a tulajdonos túlköltekezése, a beépített chip révén lehetetlen a hamisítás, s a kártya gazdája akkor is biztonságban tudhatja a pénzét, ha elveszíti a műanyag lapocskát — magyarázza dr. Huszti Ernő A szakember szerint a Magyar Posta választása — mert hogy kivételesen nem külföldi akcióról van szó — azért esett Egerre, mert ez a város hazai mértékkel mérve minden tekintetben átlagosnak mondható. Az itt szerzett tapasztalatok ezért általános következtetések levonására is alkalmasak lesznek: az 5-10 ezer kártyatulajdonos összes pénzügyét — be- és kifizetéseit, vásárlásait — a városba telepített kereskedelmi terminálok és pénzkiadó automaták segítségével bonyolíthatja majd le. A kutatás és fejlesztés azonban a kísérlet idejére sem áll le. Az MNB, a kereskedelmi bankok, illetve néhány minisztérium és vállalat közreműködésével pár éve alapított Aktív Memóriakártya Gazdasági Társaság tagjai tovább vizsgálják, hogyan lehetne a rendszer hazai elterjesztését a leggazdaságosabban megoldani. Legfelsőbb szinten az MNB koordinálja a munkákat, szervezi a honi iparvállalatok közös gyártását, illetve integrálja a különböző elgondolásokat. Mert ha a fejlesztés lehetőségeit csaknem húsz éve latolgatják is, a végleges koncepció még nem készült el. Pedig az idő sürget, hiszen az aktív memóriakártyás rendszert az 1990-es évek közepéig az egész országra ki akarják terjeszteni. Pató Zsuzsa AZ EMBERRE ÉPÍTENI A kallódókra is szükség van Beszélgetés egy kanadai magyar pedagógussal A héten találkozhattak az érdeklődők Róna Zsuzsa pedagógussal, egy kanadai alternatív középiskola igazgatójával, aki az iskolából kilökött vagy lemorzsolódott gyerekekkel foglalkozik. Meghívásra most itthon számol be tapasztalatairól. — Kik is a kilökött gyerekek? — Akiket kitesznek, mert már nem bír velük az iskola, akik lemorzsolódnak mert nem tanulnak vagy elmegy tőle a kedvük, akik járnak is, nem is. Ez utóbbi a leggyakoribb, s mire a szülő, az iskola felfigyel rá, már késő. Én az észak-amerikai társadalmat ismerem. Nálunk ennek talán három fő okát lehet megjelölni. Az egyik szerint a gyerek utálja az iskolát, mert nem azt kapja ott, amire szüksége van. Másik a család anyagi helyzete, a gyereknek dolgoznia is kell az iskola mellett. Végül sok nem tud úgy tanulni, ahogy azt az iskola elvárja. A gyerekek előbb-utóbb kábítószerezni kezdenek, öszszeütközésbe kerülnek a törvényekkel ... Az iskola eközben úgy veszi, hogy ezek problémásak és kész. — A magyar oktatási rendszer elég rideg ... — Pedig az ember köré kell építeni a pedagógiai rendszert. Én tíz éve kezdtem el foglalkozni az iskolából kilökődött diákokkal. Több száz interjúból derült ki, hogy az iskola nem eléggé emberi, senki nem figyel azokra, akiknek a légkör nem felel meg. — Milyen a lemorzsolódási arány önöknél a középiskolákban? — Körülbelül 25 százalék. És nagyon sokan tanulni akarnak, érettségizni, de utálják az iskolát, a tanárt, az igazgatót. Az iskola a középszerűekre van kitalálva. — Az öné tehát egy alternatív iskola? — Igen, így is hívják. Az a filozófiája: az iskola feleljen meg az ember igényeinek. — Az amerikai iskoláról azt mondják, teljesítményt követel, de ugyanakkor toleráns. — Nagyon is toleráns. Ezzel szemben mi elég szigorú rendszert alakítottunk ki. Nálunk be kell járni órákra, meg kell csinálni a házi feladatokat, de egy szerződésszerű követelménnyel, amit ha valaki megszeg, elválunk tőle. A szigort viszont rengeteg melegséggel alkalmazzuk. Minden gyerek egy tanárhoz tartozik, pártfogójával hetente egyszer találkozik, megbeszélik a hetet s egy újabb hétre szerződést kötnek a gyerek feladatairól, kötelességeiről. Hetenként egyszer tanári gyűlésen minden gyereket egyenként értékelünk. — De ugye nincs ezer gyerek az iskolájukban? — Nincs, alapelv, hogy ezt száz-százötvenes létszám mellett lehet alkalmazni. Hiszen személyre szóló a törődés. A tekintély nem abból ered, hogy én mint felnőtt magasan a gyerek fölött állok, hanem abból, amit én mint ember képviselek a számára. Engem például Zsuzsinak hívnak a diákok és nem igazgató néninek. — Hogyan találnak rá a kallódó gyerekekre? — Sok gyerek hozza a barátját, de küldik hozzánk őket pszichológusok, ügyvédek, sokszor a másik iskola. A gyereknek kell jelentkeznie, szülő, bármennyire is szeretné, nem teheti meg helyette. Igyekeztem követni a diákjaink életútját. Arra a kérdésre, hogy mi volt számodra a legfontosabb, amit itt kaptál, rendszerint azt felelik: az érettségi és az önbecsülés, az önismeret. Rege Sándor Sajtószolgálati hírek A Budapesti Húsipari Vállalat szakszervezeti bizottsága az újabb forintleértékelés ellen emelt szót. Szerintük a 20 százalékos bérkiáramlás, ■amely a megokolásban szerepelt, vitatható. Vállalatuknál az idén a két százalékot sem haladja meg a béremelés. A Magyar Demokrata Fórum XIII. kerületi szervezete nyilatkozatban adott hangot felháborodásának amiatt, hogy rendőrök bántalmaztak több személyt az elmúlt napokban. Utalnak a tiszafüredi kapitányságon történt esetre, ahol brutálisan megvertek egy fiatalkorút, a budapesti taxisofőr esetét is felhozták példának. A Hajnal István Kör és több más társadalmi szervezet ismételten tiltakozásának adott hangot a koncepciós perek felülvizsgálatának eddigi módja és a vizsgálatokban részt vevő Zinner Tibor személye ellen. Enyhíteni kell a lakossági devizagazdálkodás kötöttségein Beck Tamás kereskedelmi miniszter reagálása egy japán lapvéleményre Japánban is felfigyeltek a magyar bevásárló turizmus visszásságaira, s — mint a Népszabadság április 10-i számában olvasható — a Nihon Keizai Simbun című gazdasági napilap szerint tavaly január elseje óta 5 milliárd dollár hagyta el a magyar turisták zsebében az országot, ami az adósságállomány több mint egynegyede. „Miért nem oldotta meg a kormány ennek a hallatlanul nagy összegnek a mobilizálását úgy, hogy amire a lakosságnak szüksége van, azt nagyban — nagykereskedelmi, kedvezményes beszerzési áron — vásárolta volna fel Ausztriában, és árusította volna devizáért Magyarországon?” — teszi fel a kérdést a japán lap. _ — Valóban, miért nem így jártak el? — kérdezem Beck Tamás kereskedelmi minisztertől. A japán értékelés számai túlzóak, de gondolatmenete logikus. Csakhogy nálunk a szabad utazási lehetőséghez egy kötött devizagazdálkodás társul, és ez a kettő nagyon nehezen egyeztethető össze. Ha importálnánk a keresett árukat kellő mennyiségben, devizáért itthon aligha kelnének el, hiszen se a turistaellátmányból, se az utazási számláról felvett pénzből magyar üzletben a vevők nem vásárolhatnak. Ahhoz viszont, hogy forintért árusítsuk a külföldi termékeket, mindenekelőtt konvertibilis forintra lenne szükség, és az import teljes liberalizálására. Ez pillanatnyilag lehetetlen. S ha valami csoda folytán mégis lehetségessé válna, áraink akkor is magasabbak lennének, mint Ausztriában, ahol a turistáknak visszatérítik a forgalmi adót. — Tehát nem lehetett volna ésszerűbben eljárni? — De igen, és szerintem kellett volna, és kellene is. Tárcánk javasolta, s én ma is fenntartom azt a véleményemet, hogy az utazási számlákat fel kell szabadítani, megengedni, hogy azok terhére tulajdonosaik szabadon vásárolhassanak. Emelni kellene az otthon tartható és szabadon elkölthető konvertibilis valuta 4000 forintos értékhatárát is. Nem egyszerűen azért, mert a forintot többször leértékelték, hanem azért is, mert a magyar vásárlóknak a hazai boltokban ugyanolyan jogokat kellene adni, mint amilyeneket külföldön élveznek, ahol a vásárláshoz nem kérnek személyi igazolványt. — Miért nem történik ez meg? — Mert a Pénzügyminisztérium álláspontja szerint gyengítené a forintot, és a kettős valutarendszer kialakulásával fenyegetne. — Most nyitnak két, konvertibilis valutáért árusító áruházait, de több ilyen bolt nyitását egyetlen vállalatnak se engedélyezik. Mi az akadálya több áruház megnyitásának? — Szintén a pénzügyi tárca aggodalma, illetve a devizagazdálkodás kötöttsége. Bár magam is azon a véleményen vagyok, hogy sok ilyen áruházra lenne szükség, tapasztalom, hogy a kiadott engedélyekkel, a kapott lehetőségekkel se élnek elég gyorsan a vállalatok. Se a Sztráda, se a Vídia. Ennek az az oka, hogy a forgalmazás költségei magasak, s csak akkor térülnek meg, ha nagy mennyiségű árut lehet eladni. Vagyis akkor, ha nem csupán 4000 forint értékben, hanem az utazási számláról is szabad vásárolni. Tárgyaltunk az osztrák Humával: hajlandóak lennének nálunk olyan áruházakat nyitni, amelyek különösen alacsony árakat érvényesítenek, de csak meghatározott forgalom esetén. Mindennek ellenére az a véleményem, hogy ha mérsékelni akarjuk a bevásárló turizmust, akkor további áruházakat kell nyitni. És, mint hangsúlyoztam, szabadabbá tenni a vásárlási lehetőségeket. Gál Zsuzsa Boldog ország, boldogtalan művészet? A kulturális kapcsolatok fejlődése elszakíthatatlan része, egyszerre függvénye és elősegítője az országok közötti politikai kapcsolatoknak. Ha jobban megismerjük, jobban meg is értjük egymást — szól a túlságosan is igaz közhely. Csakhogy éppen az osztrák—magyar viszonyban aligha érhetjük be ennyivel. Ez a tétel ugyanis a többé-kevésbé ellenségesen, gyanakvóan egymásra tekintő népek, államok előítéletektől terhelt politikai, társadalmi, kulturális kapcsolataira vonatkozik. A jobb megismerés valóban segíthet az ilyen korlátok, akadályok lebontásában, leküzdésében. Ausztriára azonban ma más szemmel nézünk. Miközben mind lelkesebben ápoljuk a magyar nemzeti gondolat talán mindmáig legszebb kiteljesedésének, a Habsburg-házzal vívott szabadságharcunknak az emlékét, a mai Ausztria számunkra részben a hűtőládák és a szórakoztató elektronika kimeríthetetlen bőségszaruja, részben pedig egy megcsonkult, nagyhatalomból kis országgá zsugorodott állam gazdasági prosperitásának a modellje. Egyfajta minta, még ha tudjuk is, hogy mindenben aligha követhetjük. Mégis tévednénk, ha azt hinnénk, hogy egy boldog ország boldog művészetével fogunk megismerkedni a jövő héten, amikor az osztrák kultúra az osztrák kulturális hét elé rendkívül sokrétűen bemutatkozik hazánkban. Miközben egy újságírócsoporttal Ausztriát jártam a közelmúltban, hogy előre megismerkedjem e kulturális hét fontosabb eseményeivel, nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy mit fog szólni gazdaságitársadalmi problémáktól elgyötört közönségünk ahhoz, hogy gazdagságáról és jó kedélyéről nevezetes szomszédunk lényegében, az elidegenedés klasszikus problémáival küszködő művészettel fog bemutatkozni. Hisz a program gerincét a szecesszió és az expresszionizmus alkotja, bizonyára azért, mert éppen ezek az irányzatok mutatják az össznémet kultúrán belül leginkább a sajátosan osztrák arculatot. Vulgarizáló reflex persze valamiféle direkt összefüggést keresni a társadalom és a benne élő művészet között, némi tapasztalat birtokában le is tesz róla, vagy legalább igyekszik szabadulni tőle az ember. Egy politikai aktust is képviselő kulturális esemény azonban mégis felvet ilyen kevéssé elmélyült tudományosságra valló kérdéseket, hiszen a kulturális hét a művészet, a kultúra oldaláról mégis az országot, a népet reprezentálja. Ödön von Horváth hősei — a Kazimir és Karolint láthatjuk majd a Petőfi Csarnokban a grazi Skelet-Theater előadásában — elveszetten vergődnek a világban. Gluck Orpheusa a bregenzi nemzetközi „Operaworkshop" előadásában végül hiába támasztja fel Eurydikét, a társasági forgatag éppúgy elragadja tőle szerelmét, mint korábban a halál, majd a temetési szertartás. Az Aréna 2000 nevű csoport a közönség jelenlétében, a publikum aktív részvételével végzett társas művészi tevékenységgel, mintegy közvetlenül szeretné legyőzni azokat a gátakat, amelyek embert az embertől elválasztják, illetve, amelyek az embert a természettől elszigetelik. Alfred Rubin grafikái, amelyeket majd a Nemzeti Galériában láthatunk, szecessziós és expresszionista formakinccsel számolnak be az emberi lét rettenetét megfogalmazó-megálmodó víziókról; Richard Strauss Rózsalovagját pedig nem kell bemutatni. Persze durva leegyszerűsítés, de aligha megkerülhető érzés, hogy ez a művészeti anyag rossz közérzetről, a világba vetett ember megoldhatatlan, „ontológiai” problémáiról beszél. Ám, ha úgy látjuk, hogy ez ellentmond azoknak a tapasztalatainknak, amelyeket Ausztria jelenéről, az emberek életéről, közérzetéről tapasztalunk, a problémát aligha kell azzal elütnünk, hogy egyrészt ez a múlt, másrészt, hogy tagadjuk a művészet és a társadalom élete közötti kapcsolatot. Az eleven, az el nem feledett művészet ugyanis mindig jelen idejű, a szecesszió és az expresszionizmus éppúgy jelen van a mai Bécsben, mint az említett Aréna 2000 csoport vagy az Aktionismus irányzata, amelynek néhány hátborzongató, velőtrázó termékét volt szerencsénk látni. Az osztrák kulturális hét azonban bizonyára más oldalról is cáfolni fogja azt, hogy ellentmondást lássunk a jól működő társadalom és a rossz közérzetről szóló művészet között. Amikor Hilde Hawlicek asszonynak, az osztrák oktatási, kulturális és sportügyek miniszterének kérdést tettem fel erről, azzal válaszolt, hogy aligha lehet olyan jól működő társadalom, amelyben ne lennének problémák, amelyekről a művészeknek szólniuk kell. A miniszterasszony a továbbiakban kérdésemet csakis kulturális politikai oldalról értelmezve, azt is elmondta: nézete szerint az államnak nem feladata beavatkozni a művészetekbe, kötelessége viszont megteremteni a művészet működésének anyagi feltételeit. Ideológiai, politikai feltételektől mentes mecenatúra tehát, amely lehetővé teszi, hogy a művészek számot adjanak a társadalom bajairól. Paradoxul hat, ám aligha valódi ellentmondás: ez is a jól működő társadalom egyik tünete. Boldog ország, ahol a művészek korlátok nélkül beszélhetnek mindarról, ami túl van e boldogság határain, ahol lehetnek boldogtalanok. Zappe László ^ Az Alsó-Tápió-menti Áfész 1989. március 31-étől 21%-os osztalékot fizet a célrészjegyek után. ............................... A felemelt osztalék minden, az eddigi és ezután jegyzett Árbevétel 1570 Md Ft célrészjegyre érvényt*. Nyereség5^5 M A célrészjegyek tulajdonosainak szives tájékoztatására közöljük A saját vagyon értéke: 120 Ft. _____szövetkezetünk főbb gazdálkodási mutatóit._____sarffSffi20.§. alatt. ^