Népszabadság, 1989. április (47. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-15 / 88. szám

1989. április 15./szombat NÉPSZABADSÁG - VILÁGTÜKÖR INTERJÚ JOSÉ MARIA BENEGASSZAL A spanyol példáról Spanyolországban, csak baszk nevén, Txikinek, „Kicsinek” szólítják a negyvenegy esztendős José Maria Benegast. A Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) szervezőtitkára a párthierarchiában a harmadik embernek számít, ám mivel az előtte levő Felipe Gon­­zález és Alfonso Guerra, a miniszterelnök és helyettese inkább a kormány ügyeivel vannak elfoglalva, gyakorlatilag ő irányítja a párt­apparátust. A spanyol sajtó szerint egyébként a kormányfő jó ba­rátja és „jobbkeze". Az általa vezetett pártküldöttség az elmúlt napokban Budapesten járt, és az MSZMP vezetőivel tárgyalt. — Franco halála után Spanyol­­ország meglepően gyorsan és vi­szonylag zökkenők nélkül vált Nyugat-Európa szerves részévé. Hogyan sikerült megoldani ezt a nem túlságosan egyszerű felada­tot? — Nekünk nem tűnt fel sem túlságosan gyorsnak, sem teljesen zavartalannak ez a folyamat. Franco 1975 novemberében halt meg és 1978-ban fogadtuk el az új alkotmányt. Persze ahhoz ké­pest, hogy negyven éven át vártunk szabadságunk vissza­szerzésére, ez a néhány év nem tekinthető soknak. A spanyol politikai átmenet kul­csa abban volt, hogy­ vala­mennyi politikai párt, a jobb­oldaltól kezdve a centristákon át a baloldalig megértette, hogy hazánk nagy tragédiája éppen a megosztottság. Ezek a pártok tanultak saját történel­mükből, saját hibáikból, és úgy döntöttek, hogy véget vet­nek, a „két Spanyolország” ha­gyományának. Egységes Spa­nyolországért léptek föl, ahol mindannyian otthon érezhet­jük magunkat. Ez vezetett 1977—1978-ban a közmegegye­zés korszakához. Gazdasági szempontból az ország helyze­te súlyos volt, ezért valódi konszenzusra volt szükség a kilábaláshoz. A későbbi sike­rek titkát tehát a megegyezés­re való képességben kell ke­resni. — A világsajtó ma a „spanyol csodáról” cikkezik . .. — A spanyol sajtó kivételé­vel! — Mégis, mit tett a PSOE ezért a „csodáért”? — Mi kétszer is súlyos gaz­dasági helyzetben kormányoz­tunk Spanyolországban. Elő­ször 1931-ben, a nagy gazda­sági világválság után, másod­szor 1982-től, amikor egy csőd­ben levő országot örököltünk. A mi célunk az volt, hogy az örökké elmaradott Spanyolor­szág felzárkózzon a demokrá­ciában és jólétben élő orszá­gokhoz. Ehhez meg kellett ta­lálnunk a saját utunkat, hi­szen a szociáldemokrácia régi receptjei nem segítettek. Elő­ször is szükség volt a spanyol gazdaság kemény eszközökkel való szanálására, mivel túlsá­gosan súlyosak voltak az egyensúlyproblémák. Korsze­rűsíteni kellett a termelést, végre kellett hajtani az ipar szerkezetváltását, csökkenteni kellett az infláció mértékét. Meg kellett teremtenünk a po­litikai stabilitás légkörét. Ezeknek a lépéseknek a ha­tására megerősödtek a magán­­vállalkozások, s az első két év befektetési bojkottja után meg­indult a beruházások gyors növekedése. Jelenleg nincs ag­godalomra okot adó külföldi adósságunk, a spanyol pénz, a peseta megerősödött. Az első két és fél év nagyon kemény, sok értetlenséget kiváltó gaz­daságpolitikája után elértük, hogy immár három éve a mi gazdaságunk fejlődik a leg­gyorsabban Európában, a nem­zeti össztermék évi öt száza­lékkal nő, s 350 ezer új mun­kahely keletkezik évente. Mindezt igyekeztünk úgy meg­valósítani, hogy közben erő­södjön a szociális védőháló is. Vonatkozik ez az oktatás- és egészségügyre, arra, hogy emelkedtek a nyugdíjak, s most már megvannak az esz­közeink egy még erőteljesebb szociálpolitika megvalósításá­ra. — A fellendülésért persze árat is kellett fizetni. Európában még mindig Spanyolországban a leg­magasabb a munkanélküliség, s az előbb ön utalt a spanyol lapok borúlátására. — Spanyolországban 1975 és 1982 között kétmillió munka­helyet számoltak föl. Mi az el­ső években csak a folyamat fékezését, majd megállítását tudtuk elérni, 1985-től viszont már ellentétes a tendencia. A munkanélküliséghez nálunk egyébként az is hozzájárul, hogy a nők tömegei most lép­nek ki a munkaerőpiacra, és számottevő a második gazda­ság is. Ami pedig a sajtót il­leti, a pártnak nincsenek sa­ját tömegtájékoztatási eszkö­zei, ez az egyik gyengeségünk. A spanyol sajtó pedig erősen kritikus velünk szemben, ki­csit „hivatalból is” ellenünk szurkol. — Úgy tűnik fel, nem sikerül szót érteni a szakszervezetekkel, még a párthoz közel álló UGT- vel, az Általános Munkásszövet­séggel sem. Van-e tervük a szak­szervezetekkel való kibékülésre? — Nagyon nehéz összefog­lalni, milyen problémáink vannak a szakszervezetekkel, ám az bizonyos, hogy nem­csak az UGT (a kommunisták befolyása alatt álló — A szerk.), hanem a Munkásbizottságok is erősen bírálnak bennünket. A nemzeti konszenzus gazda­ságpolitikájára tett ajánlatun­kat nem fogadták el, pedig ez azt jelentette volna, hogy a szakszervezetek részt vehetné­nek a politikai, gazdasági és társadalmi prioritások megha­tározásában. Persze közös lett volna a felelősség is. A szak­­szervezetek azonban ,nem akartak az általános célokról tárgyalni, inkább részkövete­lésekkel léptek föl, és nem ve­szik figyelembe a rendelke­zésre álló erőforrások reali­tásait. Persze ezek részben „csalá­di” perpatvarok, mert a PSOE valamennyi tagja számára kö­telező az UGT-tagság is, s a párt és az UGT közös progra­mot támogatott. Az egység azonban olyannyira megbom­lott, hogy a kormányt érő leg­hevesebb támadások éppen az UGT-­től indulnak ki. A prob­léma lényege az, hogy milyen lesz a jövő szocializmusa Spa­nyolországban , hiszen ideo­lógiai szempontból nemcsak az a célunk, hogy egy kizsákmá­nyolástól mentes társadalmat teremtsünk, hanem az is, hogy közben mind nagyobb jólétet teremtsünk az állampolgárok­nak. Ezért az eszmerendsze­rünkbe integrálnunk kellett a gazdasági növekedés koráb­ban a kapitalistáknak tulajdo­nított elvét, hogy az újraelosz­tásnál ne a szegénységet, ha­nem a gazdagságot oszthassuk szét. A vita megoldására a PSOE öttagú bizottságot ho­zott létre, amelynek a kor­mány elnöke és jómagam is tagjai vagyunk. A feladatunk nem egyszerű, hiszen például szeretnénk, ha a bérek egy­előre nem nőnének sokkal gyorsabban az infláció ütemé­nél, mert 1992 után Nyugat- Európa legerősebb gazdaságai­val szemben is meg kell őriz­nünk versenyképességünket. A részérdekek tehát ütköznek a politika távlati céljaival. — Magyarországon ma divat a spanyol példát idézni. Milyen különbségeket és hasonlóságokat lehet fölfedezni a két ország po­litikai reformja között? — Van néhány alapvető kü­lönbség. Például a spanyol rendszer negyvenévi fasiszta diktatúrát jelentett, ami lé­nyeges differencia a korábbi magyarországi helyzethez ké­pest. Másrészt a gazdaságban nekünk nem kellett egy álla­mi gazdaságot vegyes vagy piacgazdasággá átalakítanunk, mint Magyarországon. A spa­nyol átmenet tapasztalataiból lényegében egy dolog lehet Magyarországnak is hasznos, és erről már előbb is beszél­tem: mi valamennyien hatal­mas erőfeszítéseket tettünk a megegyzés kereteinek kialakí­tásáért. Hogy mást ne mond­jak, mi, köztársaságiak is el­fogadtuk a monarchiát, amely a hetvenes-nyolcvanas évek Spanyolországában politikai stabilizáló tényezőnek bizo­nyult. (Ez különösen érzékle­tesen volt tapasztalható a Te­­jero-féle katonai puccskísér­let meghiúsításakor — A szerk.) Az átmenet idején va­lamennyien a konszenzusért dolgoztunk és valamennyien sok dologról mondtunk le. Po­litikai szempontból a spanyol történelem a konfrontációk, a diktatúrák, a polgárháborúk története volt. Ezen kellett fe­lülemelkedni. Azt hiszem, hogy a magyarországi helyzetben a bölcsességre van a legnagyobb szükség. Mély változások men­nek végbe, tehát minden pil­lanatban tudni kell, hova akarnak eljutni. Megegyezés­re kellene törekedni a politi­kai és a gazdasági keretek ki­alakítása érdekében. No és, persze, nagylelkűnek kell len­ni. Azonkívül nem szabad szem elől téveszteni a kör­nyezetet sem. Hiszen nemcsak Magyarországon mennek vég­be változások, hanem a Szov­jetunióban és Lengyelország­ban is. A kelet-európai szo­cialista országok közös előre­haladásától is függ, hogyan jut előre egyik vagy másik or­szág. Horváth Gábor SZABÓ BARNABÁS FELVÉTELE Szabálytalan emlékezés Negyven évvel a magyar— csehszlovák barátsági szerző­dés megkötése után magyarok, csehek és szlovákok között megvan szinte minden objek­tív feltétel a valódi és nem „csinált” barátsághoz. Nem­csak ünnepi üzenet, hogy a mi számunkra Csehszlovákia na­gyon fontos ország; meggyőző­désünk egyébként: mi is fon­tosak vagyunk nekik. Alapve­tő érdekünk, hogy jó viszony­ban legyünk, az egymásra­utaltságok szövevényében jó­zan ésszel hosszú távon sem képzelhető el más típusú kap­csolat. Más kérdés, hogy egy szükségszerűség felismerésétől még nem kezdenek el másként forogni a kerekek a fejekben. Kölcsönösen ejtettünk és kap­tunk sebeket, olyan mélyeket is, amelyek máig sem tudtak teljesen behegedni. Eközben pedig annyi előítélet halmo­zódott fel, hogy karjának el­­hordásához a mi generációnk is kevés lesz, marad bőven villáznivaló gyermekeinknek is. De az már az ő dolguk lesz. A miénk most: a történelmi lavinák, földcsuszamlások tor­laszaiból az erőnkből telhető legtöbbet ellapátolni az útról. Derekasan dolgozva az útnak ezen a végén is, de a mási­kon is. A szomszéd kertje ? Van-e ehhez elég erőnk, még inkább: kedvünk, türel­münk? Kell hogy legyen. Ám az utóbbi időben — főként a közvélemény körében —­­ me­gint több feszültség, ingerült­ség vibrál mozdulatainkban. Mintha árgusabb szemmel für­késznénk a szomszéd kertjét. Ebben sok minden közreját­szik, így a szocialista országok kapcsolatrendszerében bekö­vetkezett fordulat régi, rossz reflexű „lereagálása”. Az, hogy a baráti országok gya­korlatának sokszínűbbé válá­sa egyesekben még mindig gyanakvást ébreszt. Valóban, a magyar és a csehszlovák gyakorlat, sok hasonló elem mellett, jó néhány egyedi dol­got is tartalmaz; ma aligha­nem több egyedit, mint teg­nap. Az is tény: a politikai óramutatók jó néhány vonat­kozásban nem egyforma gyor­sasággal forognak a Duna és a Moldva partján. De vajon baj volna ez? Nyilvánvalóan nem: az eltérő gyakorlatot ma már nem elhajlásnak, hanem szükségszerűségnek látják a legtöbb szocialista országban. Mind elfogadottabb, hogy azo­nos úti célokat más-más ösvé­nyeken is el lehet érni. Paradox módon olyan té­nyezők, amelyeknek tulajdon­képpen örülnünk kellene, m­int a nyilvánosság, a glasznoszty, némelykor szintén feszültség forrásai. Holott a teljesebb megismerés, amihez az is hozzátartozik, hogy a virágok mellett a gyomot is észrevesz­­szük, végső soron csak javára válik egy barátságnak. Ám fel-felbukkannak itt is, ott is olyanok, akikben a glasznoszty a régi reflexeket mozdítja meg. Kritizál, tehát bánt — mondják ők. Pedig inkább ar­ról van szó, hogy: kritizál, te­hát figyel rám, törődik velem, becsül. Nem mehetünk Grönlandra És az újságírók munkaköri kötelességüknél fogva e kétfé­le megítéléssel talán a szüksé­gesnél is gyakrabban találkoz­nak, ami nem könnyíti meg a tájékoztatást egymásról. Pedig az objektív, sokszínű informá­cióra régen volt akkora szük­ség, mint napjainkban, ami­kor mindkét ország újszerű feladatokkal, gondokkal kerül szembe. Történhetnek-e köz­ben olyan dolgok, amelyek a másiknak nem tetszenek? Ter­mészetesen. Szó nélkül hagy­hatók ezek? Van, ami igen, van, ami nem. A nagy kérdés: hogyan? Csak ne úgy, mint egy grönlandi, aki jön, el­mondja a magáét, ahogyan ép­pen a szájára jön, aztán fel újra Grönlandra. Mi nem vonulhatunk el Grönlandra. Itt, a Kárpát-me­dencében élünk, szomszédság­ban. Nekünk egymással szem­ben más igényeink vannak, mint amilyenek egy „kívülálló­nak” lehetnek. A magyar po­litika prioritásai Csehszlová­kia vonatkozásában egészen bizonyosan nem teljesen ugyanazok, mint a franciáé vagy a kubaié. Ezért nem biz­tos, hogy az, ami a szomszéd­ban történik, ugyanolyan emó­ciókat vált ki például Buda­pesten és Párizsban vagy Ha­vannában. Sőt biztos, hogy nem. Nyugodt lélekkel állítható: a magyar külpolitikának — a szocialista országokhoz fűződő viszony általános elvein túl­menően — a Csehszlovákiával folytatott kétoldalú együttmű­ködést illetően is vannak kiér­lelt, a gyakorlatban alkalma­zott alapelvei. Ezek némelyi­kéről az imént már szóltunk, két dolog azonban mindenkép­pen az elmondottakhoz kíván­kozik. Az egyik: a kölcsönösség el­ve. De van két kérdés, ami­ben a kölcsönösség nem köve­telhető meg. Az egyik: a kul­turális értékek cseréje. Nehe­zen vitatható, hogy az utóbbi években e vonatkozásban a mi javunkra billen a mérleg nyelve. De baj-e ez? Semmi­képp sem, hiszen így mi gaz­dagabbak, több érték birtoko­sai lettünk, mint voltunk. Ha­­sek, Hrabal, Kundera, a cseh filmiskola vagy a csehszlovák avantgárd hatalmas érték. S ha arra gondolunk, hogy a szomszédos kultúrában még mindig mennyi a számunkra ismeretlen kincs, a tennivaló nyilvánvalóan nem az, hogy patikamérlegen méricskéljük, a másik mennyit merít a mi tiszta forrásainkból, hanem az, hogy a magunk részéről változatlan erővel folytassuk a kincskeresést. De nem alkalmazható a köl­csönösség elve a nemzetiségek­re sem. A Magyarországon élő szlovákok és más nemzetiségű emberek jogai nem lehetnek alku tárgyai: nekik mint ma­gyar állampolgároknak, eleve kijár minden más állampol­gárt megillető jog, továbbá az összes, őket megillető egyéni és kollektív nemzetiségi jog. Ez akkor is így lenne, ha az odaát élő magyarok hátán fát aprítanának; a „faaprítás” el­len persze kellene, hogy sza­vunk legyen. De ez már más kérdés. A környező országokban élő magyarság sorsának figyelem­mel kísérése mindinkább elő­térbe kerül a magyar politi­kában. E politika mindenütt támogatja azt a törekvést, amelyet a szlovákiai Komá­rom magyar színtársulatának küldött — a Népszabadságban közölt — levelében Sütő And­rás a magyar kisebbségek közös álmának nevezett, a „felemelt fő” gondolatát. „Faaprítás" nélküli A „faaprítás” egyébként szerencsére a háború utáni teljes jogfosztottság évei óta nem jutott osztályrészül a szlovákiai magyarságnak. Ami nem jelenti persze azt, hogy minden rendben volna e té­ren. Ezen az úton gondok, gör­csök, anakronisztikus elképze­lések indái nehezítik a mai napig is a haladást. Csupán mutatóba néhány, a szlovákiai magyar nemzetiség által fel­panaszolt probléma: a magyar tanítási nyelvű alapiskolák számának csökkenése, a nem­zetiségi pedagógusképzés meg­oldatlansága, az anyanyelv­használat visszaszorulása a magánszférába. De mégis, mindezek ellenére a helyzet ma biztatóbb, mint akár két­­három évvel ezelőtt is volt. Ha igaz az az illyési gondolat, hogy növeli, ki elfödi a bajt, akkor igaz ennek az ellenke­zője is, márpedig az említett gondokról a korábbinál nyíl­tabban szólnak ideát és odaát egyaránt. Példánknál marad­va: az említett elszomorító adalékokat a közelmúltban az egyik szlovákiai magyar alap­­intézmény vezetője tette — te­hette — szóvá, s véleményét a Népszabadság ki is nyomtat­hatta. De idézhetnénk a feb­ruári magyar—csehszlovák csúcsszintű találkozóról közzé­tett dokumentumokból is: olyan határozott, konkrét és egyértelmű megfogalmazások­kal találkozhatunk bennük a nemzetiségi problematikát il­letően is, amelyekkel a kétol­dalú kapcsolatok történetében korábban talán még soha. Sok egyéb mellett ezért sem kincstári optimizmus talán az a vélemény, hogy a magyar— csehszlovák viszony fejleszté­séhez a kilátások javulók. S ez rendkívül fontos dolog, hi­szen — rendkívül­ fontosak va­gyunk egymásnak. Prága, 1989. április 14. Kis Tibor A harmadik nulla felé? A hét fontos diplomáciai " eseménye volt a Varsói Szerződés országai berlini kül­ügyminiszteri tanácskozásán elfogadott nyilatkozat az euró­pai harcászati atomfegyverek­ről. A VSZ országai javasolták a NATO-államoknak, hogy rö­vid időn belül kezdjenek külön tárgyalásokat ezekről a fegy­verekről, valamint a kettős rendeltetésű katonai eszközök nukleáris komponenseiről. A VSZ-tagállamok készek haladéktalanul konzultációkat kezdeni annak érdekében, hogy előkészítsék az említett tár­gyalásokat, meghatározzák mandátumukat és részvevőik körét. A javaslat értelmében a konzultációkon a VSZ és a NATO nukleáris hatalmai, va­lamint a két szövetség vala­mennyi, a kérdésben érdekelt tagállama venne részt. Ez utób­biak akár mint nukleáris töl­­­tet hordozására is alkalmas harcászati fegyverrel felszerelt államok, akár mint olyan or­szágok, amelyeknek területén harcászati nukleáris­ fegyver van. (Hadd fűzzük hozzá: Magyarország területén nem volt és nincs semmilyen nukleáris fegyver, tehát har­cászati atomfegyver sem.) A VSZ elképzelése szerint egyébként rögtön a konzultá­ciók elején meg lehetne álla­podni arról, hogy a harcászati nukleáris fegyverek csökken­tését és felszámolását szaka­szosan hajtsák végre. És per­sze addig sem növekedne az ilyen fegyverek száma és nem tökéletesíthetnék őket. Az indítványban a „felszá­molni” szó is szerepel, ami újabb hivatalos megerősítését jelenti az úgynevezett harma­dik nullamegoldásra vonat­kozó készségnek. (Az első két „nulla” az INF-megállapodás okmányában foglaltatik benne, az 500—1000 km, valamint az 1000—5000 km közötti hatótá­volságú rakétákra vonatkozó­an.) A kérdés most az, hogy a NATO oldalán megvan-e a hajlandóság erre? Ha a válasz igenlő lenne, akkor bizonyos, hogy ez más tárgyalási fóru­mok munkáját — így például a hagyományos fegyverekről folytatott, a „huszonhármak” részvételével folyó megbeszélés előrehaladását — is megköny­­nyítené. Az összefüggés nyil­vánvalóan bonyolultabb ennél, hiszen a nukleáris fegyverek megmaradt részéhez való ma­kacs ragaszkodás összefügg a hagyományos erők történelmi­leg kialakult struktúrájával, a Szovjetunió fölényével bizo­nyos fegyverfajtákban; olya­nokban, amelyek gyors támadó hadműveletek folytatására al­kalmasak. A legutóbbi szovjet bejelentések azonban nemcsak mennyiségi csökkentésre vo­natkoznak, hanem a katonapo­litika önkorlátozó képességét mutatják , amikor is egy vi­lághatalom drámai módon megváltoztatja fegyveres erői struktúráját, hogy elérje a ma­ga vállalta támadásképtelen­séget. Olyan időszakban vár a világ a NATO-válaszra, amikor ma­ga a szervezet is keresi helyét a megváltozó nemzetközi rend­ben. A NATO-nak is, akárcsak a VSZ-nek, felül kell vizsgál­nia tegnapi dogmáit. Nemcsak arról van szó, hogy a számok többféleképpen értelmezhetők, hanem hogy az észak-atlanti szövetségnek el kell gondol­kodnia saját helyzetértékelé­sén. Felmerül, milyen valódi jelentőséget tulajdonítson a Varsói Szerződés katonai ere­jének olyan periódusban, ami­kor az egyes országok és az ál­lamcsoport korábban is létező problémái — például a gazda­sági-hatékonysági, a nemzeti­ségi kérdések — drámai erővel és nyíltsággal jutván kifejezés­re, befolyásolják a szövetségen belüli viszonyokat is. Tény, hogy a belső problémák priori­tása az egyes VSZ-országok­­ban, beleértve a Szovjetuniót is, még soha nem volt olyan kézenfekvő, mint most. Mi hát akkor az egyoldalú csökkentés után is megmaradó szovjet túl­súlynak fenyegetésként be­számítható „reálértéke”? A NATO részéről persze in­gadozás mutatkozik. Emögött eltérő érdekek, különböző po­litikai felfogások húzódnak meg. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kiindulópontja ez: részben az általános erő­viszonyok, részben pedig a taktikai rakétákban mutatko­zó jelentős szovjet fölény (ada­taik szerint 1365 szovjet SS— 21-es és két további fegyver­­fajta áll szemben 88 Láncé­val) elegendő arra, hogy meg­tervezzék a mostani 115 km hatótávolságú rakéták moder­nizálásának címszava alatt azok pótlását, 480 km hatótá­volságú rakétákkal. (Vagyis ezek­ éppen csak az engedé­lyezett tartományban marad­nának, mint említettük, a tiltás 500 km-nél kezdődik.) Ezzel egyidejűleg jelennének meg az arzenálban az eddiginél na­gyobb hatótávolságú levegő­­föld rakéták, valamint a ten­geralattjárókra telepített ro­botrepülőgépek. Az NSZK, amely a moder­nizálásnak minősített új tele­pítés legfőbb színhelye, ko­rántsem tartja ilyen sürgős­nek a dolgot: a még rendszer­ben lévő Lance-ok csak 1995- ben avulnak el, jövőre válasz­tások lesznek, és a­­gonbacsovi kezdeményezések elutasítása nem látszik alkalmasnak arra, hogy voksot szerezzenek. Sok tekintetben hasonló a most kikristályosodott belga állás­pont, amely azt fogalmazza meg: nem lehet szó olyan „szinten tartásról” az atom­fegyverzet területén, amely va­lójában jelentősen növelné a hatóerőt, és mintegy ellensú­lyozná a közepes hatótávol­ságú atomrakétáknak az INF- szerződés keretében való fel­számolását. Belgium tehát ha­lasztást akar legalább 1991— 1992-ig. Hollandia a jelek sze­rint közvetít, hogy egységes álláspont alakuljon ki a má­jusi NATO-csúcsra. Most — és ez a berlini fel­hívás lényege — türelemre, kölcsönös tartózkodásra és en­gedékenységre lenne szükség, hogy a tárgyalások megindul­hassanak, noha az érdekelt fe­lek kezét bizonyos mértékben megköti olyan status quo, ame­lyet mindkét oldalon túlhala­dott beidegzések alapján te­remtettek meg. Ez persze olyan lecke, amiből tanulni lehet: a mai látszólag­ technikai lépé­sek se legyenek olyanok, hogy még az ezredforduló idején is korlátozzák a döntéshozók mozgási szabadságát... Vajda Péter

Next