Népszabadság, 1989. június (47. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-19 / 142. szám

6_________________________________________________________NÉPSZABADSÁG — MAGYAR TÜKÖR___________________________________1989. június 19., hétfő A nemzeti megbékélésről Azonos múlt — eltérő megközelítések Kerekasztal-beszélgetésünk máso­dik részében a múlt lezárására tet­tünk kísérletet. Abban a reményben, hogy el lehet és el kell jutnunk egy mindenki által elfogadható olyan kö­zös állásponthoz, amely lezárja az el­múlt évtizedeket, s amely alapja és kiindulási pontja lehet a megbéké­lésnek. Beszélgetésünk részvevői to­vábbra is Bihari Mihály politológus, Deutsch Tamás (Fidesz), Gyurcsány Ferenc (Demisz), Kótai Géza (MSZMP), Ruttner György, Szabó Miklós (SZDSZ), Timkó Iván (MDF), valamint Vass Csaba (Társadalom­­politikai Műhely) voltak. Szerkesztő­ségünket Bencsik András és Seress Attila képviselte. Beszélgetésünk előző részében a nemzeti megbékélés lehetőségeiről, feltételeiről volt szó. Ennek során többen többféle aspektus­ban használták a sztálinizmus kifejezést. Ér­demes lenne ezt precízen kifejteni, annál is inkább, mert ahhoz, hogy 1956 minősítését tisztességgel lezárhassuk, és ne kényszerül­jünk újra és újra visszamenni a régmúlt ese­ményekhez, nyilván az is szükséges, hogy tisztázzuk, milyen politikai, gazdasági, ha­talmi struktúrában történt, ami történt. TIMKÓ IVÁN: — A sztálinizmus nem is fogalom, hanem hozzávető­legesen csak a Szovjetunióban har­mincmillió ember élete és halála. Egy olyan erőszak és lelki-fizikai terror története, amely a történelem­ben párját ritkítja. Ennek nem ana­lógiája még az asszír birodalom sem, mert ott is volt egy bizonyosfajta gazdasági racionalitás. Teljesen irra­cionális és értelmetlen világ, erről azt hiszem ennyi elég. ötvenhat értéke­lése közül szerintem igazából sosem volt a társadalomban zavar. Az em­berek mindig is forradalomnak mondták, csak az újságban olvastuk a terminológiai zűrzavar alapján hol ennek, hol annak. Így lehetett annak a pártnak Pozsgay Imre népfelkelés­ről szóló kijelentése meglepetés, amelynek egyik alapítója, a későbbi főtitkára, eredetileg nyilvánosan ugyanannak nevezte. Az 56-os for­radalom­­az emberi méltóság és sza­badságvágy, a nemzeti érzés meg­nyilvánulása volt, amely túlzás nél­kül új korszakot kezdett a XX. szá­zadban. Nemzeti történelmünknek is olyan erőforrása, amelyre épp a mai nehéz időkben építenünk kell. SZABÓ MIKLÓS: — Azt hiszem, a sztálinizmus az, amit tágabban a szovjet típusú rendszernek lehetne nevezni. A lényegét abban látom, hogy ez egy szubmodernizációs rend­szerkomplexus volt, amivel a tradi­cionális állapothoz képest modernet teremtett, de a legfejlettebbhez, a legmodernebbhez képest korszerűt­lent, elmaradottat. Alapozó szakasza rendkívüli terrorral felszámolta a civil társadalmat, vagy ahol már nem tisztán az volt, annak marad­ványait és megteremtette az akkori legfejlettebbhez képest már elmara­dott modernséget. Ezután követke­zett a hosszabb, második szakasz — a brezsnyevi pangásnak szokás mos­tanában hívni —, ami konzerválta ezt a viszonylagos korszerűtlenséget, és egy rendkívül merev struktúrát alakított ki a gazdaságban, politiká­ban, elzárva, akadályozva azokat a tendenciákat, amelyek a fejlődés irá­nyába vinnének. 1956 lényegében a sztálinizmus felszámolására irányuló megmozdulás volt. Kérdés, kielégí­­tő-e ’56-ra a népfelkelés meghatá­rozás? Én nem tartom annak, mert ez tudományosan véve egy semleges technikai fogalom. Ha viszont ra­gaszkodunk ahhoz, hogy ’56-ot for­radalomnak nyilvánítsuk, sajátos módon voltaképpen baloldali állás­ponton vagyunk, mivel a forradalom a baloldali politikai szótárhoz tarto­zik. RUTTNER GYÖRGY: — Szerin­tem nem az elnevezés az igazán fon­tos, hanem az a tényleges tartalmi minősítés, amit ennek az esemény­­sorozatnak adunk. Jól jellemzi ezt a helyzetet, hogy a nép hogyan hívta az ’56-os eseményeket azokban az időkben, amikor nem volt szabad erről nyíltan beszélni. Soha nem használta az „ellenforradalom” kife­jezést. Inkább azt, hogy buli előtt, buli alatt, buli után. Én legalábbis ezeket hallottam, és ebben benne van az, hogy nem lehetett ugyan ki­mondani, miről van szó, de mindig is forradalomnak tartották. Egy olyan haladó eseménysorozat volt 1956, amelynek feltétlenül pozitív szerepe van, ahogy itt Szabó Miklós emlí­tette, a sztálini modell felszámolásá­ban. Azzal a bátor kiállással, amely szembehelyezkedett egy diktatórikus rendszerrel és szembehelyezkedett egy idegen katonai nagyhatalommal, és kivívta a világ népeinek megbe­csülését is. Ez pedig az én szemem­ben egyértelműen­­a forradalom mi­nősítését jelenti. Tehát forradalom volt és szabadságharc. GYURCSÁNY FERENC: — A mi nemzedékünknek ez a kérdés már másképpen hangzik, mint az előt­tünk járóknak. Azt hiszem az, hogy a politikai fogalomtár erre a néhány hétre milyen fogalmat húz rá, na­gyon sajátosan és jellegzetesen ak­­tuálpolitikai szempontokra és hatal­mi politikai aspirációkból következő szempontokra érvényes csak. 1956 október-novemberének bő két hete jelentősen túllépett azokon a vívmá­nyokon, amiket a következő har­minchárom év során Kádár János nevéhez kötve megvalósítottak. Ilyen értelemben a kádári rezsimnek, ha nem akarta magát retrográd erőnek feltüntetni, nem volt más lehetősé­ge, mint ezt a két-három hetet vala­mi olyanfajta minősítéssel ellátni, amelyhez képest ő maga haladónak, progresszívnak tűnhetett. Abban az október végi időszakban végbement az a fajta belső politikai felszabadu­lás, politikai eszmélés, amely esz­­méléstől és felszabadulástól a külön­böző civil és politikai közösségek megszerveződésétől, a néphatalom megvalósításától oly borzasztóan tar­tózkodott és félt az 1956-ot követő időszak. Ilyen értelemben én más­fajta szándékot nem látok emögött, mint az éppen adott politikai kurzus legitimációs törekvését. DEUTSCH TAMÁS: — Azért eb­ben a kérdésben elvi álláspont is elfogadható. 1956 forradalom. Forra­dalom azért, amit Szabó Miklós el­mondott. Egy nép, egy nemzeti tár­sadalom kelt föl, mozdult meg való­ban a sztálinizmus struktúrájának a lebontásáért. De mindenképpen fon­tos hozzátenni, hogy ’56 forradalom és szabadságharc is volt. Szabadság­­harc a közismert okok miatt, mivel egy ellenséges nagyhatalom verte le fegyveres erővel ezt a forradalmat. És csekély hazai segítséggel terem­tett meg egy olyan bábkormányt, amelynek harmincéves tevékenysé­gére semmiképpen sem lehet a poszt­sztálinizmusnál finomabb jelzőt használni. Én azt hiszem, fontos tisz­tázni, hogy az MSZMP az elmúlt harminc évben, de ma, 1989-ben is jogfolytonosnak vallja magát mind az MDP-vel, mind az elmúlt har­minc év MSZMP-jével, amely MSZMP, MDP bűnöket követett el a magyar társadalommal szemben. Ezek után úgy gondolom, hogy en­nek a jogfolytonosságnak a hordo­zóival, így a mai Központi Bizott­sággal, a politikai vezetőkkel ter­mészetesen tárgyalásokat kell foly­tatni, de az a legtöbb, hogy maxi­mum egyenlő feltételekkel működő politikai partnerként, tényezőként fo­gadjuk el az MSZMP-t. Az MSZMP- nek már csak azért is ki kell jelen­tenie, hogy lemond az erőszakról, mert hiszen nincs esély, lehetőség az erőszak alkalmazására igazándi­ból a másik oldalon. BIHARI MIHÁLY: — Véleményem szerint a történelmileg eddig kiala­kult szocializmusok közül a Szov­jetunióban egy ázsiai típusú állam­­despotizmus jött létre, amit én meg­különböztetek a diktatúrától. Ez több, más, a diktatúrának egy minő­sített változata. Ebben a politikai, hatalmi berendezkedésben gyakorla­tilag az egész társadalom totálisan válik kiszolgáltatottá. Semmiféle kór­lap vagy fékje nincsen a gyakor­latban a hatalomnak, amit bizonyít az az adat is, amit Timkó Iván idé­zett, hogy a szovjet történészek mér­téktartó becslése és számítása sze­rint is most már 28—30 millióra te­hető a sztálinizmus áldozatainak száma. Legutóbb Belorussziában fel­fedeztek egy 30 ezres tömegsírt, és még csak azt sem tudják megmon­dani, hogy mi volt az ürügy arra, hogy 30 ezer embert kivégeztek. Te­hát a despotizmus egyik jellemző is­mérve, ami a diktatúrától megkülön­bözteti, hogy az egész társadalom to­tálisan kiszolgáltatott. A másik a po­litika teljes kriminalizálódása, még­pedig minden szinten. Nemcsak az állampolgárokkal szemben követnek el politikai bűncselekményt, hanem a legfelső szinten is a politika „nor­mális” eszközévé válik a kivégzés, a gyilkolás, a riválisok személyes in­dulatok alapján való börtönbe veté­se, kivégzése. Magyarország ezt vet­te át, amit később — 1963 után — követett egy enyhített diktatúra, amit Vass Csaba puha diktatúrának nevezett. S végül a mostani szakaszt én a felbomlás szakaszának nevez­ném. VASS CSABA: — Mielőtt ’56-ot minősíteném, szeretném fölhívni a figyelmet, hogy a vita, ami erről a párt berkeiben folyt, valójában a ha­talom legitimációs vitája volt. Esze ágában sem állt a vitatkozó felek­nek föltenni azt a kérdést, hogy mi volt előtte. Akkor ugyanis be kel­lett volna vallani, hogy a sztáliniz­mus különböző szakaszaiban ellen­­forradalom volt. 1944 októberében Magyarországon népi bizottságok jöttek létre, amelyek aztán nemzeti bizottságokká alakultak, végül több­párti parlamenti rendszerré. Ezzel szemben alakult ki az a despotikus rendszer, ami még a saját ideoló­giáját is meghazudtolta, mert még a munkásosztály ellen is a nagy szo­ciális vívmányokkal egyszerre ellen­­forradalmat követett el, elvéve tör­ténelmi hivatásának teljesítési lehe­tőségét. Így egy ellene való jogos meg­mozdulás történt ’56-ban. Én is azt mondom, hogy ezt differenciáltan kö­zelítsük meg, úgy, ahogy Bihari Mi­hály javasolta. Csak címszavakban: ’56-nak vannak forradalmi elemei és vannak olyan elemei, amelyek már csak hozzácsapódtak, egészen más­fajta indulatokat és szándékokat szabadítottak föl. Egyetértek azon­ban azokkal is, akik azt mondják, hogy felszabadító harc volt. Ezért kiegészítem azt, amit a megbékélés feltételeiről, az imént mondtam. Úgy gondolom, három különböző konf­liktust kell a hosszú kiegyezésnek megoldania. Az első politikai típusú. Ennek egyik oldaláról, arról, hogy a tár­sadalom a puha diktatúra alól is fel akar szabadulni, már volt szó. E felszabadulási konfliktus mellett létezik politikai konfliktusainknak egy­­másik változata is, amit szuve­renitási konfliktusnak nevezhetünk. Itt arról van szó, hogy nemzeti ön­állóságunkat eddig egy irányból ve­szélyeztették, ahogy mondják, a tan­kok. Másra azonban végbement hi­telgyarmatosításunk is. A vitázó felek közül lesznek, akik az egyi­ket, lesznek, akik a másikat válasz­tanák. És lesznek olyanok is, akik szuverenitásunk relatív őrzését kí­vánják. Ez a kívánság nem pusztán óhaj, valós teljesítmény áll mögöt­te. Erről kevesebb szó esik mosta­nában, pedig jelentősége nem be­csülhető eléggé. Arra a tényre hi­vatkozom, ami e relatív szuvereni­tást megalapozhatja, az, hogy csend­ben ugyan, a hangos demokrácia csöndjében végbement a nemzetre­­form első szakasza is. A családkö­zösségi tulajdontól a lokális közös­ségi tulajdonon át az Engels ál­tal is a magántulajdon meghaladá­­si lépésének tartott nemzeti tulaj­donnal gazdálkodás parlamenti igé­nyéig terjed gazdaságii alapja. Ideo­lógiája is új: a nacionalizmus he­lyén a nacionalitás eszméje áll. A nacionalitás önazonosító kategória, ami más nemzetek, kisebbségek méltóságának igenlése mellett ta­gadja az értékelő, még inkább a leértékelő viszonyulást hozzájuk. Sőt a társadalmi diplomácia gya­korlatában a népek közötti szoli­daritást ez a fajta nacionalitás itt a Duna-medencében gyakorlattá tette. A második :konfliktusunk szociá­lis természetű, elosztási jellegű. Utalok a hárommillió újszegényre. Nem becsülhető le szerepük, mert szociális demagógiával ők a szélső­ségek — minden szélsőség, bal és jobb egyaránt — számára mindig felhasználhatók voltak. És ha el akarjuk kerülni akár a sztálinista restaurációt, számolnunk kell azzal, hogy a szociális biztonság nem költ­ség, hanem működési feltétel. Más­ként politikai kiegyezést lehet ugyan kötni, de szociális kiegyezés nélkül nem lehet tartós a politikai meg­békélés. Sajnos a kiegyezési tár­gyalásokon még nem ülnek ott tel­jes körben a szociális kiegyezés partnerei, hiányoznak a nagycsalá­dosok, a nyugdíjasok, a többszörö­sen hátrányos helyzetű csoportok, köztük a cigányok. Pedig nélkülük nem oldódik meg megnyugtatóan még a szociálpolitikai védőháló ki­­feszítése sem. Holott a szociális ér­dekképviselet reformjára lenne szükség. Harmaduk konfliktusunk kulturá­lis, a kul­túra legmélyebb értelmé­ben. Abban, hogy az az emberi lé­nyeg kidolgozási és megvalósítási terepe, ahogyan erre Timkó Iván is utalt. Ez a konfliktus rendsze­reken átívelő konfliktus. A tervdi­­rigizmus a politikai gazdaság elő­nyére éppúgy a maradék kategó­riájába kényszerítette a kultúrát, mint ahogy mai piacunk is az új­maradék-elvet alkalmazza vele szemben. És nem is új keletű, sőt azt mondhatjuk, hogy gazdasági re­formunk idején nem csupán a poli­tikai reformot akasztották meg, ha­nem elsikkasztották a kulturális re­formot is, a „szubjektumtermelés” reformját. A kulturális reform el­maradása egy olyan időben, ami­kor a társadalmi struktúrában elő­nyös pozíciókat éppen a személy, illetve családja kulturális vagyona határozza meg a legerőteljesebben, a hátrányok halmozódását idézi elő az egyik, az előnyök behozhatatlan készletét halmozza fel a második eredeti felhalmozásban, a másik ol­dalon. Ez a konfliktusunk még az előbb említetteknél is mostohább helyzetet tükröz. Ennek még iga-­­zán meg sem jelentek szervezeti képviseletei, csak néhány elszánt értelmiségi hajtogatja a kulturális reform szükségességét, és vele a kulturális megbékélés szükségessé­gét is. KÓTAI GÉZA: A sztálinizmust meghatározni szerintem nem nehéz, csak sokáig tart, mert annyi jellem­zője van. Alapvonulatában egyetér­tek az itt elhangzottakkal, bár saj­nos az áldozatok száma több volt, mint 30 millió, mert én a második világháborúban elpusztult emberek egy részét is a sztálinizmus számlá­jára írom. Nekem az a véleményem ’56-tal kapcsolatban, hogy egy kísér­let volt, sőt egy jogos kísérlet a kí­vülről ránk kényszerített, torz és brutális, magyarságunkkal és euró­paiságunkkal ellentétes, attól idegen modell felszámolására. Hozzáteszem, hogy ez a modell ázsiainak sem ne­vezhető, mert az én ismereteim, megítélésem szerint nem egyeztethe­tő össze annak a térségnek a kultu­rális, történelmi örökségével sem. Azt hiszem, ebből nyilvánvaló, hogy minimálisan elfogadom és egyelőre a legpontosabbnak tartom a népfel­kelés kifejezést. Az én egyedüli gon­dom az, hogy később elszabadult a pokol. A könyvégetés akkor is könyv­égetés, ha Bilbliét égetnék, meg ak­­kor is, ha Marxot, s a lincselés ak­kor is, hogyha Recsken, az ÁVH bör­töneiben, vagy a Köztársaság téren történik. Bennem ez is él, 13—14 éves gyerekként saját szememmel láttam, éltem meg, nem tudok sza­badulni tőle. Hozzáteszem, hogy a recski rémségeket csak Faludy György könyvéből ismerhetem, sa­ját szemmel nem láttam. Bízom ab­ban, hogy a küszöbömnélító tárgya­lásokon Deutsch Tamás is, és az egész magyar társadalom megnyug­tató válaszokat és garanciákat fog kapni azokra a kérdésekre és kéte­lyekre, amelyeket ő itt felvetett. Én eddig is megtettem mindent és ez­után is mindent megteszek ennek ér­dekében. RUTTNER GYÖRGY: — Hozzáte­szem, hogy minden forradalomban voltak túlkapások, radikális meg­nyilvánulások. Azonban magát a tör­ténelmi eseményt nem az egyes túl­kapások alapján kell megítélni, ha­nem annak döntő jellege alapján. Ezért ’56 sem a „Köztársaság tér” miatt forradalom. Ezen a ponton kell abbahagynunk a be­szélgetést, amelyet szívünk szerint még foly­tatnánk. Az, ami elhangzott, sok mindenről elgondolkodtat, egyebek közt arról is, hogy a nemzeti megbékélés, amit témánkul válasz­tottunk, hosszú folyamat betetőzése lehet csupán. Ezt az utat kell végigjárni annak tudatában, hogy a múltról vallott nézeteink­ben még hosszú ideig eltérő elemek lehet­nek jelen. Csak remélni lehet, hogy a tör­ténelmi igazságtétel után mindinkább előre tekinthetünk, és vitáink előterébe is a jövő­kép kerül: olyan, a sztálinizmus béklyóitól megszabadult demokratikus civil társadalom kialakítása, amelyben különböző felfogású emberek tudnak együtt, a nemzet jövőjéért munkálkodni. Ennek jegyében köszönjük, hogy elfogadták meghívásunkat. A fővárosi munkásság 1989 nyarán Beszélgetés Nyitrai Ferencnével, a Budapesti Pártbizottság tagjával A hajdan volt munkásosz­tály mint olyan, megszűnőben van — mondják a szociológu­sok. Ehelyett szívesebben be­szélnek munkásságról, amely­nek hangulata, véleménye a megváltozott politikai viszo­nyok közepette sok esetben még talány. A „hallgató több­ségnek” nevezett munkásság körében folytatnak tényfeltá­ró beszélgetéseket a Budapesti Pártbizottság tagjai júniustól szeptemberig. Erről kérdeztük Nyitrai Ferencnét, a Központi Statisztikai Hivatal volt elnö­két, a pártbizottság tagját. Fogyóban a párt — Miért éppen most érzi úgy a testület, hogy szükség van egy ilyen akcióra? — Közismert, hogy a párt­tagok száma az elmúlt idő­szakban rohamosan csökkent a fővárosban, különösképpen a munkásoké fogyatkozott meg. Budapesten meglehető­sen rossz a hangulat, s még rosszabb tapasztalataink sze­rint a fővárosi nagyüzemek­ben, a bérből és fizetésből élők körében. A Budapesti Pártbizottság meglehetősen ré­gen, a hetvenes évek közepén vizsgálta utoljára a munkás­ság helyzetét, hangulatát, vé­leményét. Ezért igen idősze­rűnek tartjuk mostani akción­kat. — Milyen körre terjed ki a vizsgálat? — A munkabizottság úgy határozott, hogy a főváros hu­szonkét kerületében összesen hatvannégy vállalatnál, ki­­sebb-nagyobb gazdálkodási egységnél beszélgetünk a mun­kásokkal. Célunk az, hogy őszinte véleményeket halljunk, ezért nem nagy létszámú mun­kásgyűléseket tartunk, hanem tizenöt-húsz fős beszélgetése­ket. Ezeken a Budapesti Párt­­bizottság és az apparátus egy­­egy tagja, dolgozója vesz részt. A „több fül többet hall” elv alapján talán hozzájárulha­tunk ahhoz, hogy a lehető legobjektívebben továbbítsuk a véleményeket. — Mi lesz a sorsa az itt szer­zett tapasztalatoknak? — A beszélgetések alapján készülő összefoglalókat mun­kásfórumokon, tehát már szé­lesebb tömegek részvételével vitatjuk meg. Ezenkívül a sze­mélyes beszélgetéseken alapu­ló vitaanyagot eljuttatjuk az üzemi, kerületi pártbizottsá­gokra és a reformköröknek. A mindezek véleményét tartal­mazó beszámolónkat végül megkapja a Budapesti Párt­­bizottság, amely a gazdag in­formációk birtokában jobban felmérheti, mit kell tennie a fővárosi munkásság hangula­tának, objektív helyzetének ja­vításáért. Mit kérdeznek a kérdező biztosok ? — ön a szerkesztőbizottság vezetője. Miként illeszkedik ez a vita, vagy ha úgy tetszik, beszámoló a fővárosi pártérte­kezlet előkészítő munkálatai­ba? — Az év vége felé tartandó pártkongresszust megelőző bu­dapesti pártértekezlet egyik vitatémája lehet a beszélgeté­sek anyaga. — A párt helyzetének szem­pontjából a munkásság állás­pontja meghatározó lehet. Mi­re lesznek elsősorban kíván­csiak a „kérdezőbiztosak”? — Például arra, hogy a mun­kásoknak mi a véleményük a most még elsősorban értelmi­ségiek alkotta reformkörök te­vékenységéről. Egyáltalán: mi­ként ítélik meg a fővárosi re­formmozgalmat? A munkások életszínvonala romlott, s csak lényeges többletmunkával tud­ják csökkenő reálbérüket pó­tolni. Eközben kevesebb a­­szabadidejük, a politizálásra fordított idejük is. Ugyanak­kor határozott véleményük van a politikai változásokról, de ezeket nemigen ismerjük. Nem tudjuk, hogy mivel ér­tenek egyet, mivel nem. Cé­lunk az is, hogy az MSZMP tömegbázisát épp e nyílt tény­feltárás révén is erősítsük. Er­re most nagyon nagy szükség van.­­ — A munkásság mely réte­geit keresik fel? — Valamennyit, mert csak így tudunk valósághű képet kapni. A tervek szerint mint­egy hatszáz-hétszáz emberhez jutunk el, akik reprezentálják a munkásságot. Sok függ majd attól, milyenek lesznek a be­szélgetéseket vezető pártbi­zottsági tagok. Azt hiszem, gyakran majd az adott közeg dönti el, milyen kérdéseket te­szünk fel. Őszinte szavakat — ön melyik kerületben és mire lesz kíváncsi? — A X. kerületben három üzem munkásaival beszélge­tek majd. Elsősorban arról: mi a munkások véleménye a poli­tikai helyzetről, a kialakuló­ban lévő pluralizmusról, ben­ne az MSZMP szerepéről? A továbbiakban arról is érdek­lődöm, hogy miként látják a saját helyzetüket, az azt be­folyásoló tényezőket, jövőjü­ket. Mi a véleményük az or­szág, ezen belül a főváros gaz­daságáról? Mi az, amit a Bu­dapesti Pártbizottságnak a kü­lönböző fórumokon — szerin­tük — képviselnie kell? Ez utóbbi kicsit már a választá­sokkal is összefügg. Ezenfelül jó lenne, ha ők is kérdezné­nek, s bármit szóba hoznának az egészségügytől a szociálpo­litikáig. — Párton kívüli munkáso­kat is megkérdeznek? — Mindenképpen. Akciónk nem lehet belterjes. Azt is sze­retnénk megtudni, hogy az alakuló többpártrendszerben mekkora bázisa van az egyes pártoknak. Ha érdemi beszél­getések folynak majd az üze­mekben, erre is választ fo­gunk kapni. A siker azon mú­lik, hogy megnyílnak-e előt­tünk az emberek. Jó lenne őszinte szavakat hallanunk. — Milyen nyilvánosságot kap majd a vitaanyag, amely a jelek szerint igen gazdag és markáns lesz? — Remélem, hogy szeptem­berre befejezzük a beszélge­téseket. A Budapesti Pártbi­zottság vezetői a Népszabad­ságban, a Népszavában, az Es­ti Hírlapban, illetve az MTI és a televízió útján ismertetik majd az ott elhangzottakat. Azt várom a vitától, hogy — például — másképp fog rea­gálni a III. kerület vagy a XX. kerület egy-egy munká­sa,­­más lesz a véleménye egy vállalati gazdasági munkakö­zösségben dolgozó embernek, mint annak, aki nem tud ki­egészítő foglalkozást vállalni. Vagyis, hogy árnyaltabb ké­pet kapunk a mai munkásság­ról. Pogonyi Lajos

Next