Népszabadság, 1989. július (47. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-01 / 153. szám
20 “Messze még a tavasz, de egyszer el fog járni! Vagyis addig is meg kell mozgatni az izmokat, hogy az ember ki ne jöjjön a gyakorlatból. A Nagy Horgász nyújtózkodott, hogy recsegett-ropogott minden csontja. — Egyelőre itt a szobában gyakorolok! Hohohohó! Indul a szobahorgászat! Hol a műhal? Hol a kedvenc műhalam? Nincs sehol. Semmi vész! Megcélzom az üvegeket! Narancs, kóla, keserűvíz. Sorbaálítgatta az üvegeket, s kivetette rájuk a horgot. A horog repült ki a nyitott ajtón. — Hoppá! — dünnyögött a Nagy Horgász. — Ez kicsit túlment. Húzta a zsinórt, ám az megfeszült. — Nocsak! — vigyorgott a Nagy Horgász. — Fogtam valamit? Csak úgy vakon? Az előszobából bömbölés hallatszott. — Hinnye! — ámult a Nagy Horgász. — Ez nem hal. A halak némák. A bömbölés közeledett, majd bejött az ajtón háttal egy gyerek, és a Nagy Horgász felesége. A gyerek nem önként jött, a horog beleakadt a fenekébe, bömbölve araszolt hátrafelé. — Jaj, a fenekem! Jaj, a fenekem! Csíp! Szúr! A Nagy Horgász először nem ismerte meg a gyereket, mivel háttal állt, de a felesége felvilágosította. — Nem szégyened magad, te szobapecás! Azonnal engedd el! Nem látod, hogy a keresztfiadat fogtad ki? Te meg köszönj szépen, Elemér! — Dőljön rád a fal! — morgott Elemér, majd hangosan hozzátette: — Csókolom, keresztpapi! A Nagy Horgász arca megrándult a „papira”, a felesége mosolyogva csivitelt, majd kiment. — Hát nem aranyos gyerek? Játsszatok szépen, én majd készítek finom uzsonnát. A Nagy Horgász szúrósan nézte Elemért, ám Elemért nem olyan fából faragtak, hogy megijedjen a szúrós pillantásoktól. Mereven bárpult vissza, mint egy sült hal. A Nagy Horgász unta meg elébb. — Játsszál szépen, Elemér! — Miit játsszak, keresztpapi? — kérdezte pimaszul Elemér. — Hát ezt meg azt... mit tudom én! Játssz valamit! — morgott a Nagy Horgász! — Jó! — vigyorodott el Elemér. — Tarzanost fogok játszani! Felugrott a székre, onnan az asztalra, elkapta a csillárt, lendületet vett, s üvöltve áthintázott a szobán. — Uuuuuuuu! Ott az őserdő réme! Hijijijiji! Bang! Összeütközött a Nagy Horgásszal, felborultak, a földön hemperegtek egymásba gabalyodva. A Nagy Horgász dühösen kibontakozott, felállt, leporolta a ruháját — Nem tudsz valami mást játszani, te ütődött?! — De tudok! Rengeteg játékot tudok! — vigyorgott szemtelenül Elemér. — Figyelj, keresztpapi! Nyomozókutya leszek! Vau! Vau! Hrr! Hrr! Elemér négykézlábra állt, ugatott, hörgött, s alattomosan beleharapott a Nagy Horgász lábikrájába. * A Nagy Horgász fél lábon táncolt, a fogát csikorgatta dühében. Majd kinyitotta a szekrény ajtaját, s így szólt Elemérnek, mosolyra igazítva az arcát. — Ott a tolvaj! Okos kutya! Ott nyomozz! Elemér vakkantgatva bevágódott a szekrénybe. A Nagy Horgász gyorsan rázárta az ajtót, nekidőlt megkönnyebbülten sóhajtva. — Ott jó helyen vagy! Fülelt, hallgatózott. A szekrényből dudorászás hallatszott: „Elemér! Minden lukba belefér!” És még valami! Fűrészelés zaja. A Nagy Horgász oldalt ment, s látta, hogy Elemér egy nagy lukat fűrészelt a szekrény oldalába. Kimászott a lükön, a szájában a horgászengedéllyel. A Nagy Horgász a haját tépte mérgében. — Teszed le! Köpöd ki! Elemér megrázta a fejét, s beiramodott a dívány alá. A Nagy Horgász felsóhajtott. — Biztos, hogy ez a gyerek normális? Föl kéne hívni a telefondoktort. Elemér kikiáltott a dívány alól. — Nem kell doktor! Ez csak játék! Itt a vacak horgászengedélyed! Nem kell, találtam valami mást! Kidobta a horgászengedélyt, s felmutatta diadalmasan a műhalat. A Nagy Horgász csillogó szemmel nézte. — Ügyes vagy! Mennyit kerestem! A kedvenc műhalam! Add ide! Elemér vigyorogva rázta a fejét. — Nem adom. Ezt én találtam. A Nagy Horgász dühbe gurult. — Azonnal add ide, mert kapsz egy nagy pofont! Elemér rázendített, bömbölt a dívány alatt, ahogy a torkán kifért. A Nagy Horgász felesége rohant be a konyhából, szigorúan nézett körül. — Mi az? Kit nyúznak? Mért bántod a gyereket?! Elemér pimaszul kidugta a fejét, a Nagy Horgász tükén vigyorgott, s pofonra emelt kezével simogatta Elemér buksiját. — Csak játszunk ... csak játszadozunk ... játszogatunk, hehehe! A feleség gyanakodva nézett rájuk, majd fejét csóválva kiment. Nagy Horgász Elemér füle után kapott, s keményen megmarkolta. Elemér bömbölt, mint egy hajókürt. Lent a pincében az öreg egér aggodalmas képpel fülelt. — Gyereksírás? — morogta. — Csak nem valamelyik kölykömet verik? összehívta és megszámolta az egérgyerekeket. Mind a huszonötöt. Majd a Főkukac dobozához ment, s bekopogtatott. — Tessék fölébredni, Falusta úr! Valaki bömböl odafönt. Biztosan nyúzzák vagy a fogát húzzák! A Főkukac mérgesen kimászott a dobozból. — Így nem lehet téli álmot aludni! Mi van ott? Dalverseny? Disznóölés? Megőrülök! Az öreg egér a vállát vonogatta. — Fogalmam sincs róla. De mehet az én külön folyosómon. Hamarabb fölér! A Főkukac fölmászott az egérvájaton, s lihegve beugrott a szobába. — Mi van, Főnök? Ki ez a gyerek? A Nagy Horgász hátra fordult, de egy pillanatra sem engedte el Elemér fülét. — A keresztfiam! Köszönj szépen, Elemér! Elemér abbahagyta a bömbölést, vigyorogva köszönt. — Csókolom, hernyó bácsi! A Főkukac gúnyosan megdicsérte Elemért. — Okos fiú! Tiszta ! keresztapja! Nem tud megkülönböztetni egy kukacot egy hernyótól... Nicsak! Mi van a kezedben? Az elveszett műhal! Add ide szépen! Elemér vigyorogva rázta a fejét. — Nem adom! Nem adom! Én találtam! Az enyém! Addig rázta a fejét, amíg a füle kiszabadult. Villámgyorsan a dívány alá bújt. A Nagy Horgász dühösen kapkodott, hadonászott, kotorászott, de a Főkukac leintette. — Várj, várj, Főnök! Többet észszel, mint erővel! Hadd beszéljek én ezzel az okos gyerekkel! Lehasalt, és beszólt a dívány alá. — Figyelj, te szuper hörcsög! Szoktál csereberélni? Csencselni, hoci-nesze alapon? Hé? Egyszerű! Te ideadod ezt a mütyürt, és mi adunk érte valamit cserébe. Bújj ki, és válassz! Nem bántunk. Elemér kibújt a dívány alól, körülnézett, és megrázta a fejét. — Nem csereberélek! Itt nem! A Nagy Horgásznak megint lila lett a feje. — Vagy én ütöm meg, vagy engem üt meg a guta! De a Főkukac csillapítgatta. — Nyugi, nyugi! Lemegyünk szépen a játékboltba, és ott választasz cserébe valamit. Lementek a játékboltba. Elemér gyorsan kiválasztott egy vonatot sínnel, egy kis telefont, egy dominókészletet, egy bőrfocit, egy pingpongütőt. Tűnődve nézett körül, majd vigyorogva a felhúzható bohócra mutatott. — A bohócot is akarom! A Nagy Horgász a fogát csikorgatta, de levette a bohócot is. Majd az egészet egy nagy szatyorba dobálta, s kimentek az utcára. Megálltak szemben egymással, a Nagy Horgász kezében a szatyor, Elemér kezében a műhal. — Háromra cserélünk! Egy-kettőhárom! Villámgyorsan cseréltek, Elemérhez került a szatyor, a Nagy Horgászhoz a kedvenc műhal. — Fő a bizalom! — vihogott a Főkukac. — Most mit csinálunk, Főnök? A Nagy Horgász vidáman harsogott. — Ha már megvan a kedvenc műhal, horgászunk egy kicsit! Hohohohó! Robogtak az utcán, míg egy szökőkúthoz értek. A Nagy Horgász elővette a zsebhorgászbotját, amelyet éjjel-nappal magánál hordott, megállt háttal a medencének. A műhalat odaadta Elemérnek. — Dobd be te! Nehogy azt higgye, hogy csalunk! Legyünk sportszerűek! Mert jegyezd meg, fiam, hogy a horgász mindig sportszerű! Azért hívják őket sporthorgászoknak! Hohohohó! Elemér fülig érő szájjal hallgatta a szónoklatot. Majd meglóbálta a műhalat, s eldobta. A műhal suhant a levegőben, túl a medencén, túl a téren. A Főkukac riadtan bámult utána. — Főnök! Megsz Ül.Ott a műhal! Elemér is rikkantott. — Keresztpapi. Megpucolt a műcsuka! A Nagy Horgász megfordult, látta, hogy a műhal fürgén csúszik, cikázik az úton, mintha menekülne! — Utána! — bömbölte. Egy bamba pofájú kutya jött arra, s bekapta a műhalat. Rohantak feléje, a Nagy Horgász messziről kiabált. — Köpöd ki! Köpöd ki! A bamba kutya lustán ügetett, majd odaért egy hatalmas hókupachoz. Kiköpte a műhalat, bele a hókupac közepébe. Bamba pofáját öszszekattintva elügetett. Megálltak a hókupac előtt. Majd a Nagy Horgász dühödten turkált a hóban. — Keressétek ti is! — förmedt a Főkukacra. A Főkukac belefúrta magát a hóba, keresztül-kasul mászkált a hókupacban, de nem találta a műhalat. Elemér a cipője orrával rugdosta a kupacot, lfáradva, kimelegedve abbahagyták akutatást. — Főnök! Nincs mit tenni, meg kell várni a tavaszt. Akkor elolvad ez a nyavalyás hókupac. — Jön a tavasz, ugat a kuvasz! A gólya a kémény dugója! — szavalta vigyorogva Elemér. A Nagy Horgász is megnyugodott. — Igazad van, te kukacok gyöngye, te időjós! Tavasszal új életet kezd a horgász és a természet! Hohohohó! Majd egy gyors mozdulattal kikapta a szatyrot a vigyorgó Elemér kezéből. — Tavasszal te is visszakapod! Legalább őszintén és tiszta szívből várod a kikeletet! CSUKÁS ISTVÁN • ■ |--- . . ' A MEGSZÖKÖTT MŰHAL ______________________ JESZENSZKY GYULA ILLUSZTRÁCIÓJA NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1989. július 1., szombat JEAN COCTEAU: GYERMEKKOROMRÓL 1889. július 5-én születtem a Seineet-Oise megyei Maisons-Lafitte-ben. Mint egy nagy park, olyan volt Maisons-Lafitte, tele sportpályákkal. Hársfákkal szegélyezett széles utak szelték át meg át, nagy pázsitok borították, itt-ott szétszórva villák, virítottak a kertek, a kis tereken pedig szökőkutak csobogtak. Akkoriban mindenki a versenylovakért és a bicikliért rajongott. A jó polgárok pedig, akiket különben pártokra szakított a Dreyfus-ügy, itt egymáshoz jártak teniszezni. Csodálatos hely volt: a nyílegyenes fasorok, a Szajna, a vastag falak mögött rejtőző Saint-Germaine-i erdő — ahová egy kis ajtón át lehetett bejutni —, elhagyatott kis búvóhelyek, ahol detektívesdit játszottunk, és lejjebb a rét, meg a kisvendéglő a kerti lugassal, vásárok, tűzijátékok, bátor tűzoltók és római császárok mellszobrai a Mansard-kastély körül... Ebből teremtődött a gyermekkor különleges birodalma, melyet csodálatossá varázsolt egy illúzió: hogy ilyen csak egyetlenegy van, hogy egyedülálló a világon. Tavaly veszélyes helyzetbe kerültem. Barátaim elvittek erre a helyre. A tér most is tele volt sápadt virágfüzérekkel, melyek most is felkúsznak még az ereszcsatornára is. — Én azt reméltem, hogy megmutatom a házamat és talán — bár ez nem könnyű —, talán megosztom velük újra feltámadó emlékeimet is. Az első érzésem az volt, hogy elvesztem a térben. Mint amikor gyermekkoromban szembekötősdit játszottunk, s játék után leoldották szememről a tkendőt, egy pillanatig minden olyan idegen volt, mintha máshova kerültem volna. Ez volt az a fehér rácskerítés, az én körülkerített birodalmam, ezek az én fáim, pázsitom, szülőházam, s az ott a biliárdterem üvegajtaja? A fű, a virágágyak és a medence helyén most salakpálya volt, az otthon helyén egy szürke hodályt találtam, oldalán egy csűrrel, körülötte pedig kocsisok jöttek-mentek és gyanakodva méregettek bennünket. Rémülten szorongattam a durván mázolt kerítés rácsait és úgy éreztem magam, mint akit kizártak a nagyvilágba. Fájdalmas, rossz érzés volt, minden összekavarodott bennem. Nem találtam a régi hangulatot, és nem találtam azt a kis falmélyedést, vagy rést, ahol emlékeim szunnyadtak és talán rám vártak. Megfordultam. Hátha a tér másik oldalán találok valami menedéket. Elindultunk a kert felé, mely ma a nagybátyámról van elnevezve. Csikorogva nyílt a vasajtó, jobbra bársonyos tányérú napraforgók bólogattak, aztán kitárult a Paradicsom. A konyhakertbe jutottunk, régi nagy felfedezéseim színhelyére. Itt, a sűrű orgona- és ribizkebokrok árnyékában, itt kutattuk gyermekkorunkban a felnőttek világának értelmét és titkait. És ekkor újabb, még szomorúbb meglepetés fogadott. Felparcellázták a kertet, az egyik végében máris szorongtak a kis munkásházak, szinte meg sem tudtam számolni őket. A lázas őszibarackok, a bolyhos kis egresek — melyekszétpattannak a számban —, a melegházi muskátlik illata és a tyúkketrecek lécei, a ringló, amelynek széthasadt gyümölcséből arany vér csordogált, a medence békái — melyek biztosan operai pózban múltak ki szívükre szorított kézzel —, mindezek a varázslatos dolgok ebben a pillanatban meggyilkolt árnyalatokként lebegtek körülöttem, és igazságot követeltek. Aztán végigsétáltunk az utakon, azok nem voltak annyira megrongálva, mint az én picinyke birodalmam. A kertek és házak nem változtak meg annyira, hogy ne tudtam volna kiásni néhány negyven évvel ezelőtti dolgot, melyet még akkor rejtettünk el, mikor kincskeresősdit játszottunk. Elmentünk a fallal körülvett nagy kert mellett is, ahol Max Lebaudy bikaviadalokat szervezett, és még a kocsiját is pezsgőben mosta. — Nem nehéz elképzelni, hogy az ilyen és ehhez hasonló látványosságok mennyire hatalmukba kerítették a kegyetlen és kalandéhes gyermeklelkeket. 1904-ben mi is mindig ott ólálkodtunk a kert körül és biciklinyergünkre állva megpróbáltuk megmászni a falat. De eleget beszéltem. Az elérzékenyülés zavarossá teszi a lelket, és végül is az embernek ezekhez az emlékekhez nincs már több köze, mint egy akármilyen álomtöredékhez. Mégis jó arra gondolni, hogy mindannyian őrzünk valami hasonlót, s jó az is, hogy ezek az álmok soha nem csapnak be minket. Lehet, hogy kicsit sokat időztem az emlékeknél. Ez csak azért van, mert már nincs bennem helyük — könnyíteni kell néha a csomagon. De most már útra kész vagyok. A nagy út előtt még összecsomagolom emlékeimet és többé nem beszélek róluk. Fordította: TAKÁCS MÁRTA Kovács József: Az év száztizenkilencedik napja Farkas Gyula Tanítómester Úrnak a zene Nagy Szelleme emberi fokon sorsunkat hangszereli amit nem lehet kimondani csak sikoltani szitáron hegedűn tamburicán csak elzokogni a népek hangszerein csillog a fű élein tisztán egyetemesen zenész tisztábbra mosdatja az emberiség lelkiismeretét lelences szívemhez tipegő hű rokon dór oszlopfő férfi a páncélba öltözött sápadt holt lelkek között