Népszabadság, 1989. július (47. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-01 / 153. szám

20 “M­essze még a tavasz, de­­ egyszer el fog járni! Vagyis addig is meg kell mozgatni az izmo­kat, hogy az ember ki ne jöjjön a gyakorlatból. A Nagy Horgász nyújtózkodott, hogy recsegett-ropogott minden csontja. — Egyelőre itt a szobában gya­korolok! Hohohohó! Indul a szo­bahorgászat! Hol a műhal? Hol a kedvenc műhalam? Nincs sehol. Semmi vész! Megcélzom az üvege­ket! Narancs, kóla, keserűvíz. Sorbaálítgatta az üvegeket, s ki­vetette rájuk a horgot. A horog re­pült­ ki a nyitott ajtón. — Hoppá! — dünnyögött a Nagy Horgász. — Ez kicsit túlment. Húzta a zsinórt, ám az megfeszült. — Nocsak! — vigyorgott a Nagy Horgász. — Fogtam valamit? Csak úgy vakon? Az előszobából böm­bölés hallat­szott. — Hinnye! — ámult a Nagy Hor­gász. — Ez nem hal. A halak né­mák. A bömbölés közeledett, majd be­jött az ajtón háttal egy gyerek, és a Nagy Horgász felesége. A gyerek nem önként jött, a horog beleakadt a fenekébe, bömbölve araszolt hát­rafelé. — Jaj, a fenekem! Jaj, a fene­kem! Csíp! Szúr! A Nagy Horgász először nem is­merte meg a gyereket, mivel hát­tal állt, de a felesége felvilágosí­totta. — Nem szégyened magad, te szo­­bapecás! Azonnal engedd el! Nem látod, hogy a keresztfiadat fogtad ki? Te meg köszönj szépen, Elemér! — Dőljön rád a fal! — morgott Elemér, majd hangosan hozzátette: — Csókolom, keresztpapi! A Nagy Horgász arca megrán­dult a „papira”, a felesége moso­lyogva csivitelt, majd kiment. — Hát nem aranyos gyerek? Játsszatok szépen, én majd készítek finom uzsonnát. A Nagy Horgász szúrósan nézte Elemért, ám Elemért nem olyan fá­ból faragtak, hogy megijedjen a szúrós pillant­ásoktól. Mereven bá­rpult vissza, mint egy sült hal. A Nagy Horgász unta meg elébb. — Játsszál szépen, Elemér! — Miit játsszak, keresztpapi? — kérdezte pimaszul Elemér. — Hát ezt meg azt... mit tudom én! Játssz valamit! — morgott a Nagy Horgász! — Jó! — vigyorodott el Elemér. — Tarzanost fogok játszani! Felugrott a székre, onnan az asz­talra, elkapta a csillárt, lendületet vett, s üvöltve áthintázott a szobán. — Uuuuuuuu! Ott az őserdő ré­me! Hijijijiji! Bang! Összeütközött a Nagy Hor­gásszal, felborultak, a földön hem­peregtek egymásba gabalyodva. A Nagy Horgász dühösen kibon­takozott, felállt, leporolta a ruhá­ját — Nem tudsz valami mást ját­szani, te ütődött?! — De tudok! Rengeteg játékot tu­dok! — vigyorgott szemtelenül Ele­mér. — Figyelj, keresztpapi! Nyomo­zókutya leszek! Vau! Vau! Hrr! Hrr! Elemér négykézlábra állt, ugatott, hörgött, s alattomosan beleharapott a Nagy Horgász lábikrájába. * A Nagy Horgász fél lábon tán­colt, a fogát csikorgatta dühében. Majd kinyitotta a szekrény ajtaját, s így szólt Elemérnek, mosolyra iga­zítva az arcát. — Ott a tolvaj! Okos kutya! Ott nyomozz! Elemér vakkantgatva bevágódott a szekrénybe. A Nagy Horgász gyor­san rázárta az ajtót, nekidőlt meg­könnyebbülten sóhajtva. — Ott jó helyen vagy! Fülelt, hallgatózott. A szekrényből dudorászás hallatszott: „Elemér! Minden lukba belefér!” És még valami! Fűrészelés zaja. A Nagy Horgász oldalt ment, s lát­ta, hogy Elemér egy nagy lukat fű­részelt a szekrény oldalába. Kimá­szott a lükön, a szájában a horgász­engedéllyel. A Nagy Horgász a haját tépte mérgében. — Teszed le! Köpöd ki! Elemér megrázta a fejét, s beira­modott a dívány alá. A Nagy Hor­gász felsóhajtott. — Biztos, hogy ez a gyerek nor­mális? Föl kéne hívni a telefondok­tort. Elemér kikiáltott a dívány alól. — Nem kell doktor! Ez csak játék! Itt a vacak horgászengedélyed! Nem kell, találtam valami mást! Kidobta a horgászengedélyt, s fel­mutatta diadalmasan a műhalat. A Nagy Horgász csillogó szemmel nézte. — Ügyes vagy! Mennyit kerestem! A kedvenc műhalam! Add ide! Elemér vigyorogva rázta a fejét. — Nem adom. Ezt én találtam. A Nagy Horgász dühbe gurult. — Azonnal add ide, mert kapsz egy nagy pofont! Elemér rázendített, bömbölt a dí­vány alatt, ahogy a torkán kifért. A Nagy Horgász felesége rohant be a konyhából, szigorúan nézett kö­rül. — Mi az? Kit nyúznak? Mért bán­tod a gyereket?! Elemér pimaszul kidugta a fejét, a Nagy Horgász tükén vigyorgott, s pofonra emelt kezével simogatta Ele­mér buksiját. — Csak játszunk ... csak játsza­dozunk ... játszogatunk, hehehe! A feleség gyanakodva nézett rá­juk, majd fejét csóválva kiment. Nagy Horgász Elemér füle után kapott, s ke­ményen megmarkolta. Elemér bömbölt, mint egy hajókürt. Lent a pincében az öreg egér ag­godalmas képpel fülelt. — Gyereksírás? — morogta. — Csak nem valamelyik kölykömet ve­rik? összehívta és megszámolta az egérgyerekeket. Mind a huszonötöt. Majd a Főkukac dobozához ment, s bekopogtatott. — Tessék fölébredni, Falusta úr!­­ Valaki bömböl odafönt. Biztosan nyúzzák vagy a fogát húzzák! A Főkukac mérgesen kimászott a dobozból. — Így nem lehet téli álmot alud­ni! Mi van ott? Dalverseny? Disznó­ölés? Megőrülök! Az öreg egér a vállát vonogatta. — Fogalmam sincs róla. De me­het az én külön folyosómon. Hama­rabb fölér! A Főkukac fölmászott az egérvá­­jaton, s lihegve beugrott a szobába. — Mi van, Főnök? Ki ez a gye­rek? A Nagy Horgász hátra fordult, de egy pillanatra sem engedte el Ele­mér fülét. — A keresztfiam! Köszönj szépen, Elemér! Elemér abbahagyta a bömbölést, vigyorogva köszönt. — Csókolom, hernyó bácsi! A Főkukac gúnyosan megdicsérte Elemért. — Okos fiú! Tiszta ! keresztapja! Nem tud megkülönböztetni egy ku­kacot egy hernyótól... Nicsak! Mi van a kezedben? Az elveszett mű­hal! Add ide szépen! Elemér vigyorogva rázta a fejét. — Nem adom! Nem adom! Én ta­láltam! Az enyém! Addig rázta a fejét, amíg a füle kiszabadult. Villámgyorsan a dívány alá bújt. A Nagy Horgász dühösen kapko­dott, hadonászott, kotorászott, de a Főkukac leintette. — Várj, várj, Főnök! Többet ész­szel, mint erővel! Hadd beszéljek én ezzel az okos gyerekkel! Lehasalt, és beszólt a dívány alá. — Figyelj, te szuper hörcsög! Szoktál csereberélni? Csencselni, ho­­ci-nesze alapon? Hé? Egyszerű! Te ideadod ezt a mütyürt, és mi adunk érte valamit cserébe. Bújj ki, és vá­lassz! Nem bántunk. Elemér kibújt a dívány alól, kö­rülnézett, és megrázta a fejét. — Nem csereberélek! Itt nem! A Nagy Horgásznak megint lila lett a feje. — Vagy én ütöm meg, vagy en­gem üt meg a guta! De a Főkukac csillapítgatta. — Nyugi, nyugi! Lemegyünk szé­pen a játékboltba, és ott választasz cserébe valamit. Lementek a játékboltba. Elemér gyorsan kiválasztott egy vonatot sín­nel, egy kis telefont, egy dominó­készletet, egy bőrfocit, egy pingpong­ütőt. Tűnődve nézett körül, majd vi­gyorogva a felhúzható bohócra mu­tatott. — A bohócot is akarom! A Nagy Horgász a fogát csikorgat­ta, de levette a bohócot is. Majd az egészet egy nagy szatyorba dobálta, s kimentek az utcára. Megálltak szemben egymással, a Nagy Horgász kezében a szatyor, Elemér kezében a műhal. — Háromra cserélünk! Egy-kettő­há­rom! Villámgyorsan cseréltek, Elemér­hez került a szatyor, a Nagy Hor­gászhoz a kedvenc műhal. — Fő a bizalom! — vihogott a Fő­kukac. — Most mit csinálunk, Fő­nök? A Nagy Horgász vidáman harso­gott. — Ha már megvan a kedvenc mű­hal, horgászunk egy kicsit! Hoho­hohó! Robogtak az utcán, míg egy szö­kőkúthoz értek. A Nagy Horgász elővette a zseb­­horgászbotját, amelyet éjjel-nappal magánál hordott, megállt háttal a medencének. A műhalat odaadta Elemérnek. — Dobd be te! Nehogy azt higgye, hogy csalunk! Legyünk sportszerűek! Mert jegyezd meg, fiam, hogy a hor­gász mindig sportszerű! Azért hívják őket sporthorgászoknak! Hohohohó! Elemér fülig érő szájjal hallgatta a szónoklatot. Majd meglóbálta a műhalat, s eldobta. A műhal suhant a levegőben, túl a medencén, túl a téren. A Főkukac riadtan bámult utána. — Főnök! Me­gsz­ Ül.Ott a műhal! Elemér is rikkantott. — Keresztpapi. Megpucolt a mű­csuka! A Nagy Horgász megfordult, látta, hogy a műhal fürgén csúszik, ciká­zik az úton, mintha menekülne! — Utána! — bömbölte. Egy bamba pofájú kutya jött arra, s bekapta a műhalat. Rohantak feléje, a Nagy Horgász messziről kiabált. — Köpöd ki! Köpöd ki! A bamba kutya lustán ügetett, majd odaért egy hatalmas hókupac­hoz. Kiköpte a műhalat, bele a hó­kupac közepébe. Bamba pofáját ösz­­szekattintva elügetett. Megálltak a hókupac előtt. Majd a Nagy Horgász dühödten turkált a hóban. — Keressétek ti is! — förmedt a Főkukacra. A Főkukac belefúrta magát a hó­ba, keresztül-kasul mászkált a hó­kupacban, de nem találta a műhalat. Elemér a cipője orrával rugdosta a kupacot, lfáradva, kimelegedve abbahagyták a­­kutatást. — Főnök! Nincs mit tenni, meg kell várni a tavaszt. Akkor elolvad ez a nyavalyás hókupac. — Jön a tavasz, ugat a kuvasz! A gólya a kémény dugója! — szavalta vigyorogva Elemér. A Nagy Horgász is megnyugodott. — Igazad van, te kukacok gyön­gye, te időjós! Tavasszal új életet kezd a horgász és a természet! Ho­hohohó! Majd egy gyors mozdulattal ki­kapta a szatyrot a vigyorgó Elemér kezéből. — Tavasszal te is visszakapod! Legalább őszintén és tiszta szívből várod a kikeletet! CSUKÁS ISTVÁN • ■ |--- . . ' A MEGSZÖKÖTT MŰHAL ______________________ JESZENSZKY GYULA ILLUSZTRÁCIÓJA NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1989. július 1., szombat JEAN COCTEAU: GYERMEKKOROMRÓL 1889. július 5-én születtem a Seine­­et-Oise­ megyei Maisons-Lafitte-ben. Mint egy nagy park, olyan volt Mai­­sons-Lafitte, tele sportpályákkal. Hársfákkal szegélyezett széles utak szelték át­ meg át, nagy pázsitok bo­rították, itt-ott szétszórva villák, vi­rítottak a kertek, a kis tereken pe­dig szökőkutak csobogtak. Akkori­ban mindenki a versenylovakért és a bicikliért rajongott. A jó polgá­rok pedig, akiket különben pártokra szakított a Dreyfus-ügy, itt egymás­hoz jártak teniszezni. Csodálatos hely volt: a nyílegyenes fasorok, a Szajna, a vastag falak mögött rejtő­ző Saint-Germaine-i erdő — ahová egy kis ajtón át lehetett be­jutni —, elhagyatott kis búvóhelyek, ahol detektívesdit játszottunk, és lej­jebb a rét, meg a kisvendéglő a ker­ti lugassal, vásárok, tűzijátékok, bá­tor tűzoltók és római császárok mell­szobrai a Mansard-kastély körül... Ebből teremtődött a gyermekkor kü­lönleges birodalma, melyet csodála­tossá varázsolt egy illúzió: hogy ilyen csak egyetlenegy van, hogy egyedülálló a világon. Tavaly veszélyes helyzetbe kerül­tem. Barátaim elvittek erre a helyre. A tér most is tele volt sápadt virág­füzérekkel, melyek most is felkúsz­nak még az ereszcsatornára is. — Én azt reméltem, hogy megmutatom a házamat és talán — bár ez nem könnyű —, talán megosztom velük újra feltámadó emlékeimet is. Az első érzésem az volt, hogy el­vesztem a térben. Mint amikor gyermekkoromban szembekötősdit játszottunk, s játék után leoldották szememről a tkendőt, egy pillanatig minden olyan idegen volt, mintha máshova kerültem volna. Ez volt az a fehér rácskerítés, az én körülkerített birodalmam, ezek az én fáim, pázsitom, szülőházam, s az ott a biliárdterem üvegajtaja? A fű, a virágágyak és a medence he­lyén most salakpálya volt, az otthon helyén egy szürke hodályt találtam, oldalán egy csűrrel, körülötte pedig kocsisok jöttek-mentek és gyanakod­va méregettek bennünket. Rémülten szorongattam a durván mázolt kerítés rácsait és úgy érez­tem magam, mint akit kizártak a nagyvilágba. Fájdalmas, rossz érzés volt,­ minden összekavarodott ben­nem. Nem találtam a régi hangula­tot, és nem találtam azt a kis fal­mélyedést, vagy rést, ahol emlé­keim szunnyadtak és talán rám vár­tak. Megfordultam. Hátha a tér másik oldalán találok valami menedéket. Elindultunk a kert felé, mely ma a nagybátyámról van elnevezve. Csi­korogva nyílt a vasajtó, jobbra bár­sonyos tányérú napraforgók bólogat­tak, aztán kitárult a Paradicsom. A konyhakertbe jutottunk, régi nagy felfedezéseim színhelyére. Itt, a sűrű orgona- és ribizkebokrok árnyéká­ban, itt kutattuk gyermekkorunk­ban a felnőttek világának értelmét és titkait. És ekkor újabb, még szomorúbb meglepetés fogadott. Felparcelláz­ták a kertet, az egyik végében már­is szorongtak a kis munkásházak, szinte meg sem tudtam számolni őket. A lázas őszibarackok, a boly­hos kis egresek — melyek­­szétpat­tannak a számban —, a melegházi muskátlik illata és a tyúkketrecek lécei, a ringló, amelynek széthasadt gyümölcséből arany vér csordogált, a medence békái — melyek biztosan operai pózban múltak ki szívükre szorított kézzel —, mindezek a va­rázslatos dolgok ebben a pillanat­ban meggyilkolt árnyalatokként le­begtek körülöttem, és igazságot kö­veteltek. Aztán végigsétáltunk az utakon, azok nem voltak annyira megron­gálva, mint az én picinyke birodal­mam. A kertek és házak nem vál­toztak meg annyira, hogy ne tudtam volna kiásni néhány negyven évvel ezelőtti dolgot, melyet még akkor rejtettünk el, mikor kincskeresősdit játszottunk. Elmentünk a fallal kö­rülvett nagy kert mellett is, ahol Max Lebaudy bikaviadalokat szer­vezett, és még a kocsiját is pezsgő­ben mosta. — Nem nehéz elképzel­ni, hogy az ilyen és ehhez hasonló látványosságok mennyire hatalmuk­ba kerítették a kegyetlen és kaland­éhes gyermeklelkeket. 1904-ben mi is mindig ott ólálkodtunk a kert kö­rül és biciklinyergünkre állva meg­próbáltuk megmászni a falat. De eleget beszéltem. Az elérzéke­­nyülés zavarossá teszi a lelket, és végül is az embernek ezekhez az em­lékekhez nincs már több köze, mint egy akármilyen álomtöredékhez. Mégis jó arra gondolni, hogy mind­annyian őrzünk valami hasonlót, s jó az is, hogy ezek az álmok soha nem csapnak be minket. Lehet, hogy kicsit sokat időztem az emlékeknél. Ez csak azért van, mert már nincs bennem helyük — könnyíteni kell néha a csomagon. De most már útra kész vagyok. A nagy út előtt még összecsomagolom emlékeimet és többé nem beszélek róluk. Fordította: TAKÁCS MÁRTA Kovács József: Az év száztizenkilencedik napja Farkas Gyula Tanítómester Úrnak a zene Nagy Szelleme emberi fokon sorsunkat hangszereli amit nem lehet kimondani csak sikoltani szitáron hegedűn tamburicán csak elzokogni a népek hangszerein csillog a fű élein tisztán egyetemesen zenész tisztábbra mosdatja az emberiség lelkiismeretét lelences szívemhez tipegő hű rokon dór oszlopfő férfi a páncélba öltözött sápadt holt lelkek között

Next