Népszabadság, 1989. augusztus (47. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-10 / 187. szám

6 NÉPSZABADSÁG - VILAGTUKOR 1989. augusztus 10., csütörtök LÉDERER PÁL DÉL-KOREAI RIPORTSOROZATA 3. Az dZSidl 1^1 r d 01 11 s f'C Dél-Koreában szinte valamennyi, politikát érintő beszélgetés Északon kezdődik. A „kommunista fenyegetéssel”, anna­k ecsete­lésével, hogy a félszigeten három és fél évtizeddel a háború után sincs béke. Valójában csupán tűzszünet van, mondta Pak Csang Soo, a kormányzó Demokratikus Igazságpárt (DJP) parlamenti képviselője. Az éberség és a nemzetbiztonság szavatolása tovább­ra is első a dél-koreai prioritások között, bár az Európából érkező újságírót nem könnyű meggyőzni, hogy valóban ott leselkedik a közelben a legnagyobb veszedelem. Lépten-nyomon tapasztalha­tó, hogy a déliek legfőbb ag­godalma, Kim Ir Szen állig fölfegyverzett hadserege egy napon meglepetés­szerű táma­dás­t indít a Dél ellen, hogy — a szöuli hivatalos szóhaszná­lattal élve — „kommunizálja” ez egész félszigetet. Ezért délen úgy élnek és cse­lekednek, hogy semmi esélyt ne adjanak annak, aki ilyen terveket szövöget. Vagyis Ós­­Zig fegyverben vannak maguk is, s a ma már távolról­ sem egyhangú Amerika-barátságot — főként a fegyverbarátságot — minden eszközzel ápolják. A gyárakban önkéntes fegyve­res védelmi csapatokat szer­veztek (amelyeket, sajnos, mostanában a sztrájkolókkal szemben használnak fel), min­den hónap tizenötödik napján országos légoltalmi gyakorla­tot tartanak. Ilyenkor sziréna­szóra harminc percre megáll az élet, mindenki köteles ha­ladéktalanul fedezékbe vonul­ni. Ki megy az óvóhelyre? — Ezt ma már csak inkább az idősebbek veszik komolyan, de a fiatalok is részt vesznek­­az össznépi bújócskában, mert elvben büntetés jár a renitens­­kedőknek — magyarázza Dzsong Il, a húszas éveiben járó kedves öngyújtóárus, aki­vel Szöul híres bevásárlóutcá­jában, az Itaewonban ismer­kedtünk meg. Az a benyomá­som, ő valódi légitámadás ese­tén sem szaladna az óvóhely­re, hisz’­ akkor odaveszne ösz­­szes ingósága : a kerekeken gu­ruló boltocska a­vagy száz­­fajta csillogó-villogó öngyújtó­csodával, turistacsemegének számító fityegő csecsebecsével. Dzsong Il tönkremenne, s ki tudja, honnan és miből kezd­hetné újra. Ő tehát csupasz testével is megvédené élete materiális alapját. Van, per­sze, "­az államnak is mit félte­nie, védelmeznie — az elmúlt évtizedek mégoly ellentmon­dásos fejlődésének korszerű gyárakban, modern infrastruk­túrában, egyéb anyagiakban is testet öltő eredményeit. Po­­hangban, a hipermodern acél­ipari óriásnak, a POSCO-nak otthont adó kikötővárosban például tengerészgyalogosok oltalmazzák az objektumot, s a tenger felőli részben légvé­delmi ágyúk csövei merednek az égre. Szöulban az önvédelem köz­­t vetett formájaként alkották­­ meg az úgynevezett Északi Politikát, amelyet — szelleme­sen — a Willy Brandt-féle Ostpolitikra rímeltetve Nord­­politiknak nevezett el Ro Te Vu elnök. Ez a félig kül-, fé­lig belpolitikai kurzus nem­csak a KNDK-val szorgalma­zott párbeszédet takarja, ha­nem minden, a déliek által „kommunistának” tekintett — tehát a mi fogalmaink szerint szocialista célokat követő — or­szággal kezdeményezett kon­taktust is. A Nordpolitik kere­tében Szöul óvatos, de nem je­lentéktelen lépéseket tesz a ke­let-európai országok, valamint a Szovjetunió és Kína irányá­ba a kulturális, a sport-, a kereskedelmi, az üzleti és ki­sebb mértékben a politikai­­diplomáciai kapcsolatok kiala­kítása és fejlesztése céljából. E törekvések egyre eredmé­nyesebbek, nem utolsósorban a gorbacsovi új külpolitikai gon­dolkodásnak köszönhetően, va­lamint annak okán, hogy a múlt évi nyári olimpiai játé­kokon Szöul kitűnő bizonyít­ványt kapott a világtól. Csomagtúra államköltségen Lényegesnek tűnő mozzana­ta a Nordpolitik gyakorlati megvalósításának, hogy a kor­mány igyekszik minden esz­közzel kézben tartani a kar­mesteri pálcát, mert el akar­ja kerülni, hogy a kapcsolat­­építés a szocialista országok­kal a kívánatostól elütő hatás­sal, vagy nehezen kivédhető mellékhatásokkal járjon. Pél­dául azzal, hogy hirtelen túl népszerűvé válnak a „kom­munisták”, akikkel — vélik Szöulban — nem árt azért óvatosnak lenni. Egy jellem­ző példa: a minap hoztak döntést róla, hogy csökkentik a Dél-Koreába vendégszerep­lésre invitált kelet-európai és szovjet együttesek számát. A hivatalos indoklás szerint túl­zottan egyoldalúak ezek a vi­zitek, a dél-koreai kulturális behatolás az érintett országok­ba lényegesen szerényebb, mint ■fordítva. A szocialista országokkal kapcsolatos eufória megelőzé­sét szolgálhatja az a mosolyra csábító kezdeményezés is, amellyel a szöuli munkaügyi minisztérium állt elő­ a minap: fizetett utakat indít Kínába és más szocialista országokba, hogy a munkások és szakszer­vezeti vezetőik megismerked­hessenek a „kommunizmus valódi arcával”, így kívánnak gátat szabni a baloldali esz­mék terjedésének. A kiválasz­tott munkások első csoportja az ősszel indul Kínába, s a „kommunista gazdaság ellent­mondásainak megismerésére” szervezett csomagtúrák jövőre már Magyarországot és Len­gyelországot is útba ejtik. A kormány nagyvonalúságát mu­tatja, hogy a Szöul—Budapest repülőjegy ára — oda-vissza — nem egészen négyezer dol­lár. Az antikommunista folklór­nak persze vannak sötétebb színárnyalatai is. A külföldi újságírót rendre megismerte­tik az északi diverzánscselek­­mények történeteivel, honfi­társaiknak pedig tiltják az előzetes engedély nélküli kap­csolatfelvételt az északiakkal. Továbbra sincs postai forga­lom, akadoznak a közvetlen tárgyalások. Ma is érvényben van a kommunizmusellenes törvény, amely súlyosabb ese­tekben halállal bünteti azokat, akik megszegik az északi test­vérekkel való érintkezésit tiltó szabályokat. Mostanában min­den dél-koreai lap — és per­sze tévéhíradó — hemzseg a szóban forgó törvényt megsértő szöuli politikusok eseteitől. A hidegháborús időket idéző nyi­latkozatok általában példás büntetést szorgalmazva ítélik el azt a papot, aki nemrég il­legálisnak minősített látogatást tett a KNDK-ban. Hasonló­képpen „országos felháboro­dást” váltott ki a legnagyobb ellenzéki diákszervezet egyik aktivistájának nem engedé­lyezett részvétele és nyilvános — a KNDK propagandagépe­zete által alaposan kihasznált — szerepeltetése a phenjani VIT-en. Eközben bejelentették, hogy konzuli cserében álla­podtak meg a Szovjetunióval, engedéllyel Moszkvában járt Kim Dzsong Il, az egyik leg­népszerűbb ellenzéki vezető, s oda készül a Koreai­ Iparszö­vetség magas rangú küldöttsé­ge. Ki érti ezt? Ellenőrzött kontaktusok — Készek vagyunk az együtt­működésre minden országgal, amelynek nincsenek ellensé­ges törekvései Dél-Koreával szemben — jelentette ki be­szélgetésünkkor Pak Csang Soo, aki a DJP külpolitikai kü­lönbizottságának elnöki tisz­tét is ellátja.­­ Észak-Korea azonban — tette hozzá — csak az alkalomra vár, hogy kom­­munizálhassa országunkat. A tapasztalt politikus őszintét­­lennek minősítette a KNDK tárgyalási készségét, s arról beszélt, hogy az északiak „be­szivárogtak” a déli diákszerve­zetekbe, a szakszervezeti moz­galomba. — Káoszt szeretnének te­remteni nálunk — mondta —, hogy megdönthessék rendsze­rünket. Mindazonáltal Szöul nem zárkózik el a párbeszédtől, de óvatos, és fontosnak tartja, hogy a kapcsolatok ellenőrzöt­tek legyenek, magyarázta. A Nordpolitik talán legna­gyobb fegyvertényének Szöul­ban a teljes körű magyar— dél-koreai diplomáciai kapcso­latfelvételt tekintik, de na­gyon józanul ítélik meg a kapcsolatfejlesztés lehetősé­geit.­­ Ahhoz, hogy a dél-koreai üzletemberek számára valóban vonzóvá váljék Magyarország, a gazdaságukat rugalmasab­bá, a piaci feltételeiket kedve­zőbbé kellene tenniük — mond­ta kerrtelés nélkül Csang Nak Csoj, az iparszövetség elnök­­helyettese, s kérdésemre, mit üzen a magyar üzletemberek­nek, ezt válaszolta: — Gyako­roljanak nyomást a kormá­nyukra, hogy mielőbb javítsa az üzleti klímát. Mi, persze, csupán kis pont vagyunk, sokkal nagyobb tétel Szöul számára a Szovjetunió és Kína. A szovjet piac na­gyon izgatja a dél-koreaiakat, komoly üzleti lehetőségeket remélnek, s persze azt, hogy esetleg sikerül a makacskodó japánok elől elorozni néhány megrendelést a szibériai és­ tá­vol-keleti beruházásoknál. Po­litikailag pedig azért fontos Moszkva, mert a Nordpolitik egyik célja: bebizonyítani a KNDK-nak, hogy előbb-utóbb elszigeteli magát, ha nem kö­veti a nemzetközi enyhülés és együttműködés fő áramát. Eb­ben a játszmában Peking a másik kulcsszereplő, s mivel újabban már nyáron, közvetí­tők nélkül kereskedik egymás­sal a két ország, talán itt is lesz előrelépés. Nagyon is nem véletlen, hogy Szöulban igen visszafogottan nyilatkoztak a legutóbbi véres kínai esemé­nyekről. Úgy tűnik, a hosszú évtize­dek virulens kommunistaelle­­nességét Dél-Koreában a józan pragmatizmus váltja fel az külpolitikában, s ez felel meg legjobban az ország politikai és gazdasági érdekeinek is. Pár éve még minden bizony­nyal börtön járt volna azért, ami most szinte természe­tes: novemberben — mint Szö­ulban rebesgetik — hivatalos látogatásra egy „kommunista” országba készül Ro Te Vu, a Koreai Köztársaság elnöke, úti célja: Magyarország. (Vége.) Egy megszokott kép Szöulból: ellenzéki diáktüntetés. NYOMORÉKOK SORFALÁN ÁT Eltűntek Afganisztánban Kutat a Nagyezsda-bizottság Az utolsó levelet Anna Davidovna Gorbunova még 1981-ben kapta fiától, Zsenyától. - Miféle fogságba esett? Miről beszél ön, asszonyom? Afganisztánban nincs semmiféle háború - vá­laszolták az anyának a moszkvai honvédelmi minisztériumban akkor. Csak néhány esztendőre rá kapott hivatalos értesítést, amely szerint Afganisztánban szolgáló fiának neve rákerült az eltűntek listájára. S most, 1989 nyarán az anya - három társával együtt - Pakisztánba utazott, hogy hírt halljon gyermekéről. Nem hivatalos források sze­rint 313 szovjet katona van még mindig az afgán ellenál­lók, a mudzsahedek fogságá­ban. Az értelmetlen háború — a hősi halottak fejfái mellett __ ily módon is nyomot hagy a szovjet társadalomban. Pe­dig az idén február 15-én az utolsó szovjet katona is távo­zott Afganisztánból. Ám úgy tűnik, mégsem. A fogságba esettek sorsáról keveset tudni. Korábban hallhattunk arról — sokszor propagandacélzattal —, milyen kegyetlenül bánnak a mudzsahedek a foglyokkal. Bizonyára így is volt, s csep­pet sem irigylésre méltó a fel­kelők kezére jutott „ellenség” helyzete. Csak remélhetjük, hogy a szovjet csapatok vég­leges kivonása után immár más elbánásban részesülnek a hadifoglyok. Talán egyszer ha­zatérhetnek, ha úgy alakul a helyzet, s persze, ha akarnak. Mert — mint az az alábbiak­ból kiderül — akadnak dezer­­tőrök is vagy olyanok, akik az életben maradás reményében látszólag áttértek a muzulmán hitre. Hogy mi lesz velük, az a jövendő politikai helyzettől függ: az afganisztáni megbé­kélés sikerétől vagy kudarcá­tól. Addig is, marad a remény. Nagyezsda, Remény — így hívják az Afganisztánban ma­radt szovjet hadifoglyok meg­mentésére alakult nemzeti bi­zottságot. A bizottság négy tagja — három anya s egy apa — a nyár derekán Pakisztán­ba utazott, hogy tudakozódjon az afgán fegyveres ellenzék kezeibe került szovjet katonák sorsa felől. Miért éppen Pa­kisztánba? Mert a pakisztáni kormány az afgán felkelők egyik legfőbb támogatója, s itt található — Pesavárban — az ellenzék legnagyobb tábora. A szovjet anyák találkoztak Be­­nazir Bhutto miniszterelnök­kel, de megpróbáltak közben­járni a hadifoglyok érdekében a mudzsahedek vezetőinél is. Milyen benyomásokkal tértek haza? Erről beszélt egyikük a Novoje V­rém fa című szovjet hetilapban, de sokat megtud­hatunk útjukról az amerikai Newsweek pesavári helyszíni jelentéséből is. — Segítőkészek voltak a pa­kisztániak, mindent megígér­tek — meséli az egyik haza­tért anya. — De mielőtt kivittek volna bennünket Pesavárba, a pakisztáni—afgán határon lé­vő menekülttáborba, elmond­ták: „Önök néhány száz eltűnt katonát keresnek. De tudniuk kell, hogy a mudzsahedek sok­kal többet kérhetnek magu­kon számon. Önöknél »csak« katonák haltak meg vagy tűn­tek el. Nekik azonban lerom­bolták a házaikat, elpusztul­tak feleségeik, gyerekeik is.” Ekkor megértettük — folytat­ta az anya —, még sok idő kell, amíg a sebek begyógyulnak. Ám ha nem hagynak fel a gyűlölettel, akkor soha nem lesz béke Afganisztánban. Pesavárban találkoztak há­rom ellenzéki vezérrel: Mo­­dzsaddedivel, Gailanival és Hekmatiarral, az ideiglenes el­lenzéki kormány külügymi­niszterével. Utóbbi csak úgy volt hajlandó fogadni a kül­döttséget, ha az meglátogatja az árván maradt afgán gyer­mekek iskoláját és a mene­külttábort. Hekmatiar csak fo­kozta a szovjet szülőkre gya­korolt lélektani nyomást, ami­kor fogadta őket sátrában. — A falakon megnyomorított, go­lyótól roncsolt testű emberek, megégett arcú gyerekek fotói függtek — emlékezett vissza a találkozásra Anna Davidov­na Gorbunova. — Nem tudom, a mi „kedvünkért” tette-e oda a vezér, vagy mindig ott lóg­nak, mindenesetre szörnyű él­mény volt. — Hekmatiar azt fejtegette nekünk, hogy a hadifogoly­kérdést pusztán humánus ala­pon nehéz megoldani. A hu­manitárius és a politikai kér­dések adott esetben szorosan összefüggnek. Mi azt próbál­tuk értésére adni, hogy ben­nünket nem érdekel a politi­ka, mi azokat az anyákat és apákat képviseljük, akik ott­hon szívszorongva várják a hírt fiukról. Hekmatiar meg­ígérte, utánanéz, bár ez a meg­osztott, s ráadásul csoportok­ban harcoló, egymással kap­csolatot alig tartó felkelőknél nem egyszerű. — Amikor ki­felé tartottunk Hekmatiartól — folytatta Gorbunova —, nyomorékok sorfalán kellett áthaladnunk. A másik asszony, Jevgenyija Poplovszkaja kifa­kadt ennek láttán: — Értsék meg, nem miattunk van ez. Nem én tanítottam meg a fia­mat háborúzni! A harmadik anya a küldött­ségben Anna Szemjonova volt, akinek katonatiszt fia 1982 szeptemberében tűnt el. Után­pótlást szállítottak vidékre te­herautón, amikor mudzsahe­dek támadták meg őket. Mi­vel a rádiójuk, amelyet szét­lőttek, nem működött, Szem­­jonov törzsőrmester az egyik legjobb katonájával elindult, hogy segítséget hozzon. Eltűn­tek. Néhány nap múlva száza­da átfésülte a vidéket, de sem­mi nyomra nem bukkantak. Egy afgán nő rossz oroszság­­gal írt üzenetet hozott a szá­zadnak: „Élnek, de soha nem adjuk vissza őket” — állt a papíron. Az anya a fia barátai­tól tudta meg a történteket, ám azóta semmit sem hallott a fiáról. A pesavári táborban a mu­dzsahedek egy Andrej Lopuh nevű szovjet foglyot hoztak a küldöttséghez. — Egészséges vagy? Nem nősültél meg? — hangzottak az aggódó kérdé­sek. — Nem. Áttértem a mu­zulmán hitre, és nem kívánok hazatérni — felelte monoton egykedvűséggel a fiú. — Így legalább nem ölhetnek meg a fogságban — tette hozzá. — Nem tudni, mi késztette arra a foglyot, hogy maradjon. A jelenlétünkben ajánlották fel neki, ha akar, azonnal — a küldöttségünkkel együtt — visszatérhet Moszkvába. Szo­morúan nemet mondott, csak egy levelet írt haza, ne vár­ják. Pedig a szeméből láttam, jött volna, de valamitől félt — mesélte Gorbunova. — Hány olyan helyzet lehetett a háborúban — tűnődött el az anya —, amikor a túlerő ellen kellett harcolni, s választani csak a fogság és a halál kö­zött lehetett? Elítélhető-e valaki azért, mert az életet választotta, még ha ez megadást jelentett is? A kérdés mind gyakrabban me­rül fel a szovjet sajtóban. A fogságba esett katonákat ugyanis sokait gyávaként, sőt árulóként bélyegzik meg. Ez is lehet az oka, hogy néhányan félnek a hazatéréstől, az eset­leges felelősségre vonástól, vagy attól, hogy egész életük­ben szégyenkezniük kell. Per­sze akadtak olyanok is, akik dezertáltak. Mint az a New­sweek ál­tal említett fiatal szovjet katona, aki most Azi­­zullah néven él a felkelők egyik táborában. A Nagyezsda-bizottság egye­lőre azokért harcol, akikről tudják, hogy önhibájukon kí­vül estek fogságba. Képeket, személyi adatokat mutatnak anyák hivatalos helyeken. Re­ménykednek, bár tudják, itt csak a nagypolitika segíthet. Az afgán felkelők ugyanis — mint mondják — hajlandók lennének egy fogolycserére, ők mintegy 14 ezer eltűntet kérnek számon Kabulon. Ritecz Miklós Fogságba esés előtt és után. Egy szovjet hadifogoly, aki a hazatérésben reménykedik.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék