Népszabadság, 1991. január (49. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-09 / 7. szám

6 Wujec: Walesa elérte célját . Nyilatkozik a „csúcsok háborújának" első áldozata Henryk Wujec a Szolidaritás régi, neves aktivistája, ám igazából tavaly júniusban kezdték emlegetni Lengyelországban. Ő lett ugyanis Walesa „felső körökben” meghirdetett háborújának első áldozata. A Szolidaritás állampolgári bizottságainak akkori titkára egyszerűen levelet kapott a Szolidaritás elnökétől: „Henryk Wujec, érezd magad elbocsátva!” Nos, Wujec ezután átállt a Mazowiecki-táborhoz, s ma a Demokratikus Unió — a Szolidaritás volt liberálisait tömörítő mozgalom, amely az óesztendő utolsó napjaiban alakult — egyik vezető egyénisége. — A Szolidaritás elnöke tavaly június elején a szükséges változtatások miatt, s „fájdalommal” vált meg öntől, mint az állampolgári bizottságok titkárától. Ezt követően ön átállt. — Az átállás nem a legmegfelelőbb szó, hiszen engem elbocsátottal?. Amikor Walesa meghirdette a háborút a csúcson, mondván, hogy a feszültségek fent csapódjanak le, és ne az alsó rétegekben, első lépésként változtatásokat határozott el a mozgalom állampolgári bizottságaiban. Jómagam úgy véltem, a meghirdetett „háború”, vagyis a Szolidaritás mesterséges megosztása még korai. Szerintem a következő választásokig még egységben kellett volna maradnunk. Emiatt a véleménykülönbség miatt mentett fel Walesa a titkári tisztségből. Én kész voltam távozni, de azért tiltakoztam, hiszen nem a Szolidaritás elnöke, hanem az Állampolgári Bizottság nevezett ki titkárnak, tehát csak ez a szerv vonhatta volna meg tőlem a bizalmat. Erre kaptam Walesától azt a legendássá vált levelet, amelyben mindössze annyi állt: „Érezd magad elbocsátva!” — Az akkor meghirdetett gyorsítás, a csúcsok háborúja mára mintha elfelejtődött volna. Az új államfő széles támogatói bázisra igyekszik szert tenni. Akiket akkor lassúnak tartott, most megpróbálja megnyerni. Mi lehet ennek az oka? — Lech Walesa tavaly tavasszal megkezdett gyorsítási kampányának valódi oka az volt, hogy mielőbb megtartsák az elnökválasztást, s ezen a Szolidaritás elnöke fusson be, minél több szavazót megnyerve. Ezt úgy érhette el, hogy támadta a kormányt, megosztotta a Szolidaritást. Most, amikor elérte célját, arra törekszik, hogy az összes politikai erőt maga mellé állítsa, maga körül egyesítse. — S erre megvan az esélye? — Igen, minden bizonnyal. Mi már tavaly sem akartunk belemenni az éles polémiába, csak hát a meghirdetett „háború” erre kényszerített bennünket. A társadalom, valamint a politikai csoportok meg kívánják várni, milyen programot mutat fel a Walesa által javasolt kormány, s az új államfő miként tartja be a választási kampányban tett ígéreteit. Tehát immár konkrét ügyekben jöhetnek létre a véleménykülönbségek. Nincs olyan szándékunk, hogy mindjárt az elején elkezdjük kritizálni az államfő és az új végrehajtó hatalom tevékenységét. Időt kell adnunk, egyelőre várunk. — Mindazonáltal már hallani kritikákat... — Valóban elhangzik, hogy amit Walesa csinál, az nem teljesen egyezik a demokrácia elveivel. Gondolok itt arra, hogy tulajdonképpen az államfő jelölte ki a kormányt, és nem a miniszterelnök. Vagy semmiféle alkotmányos alapja nincs annak, hogy az elnöki palotában a mostanihoz hasonló erős hatalmi központot hozzon létre. Ez ugyan kritika, de az első komoly véleménykülönbségek a meghirdetett program megvalósításakor jelentkeznek majd. — A jelek arra mutatnak, s az ön szavai is azt sugallják, hogy a Bielecki-kormány nem lesz túl erős. — Ezt így előre nem lehet megmondani. Valójában úgy tűnik, erősen függ majd az államfői hivataltól. De ne felejtsük el, hogy működik a nemzetgyűlés, amely kötelezni fogja a kabinetet a beszámolásra, vagyis annak az elvnek a tiszteletben tartására, hogy a kormány a szejmnek és nem az államfőnek tartozik felelősséggel. Egyébként jómagam azt vallom, hogy mielőbb meg kell tartani az új parlamenti választásokat. Szétesőben a politikai élet, a nemzetgyűlésnek nincs olyan tekintélye, mint a kezdetekkor volt. Az új választásokat május-júniusig meg kellene tartani, s ezeken mi, a Demokratikus Unió, már külön politikai csoportosulásként indulnánk. — Mi lesz a Szolidaritás szakszervezettel ? — Nehéz helyzetben van. Hiszen egyik oldalról lojálisnak illik mutatkoznia az új államfőhöz, másrészt pedig továbbra is a dolgozók érdekeit kell védelmeznie. Biztos, hogy további mély megosztottságnak néz elébe, de remélem, fennmarad. Varsó, 1991. január. Ritecz Miklós Elnök, kemény kézzel. MTI KÜLFÖLDI KÉPSZOLGÁLAT Január 12-én egész Romániában megemlékeztek a decemberi forradalom áldozatairól. A gyászszertartás után besiettem a Maros vendéglőbe, ahol Domokos Gézáékkal kellett előkészítenünk a második országos RMDSZ-találkozót. Este fél kilenckor (miközben a televízió a bukaresti kormányellenes tüntetést sugározta) kihívtak azzal, hogy a városháza előtt nagy tömeg tüntet az ellen, hogy a demokratizálódás leállt, a szekuritátusokat nem vonják felelősségre. Scrieciu tábornok arra kért, magyarul beszéljek a tüntetőkhöz. Miután elmondtam kétnyelvű beszédemet, megindították ellenem a támadásokat a Cuvintul Liber című vatrás szócsőben. Beszédem következő passzusa érthetővé teszi, miért: A gyilkos szekusoknak, az embereket bántalmazó, szabadságharcosokat félig agyonverő milicistáknak nincs keresnivalójuk a rendfenntartó erőkben, hanem a börtönben a helyük. A legelső „szabad” tüntetést követő napon, január 13- án volt az RMDSZ második országos találkozója, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet Stúdió termében. Csodálatos pillanatokat éltünk át, amikor a terembe belépett az akkor még a hadsereg oltalmát élvező Tőkés László. Dr. Pálfalvi Attila mérnökprofesszor, tanügyminiszterhelyettes a találkozón elmondta, hogy a kormány, híven az NMF programjához, szorgalmazza a nemzetiségek önálló iskolarendszerének viszszaállítását, és minden ilyen alulról jövő kezdeményezést, megoldást jóváhagy. A Nemzeti Megmentési Front január 7-én még azt állította, hogy „határozottan A szerző által szerkesztett részlet a Püski Kiadónál megjelent, hasonló című kötetből elítéli az előző, diktatórikus rendszernek a nemzeti kisebbségekkel szemben folytatott politikáját, és ünnepélyesen kinyilvánítja: valóra váltja és garantálja az egyéni és kollektív nemzetiségi jogokat”. Sajnos, a gomba módra szaporodó román pártok, az úgynevezett történelmi pártok — a Nemzeti Parasztpárt (keresztény és demokrata — ez új toldalék a régi névhez) és a Nemzeti Liberális Párt —, valamint az 50-60 egyéb pártocska a nemzetiségi programját vagy meg sem fogalmazta, vagy pedig a programjuk jóval kevesebbet tartalmazott, mint az NMF-é. Óriási baklövést követtek el így a magukat demokratikusnak nevező román pártok. A nemzeti kisebbségekkel — akaratukon kívül — elhitették, hogy jogaikat csak a front biztosíthatja, s ha netán a front a választásokon veszít (ezt januárban nagyon sokan reális lehetőségnek tartották), akkor nem lesz magyar iskola, és nem lesz egyenjogúság. Ezért, 1961-től kezdve, várva azt a pillanatot, amikor a 450 éves volt református kollégium, a jelenlegi Bolyai Farkas Líceum ismét magyar iskola lesz, a vásárhelyi magyarság azt szerette volna elérni, hogy mindez már azonnal, a második évharmad kezdetén valósuljon meg. A Maros megyei NMF tanácsa rendkívüli ülésszakon tárgyalta a kérdést. E január 19-i ülés teljes anyagát ki kell adni, annyira izgalmas és tanulságos: megmutatja, mi a járható út a román—magyar ütközések értelmes feloldásában. Az egészséges kompromiszszum így szólt: a Bolyait nyilvánítsák de jure azonnal magyar líceummá, de a román diákok továbbra is odajárhatnak a tanév befejezéséig. Január közepén eljutott hozzám egy megrázó memorandum. Úgy éreztem, feltétlenül tennem kell valamit, s január 19-én este felhívtam az ország elnökét, és kihallgatást kértem tőle. Nagyon előzékenyen, már másnap reggel fogadott. Iliescu elnök szemében rendkívüli jó ajánlólevél volt az, hogy én láttam el Tőkés László védelmét. Ion Iliescu, aki rendkívül kedves és figyelmes volt, elnézést kért, amiért megvárakoztatott, az ajtóban üdvözölt, és nem ült íróasztala mellé, hanem velem egy asztalhoz. Átadtam a székelyföldiek memorandumának román nyelvű szövegét a hozzá tartozó fényképekkel. Röviden arról volt szó, hogy 1989 nyarán egy székelyföldi város milíciája új székházba költözött, és a régi székház udvarán, a kutyaólban, találtak két emberi koponyát és csontokat. 1989 augusztusában féltek jelenteni, de megőrizték a leletet. Mivel a régi milicisták szabadlábon vannak, inkognitójukat meg akarják őrizni. Kértem, csak megbízható nyomozóknak adja ki az anyagot. Mondta, átadja az ország főügyészének. Azóta sem hallottam semmit erről az ügyről. Felhasználtam a lehetőséget, hogy az ország első emberével négyszemközt lehetek, és a következőket mondtam neki: — Iliescu úr, mi bízunk önben, de ha nem lesz radikálisabb, nem lép fel a bűnös szekuritátésokkal, a pártnómenklatúra ellen el fogjuk veszíteni. Kimondtam: nem elég csak a politikai végrehajtó bizottság tagjai ellen lefolytatni az eljárást, a megyei vezetők és a központi bizottság kulcsemberei ellen is fel kell lépni .Iliescu úr maga elé nézett, és csak annyit szólt: — Da, da securitatea (igen, igen, a szekuritate). Kitértem arra, hogy a román közvéleményt fel kell készíteni a nemzeti kisebbségek egyenjogúságának elfogadására. Megkérdezte, miért akarunk külön magyar orvosi és gyógyszerészi képzést a kolozsvári Bolyai Egyetem keretében. Elmondtam, a lényeg az, hogy visszaálljon az önálló magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés, s nem a szervezeti hovatartozás. Sajnos, a román professzorok olyan lelkesen alkalmazták a numerus clausust, hogy az első évfolyamon csak 14 magyar van, a hatodik évfolyamon pedig több mint 80, azonos beiskolázási szám mellett. Számunkra nyilvánvaló, hogy csak saját intézmények biztosíthatják a nemzetiségi jogok érvényesülését, az értelmiség kinevelését. Iliescu elnök megjegyezte, hogy Marosvásárhelyen régebben magyar rektor volt, legyen most is megint magyar. Azt mondtam, ezt sokkal nehezebb keresztülvinni, mint a magyar oktatást jogaiba visszaállítani. Egyébként sem lenne helyes egy román többségű intézmény élére magyar rektort állítani. A megoldás: két intézmény, két rektorral. Annak tudatában, hogy az eredetileg kiszemelt budapesti román nagykövet nem vállalta a megbízatást, azt javasoltam, ha valóban új kapcsolatokat akarnak létesíteni, akkor egy olyan személyiséget nevezzen ki Budapestre, aki erre igazán alkalmas, és megnyeri az egész magyar közvéleményt. A Bukarestben akkor még teljesen ismeretlen Smaranda Enachét tartottam a legjobb megoldásnak. Iliescu elnök azt válaszolta, ha ennyire kitűnő személyiség, hasznosítsuk Marosvásárhelyen. Akülpolitikánál maradva, elmondtam, nagyon furcsállom, hogy az a Constantin Oancea a külügyminiszter-helyettes, aki 16 éve irányítja a magyarellenes Ceausescu-féle külpolitikát. (Egy órával azelőtt Romulus Neagu külügyi államtitkárnál is kifogásoltam Oancea átmentését. Azt válaszolta, hogy Oancea volt az, aki letartóztatta a külügyminisztérium vezetőit. Így lett a rablóból pandúr. Gyerekjáték!) ! Arról is beszéltem, hogy rengeteg volt évfolyamtársam van a külügyminisztériumban, s így tudom, hogy csak az maradt külügyes, aki „belügyes” is volt. Javasoltam, hogy a szekuba való beszervezés megtagadásáért eltávolítottakat hívják vissza, s a szekusokat irányítsák más területre. Ha nem így jár el az elnök úr, nemigen lesz új román külpolitika — tettem hozzá. Figyelmesen végighallgatott, jegyzetelt, s annyit mondott: — Bine (jó). A 30-35 percig tartó megbeszélés után kedvező benyomásokkal távoztam. Annál nagyobb volt a megdöbbenésem, amikor január 25-én este Ion Iliescu a televízióban szót emelt a magyar „szeparatista” törekvések ellen. Másnap reggel felhívtam telefonon, és tiltakoztam, mondván, hogy ennél szerencsétlenebb kifejezést nem használhatott volna. Iliescu úr azt válaszolta, hogy ő a két részről megjelent szélsőséges megnyilvánulások ellen emelt szót. Közben elkezdődött a bolyaii diákok ülősztrájkja, az anyanyelvi oktatás azonnali visszaállítását így akarták kicsikarni. Január 30-án elmentem régi iskolámba (édesapám, öcsém, húgom is ott érettségizett), és az igazgatói szobában Lőrincz László profeszszornak, az NMF nemzetiségi bizottsága alelnökének társaságában megpróbáltam meggyőzni a diákválasztmányt és a szülői bizottságot, hogy fogadják el az NMF megyei tanácsának január 19-i határozatát, és csak őszre állítsák vissza a magyar líceumot. Olyan szülő is akadt, aki azt vágta a szemembe, hogy a magyarság árulója vagyok, s politikai karrieremért nem vagyok hajlandó a jogos magyar követeléseket érvényesíteni. Szavait megtapsolták. Mátéi professzor, a Bolyai román aligazgatója, csak ámult-bámult (jól tud magyarul). Jellemző, hogy román fórumon sehol, soha el nem mondta: álljatok meg. Kincsesről pont az ellenkezője igaz annak, amit a Vatra hazudik. Kincses határozottan ellenezte a román diákoknak a Bolyaiból való azonnali eltávolítását. Most, hat hónappal később, nem mondhatok egyebet, mint azt, hogy a magyarok nem tévedtek, amikor azt gondolták: ha azonnal nem lesz magyar iskola a Bolyaiból, a választások után se lesz, mert az új kormány nem fogja teljesíteni az NMF ígéreteit. Egyben viszont tévedtek: az ígéreteket a szintén Petre Román vezette NMF-kormány sem teljesíti, pedig a januárban megfogalmazott NMF- program tiszteletben tartásáról lenne szó! (Folytatjuk.) KINCSES ELŐD: Marosvásárhely fekete márciusa - 2. NÉPSZABADSÁG - VILÁGTÜKÖR 1991. január 9., szerda Gyorstudósítók az Öböl térségében A tudósítókat gyakran éri az a vád, hogy összehordanak hetet-havat, hosszú lére eresztik a mondókájukat, jelentéseik nem elég lényegre törőek, vagy ahogy szakmai körökben mondják : nem elég feszesek. Nos, a Perzsai-öböl térségében állomásozó újságírógárdától az amerikaiak megkövetelik, hogy a szövegen kívül a nadrágszíjatis húzzák feszesebbre. Aki pocakot eresztett, az tornássza le, mégpedig a főre időzített ENSZ-ultimátum előtt, amikor is elvben kirobbanhat a háború, illetve megindulhat a támadás a Kitváltót megszálló Irak ellen. Aki a helyszínről akar tudósítani, annak nemcsak írni, beszélni, hanem esetenként futnia is kell — de gyorsan. Ha nincs benne szusz, akkor nemcsak a saját életét veszélyezteti, hanem azokét a katonákét is, akik helikopteren várnak rá, hogy elszállítsák a tűzvonalból. Az esetleges hadműveletek helyszínére csak olyan tudósítóikat engednek, akik teljesítik a hadsereg által megkövetelt minimális erőnléti feltételeket: 2,5 km-t kell futniuk 15 percen belül, valamint két perc alatt legalább 33 fekvőtámaszt kell végezniük. Aki átmegy a vizsgán, annak jelentkeznie kell valamelyik gyalogsági, tengerészeti egységnél vagy a légierőnél, hogy a katonákkal együtt vegyen részt az erőnlét javítását célzó gyakorlatokon. A katonák némi kárörömmel állapítják meg, hogy ez a firkászok számára a második nagy csapás. Miután a szigorú muzulmán követelményeknek megfelelően le kellett mondaniuk a füstös lebujok és bárok látogatásáról, valamint az unaloműzés frivol módozatairól a piroslámpás negyedekben — most alá kell vetniük magukat az egzecíroztató őrmestereknek, és — ha meg akarnak felelni az igényeknek —le kell szokniuk a dohányzásról is. Az első próbatétel után levegő után kapkodva így panaszkodott az egyik tudósító: 25 év óta először futottam 1,5 mérföldet, és ez bizony nem könnyű. Nem hiszem, hogy célba értem volna, ha egy tengerészgyalogos nem nógat és toszogat. Persze egész más a helyzet, ha lőnek. A washingtoni hadvezetés hatoldalas szabályzatot dolgozott ki a tömegtájékoztatási szervek részére , vagy inkább ellenük. A sajtó, a rádió és a tévéállomások azonnal tiltakoztak a szabályzat ellen, és kerek perec kimondták: cenzúrának tartják. Legfőbb kifogásuk az volt, hogy az esetleges hadműveletek idején csak katonai ellenőrzés után közölhetnék tudósításaikat. A szabályzat megtiltaná az ellenség sikereiről szóló jelentéseket, valamint azokat a fényképeket és filmfelvételeket, amelyek a súlyosan sebesült amerikai katonákról készülnének. Csak emlékeztetőül jegyezzük meg: annak idején a helyszínről küldött rémes és hátborzongató képek hatására kezdett el tiltakozni az amerikai közvélemény a vietnami háború ellen. Nos, az általános felhördülésre visszakozott a washingtoni vezetés is, és megígérte, hogy módosítani és enyhíteni fogja a szabályzatot , amelyre egy ismert újságíró így reagált: Nincs szükségünk szamárvezetőre, mi profik vagyunk. Ismerjük a tömegtájékoztatás csínját-bínját, és jó hazafiak is vagyunk. (MTI/Panoráma)