Népszabadság, 1993. május (51. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-27 / 122. szám
1993. május 27., csütörtök NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA FORGÓAJTÓ Hűvösen, távolról Bárcsak zsibbadt volna el a két kezem, sajgott volna a bokám, égett volna a szemem attól a rengeteg nyomorúságtól, ami eddig volt és ami ezután következik. Bárcsak adhattam volna kölcsön a testemet mindenkinek, aki akár szabad akaratából, akár kényszerűségből belegondol a történelembe és a sorsba, a közösbe és az egyedibe. Szerettem volna, ha idegeimmel és csontjaimmal, a saját bőrömmel vehettem volna ki részemet a fájdalomból. Bárcsak úgy kellett volna hazavonszolnom magam. Jelesnek nem elég, ha morálira gondolunk vagy jogra és jogtalanságra, egyáltalán ne gondoljunk. Reszkessen a lábunk, szűkölve szánjuk magunkat és féljünk az életünktől. Jeles András színházának számomra legsűrítettebb emléke az, amikor tiszta hangon, egyszerű és szép dallammal énekelve koncentrációs táborok gyilkosságai, véres ÁVH-s kínzások, vagy Gulag-versek hangzanak fel. Ez lehetne ars poetica is, dallá változó méltatlan sorsunk. Én hajlamos is vagyok így értelmezni Jelest. Érzelmeken túl, a finomságokon is túl, túl a lélek érzékenységén és mégis a létezés kellős közepén. Nézni, nézni jó erősen, és még csak nem is gondolni a könnyekre. A veszprémi színház és a Merlin közös produkciójaként Jeles a veszprémi színház 1991- es drámapályázatán nyertes misztériumjátékát írta át és rendezte meg Szerbusz, Tolsztoj címmel kamaraelőadássá. Csak a csökkentett számú szereplők miatt nevezhető kamaraváltozatnak az előadás, díszlete ugyanis az elmúlt évek (évtizedek?) leggrandiózusabbja. Antal Csaba egy teljes, egyemeletes körszínházat tervezett, 80 személyes páhollyal, vörös bársonyfüggönyöcskékkel, aranyozott oszlopokkal, apró, alulról megvilágított forgószínpaddal és mindezeken túl az egész színpadot beborító zöld gyeppel. Kevés ennél szebb díszlettel találkoztam eddig. Az, hogy színházban vagyunk, nem feledhető többé. Szembefordítva nézőtársainkkal, körbeülve a színpadot, mi magunk demonstráljuk saját magunkat. Mi nézők a nézőket alakítjuk. Szerepünk szerint eljöttünk, mert nem bírtunk a kíváncsiságunkkal, látni akartunk mindent. A színészek pedig szerepük szerint nem játszanak, mint tennék azt más darabokban, más színházakban, hanem segítenek Jelesnek, hogy pontosabban és érzékletesebben el tudja mondani, mit gondol az életünkről. A sajátjáról, a színészekéről és a nézőkéről. Sötét dolgokat gondol, annyira sötéteket, hogy részvétlensége - azaz az élet pontosan értése - nélkül elviselhetetlenül érzelmesnek találnánk a megjelenített gondolatot. De érti ő jól az életet, és most elénk teszi Nizsinszkij nagymonológját, amiben olyan intenzív és mániákus az önmagára irányuló figyelem, hogy mindaz, amiről beszél - legfőképpen a szeretet valótlan, távoli költészetté válik. A szenvedély és a szenvedés reálisabb, mint az, amire irányul. Egészen egyszerűen: a szeretet nincs sehol, csak a rá való vágyakozás. Ne feledjük: könnyekről szósem eshet. A merevre festett arcú babák és a két manöken kéjről és húsról énekel. Behatolásról, bűnről és a koncentrációs táborokról. Émelyítően relatívvá lesz test, élet és halál, élvezet és fájdalom, a bűn és az ártatlanság. Könnyekről szó sincs. Testünk és közös életünk, a történelem nem tud az igazságosságról. Jó soha nem lehet egyszerre mindenkinek. Lehetne ettől napokig nem aludni. Reszketni minden ízünkben. Okozott már Jeles hasonló tüneteket. Most nem. Szinte lehetetlenség megmozítani az okát, mert a gondolat most is reprodukálható és pontosan fedi Jeles eddigi színházi filozófiáját. Kivételesen erős támaszt kap a díszletben, a színészek láthatóan szigorú tréningen estek át, és ennek megfelelően pontosak. Mégis részletekre válik szét ez az előadás. Érzésünkre ad ugyan mindent arról, amit Jeles gondol, de csupán ennyi történik. Csak mélyértelmű gondolatok illusztrálásáról van itt szó, a néző részéről számító kíváncsiskodásról, Jeles részéről pedig tanáros okoskodásról. Az értelem azonban - ez is Jeles színházfilozófiájának része - nem végcél. Én Jeles színházába félni és reszketni járok. Ennek az előadásnak azonban a saját testem közömbössége marad a legmegrázóbb élménye. Orsós László Jakab Egon Schiele korán elhunyt apját szerette. Az állomásfőnököt. No meg a vasutat. Az igazit és a kicsit egyaránt. Néha órákig fütyült, pöfékelt, zakatolt a gyerekek megunt játékával. Máskor kiment a pályaudvarra, felszállt az első vonatra és utazott céltalanul. Aztán a spanyolnátha vitte el. Még csak 28 éves volt. Még csak? Nem csak, sőt! Schiele mindent elért. Elismert festő lett. Elég hamar. Ráadásul - és nem csupán - befutó, de lázadó is egyszerre. Egyszer lecsukták. Igaz, csak három napra. Erkölcstelen rajzok terjesztéséért. Az erkölcs nem volt erős oldala. Alakjai szemérmetlenek. Feltárt, vagy inkább széttárt testtájaikon matatok. Mégsem ez a botrány. A lényeg ugyanis nem a kitakart női hajlatokban, még csak nem is az ágaskodó falloszokban rejlik, hanem ott bujkál és ott sötétlik a szemekben. Azóta is. S talán nem sokat tévedett Gustav Klimt, amikor a tőle rajzot kérő Schielének azt válaszolta: „Miért akar velem lapot cserélni, hisz tán még jobban rajzol, mint én?” Azért küldött neki, illetve cserélt vele. És az is az igazsághoz tartozik, hogy Egon Schiele nagyon büszke volt mint mindig. (Reinhard Steiner: Egon Schiele - Benedikt Taschen Verlag) p T Egon Schiele: Ülő nő felhúzott bal lábbal, 1917 A VIDÉKI SZÍNHÁZAK MŰSORA (május 27.-június 2.) (H: hétfő, K: kedd, Szó: szerda, Cs: csütörtök, P: péntek, Szó: szombat, V: vasárnap. Az előadások - amennyiben külön nem jelöljük - 7 órakor kezdődnek.) Békés Megyei Jókai Színház: Cs: My Fair Lady (3 és 7); P: My Fair Lady (3 és 7); Szó: My Fair Lady; K: My Fair Lady (3 és 7); Szó: My Fair Lady (3 és 7); Debreceni Csokonai Színház: Cs: Légy jó mindhalálig; P: Sztárcsinálók (Csortos-bérlet); Szó: Álarcosbál (Hevesi-bérlet, 6); K: Álarcosbál (Horváth-bérlet); Szó: Légy jó mindhalálig; Stúdiószínház: Cs: Férfiak (B bérlet, 8); Szó: Férfiak (F bérlet, 8); K: Férfiak (C bérlet, 8); Szó: Férfiak (E bérlet, 8); Kölcsey Művelődési Központ: K: Bachus, avagy a bor istene (a Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémia Szentgyörgyi István Tagozatának vendégjátéka). Egri Gárdonyi Géza Színház: Cs: Óz, a nagy varázsló (Sárospatak, 3); Pathelin Péter prókátor - Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatása (stúdió-előadás); P: Ki a harmadik? Szó: Tévedések vígjátéka (Remenyik-bérlet, fél 5 és Hevesi-bérlet, 7); K: Óz, a nagy varázsló (Aranybérlet, fél 5); Szó: Óz, a nagy varázsló (József-bérlet, fél 5); Győri Nemzeti Színház: Cs: A kőszívű ember fiai (4); P: Nem élhetek muzsikaszó nélkül (Várady-bérlet); Szó: Nem élhetek muzsikaszó nélkül (Kisfaludy-bérlet); V: Nem élhetek muzsikaszó nélkül (Tímár-bérlet); K: Egy, kettő, három, négy...; Szó: Nem élhetek muzsikaszó nélkül (Varsányi-bérlet). Kaposvári Csiky Gergely Szín-ház: Cs: Szélkötő kalamona (IV. sz.- bérlet, 2. TV-felvétel); Csao, bambino (Bajor-bérlet, fél 8); P: A csárdáskirálynő (Kiss-bérlet); Szó: A csárdáskirálynő (Blaháné-bérlet); H: A csárdáskirálynő (Madách-bérlet); K: A csárdáskirálynő (Vörösmartybérlet); Sze: A csárdáskirálynő (Bajor-bérlet). Kecskeméti Katona József Színház vendégjátéka Baján: K: Naplemente előtt (Latabár-bérlet, 8); Sze: Naplemente előtt (Honthy-bérlet, 8). Nyíregyháza Móricz Zsigmond Színház: P: Tanár-diák gála (10 és 6); Szó: La Mancha lovagja; Krúdy Színpad: Cs: Gyöngéd barbár (bemutató); P: Gyöngéd barbár. Pécsi Nemzeti Színház: Cs: Csodálatos vagy, Júlia (Balassi-bérlet); P: Bohémélet (bemutató); Szó: Bohémélet; V: Balettvizsga (11); Marica grófnő; Ji: Bohémélet; V: Balettvizsga (11); Marica grófnő; K: Bohémélet; Szó: Csodálatos vagy, Júlia (Balassi-bérlet); Kamaraszínház: Szó: Nyár (fél 8). Szegedi Nemzeti Színház: Cs: A trubadúr; P: A trubadúr (Kodálybérlet); Szó: A trubadúr (Somlay 1- 2. bérlet); V: Don Juan (Gárdonyi- Búzakalász bérlet, 3); K: A Zeneiskola gálaműsora. Székesfehérvári Vörösmarty Színház: Cs: Bánk bán (a Nemzeti Színház előadása, G bérlet, fél 4 és I bérlet, fél 8); Hálószoba komédia (Szekszárd); P: Bánk bán (a Nemzeti Színház előadása, F bérlet); H: Súgni tudni kell (Szekszárd). Szekszárdi Német Színház: Szó: Dreigroschenoper (Premier); V: Dreigroschenoper; H: Dreigroschenoper. Szolnoki Szigligeti Színház: Cs: Üvegfigurák; P: Üvegfigurák; Szó: A kisfiú meg az oroszlánok (10); Dollárpapa; V: Üvegfigurák (3); Önkormányzati kabaré; K: Dollárpapa (3); Szó: Dollárpapa (3 és 7). Veszprémi Petőfi Színház: Cs: Szellőjáró köpönyeg (H bérlet, 3); P: Csárdáskirálynő (Pápa); Szó: Csárdáskirálynő (Siófok, 8); V: A pofon (Budapest); H: Szellőjáró köpönyeg (B bérlet, fél 3); Csárdáskirálynő (Hevesi-bérlet); K: Szellőjáró köpönyeg (C bérlet, 3); Szó: Szellőjáró köpönyeg (N bérlet, fél 3); Csárdáskirálynő (Majczen-bérlet). Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház: Cs: A pilóta (Máriáss-bérlet, 3); P: Mayflower (Kisfaludy-bérlet); Szó: Fel is út, le is út! (Nádasdy-bérlet); H: Fel is út, le is út! (Virágh-bérlet, 3); K: Fel is út, le is út (Ruttkai-bérlet, 3); Sze: A pilóta (Madách-bérlet, 3); Házi Színpad: Cs: Kemando Krapp. ÚJ MAGYAR FILM Indiánok, Jézus Krisztus A Nyomkereső író-rendezője, Tóth Eszter harminchat éves. Történelem-népművelés szakon szerzett diplomát az ELTE bölcsészkarán 1980- ban. 1986-ban végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskola tv-filmrendezői szakát, de diplomafilmjére (Doven ajtaja) csak 1989-ben jutott pénz. Első játékfilmjét az idén februárban láthatta először nagyközönség a filmszemlén. Bemutatója a héten. - Hogy áll a vallással? - Ahogy a filmbeli kisfiú, akinek az életéből kimaradt a hivatalos vallásoktatás, de izgatja a találkozás ezzel a más- fajta világgal. - A filmben katolikus szertartást látunk. - Én meg református vagyok. Van egy saját istenhitem, de ez nem olyan hivatalos. Néha elmegyek éjféli misére. - Mármint a katolikusra? - Igen. De református templomokba is be szoktam menni. - A Nyomkeresőben furcsa szinkretizmus valósul meg: hisznek az indiánosdiban, hisznek Jézus Krisztusban, de éppígy a vörös nyakkendőben, vagyis az úttörőmozgalomban. A mi gyerekkorunkat ez az ideológiai zűrzavar határozta meg, körülvett bennünket az úttörősdi, aminek a valódiságával nem foglalkoztunk, készen kaptuk, elfogadtuk. - Volt úttörővasutas? - Nem. De vágyakoztam utána. - A nézőnek nem egészen világos, hogy mikor is játszódik a Nyomkereső. - A 60-as években, de ezt nem nagyon akartuk hangsúlyozni. Valószínűleg az hozta a felszínre ezeket a dolgokat, hogy nemrégiben ugyanazt az ideológiai káoszt kezdtem érezni, mint ami a gyermekkoromat végigkísérte. A ’60-as évekre egyébként főleg csak apró utalások vannak, például az, hogy Gojko Mitic, aki azoknak az éveknek a sztárja volt, bukkan föl apacs törzsfőnökként a gyerekek történetében. De a Nyomkereső nem gyerekfilm, és nem a ’60-as évekről szóló film. A gyerekkorról szerettünk volna csinálni egy mindenkihez szóló filmet, a barátságról, a szerelemről, a halálról, a hazugságokról, a családról és arról a dresszúráról, ami körülveszi az embert. - Egyébként mi köti a gyerekekhez? - Ha arra céloz, nekem még nincs gyerekem, így alakult, de szeretnék. A diplomafilmemben is gyerekekkel találkoztam, nagyon féltem ettől a találkozástól és nagyon kellemes volt a csalódás. Minden frázis igaz: csakugyan fogékonyak, őszinték, érzékenyek. A felnőtt színészekkel sokszor zavarba jön az ember, mert nem mindegyikük jelez vissza, tehát nem mondják meg, hogy nem értik, mit szeretne tőlük az ember; a gyerekekkel ez nem fordulhat elő. - S mitől ez az indiánok iránti rajongása? Milyen gyerekkora volt? Folyton fiúkkal játszott? - Igen. Máskülönben elég jó körülmények között nőttem föl. De azt hiszem, a filmben lelepleztem magamat... Nem nekem jutott az eszembe, más valaki fogalmazta meg: ez az apátlanság filmje. És ez így is van. Szüleim elég korán elváltak, volt nevelőapám, de az a mesebeli apa-gyerek viszony - hát az hiányzott az életemből. És hogy ez a film ilyen apátlanra sikerült, annak alighanem ez is az oka meg az, hogy magam körül is mindenütt ezt láttam. És az az igazság, hogy ma még inkább ezt látom. Magam is megdöbbentem, amikor először megnéztük a kész filmet, és kiderült, hogy nincs benne egyetlen olyan szereplő sem, aki körül rendben lennének a dolgok. Ez nem lehet véletlen, a mi generációnkra ez nagyon jellemző. - Még egyszer: mi a helyzet magával és az indiánokkal? - Ez a szívem csücske. Nagyon sok indiánregényt olvastam, megnéztem minden Gojko Mitic-filmet. És amikor ezt a filmet kezdtem előkészíteni... - Mikor írta a forgatókönyvét? - Még ’89-ben, az Objektív Stúdió pályázatára. Azóta húzódott, csak tavaly jött össze rá a pénz. - A mozivászonra nézve: nem túl sok pénz. - Talán. Tehát az előkészítés idején megkerestem a bölcsészkaron az „indiánológusokat”, hogy ne csináljunk valami nagy hülyeséget, például hogy milyen legyen egy tipi... És akkor kiderült, amit addig nem tudtam, hogy Magyarországon is vannak komoly indiánjátékok, ahol igazi tipiket, igazi indián ruházatot viselnek, amit maguk a résztvevők készítenek, hitelesen. Azonnal beléjük szerettem, csináltam is róluk egy dokumentumfilmet, tavaly volt látható a televízióban, Sápadtarcúak a címe. - Gojko Mitic mit szólt a meghíváshoz? - Örült neki. Ő Berlinben él, és még mindig beöltözik Winnetounak nyaranta egy fürdőhelyen, ahol tíz napon át Karl May-játékok folynak. Máskülönben az utóbbi időben maga is rendezett gyerekfilmeket. Imádták a gyerekek most is (bár csak két napig forgatott itt), ő is nagyon élvezte a találkozást a magyar srácokkal. - Munkatársaival, gondolom, még a főiskolán jött össze, így szokott lenni többnyire az elsőfilmeseknél. Például Bélafalvy Balázs operatőrrel. - Vele csakugyan egy osztályba jártam, vizsgafilmeken is dolgoztunk együtt. - Miért lett filmrendező? - Két évig tanítottam középiskolában, ami egyszakosként - csak történelemből van tanári diplomám - meglehetősen keserves dolog volt, hiszen mindenfajta tanórán kívüli tevékenység a feladatkörömbe tartozott, a diáknapoktól kezdve a Ki tud többet a Szovjetunióról? vetélkedőkig. Aztán elkövettem azt a hibát, hogy átmentem tanárnak a volt iskolámba. Ezt nem lett volna szabad. A második évben annyira el voltam keseredve, hogy amikor megjöttek a felvételi tájékoztatók a negyedikeseknek, belelapoztam, hogy mi is leszek majd, ha nagy leszek, és akkor láttam, hogy televízió- és filmrendezői szak indul a főiskolán. - Elég fiatalnak érezte magát ahhoz, hogy újra iskolás legyen? - No, nem voltam annyira öreg. Igaz, hogy a többiek nem végeztek másik főiskolát vagy egyetemet, viszont többnyire már sokadszor próbálkoztak a T1 felvételivel, tehát ők sem frissen érettségiztek... Én voltam viszont az egyetlen, akinek korábban semmilyen kapcsolata sem volt a szakmával. Meg én voltam az osztályban az egyetlen lány. - Már megint fiúk közé keveredett tehát, mint gyerekkorában. - És hasonló káosz alakult ki körülöttem, mint gyerekkoromban. Talán ennek is meglesz a haszna. Csala Károly Gojko Mitic a magyar vadászmezőkön 13 **H «4