Népszabadság, 1993. augusztus (51. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-26 / 198. szám
F Horthy Miklós legszebb katonája Gyermekkorom nyarait egy Tisza melléki kis faluban töltöttem. A Tisza ugyan - szabályozása óta - tizennégy kilométerre folydogált a faluszéli Rákóczi-fától, az idősebbek mégis úgy tettek, mintha emlékeznének arra, amikor az öreg folyó még a kertek alját mosta volt, s gyakran emlegették a faluszéli kiszáradt mocsártavat a sárga folyó hagyatékaképp. A falu nagyszüleim lakhelye volt, nagyobb, mint a szomszédosak, de azért nem annyira nagy, hogy valaha is város legyen belőle. Az ottani parasztok ugyanúgy inaszakadtukig dolgoztak a földeken - negyvenöt után a sajátjukon, 1962 után a tsz-én -, s aki feljebb vágyott, annak Tiszafüred, Karcag, később Leniinváros és Budapest adott esélyt a felemelkedéshez. Nagyapámnak ez nem jutott osztályrészül. 1968 egyik forró augusztusi napján vasvillával a kezében holtan esett össze a disznóól előtt, ahol az állatok alól ganajozott ki. Akkor hároméves voltam, így csupán fényképekről idézhetem fel kerek kun arcát, s - a családi legendáriumokból, anyámtól, nagyanyámtól hallva -, beteg kezét, amelyet 1944-ben, a Kárpátokban egy tüzérlő nyomorékká taposott. Kevés fénykép maradt utána. Faluhelyen akkoriban még ritka alkalommal fényképezkedtek a szegény emberek. Amin nevetését láthatom, azon ott vagyok én is, karjára emel, s ijedtségem csitítva mutat a fényképezőgép felé - magyaráz, nyugtatgat. Ezen felül még két kép maradt. Az egyiken katonai egyenruhában, lovon ül az alvégi malom előtt, kényszeredetten mosolyog, úgy, amikor a fotográfus reccsen a halandóra: barátságos arcot kérek! A másik kép pedig - ahogy emlékeimben él - a lakószobában: égett a falon. A színesz! képen kivont kardú, rajzolt huszár vágtat, lova száll a levegőben, a lovas daliás, s a huszár nyakára a nagypapa fekete-fehér fényképe van ragasztva. Komoran, elszántan néz szembe a szemlélővel, még kis bajsza is szigorú. De nemcsak ez a kép keltette fel iránta kései érdeklődésemet, hanem a csizma. A csizma a tisztaszobában, a kemence mellett, nagypapa halála után is tisztán, tulajdonosára várva állt, s emlékeimben is akként maradt, hogy legalább akkora volt, mint én, úgy hét-nyolc éves koromban. A bordó (vagy barna?) csizma félcipőben indult, s magas, csizmaszárú, de végigfűzős bakancstorokban ért véget. Ahogy visszaemlékszem, nagyon tartottam attól a csizmától, majdnem annyira, mint a baromfiudvar hangos, harcias, csipkelődő kakasától. De a csizma - a kakassal ellentétben - ott állt, rendíthetetlenül, kitartóan, évtizedekig. Nagyanyám szava akkor eredt meg, amikor az istálló padlásán megtaláltam az érméket. Az istállóban a téeszesítés óta nem állt jószág, megroggyant, öreg épület volt, s padlására rajtam kívül már senki sem merészkedett fel, hátha leszakad a „pad”, s összedől az egész vályogtákolmány. Egyedül így kedvemre vadászhattam a régi limlomok között, s ott bukkantam a két katonai éremre. A bronzon Ferenc József domborul, s hátlapján „Signum Memóriáé” a felirat. A másikon Hunyadi János ül vágtató lován, s a mögötte végigfutó írás szerint: a „Magyar Délvidék visszafoglalása emlékére” verték. „Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzóságának XXII. évében, 1941” - hirdeti a másik oldal szövege. A Ferenc Jóskát nagymamám sem tudta mire vélni, a másik érme láttára mesélte el, hogy régen nagy háború volt, s a nagypapa tüzér volt abban. 1956-os történetek között említette meg anyám, hogy valami probléma esett azzal a huszárral a képen. A forradalom leverése után a nagymamát fél esztendeig tartották benn a tiszafüredi börtönben (rendőrségen?), s akkor - a vádpontok között - a huszárkép is szóba került. A lovas - a nagypapa - feje fölött ugyanis volt egy tíz centi átmérőjű kör ragtapasszal leragasztva (erre én is emlékszem), s az alatt Horthy Miklós arcmása díszelgett 1956-ig(!), csak a vegzatúrák miatt - s a kép megmentése érdekében - ragasztotta le a nagypapa Horthyt, akit - legalább is a nagymama szerint - amúgy sem szeretett, de a képen eltűrte, nem zavarta. Horthy Miklós katonája volt a nagypapám - félmillió társával együtt -, annak kitüntetett, s a nóta szerint „legszebb katonája”. Számára - ahogy összeáll végül a kép - a világháború 1941-től 1944-ig tartott. Ugyanis a Kárpátokban esett balesete után - egyesek vélekedése szerint jogosan és hősiesen, mások nézőpontjából gyalázatosan - meglógott a seregből, katonaszökevényként dekkolt otthon a front átvonulásáig. A kezét gyógyítgatta, de az nem forrt össze többé sohasem. Nagypapáék a Horthy-érában (is) olyan szegények voltak, mint a templom egerei, s nagypapának is elég volt a háborúból, melyet a kormányzó úr regnálása alatt viselt az ország. Ő ágyújával járta be a határokat, s nem történelemkönyvekből magolta a történelmet, mert olyan nem volt neki, hanem csupán elszenvedte azt. Egy olyan tehetetlen, és az emberekért tenni nem is akaró rendszerben nevelkedett fel, s harcolt annak háborújában, amely őt nyomorban hagyta. Egyike volt azon parasztoknak, akikről a népi írók szociográfiáikban csupán szánalommal és tehetetlenül írnak, bennük, s nagyapámban is, egy reménytelen nemzet sorsát látva. Ha élne ma, az újratemetések korában, talán leülne egy percre az ámbitus lócájára, s óvatosan, katonale roncsolta kezébe hajtaná ősz, szomorú fejét. Dombi Gábor 8 NÉPSZABADSÁG MAGYAR TÜKÖR 1993. augusztus 26., csütörtök Katonai busszal a vasárnapi misére Lebukott a kiskatona, amikor az egyik körletszemlén a felettese hanyagul kiemelte a szekrényéből mindennapi titkos olvasmányát, a Bibliát. Hiába rejtette a Lenin összes műveiből kiragadott három, vörös fedelű kötet közé, valahogy kilógott a sorból. Felettese - talán mert addig nem volt vele semmi baj - elnézően csak annyit mondott a teológiára készülő katonának: azonnal küldje haza a Bibliát. □ A csaknem húsz évvel ezelőtti történetet Frank János ezredes, a Savaria gépesített lövészdandár parancsnoka idézi fel, hozzátéve: ma sem tud ésszerű magyarázatot arra, miért tiltották annak idején a laktanyákban - főképp az ideológiai hátra arc!-ra aligha kényszeríthető papnövendékeknek - a Biblia olvasását. Amúgy az égvilágon semmi baj nem volt ezekkel a fiúkkal. Az egyik századnál éppen azzal tűntek ki, hogy - addigra megszerzett zenei műveltségüknek köszönhetően - a papi hivatásra készülők énekelték a legszebben ünnepi alkalmakkor az Internacionálét. Ma már nem kérdés, beviheti-e magával a katona a laktanyába a könyvek könyvét, imádságos füzetét vagy akár a rózsafüzért. - Az alkotmányos jogokat a sorkatonai szolgálat idején sem lehet felfüggeszteni - mondja a dandárparancsnok. - A lelkiismereti és vallásszabadság, pontosabban a vallás gyakorlásának szabadsága megilleti a sorkatonát is. Gondot okozhat viszont a katonai szolgálatból következő kötelezettségek és az imént idézett jogok összeegyeztetése. - Hogyan gyakorolhatja a vallását a katona a laktanyában? - A vallásgyakorlás legegyszerűbb módja a mindennapi fohászkodás vagy imádság, aminek sehol semmilyen akadályát nem látom. Az eltávozáson vagy szabadságon tartózkodó katona szabadon járhat templomba, akár egyenruhában is. Van már az országban számos helyőrség, ahol istentiszteletet is tartanak. Főleg olyan laktanyák ezek, amelyek régebben épültek és rendelkeznek eredetileg is istentisztelet céljaira kialakított helyiségekkel. A Savaria laktanya nem ilyen, bár a művelődési otthon nagytermében egyszerre akár négyszáz embernek is lehetne misézni. Ha ennél jóval kevesebben kérnék, két kisebb helyiségünket alakíthatnánk át ilyen célokra. Egyelőre azonban nincs igény istentiszteletre. - Mi lehet a magyarázata az érdektelenségnek? - Részben az, hogy szombaton és vasárnap csak annyi katonát tartunk a körletekben, amennyit a szolgálat és a harckészültség feltétlenül megkövetel. Akinek nincs semmi dolga, menjen haza. Ha valaki tehát komolyan akarja gyakorolni a vallását, vasárnaponként mehet szertartásra. De ha nem kapott szabadságot, a parancsnokától akkor is kérheti, hogy engedje ki a városba. Varsóban külön templomuk van a katonáknak. □ Elképzelhető talán az is, hogy a szombathelyi laktanyából csoportosan, honvédségi busszal utazzanak be vasárnaponként a katonák a város valamelyik templomába misére? - Miért ne? Persze, ha ez nem járna nagy tömegek mozgatásával - kétezer katonát mégsem vihetünk misére -, akár a buszt is igénybe vehetnék. Az imént említett érdektelenségre azért is nehéz magyarázatot találni, hiszen nem tudjuk, vajon a katonák hány százaléka hívő és milyen egyházhoz vagy felekezethez tartoznak. Tudtommal senki nem készített ilyen felmérést. Sokféle szempont szerint irányítják a bevonulókat. De vajon lehet-e valaha arra is figyelni, hogy az azonos meggyőződés szerint élők közelebbi kapcsolatba kerülhessenek egymással? - Magánvéleményem, hogy húsz éven belül nem lesz Magyarországon ilyen válogatás, amihez hasonlóról más országok hadseregeiben sem tudok. A legtöbben éppen a jó szándékot kérdőjeleznék meg, ha a sorozásnál valaki az illető vallásosságára vagy felekezeti hovatartozására vonatkozó kérdéseket tenne fel. □ Gondoljunk mégis arra a katonára, aki mondjuk tizenöt ateistával él együtt a körletében. Hányszor válik nevetség, netán gúny tárgyává, ha előveszi az imakönyvét? - Ha így közelítjük meg a kérdést, valóban nehéz helyzetben lehet az illető. Az ilyen és ehhez hasonló problémákat egyénileg és helyben kell megoldani. Ha bántó az imádkozó katonára nézve a többiek viselkedése, forduljon a parancsnokához, aki durvább esetekben akár vizsgálatot is kezdeményezhet. A hívő katonákat egyébként nagyon meg kell becsülni. Eddigi pályafutásom alatt azt tapasztaltam, hogy a vallásos érzületű fiatalokat soha nem kellett felelősségre vonni. Toleránsabbak, türelmesebbek, mint a többiek és jobban tűrik a katonaélet megpróbáltatásait is. Burkon László Árképzés Azt álmodtam, van egy távközlési eszközöket árusító bolt a Petőfi Sándor utcában, kirakatában invokatív reklámmal: Itt te vásárolni fax! Kíváncsi voltam, felülmúljae az élet a fantáziát, másnap arra mentem. Az üzlet valóban ott volt. Nálunk a legolcsóbb, és ez már honosítva van - csicseregte az eladónő. Anyám, az álmok nem hazudnak! Gyorsan vettem egy faxot. 55 000 plusz áfa, máshol 59 500-ért látni. Az eladónő rám horkant. Hivatalosan kell üzembe helyeztetni! 4500 Ft-ba kerül. Kezembe nyomott egy telefonkagylót, a vonal végén már várt rám valaki. Mondtam, mit tettem, mondták, jönnek. Otthon kibontottam a csomagot, hiszen már honosítva volt, s ekkor különös, elektronikus százlábúra emlékeztető hontalan csatlakozó dugó pottyant elém, valamelyik hátsó indonéziai telefonaljzatba való. És hol az én dugóm? Sejtésem nem csalt, jött az illető a telefonvonal túlsó végéről, szóval jött a megnyerő fiatalember, kezében a honos dugó. Bedugta. Elhalmozott jó tanácsokkal, valamennyi a kézikönyvben is benne van, bevéste a fax agyába a gazdi nevét, azt is az én könyvem instrukciói szerint, aztán azt mondta: „háromezer". Utánanéztem, mibe kerül a dugó. Százötven forint. Ötvenötezer meg négyezerötszáz a százötvenet érő dugóért, az ugye ötvenkilencezerötszáz, végül is annyi, mint mindenütt. Ügyes! Látszólag ezerötszázzal még kevesebb is, ám a háromezer le nem írható költség, ennyivel tehát inkább károsult vagyok. Tiszta sor: az árképzés áldozata lettem. Dozvald János A Szokol angyalai Alig vannak már néhányan, többnyire szakállat eresztett, napégette, mélyen árkolt arcok. Fülükhöz, zsíros zakójukhoz nőtt a zsebrádió, Hrabal úr és a nymburki polgárok egykori kutyafarok-, szoknya-, haj-, és asztalláb-rövidítő világvevőjének, a rubinszemű ládányi csövesnek legkisebb unokája, a Szokol. Az angyalok hallgatnak. Nem válaszolnak. Nem írnak ezt-azt ide-oda, be a rádióba, nem szidják az adást. Még a Nótás kedvű volt az apámat se kérték soha a kívánságműsorban (kettőtől ötig). Ráálltak a sávra, egyetlen adóra, a Petőfire, azt hallgatták/hallgatják évek óta. Mindenről tudnak. Mindent meg lehet tőlük kérdezni. Tudják a meccseredményeket, és... Mi mást kellene még tudniuk? Talán a boszniai tűzszünetről, a munkanélküli-statisztikákról, a legújabb kormány-és ellenzékközleményekről tudjanak? Tegye föl a kezét, aki! „Mit csinál az Újpest? Kettő egyre égnek.” Ez rendben. De: „Hogy állnak a muzulmánok? Visszacsaptak Szarajevónál, egy kis tüzérségi tűz. Eredmény? Húsz halott, két ENSZ- katona is.” Létezik ilyen? Talán ezért vesztek ki a szokolfülű lézengők. Vagy mert már Szokol sincs. Körkapcsolás bajnoki labdarúgó-mérkőzésekről is alig akad a széles URH-sávon. Emzépekksznek, meg Antennának csúfolták őket régen. Már csak egyetlen szokolangyalt ismerek, Rádióst, a Fraditábor őrültjét. A keze szinte tapad a fejhez, a tenyérben a MŰSZER és a házilag hozzászigszalagolt laposelem. Fölbődül a fél watt a jobbkéz rejtekében, s menekül már ki merre lát, itt a Szokol Angyala! Uj Péter BOROS JENŐ FELVÉTELE Út a karrierhez Rövid idő alatt nagy utat tettünk meg. És még hosszabb út áll előttünk. Fiatal, dinamikus, fejlődőképes, az autószakma iránt elhivatott cégünk hasonló tulajdonságokkal rendelkező németül beszélő munkatársakat keres: • hivatásos könyvelőt, aki komoly szakmai tapasztalattal rendelkezik, titkárnői, gépírói, szövegszerkesztői és minimum 3-4 év gyakorlattal. Kérjük jelentkezését - szakmai önéletrajzzal - címünkre, Börcsök Ágnes humánpolitikai managernek szíveskedjen eljuttatni. 1133 Budapest Váci út 110. Tel.: 267-1860 Fax: 267-1884