Népszabadság, 1994. január (52. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-20 / 16. szám
1994. január 20., csütörtök_ FILMJEGYZET A japán csoda Nem győzik hangsúlyozni Ozu Jaszudzsiro és Mizogucsi Kedzsi nyugati fölfedezői, hogy ők ketten semmi újat nem találtak föl a filmművészetben, csak a meglevő eszközök használatát vitték tökélyre. Az igazi nagy újdonságok így szoktak születni. Ozu és Mizogucsi, akiknek nevét immár véglegesnek látszón bevéste a magyar értelmiség agyába is e formájukban a nyugati közvetítés (merthogy Odzu és Midzogucsi volna a helyes forma a magyar fonetikus átírás szerint), közönséges nagy realisták. Nem a filmbeli eszközök föltalálásával törődtek termékeny életük során, hanem hőseik minél igazabb ábrázolásával. Ozu 1903. december 12- én született, s pontosan hatvanadik születésnapján halt meg. Ötvenöt filmet rendezett 1927 és 1962 között. Mizogucsi nyolcvan filmet készített, az elsőt 1923-ban, az utolsót 1956-ban. 1898. május 16-án született, s 1956. augusztus 24-én halt meg. Ezeket a dátumokat előbbutóbb éppúgy meg kell majd tanulniuk az iskolásoknak, mint a nagy írók életének fontosabb dátumait. Ozu és Mizogucsi nem átmeneti nagyságok. Termékenységük dacára sem afféle filmtermelők. Nagy, maradandó hírű művészek mindketten. Nem egyformák, természetesen. A hagyomány és a modern világ összeütközése a huszadik századi japán emberekben, így általánosságban fogalmazva, persze, mindkettejüket érdekelte. Mizogucsit azonban inkább a nő helyzete és sorsa izgatta a lehetséges ábrázolás rejtélyeként mindvégig, akár klasszikus történeteket vitt filmvászonra, akár kortársi küszködéseket. Ozu inkább a család epikusa. Mit láthatott eddig a magyar néző tőlük? Volt egyszer régen egy Ozu-sorozat, majdnem tucatnyi filmmel, a Toldi moziban, egyszeri vetítésekkel, hangalámondással. Aztán egy-két évvel ezelőtt váratlanul fölbukkant legnagyobb remeke, a Tokiói történet a TV 2 éjszakába nyúló előadásaként. Mizogucsit is inkább csak a televízió próbálta meg egyszer, sorozatban, „eladni” a magyaroknak, akkori visszhangjából ítélve, nemigen sikerült. Most sem kerül rendes moziforgalmazásba egyik műve sem, ám tizenegy filmjéből összeállított alkotói sorozatát láthatják a szerencsés fővárosi nézők részben a Toldi, részben az Örökmozgó filmszínházban. Ozu Tokiói története viszont rendes, ismétlődő előadásokon csodálható meg a fővárosi Örökmozgóban. Nem is igyekszem leplezni elfogult rajongásomat, ha a Tokiói történet (1953) kerül szóba. Az egyszerűség ilyen csodájával ritkán, vagy még sosem találkoztam Balzac vagy Tolsztoj olvasása óta. Egy idős házaspár fölutazik Tokióba, hogy élete alkonyán még egyszer találkozzék gyermekeivel. Terhesnek érzik látogatásukat az önálló életet élő sarjak. Elküldik őket egy fürdőhelyre „pihenni”. Az nem nekik való. Visszamennek, eltöltenek pár órát elhunyt fiuk özvegyével, az egyedülivel a fiatalabb generációból, aki őszintén törődik velük. Aztán hazautaznak, s ott az asszony meghal. Temetésére odautaznak gyermekeik, mind, akiket anyjuk csak az imént látogatott végig. Apjuk beletörődik, hogy ez az élet rendje: magára marad az ember. Sem Ozu, sem Mizogucsi nem akarja ábrázolásában megváltoztatva - s ezáltal példát, eszmét, egyebet sugallva - változásra bírni a világot. Olykor az a borzasztó mindkettejük - máskülönben nagyon különböző - műveiben, hogy nem filozofálnak. Még gondolati mentség sincs arra, amit híven bemutatnak. Az élet könyörtelen ellentmondásaira. Csala Károly Hara Szecuko és Rjú Csisu a Tokiói történetben A VIDÉKI SZÍNHÁZAK MŰSORAI (H: hétfő, K: kedd, Szó: szerda, Cs: csütörtök, P: péntek, Szó: szombat, V: vasárnap. Az előadások - amennyiben külön nem jelöljük - 7 órakor kezdődnek.) Békés Megyei Jókai Színház: Cs: Szidike lakodalma (Németh-bérlet, 3); P: Bohóc az egész család (Jánosbérlet, 3); Szó: Szidike lakodalma (Debrecen); K: Szidike lakodalma (Csokonai-bérlet, 3 és bsz, 7); Szó: Szidike lakodalma (Arany-bérlet, 3). Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza, Dunaújváros, Kamaraterem. Cs: A látogatás (a Bartók Kamaraszínház Iskolaszínházi Társulatának előadása, 6); V: Rosmersholm (a Bartók Kamaraszínház és a Radnóti Színház közös bemutatója); H: Rosmersholm; Szó: A Regős-quartett koncertje. Debreceni Csokonai Színház: P: Pompás Gedeon (Somlay-bérlet); Szó: Víg özvegy; K: Légy jó mindhalálig; Szó: Manon Lescaut (Csokonai-bérlet); Kölcsey Művelődési Központ: Cs: Mirandolina (Márkusbérlet); P: Mirandolina (Maróthibérlet); Sze: Mirandolina (Fazekasbérlet); Stúdiószínház: P: Vizsgálat a rózsák ügyében (8); Sze: Vizsgálat a rózsák ügyében (8); Egri Gárdonyi Géza Színház: Cs: New Buda (Bródy-bérlet); P: New Buda (bemutató, Gárdonyi-bérlet); Szó: Az elveszett levél (Ilyés-bérlet); H: New Buda (Madách-bérlet); K: New Buda (Csokonai-bérlet); Szó: New Buda (Németh-bérlet). Győri Nemzeti Színház: Cs: Hegedűs a háztetőn (Jászai-bérlet); P: A köpeny (Várady-bérlet); Szó: Hegedűs a háztetőn (Somlay-bérlet); Kamaraszínház: Szó: Szegény Dániel (K-bérlet); V: A kaktusz virága (3 és 7). Kaposvári Csiky Gergely Színház: Cs: Tisztújítás (Vörösmarty-bérlet); P: Tisztújítás (Katona-bérlet); Szó: A csárdáskirálynő; V: A csárdáskirálynő (fél 3); K: Koldusopera (Petőfibérlet); Szó: Koldusopera (Madáchbérlet). Kecskeméti Katona József Színház: Cs: Légy jó mindhalálig (fél 3); Mesél a bécsi erdő (Nagy-bérlet); P: Légy jó mindhalálig (fél 3); Mesél a bécsi erdő (Bessenyei-bérlet); Szó: Légy jó mindhalálig (fél 3); Mesél a bécsi erdő (Jávor-bérlet); V: Mesél a bécsi erdő (Vízvári-bérlet, 3); K: Légy jó mindhalálig (fél 3); Mesél a bécsi erdő (Gózon-bérlet); Sze: Gypsy (Kabos-bérlet, 5); Kelemen László Stúdió Színpad: Sze: Törődj a kerttel! Miskolci Nemzeti Színház: Cs: Háromlevelű lóhere (Zrínyi ifjúsági bérlet, 5); P: Háromlevelű lóhere (Ady ifjúsági bérlet, 3 és Földes ifjúsági bérlet, 7); Szó: Marica grófnő (Katona-bérlet); V: Diótörő (11); Marica grófnő (Déryné-bérlet, 5); H: Sportgála (az OTSH B.A.Z. megyei Sporthivatalának rendezvénye, 5); Sze: Kurázsi mama és gyermekei; Játékszín: Cs: Egy őrült naplója (a Budapesti Nemzeti Színház vendégjátéka, fél 8); P: Egy őrült naplója (a Budapesti Nemzeti Színház vendégjátéka, fél 8); Szó: Kapj el! (3); K: Godot-ra várva (3); Sze: Daliástól nyugatra (fél 8); Kamaraszínház: Szó: Hamupipőke (3); Csarnok: K: Az építész és az asszír császár (Bregyán Péter és Mihályi Győző vendégjátéka); Szó: Az építész és az asszír császár (Bregyán Péter és Mihályi Győző vendégjátéka). Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház: Cs: Pippin (Benczúr-bérlet); P: Mumus (Pinokkió-bérlet, 2); Szó: Nyitott ablak; H: Pippin (Széchenyi-bérlet); K: Pippin (Szigligetibérlet); Sze: Pippin (Bem-bérlet, 2); Krúdy Kamara: Cs: Tangó (Ady/A- bérlet, 6); H: Tangó (Ady/B-bérlet, 6); K: Tangó (Ady/E-bérlet, 6); Szó: Itt a vége, pedig milyen unalmas napnak indult. Pécsi Nemzeti Színház: Cs: Bohémélet (József-bérlet); P: Balettest (Szalma-bérlet); Szó: A Pécsi Szimfonikus Zenekar koncertje (fél 8); V: Traviata (Katona-bérlet); K: Közjáték Vichyben (Janus-bérlet); Szó: Traviata (Illyés-, Csiky-bérlet); Kamaraszínház: Cs: Micimackó (3); Bóbita Bábszínház: V: Álomhunyócska (10); Sze: Álomhunyócska (10 és 3); Szegedi Nemzeti Színház: Cs: Kroki-Requiem (Móra 1-2. bérlet, 6); P: Parasztbecsület-Bajazzók; Sze: Marica grófnő (3); K: Kroki-Requiem (Vaszy-bérlet); Sze: Bánk bán; Kamaraszínház: P: Bolondok tánca (bemutató: Premier-bérlet); Sze: Bolondok tánca (Práger 1. bérlet); K: Szentivánéji álom (Universitas 1. bérlet); Sze: Szentivánéji álom (Universitas 2. bérlet). Székesfehérvári Vörösmarty Színház: Cs: Kakukkfészek (Tatabánya); P: Sybill (C-bérlet); Szó: Sybill; K: Áni Máni (2); Sze: A régi nyár (S-bérlet); Áni Máni (Celldömölk, 2 és 4); Pelikán terem: Cs: Olvasólámpa zenével; H: A pásztorlányka meg a kéményseprő (10 és fél 3); K: Brechtest; Sze: A humor, a teljes igazság. január 20-tól 26-ig Szekszárdi Német Színház: Cs: Die Dreigroschenoper (6); H: Pittiplatsch hat Geburtstag (Bácsalmás, fél 11); Gräfin Mariza (6); Sze: Batzlibutzli, der Waldkobold (10). Szolnoki Szigligeti Színház: Cs: A kétfejű fenevad; P: A kétfejű fenevad (bemutató); Szó: A kétfejű fenevad; V: A kétfejű fenevad (3); H: A Szolnoki Szimfonikus Zenekar hangversenye; Sze: A kétfejű fenevad (3); Stúdiószínpad: V: Júlia kisasszony (8); Szobaszínház: K: Clavigo (8); Sze: Clavigo (8); Tatabányai Jászai Mari Színház, Népház: Cs: Kakukkfészek (premier); Sybill (Százhalombatta); P: Mondj egy szót (Siófok, 10 és 2); V: Sybill; H: Légy a barátom (Ivancsics Ilona gyermekműsora, 10 és 2). Veszprémi Petőfi Színház: Cs: Hyppolit, a lakáj (Táncsics-bérlet, 5); Lear király (Ajka); P: Hyppolit, a lakáj (Csokonai-bérlet); Lear király (Ajka); Salome József és testvérei (Budapest); Szó: Hyppolit, a lakáj (Tánczos-bérlet, 6); H: Dandin György (3); Hyppolit, a lakáj (Nagykanizsa); K: A Filharmónia hangversenye; Hyppolit, a lakáj (Nagykanizsa); Szó: Lear király; Játékszín: Szó: Dandin György (2. bérlet); K: Dandin György (6. bérlet); Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház; Cs: Zalaszentivánéji álom (Deák-bérlet, 3 és Keszthely-bérlet, 7); P: Szigetkék (10); Zorba (Forgách-bérlet); Szó: Zalaszentivánéji álom (Nádasdy-bérlet); H: A padlás (3 és 7); K: Kaliforniai blues; Szigetkék (Nagyatád, 2); Sze: Zorba (Csány-bérlet); Sziget kék (Nagyatád, 10 és 2); Házi Színpad: K: Temetés (5). KULTÚRA Hány éves? Nem az a kérdés, hogy az ember hány éves, csak a szíve legyen fiatal - így a nóta. Ám ez minden megszorítás nélkül nem érvényes az operaházak főzeneigazgatóira. Ütő Endre direktor úr rossz néven veszi, hogy nem pályázatnyertes jelöltje kapta e posztot (Népszabadság, január 15.). „Egyetlen érv volt, hogy Gardelli öreg. Elmúlt 65 éves.” Sajnos, nagyon is elmúlt - idén 79 esztendős. A karmester ugyan kortalan, a legritkább esetben megy nyugdíjba s az évek múltával, mint a nemes bor, válik egyre érettebbé. Színházi üzem zenei irányítását mindazonáltal sehol a világon nem bízzák hajlott korú zenészre, mivel a főzeneigazgató nem csupán a saját produkcióiért, hanem az együttes zenei teljesítőképességének egészéért felel, Budapesten végső soron évadonként 400 előadás színvonaláért. Ehhez pedig még jól karban tartott társulatok esetében is tömérdek energia, naponta végzett szívós munka szükségeltetik. Ezért nincs, soha nem is volt színháznak 70 évesnél idősebb aktív főzeneigazgatója. Solti György még 60 sem volt, amikor ezt a terhet letette. Volt Operaházunknak már címzetes főzeneigazgatója, aki csakis a saját előadásaira figyelt. Kipróbáltuk, nem vált be. Hálátlan szerep a mameluké, kiváltképp manapság. Mindazonáltal bizonyos vagyok benne, hogy a gyakran szidott kultusztárca a dalszínház - elsősorban pedig a közönség - érdekeit képviselte más érdekekkel szemben, amikor Oberfrank Gézára, a szakértelmét sokszorosan bizonyított színházi emberre bízta a zenei pásztorkodást az Operában. Breuer János MTOTMTI* fcwiriny/ ízelítő a januári számból „Különösen a nagy nyelveket ismerők s a jó külföldi tájékozottságúak esetében erős a csábítás. Az egyetemek oktatókarának, de - a dominóelv jegyében - a középiskolákéinak is gyengülését hozza ez magával.” (Németh G. Béla: Az irodalomtudomány néhány hazai kérdéséről) „...mi is a nagymarosi vízerőmű igaz története?” (Beszélgetés Mosonyi Emil akadémikussal) „A Nagy Tudomány és a Kis Tudomány ellentéte különösen élesen merül fel olyan kis országokban, mint Magyarország.” (Kiss Dezső: Véget ért egy amerikai álom...) NÉPSZABADSÁG 9 forgóajtó Az álmok életéről Az elmúlt öt évben mindössze két nagyszerű színházi előadást láttam Pécsett, mindkettőt Vincze János rendezte: Nádas Péter Találkozását (Sebő Klára emlékezetes alakításával) és Kornis Mihály Hallelujáját (itt Újvári Zoltán és Barkó György játéka volt kiemelkedő). A többi unalom, üresség vagy éppen becsületes, de kevés eredményt hozó munka. A harmadik kiváló előadást egy hete láttam: Xantus János rendezte Jean-Daniel Magnin Húsdarab avagy a tékozló fiú visszatérése című művét a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában. A helyet azért fontos hangsúlyozni, mert a Kamaraszínháznak külön művészeti programot alakított ki vezetője, Szikora János, akinek nagyratörő terveit (jó színház vidéken - nagyratörő terv!) az első előadás igazolta. Szikora nem megszokott szerzőket, darabokat és rendezőket keres, így kerülhetett a mostani évad programjába két filmrendező is: Xantus és Kamondy Zoltán, s így például Bódy Gábor Tüzes angyala a kiválasztott művek közé. Már a bérletek elnevezése sem szokványos: az egyiket Erdély Miklósról, egy másikat Hajas Tiborról nevezték el, az elmúlt évtizedek budapesti underground avantgarde-jának két nagy művészéről. Magnin fiatal, 36 éves, Párizsban élő író, s Xantusszal már e rendezés előtt is dolgozott együtt: mint az előadás műsorfüzetéből megtudható, van egy közös filmforgatókönyvük Száz perc az árnyak életéből címmel. A Húsdarabot a rendezője fordította. Az említett három pécsi előadás témáinak van egy közös pontja: a felnőtté válás sokkoló vagy éppen nevetséges élménye. A tékozló fiú bibliai történetét mindannyian ismerjük: ez az elemi ismeretszál segíti a nézőt, hogy követni tudja a színpadon megjelenő álomképeket, képzeleti látványokat. A Húsdarab nem egy felnőtté váló tékozló fiú történetét mutatja be, hanem azt, hogy mi játszódik le az agyában, a képzeletében, az álmaiban. Éppen ezért a színészi játéknál szinte jelentősebb a színpadi látványnak és a zenének a szerepe az előadásban: Vayer Tamás díszlete és Weber Kristóf zenéje kiváló munka. Az előadás műsorfüzete is felhívja arra a figyelmet, hogy Magnint foglalkoztatja a színház és a pszichoanalízis kapcsolata s az álmok színpadi feldolgozása. A Húsdarab álmai egy hétköznapi családról s annak elhagyásáról szólnak: magabiztos, parancsoló és korlátolt apával a középpontban. A mondatok, cselekvések, gesztusok ezerszer ismétlődnek; egy kis világ, amely semmit sem tud, nem is akar tudni a nagyvilágról. E család örök vasárnap délutáni unalma válik szűkké a Nagyfiú névre hallgató szereplő (Molnár Csaba játssza) számára. Egy felnőni akaró kamaszfiú, akinek el kell szakadnia a családjától ahhoz, hogy önálló személyiséggé válhasson. A darab első felvonásában a családot láthatjuk, míg a másodikban a fiú útját a felnőtté válásig, képzelgéseket, tudatalattijának feltáruló képeit: találkozások a kamaszként vágyott csaposnővel, egy homoszexuális, nőnek öltözött férfival, rókát hajszoló vadásznővel, saját gombászó családjával, a család mitikus ősével stb. Álmok sora a színpadon, kissé retorikus, néhol filozofikus, nehezen követhető beszéddel, amely hol illeszkedik a látványhoz, hol nem teljesen. Az előadást ezek az elcsúszások teszik izgalmassá, s az állandóan jelenlévő irónia. A húsdarab maga is ironikus szimbólum: az anya eltesz egy húsdarabot, amikor elmegy otthonról a fiú, s ezt a penészes, büdös húst kell megennie, amikor visszatér a családjához. Peter L. Berger amerikai szociológus „hiperindividualizmusnak” nevezi azt a széles körben elterjedt, főként a baloldali értelmiség által vallott meggyőződést, amely a polgári kultúrát és a hagyományos társadalmi intézményeket, így a családot is elnyomónak látja, amely nem engedi kibontakozni a személyiséget és az apa képére formálja a fiút. A hagyományos intézmények alóli felszabadulás a „hiperindividualizmus” célja: az egyén csak akkor válhat önálló személyiséggé, ha kiszabadul az elnyomásuk alól. Azt mondhatnánk, hogy ennek a nézetnek az ideálja az a tékozló fiú, aki elhagyja a családját, de nem töri meg a szenvedés, a kiszolgáltatottság, s nem tér vissza. Ha jól értem, Magnin nem „hiperindividualista”. Ő mintha azt mondaná ezzel, hogy mindegy, ténylegesen visszatér-e a tékozló fiú, mert az egyén mélyén, a lélekben az így is, úgy is megtörténik; ha a tudat nem is, a tudatalatti visszatér, mert nem lehet elszakadni az ősöktől, a családtól, azoktól a belénk írt programoktól, amelyek miatt azokat a szavakat ismételjük, amiket az apánk s az ő apja már elmondtak, olyan mozdulatokat teszünk, amelyek az ősök mozdulatainak megismétlései. Hogy mindez jó-e vagy szörnyű? A család elnyomó hatalma vagy épp ellenkezőleg: biztonságot adó otthonossága? A személyiséget a lázadásra kell-e építeni, még ha az reménytelen lázadás is (mert a tékozló fiú visszatér), vagy ellenkezőleg, a biztonságra, az ismétlődésekre? Szerencsére mindezekre Magnin sem, az előadás sem akart válaszolni (én sem, bár nem is tudnék), fel akart tenni egy valamennyiünk számára elementáris erejű kérdést. Pontosabban újrafogalmazta a Biblia kérdését, s ezt szépen tette, hogy egy elavult fogalmat használjak. Takáts József Verdi-lemez, avagy egy nagy Alfredo harmadik nagy Alfredója Új felvételt jelentetett meg a Philips Classics Verdi Traviatájáról, kapható idehaza is. A firenzei Maggio Musicale Énekes Zenekarát Zubin Mehta vezényli, Violettát Kiri Te Kanawa énekli. Az előadás a cselekmény előrehaladtával egyre izgalmasabb: a nyitójelenet nagyon szép és kidolgozott, de nem eléggé feszült az atmoszféra, nem igazán jellegzetesek a hangsúlyok és a tempók. Mindennek azonban utólag átgondolva jelentősége van az interpretáció egésze szempontjából. Egyrészt mert a nyitójelenet egy fogadás kezdete, amikor még nem forrósodott fel a levegő, amikor még csak érkeznek a vendégek, s a várakozás érzése tölti el őket. Másrészt - s ez a lényegesebb - a Mehta vezényelte Traviata akkor kezd igazából izgalmas lenni, Violettája akkor talál igazán magára, amikor Alfredo iránt szerelemre ébred. Szép, ami ez előtt történik, kitűnőek az énekesek, s árnyalt a megfogalmazás, de minden szépsége ellenére nem igazán magával ragadó. Talán azért, hogy érzékletessé váljék az a változás, amit Alfredo hozott Violetta életében, hogy majd idejében érjen tetőfokára a hangulat. Lehet, mindez csak véletlen, s annak köszönhető, hogy a művészek egyre jobban azonosultak a drámával, a muzsikával. S lehet, tudva talán, vagy tudatlanul, a karmester áll mögötte. Mindegy is, az a fő, hogy az egész összefüggésében utólag jelentőssé válik valami, ami az első pillanatban még nem hallatszott annak. Dame Kim éneklésében eleinte hihetetlenül ápolt hangja köti le figyelmünket, s az idő előrehaladtával egyre erősebben társul ehhez az, ahogyan beleéli magát a szerepbe, ahogyan a szép éneklés szép alakítássá válik. Régi, recsegő lemezek kapcsán hangzik el: történelmi felvétel. Ez a Traviata 1992 őszén készült, s mégis az. Alfredo Germont-t ugyanis Alfredo Kraus alakítja, lemezen immár harmadízben, megkoronázva vele hosszú pályafutását. A nagy spanyol énekes első Traviata-felvétele harmincnégy évvel előzte meg ezt a mostanit. A lisszaboni San Carlos Operaház egyik 1958-as előadásáról fennmaradt rádiófelvételt adta ki az EMI. Franco Ghione vezényelt, s a fiatal Kraus partnere Maria Callas volt. A második - szintén ennél a cégnél megjelent felvétel stúdióban készült Riccardo Muti vezényletével, Renata Scotto közreműködésével bő egy évtizeddel a mostani előtt. A hármat összevetve nincs jobb, nincs kevésbé jó. Kraus alakítása már 1958-ban érett volt, s hangja még 1992-ben is friss. Nem azért nem erőteljesebb, mert nem tud az lenni, hanem mert nem is akar. Kraus művészetének egyik sajátossága az a könnyed, sohasem erőltetett éneklés, amely nem hangos csúcspontokra, hosszan, s erősen kitartott véghangokra törekszik, hanem végig kiegyensúlyozott és természetes előadásra. Stílusa roppant elegáns és - a szó legszimpatikusabb értelmében - arisztokratikus. Az Alfredo Kraus alakította Alfredo Germánt igazi úriember, aki nem színből udvarias, aki nem a látszat kedvéért kedves. Mindent elárul a második felvonás eleje, amikor Kraus azt énekli: „Lunge da lei per me non v’ha diletto...”, amikor arról beszél, milyen boldogtalan, ha kedvese nincs mellette, aki immár három hónapja búcsút mondott a párizsi nagyvilági életnek, s vidékre költözött vele. Kraus hangjának hihetetlen szépsége és stílusának nemessége különösképpen érvényesül ebben a jelenetben mindhárom felvételen. Érdekes, az Alfredo Germont apját, Giorgio Germont-t alakító énekes bőven Alfredo Kraus fia lehetne, az orosz Dmitri Hvorostovsky. Hangja és technikája azokhoz sorolja őt, akikkel minden érdekes, mert ők adják elő, ők hallhatók benne - mert érdekes, ahogyan egy bizonyos hang összekerül egy bizonyos szereppel, egy bizonyos alkotással. Nagyon jónak, s meggyőzőnek érzem ezt az alakítását, s örülnék, ha többen foglalkoztatnák Verdi-szerepekben is, nemcsak az orosz repertoárban. Se szeri, se száma a kitűnő Traviata-felvételeknek. Az egyik ezért, a másik azért érdekes különösképp. Az Alfredo Kraus alakítását megörökítő harmadik felvétel is azok közé tartozik, amelyek fénye az idő múlásával nem fog elhalványodni, ahogyan Alfredo Kraus csodálatos hangja sem halványodott el a lisszaboni előadást követő harmincnégy esztendő alatt. Zay Balázs