Népszabadság, 1994. november (52. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-26 / 278. szám

1994. november 26., szombat NÉPSZABADSÁG 52. évfolyam, 278. szám hétvége A TUDÁS OSZTÁLY NÉLKÜLI HATALMA Mostanában azzal szórakozom, hogy kandidátusi disszertációkat írok. Ma­dártanból háromnegyed óra, Lesotho gazdaságpolitikájából hetvenkét perc, szilárdtestfizikából huszonhét perc alatt szedtem össze az ehhez szükséges adatokat, jegyzeteket, módszertani útmutatókat. Mindig is tudtam, hogy nagyon okos vagyok, különben ne tessék hitetlenkedni: hi­vatalos számla tanúsítja, hogy a fenti célokra ennyi ideig használtam a te­lefont. Vagyis a számítógép modem­jén keresztül az egyik hatalmas adat­bankból eddig tartott kikerestetni és lehívni a disszertációkhoz szükséges csoportosított információkat. Az ötlet különben tizenegy éves fiamé, ötödi­kes osztálytársaival együtt általában így készíti el a házi feladatát. Persze, az információk összeszedé­­sétől nem lettem kandidátus, hiszen új ismereteim raktárban maradtak, egy ezrelékük az én fejemben, a többi a gép agyában. A tudás hatalma az alkalmazás. Le­sotho közben a huzat bevágta a háló­szoba ajtaját, beszorult a zár. Mindig is tudtam, hogy nagyon ügyetlen va­gyok, különben se tessék hitetlenked­ni: hivatalos számla tanúsítja, hogy tizenkét dollárt fizettem a kihívott lakatosnak, hogy egy szikével két má­sodperc alatt megoldja a problémát. A zártan kandidátusa ezután fél órá­ig magyarázta, hogyan működik a nyílászáró, és miért így és nem úgy kellett „megszúrni”, hogy sérülés nél­kül kinyíljon. Értő emberek lemérték: a század elején a paraszti munka betanítása a gyerek ötéves korától kezdve kilenc esztendeig tartott. Egy átlagos falusi nagypapa professzori szinten értett kisgazdasága és kistársadalma öko­nómiájához és szociológiájához, száz­nál több szaktudomány elemeit hasz­nálva. A gépesített amerikai farmer ma átlagosan kilencezer adatcsopor­tot tart nyilván a komputerén, és szükség esetén értékeli, felhasználja őket. A hallgatólagos ismeretből kivirág­zó alkalmazott tudás gazdaságformá­ló jelentőségét a magyar Polányi Mi­hály fejtette ki először, Amerikában sokan őt tartják az információs társa­dalom első leírójának. Ez a se nem kapitalista, se nem ipari, se ilyen, se olyan, hanem új társadalom azóta megjött, itt van és minden bizonnyal két-három évtizeden belül a történe­lemben páratlan módon alakítja át a hétköznapi életet. Persze, a lényeg nem új. Az alkal­mazott tudás a kőbaltafejlesztő szak­mérnökök megjelenése óta technoló­giai hajtóerő. Hatalomgyakorlási sze­repe is nyilvánvaló, már ötezer éve, hogy a kínai mandarinok vizsgákat tesznek közigazgatás-elméletből. Persze, a lényeg új. Valami olyasmi történt a huszadik században, amit a folyamatos népirtás, politikai elem­zés, pártpluralista csontzene-kritika zajában nem venni észre: az alkalma­zott tudás mértéke és módja az egyé­ni, közösségi és össztársadalmi fejlő­dés meghatározó, sőt alighanem kizá­rólagos kritériuma lett. És ilyen még nem volt, hiszen ehhez a legszélesebb értelemben vett adatfeldolgozás elektronikai forradalma szükségelte­tett. A gépkezelő útja az osztályhatalomhoz Amikor Marx meghal, az emberiség négyötöde paraszt és/vagy cseléd. Ér­­dekérvényesítő erejük csekély, nem is lesz belőlük osztály. Nem eléggé cso­portosulnak, nem eléggé szerveződ­nek. Sokat tudnak, de tudásuk las­sabban fejlődik, mint technikájuk: a gépet kívülről kapják, az iparból. Eh­hez képest mellékes, hogy a paraszt­­háborúk rendre elbuknak, akkor is, ha ritkán és véletlenül „győznek”, és új dinasztia adja a kínai császárt. Eh­hez képest még a földtulajdon is mel­lékes. Akár meg is szerezheti­­ mára mégiscsak legfeljebb egy-öt százalé­kos töredéke a (fejlett) társadalom­nak. Amikor Marx meghal, a legfejlet­tebb országokban is csupán minden tizenhetedik ember munkás. E cse­kélyke embercsoport láttán Bismarck mégis megteszi az első lépést a szociális állam felé. Száz évvel később ez a svéd szocializmusban jut el a csúcsra. Ez idő alatt kétszázhetvenszeresére nő az átlagos munkás termelékenysé­ge. Ez idő alatt ezerhatszázszorosára nő az egy dollár tőkéből szerzett át­lagprofit. A kékgalléros munkás, a gépkezelő gyorsabban fejlődik, mint maga a gép, mert ott van belül, ő csi­nálja a gépet. És munkája miatt cso­portosítva, csapatban van, szervezett, érdekérvényesítő ereje minden eddi­ginél nagyobb. Amikor történelmileg a legtöbben vannak - az ötvenes években - akkor a lakosság 30-35 százalékát teszik ki a fejlett orszá­gokban. A munkásmozgalom története lát­szólag arról szól, hogy kié a gép. Marx szerint a gépkezelőt illeti meg a tulajdon, George Sores 1906-ban leír­ja, hogy ezt akár erőszakkal is meg kell szereznie. Lenin révén a „világ egyhatodán” látszólag meg is szerzi, de csúnyán megjárja: egy percig sem lesz az övé a gép haszna. A nyugati gépkezelő viszont meg­hökkentő karriert csinál. Az első vi­lágháború után negyven évvel már a szó semmilyen értelmében nem prole­tár - pedig a termelőeszközök tulaj­donához továbbra sincs sok köze. Az ő munkásmozgalmának története ar­ról szól, hogy mennyiért tudja hasz­nálhatóvá és használandóvá tenni szaktudását, azt az­­ismeretanyagot, amit csak ő tud meghatározott célok­ra alkalmazni. A géptulajdonos úgy is hívja őt, hogy alkalmazott. Kénytelen fizetni neki, különben a szerkezet csak halott fém, a pénz pedig hulla­dékpapír. Sőt: kénytelen annyit fizet­ni neki, hogy az ismereteket meg tud­ja szerezni és fel tudja használni. És a tudás megszerzésének költsége van - de ára nincs. Tudást nem lehet venni, csak tudást. Ebből a szempontból mindegy, hogy valaki a vályogvetés professzora-e vagy az atomfizikáé. Az, persze, nem mindegy, hogy vá­lyogból egyre kevesebbre, atomfizi­kából pedig egyre többre van szük­ség. A gépkezelők egyre okosabbak. Ma már csak egytizedük áll kék munka­köpenyben - a többiek olyan „gépe­ket” kezelnek, amelyekhez fehér gal­lér illik. Pincérként és számítógép­operátorként egyaránt. Az idegsebész osztálytalansága Száz évvel ezelőtt a tulajdonos és az értelmiségi polgár általános mű­veltségére volt büszke. Pedig az allge­­meine Bildung vagy a liberal arts leg­feljebb művirágként díszlett a polgá­ri szalonban. Ha beakadt a hálószoba zárja, akkor nem sokat ért a filozófia, és hiába ügyetlenkedett a cseléd. Már akkor lakatos kellett: szaktudás. A mai lakatos a szaktudásra büsz­ke, és annak sérthetetlen tulajdono­saként egyre inkább polgár. Költség­gel és fáradsággal megszerzett tudá­sát senki nem képes sem el-, sem megvenni tőle. A nyugati munkás az elmúlt negyven esztendőben tömege­sen és jellemzően emelkedett fel az alsó- vagy közép-középosztályba, akár szociáldemokraták kormányoz­tak, akár nem. Noha továbbra is zöm­mel alkalmazott, egyre több csopor­tos és egyéni tulajdona van. Peter Drucker amerikai szocioló­gus az idegsebész példájával írja le, milyen óriási társadalmi változást okoz az információs társadalomban az alkalmazott tudás. A doktor úr ugyanis tökéletes megtestesítője az elektronikus szuperproletárnak. Tu­lajdona nincs, a kórház és annak sok millió dolláros berendezése nem az övé. Ezerből kilencszázkilencvenki­­lencnek eszébe sincs megszerezni: minek? A tulajdon fenntartására és működtetésére szánt idő és erő nem térül meg annyira és főleg nem olyan gyorsan - a műtéttel szerzett jövede­lem több. Drucker bonyolultabb ma­gyarázatot ad, ehelyett nekem itt elég annyi: azért, mert a doktor úr klasszikus eset. Agylakatos: a kéz­ügyessége párosul a legfelsőbb fokú, bonyolult ismeretekkel, amelyeket csak ő tud felhasználni. Tulajdona van, sőt monopoltulajdonosa annak, ami az információs társadalmat mű­ködteti. Ma már a szaktudás-tulajdonosok teszik ki az amerikai, a német, a ja­pán és a többi fejlett társadalom het­ven százalékát. Érdekérvényesítésük magától értetődő. A politikai piacon szavaznak, a munkaerőpiacon eladó­ként egyenrangúak a burzsoá vevő­vel, fogyasztóként pedig kilenctized­­részt maguk jelentik magát a piacot, s a tulaj­dont­alan tulajdonosok tulaj­donképpen önmaguk birtokosai, tár­sadalmuk pedig ebben az értelemben egyszerűen osztálytalan. Nem véletlen, hogy a hagyományos politikai pártértékek, szakszerveze­tek és osztályszempontok felismerhe­­tetlenül egymásba halványodtak. Az idegsebész-szakszervezet lehet „bal­­oldalibb”, mint a konzervatív teher­autó-sofőrök pártja (ez konkrét kali­forniai példa). A politikai középpár­tok tömegbázisa és programja ma olyan kevéssé megkülönböztető egy­mástól, hogy csak halvány történelmi és ízléshagyományok döntik el, szoc­­dem-e valaki vagy republikánus. A szabad, többpárti választásokat már régen az dönti el, hogy a szaktudás­tulajdonosok milyen hangulatban vannak. Az pedig attól függ, hogy ép­pen milyen az eladói-fogyasztói pozí­ciójuk. Ami viszont attól függ, hogy éppen milyen műszaki és szolgáltatá­si ismerethalmaz - információ - szer­zett a másikhoz képest nagyobb fon­tosságot, tehát értékesíthetőséget. Ez éppúgy lehet a fasírt átmenetileg új­szerű fűszerezési módja, mint az át­menetileg legkorszerűbb részecske­­gyorsító. A szakács és a fizikus átkép­zi magát, ha ez sem elég, akkor más ismereteket szerez. Amerikában az érettségitől a nyugdíjig átlagosan hétszer váltanak szakmát az embe­rek. Mégiscsak: „osztályközpont” Ha így van, akkor az új társada­lomnak immár egyértelmű központja az osztály, mármint a tanterem. Az iskola szerepe hihetetlenül megnőtt. Egyrészt meg kell tanítania a diákjait a folyamatos ismeretszerzésre, más­részt átvette az értékképzés és er­kölcsközvetítés legfontosabb szere­pét. Már nem a család és a kiskörnye­­zet adja az életviteli és a munkavég­zési minták zömét, hanem a televízió. Ma már nem a helyi templom, hanem a kerületi iskola szabja meg elsősor­ban az értékvállalásokat, hiszen a rendszerezett szaktudás érvényesíté­sének hétköznapi módjait nem a pap, hanem a tanító ismerteti. A minden­napos konfliktuskezelés, társadalmi viselkedés normái nem is olyan észre­vétlenül alárendelődnek a szaktudás igényeinek. A „tisztes ipar” magatar­tásmintái újból feltörnek a tömegter­melés tengeréből a jól öltözött, tiszta A­z idegsebész klasszikus eset. Agylakatos: a kézügyessége párosul a legfelsőbb fokú, bonyolult ismeretekkel, amelyeket csak ő tud felhasználni, és becsületes vállalkozó alakjában. Ez lehet Bill Gates, a Microsoft kita­lálója és ma Amerika leggazdagabb embere - és lehet az alabamai Merce­­des-gyár fröccsöntő bedolgozó kis­vállalkozója, aki műanyag lámpabu­rát szállít be havi három-négyezer dolláros átlagjövedelemmel. Ruhájuk és gondolkodásmódjuk szinte egyfor­ma. Az „osztályközpontúság”, a szüntelen tanulás közös kényszere és közös lehetősége teszi egymáshoz ha­sonlatossá őket, hiszen „egy padban ültek az iskolában”. Ez az iskolanem a rendszerezett, távközléssel megszerezhető ismeretek minden eddiginél nagyobb és jobban csoportosított halmazát nyújtja. Az adatbankra kötött alsó tagozatos ma könnyebben jut az országos műszaki könyvtárhoz, mint tíz évvel ezelőtt az egyetemi tanszékvezető. Megkapja bármilyen szempont szerint válogat­va, modemre, lemezre, interaktívan vagy bőrbe kötve. Az ábécéskönyv Amerikában már beszél: a margó melletti gomb aprócska magnójáról. A harmadikosok magától értetődően nyomkodják a számítógép billentyű­it, mert négyéves koruktól fogva így játszották a Csillagok háborúját. Eszükbe sem jut könyvből megtanul­ni, mit mondott Abraham Lincoln, helyette azt tudják, hogy melyik CD- lemezről és milyen telefonszám bepö­­työgtetése után hányas adatbankból lehet lehívni. Az édes otthon osztálya Egytizedük az első két-három év­ben már nem is jár iskolába. Ugyanaz a telefon, modem, számítógép és CD- lemez ugyanis a háztartások három­negyedében már megvan. Az általá­nos ismeretek elem­i része így is meg­szerezhető. A szaktudás már nem: azt egyre különlegesebb oktatási intéz­ményekben és a gyakorlatban lehet elsajátítani. Az amerikai fiatalok nyolcvan százaléka bizonyos szem­pontból „egyetemista”. Körülbelül életük első harminc évét töltik a tá­gan értelmezett iskolában. Az egyre általánosabbá váló inter­aktivitás alig háromesztendős­­ és máris elképesztő változásokat okoz. Pillanatok alatt húszmillió amerikai maradt otthon. A számítógép, a tele­fon és a televízió házasságából szüle­tett interaktív személyi kommuniká­ció lehetővé teszi bármilyen és bár­mennyi szöveg, rajz, adat, egyszóval: információ azonnali tárolását és to­vábbítását. Félhavi átlagjövedelemért a szükséges eszközök telepíthetőek a lakásban, és máris elég csak időnként beutazni a munkahelyre, megkezdeni a szolgáltató kisvállalkozást, elvégez­ni a tanfolyamot, befizetni a bank­számlát és megírni, valamint kinyom­tatni az újságcikket. Nem sokkal drá­gább és bonyolultabb a saját rádió és a televízió műsorának elkészítése sem. Becslések szerint az amerikai al­kalmazottak fele(!) gyakorlatilag ott­hon vagy otthon is dolgozik már az ezredfordulón. (Folytatás a 19. oldalon) Reklám a Business Weekben: Nem elég a „mit” - a „hogyant” is tudni kell

Next