Népszabadság, 1994. november (52. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-26 / 278. szám
1994. november 26., szombat NÉPSZABADSÁG 52. évfolyam, 278. szám hétvége A TUDÁS OSZTÁLY NÉLKÜLI HATALMA Mostanában azzal szórakozom, hogy kandidátusi disszertációkat írok. Madártanból háromnegyed óra, Lesotho gazdaságpolitikájából hetvenkét perc, szilárdtestfizikából huszonhét perc alatt szedtem össze az ehhez szükséges adatokat, jegyzeteket, módszertani útmutatókat. Mindig is tudtam, hogy nagyon okos vagyok, különben ne tessék hitetlenkedni: hivatalos számla tanúsítja, hogy a fenti célokra ennyi ideig használtam a telefont. Vagyis a számítógép modemjén keresztül az egyik hatalmas adatbankból eddig tartott kikerestetni és lehívni a disszertációkhoz szükséges csoportosított információkat. Az ötlet különben tizenegy éves fiamé, ötödikes osztálytársaival együtt általában így készíti el a házi feladatát. Persze, az információk összeszedésétől nem lettem kandidátus, hiszen új ismereteim raktárban maradtak, egy ezrelékük az én fejemben, a többi a gép agyában. A tudás hatalma az alkalmazás. Lesotho közben a huzat bevágta a hálószoba ajtaját, beszorult a zár. Mindig is tudtam, hogy nagyon ügyetlen vagyok, különben se tessék hitetlenkedni: hivatalos számla tanúsítja, hogy tizenkét dollárt fizettem a kihívott lakatosnak, hogy egy szikével két másodperc alatt megoldja a problémát. A zártan kandidátusa ezután fél óráig magyarázta, hogyan működik a nyílászáró, és miért így és nem úgy kellett „megszúrni”, hogy sérülés nélkül kinyíljon. Értő emberek lemérték: a század elején a paraszti munka betanítása a gyerek ötéves korától kezdve kilenc esztendeig tartott. Egy átlagos falusi nagypapa professzori szinten értett kisgazdasága és kistársadalma ökonómiájához és szociológiájához, száznál több szaktudomány elemeit használva. A gépesített amerikai farmer ma átlagosan kilencezer adatcsoportot tart nyilván a komputerén, és szükség esetén értékeli, felhasználja őket. A hallgatólagos ismeretből kivirágzó alkalmazott tudás gazdaságformáló jelentőségét a magyar Polányi Mihály fejtette ki először, Amerikában sokan őt tartják az információs társadalom első leírójának. Ez a se nem kapitalista, se nem ipari, se ilyen, se olyan, hanem új társadalom azóta megjött, itt van és minden bizonnyal két-három évtizeden belül a történelemben páratlan módon alakítja át a hétköznapi életet. Persze, a lényeg nem új. Az alkalmazott tudás a kőbaltafejlesztő szakmérnökök megjelenése óta technológiai hajtóerő. Hatalomgyakorlási szerepe is nyilvánvaló, már ötezer éve, hogy a kínai mandarinok vizsgákat tesznek közigazgatás-elméletből. Persze, a lényeg új. Valami olyasmi történt a huszadik században, amit a folyamatos népirtás, politikai elemzés, pártpluralista csontzene-kritika zajában nem venni észre: az alkalmazott tudás mértéke és módja az egyéni, közösségi és össztársadalmi fejlődés meghatározó, sőt alighanem kizárólagos kritériuma lett. És ilyen még nem volt, hiszen ehhez a legszélesebb értelemben vett adatfeldolgozás elektronikai forradalma szükségeltetett. A gépkezelő útja az osztályhatalomhoz Amikor Marx meghal, az emberiség négyötöde paraszt és/vagy cseléd. Érdekérvényesítő erejük csekély, nem is lesz belőlük osztály. Nem eléggé csoportosulnak, nem eléggé szerveződnek. Sokat tudnak, de tudásuk lassabban fejlődik, mint technikájuk: a gépet kívülről kapják, az iparból. Ehhez képest mellékes, hogy a parasztháborúk rendre elbuknak, akkor is, ha ritkán és véletlenül „győznek”, és új dinasztia adja a kínai császárt. Ehhez képest még a földtulajdon is mellékes. Akár meg is szerezheti mára mégiscsak legfeljebb egy-öt százalékos töredéke a (fejlett) társadalomnak. Amikor Marx meghal, a legfejlettebb országokban is csupán minden tizenhetedik ember munkás. E csekélyke embercsoport láttán Bismarck mégis megteszi az első lépést a szociális állam felé. Száz évvel később ez a svéd szocializmusban jut el a csúcsra. Ez idő alatt kétszázhetvenszeresére nő az átlagos munkás termelékenysége. Ez idő alatt ezerhatszázszorosára nő az egy dollár tőkéből szerzett átlagprofit. A kékgalléros munkás, a gépkezelő gyorsabban fejlődik, mint maga a gép, mert ott van belül, ő csinálja a gépet. És munkája miatt csoportosítva, csapatban van, szervezett, érdekérvényesítő ereje minden eddiginél nagyobb. Amikor történelmileg a legtöbben vannak - az ötvenes években - akkor a lakosság 30-35 százalékát teszik ki a fejlett országokban. A munkásmozgalom története látszólag arról szól, hogy kié a gép. Marx szerint a gépkezelőt illeti meg a tulajdon, George Sores 1906-ban leírja, hogy ezt akár erőszakkal is meg kell szereznie. Lenin révén a „világ egyhatodán” látszólag meg is szerzi, de csúnyán megjárja: egy percig sem lesz az övé a gép haszna. A nyugati gépkezelő viszont meghökkentő karriert csinál. Az első világháború után negyven évvel már a szó semmilyen értelmében nem proletár - pedig a termelőeszközök tulajdonához továbbra sincs sok köze. Az ő munkásmozgalmának története arról szól, hogy mennyiért tudja használhatóvá és használandóvá tenni szaktudását, azt azismeretanyagot, amit csak ő tud meghatározott célokra alkalmazni. A géptulajdonos úgy is hívja őt, hogy alkalmazott. Kénytelen fizetni neki, különben a szerkezet csak halott fém, a pénz pedig hulladékpapír. Sőt: kénytelen annyit fizetni neki, hogy az ismereteket meg tudja szerezni és fel tudja használni. És a tudás megszerzésének költsége van - de ára nincs. Tudást nem lehet venni, csak tudást. Ebből a szempontból mindegy, hogy valaki a vályogvetés professzora-e vagy az atomfizikáé. Az, persze, nem mindegy, hogy vályogból egyre kevesebbre, atomfizikából pedig egyre többre van szükség. A gépkezelők egyre okosabbak. Ma már csak egytizedük áll kék munkaköpenyben - a többiek olyan „gépeket” kezelnek, amelyekhez fehér gallér illik. Pincérként és számítógépoperátorként egyaránt. Az idegsebész osztálytalansága Száz évvel ezelőtt a tulajdonos és az értelmiségi polgár általános műveltségére volt büszke. Pedig az allgemeine Bildung vagy a liberal arts legfeljebb művirágként díszlett a polgári szalonban. Ha beakadt a hálószoba zárja, akkor nem sokat ért a filozófia, és hiába ügyetlenkedett a cseléd. Már akkor lakatos kellett: szaktudás. A mai lakatos a szaktudásra büszke, és annak sérthetetlen tulajdonosaként egyre inkább polgár. Költséggel és fáradsággal megszerzett tudását senki nem képes sem el-, sem megvenni tőle. A nyugati munkás az elmúlt negyven esztendőben tömegesen és jellemzően emelkedett fel az alsó- vagy közép-középosztályba, akár szociáldemokraták kormányoztak, akár nem. Noha továbbra is zömmel alkalmazott, egyre több csoportos és egyéni tulajdona van. Peter Drucker amerikai szociológus az idegsebész példájával írja le, milyen óriási társadalmi változást okoz az információs társadalomban az alkalmazott tudás. A doktor úr ugyanis tökéletes megtestesítője az elektronikus szuperproletárnak. Tulajdona nincs, a kórház és annak sok millió dolláros berendezése nem az övé. Ezerből kilencszázkilencvenkilencnek eszébe sincs megszerezni: minek? A tulajdon fenntartására és működtetésére szánt idő és erő nem térül meg annyira és főleg nem olyan gyorsan - a műtéttel szerzett jövedelem több. Drucker bonyolultabb magyarázatot ad, ehelyett nekem itt elég annyi: azért, mert a doktor úr klasszikus eset. Agylakatos: a kézügyessége párosul a legfelsőbb fokú, bonyolult ismeretekkel, amelyeket csak ő tud felhasználni. Tulajdona van, sőt monopoltulajdonosa annak, ami az információs társadalmat működteti. Ma már a szaktudás-tulajdonosok teszik ki az amerikai, a német, a japán és a többi fejlett társadalom hetven százalékát. Érdekérvényesítésük magától értetődő. A politikai piacon szavaznak, a munkaerőpiacon eladóként egyenrangúak a burzsoá vevővel, fogyasztóként pedig kilenctizedrészt maguk jelentik magát a piacot, s a tulajdontalan tulajdonosok tulajdonképpen önmaguk birtokosai, társadalmuk pedig ebben az értelemben egyszerűen osztálytalan. Nem véletlen, hogy a hagyományos politikai pártértékek, szakszervezetek és osztályszempontok felismerhetetlenül egymásba halványodtak. Az idegsebész-szakszervezet lehet „baloldalibb”, mint a konzervatív teherautó-sofőrök pártja (ez konkrét kaliforniai példa). A politikai középpártok tömegbázisa és programja ma olyan kevéssé megkülönböztető egymástól, hogy csak halvány történelmi és ízléshagyományok döntik el, szocdem-e valaki vagy republikánus. A szabad, többpárti választásokat már régen az dönti el, hogy a szaktudástulajdonosok milyen hangulatban vannak. Az pedig attól függ, hogy éppen milyen az eladói-fogyasztói pozíciójuk. Ami viszont attól függ, hogy éppen milyen műszaki és szolgáltatási ismerethalmaz - információ - szerzett a másikhoz képest nagyobb fontosságot, tehát értékesíthetőséget. Ez éppúgy lehet a fasírt átmenetileg újszerű fűszerezési módja, mint az átmenetileg legkorszerűbb részecskegyorsító. A szakács és a fizikus átképzi magát, ha ez sem elég, akkor más ismereteket szerez. Amerikában az érettségitől a nyugdíjig átlagosan hétszer váltanak szakmát az emberek. Mégiscsak: „osztályközpont” Ha így van, akkor az új társadalomnak immár egyértelmű központja az osztály, mármint a tanterem. Az iskola szerepe hihetetlenül megnőtt. Egyrészt meg kell tanítania a diákjait a folyamatos ismeretszerzésre, másrészt átvette az értékképzés és erkölcsközvetítés legfontosabb szerepét. Már nem a család és a kiskörnyezet adja az életviteli és a munkavégzési minták zömét, hanem a televízió. Ma már nem a helyi templom, hanem a kerületi iskola szabja meg elsősorban az értékvállalásokat, hiszen a rendszerezett szaktudás érvényesítésének hétköznapi módjait nem a pap, hanem a tanító ismerteti. A mindennapos konfliktuskezelés, társadalmi viselkedés normái nem is olyan észrevétlenül alárendelődnek a szaktudás igényeinek. A „tisztes ipar” magatartásmintái újból feltörnek a tömegtermelés tengeréből a jól öltözött, tiszta Az idegsebész klasszikus eset. Agylakatos: a kézügyessége párosul a legfelsőbb fokú, bonyolult ismeretekkel, amelyeket csak ő tud felhasználni, és becsületes vállalkozó alakjában. Ez lehet Bill Gates, a Microsoft kitalálója és ma Amerika leggazdagabb embere - és lehet az alabamai Mercedes-gyár fröccsöntő bedolgozó kisvállalkozója, aki műanyag lámpaburát szállít be havi három-négyezer dolláros átlagjövedelemmel. Ruhájuk és gondolkodásmódjuk szinte egyforma. Az „osztályközpontúság”, a szüntelen tanulás közös kényszere és közös lehetősége teszi egymáshoz hasonlatossá őket, hiszen „egy padban ültek az iskolában”. Ez az iskolanem a rendszerezett, távközléssel megszerezhető ismeretek minden eddiginél nagyobb és jobban csoportosított halmazát nyújtja. Az adatbankra kötött alsó tagozatos ma könnyebben jut az országos műszaki könyvtárhoz, mint tíz évvel ezelőtt az egyetemi tanszékvezető. Megkapja bármilyen szempont szerint válogatva, modemre, lemezre, interaktívan vagy bőrbe kötve. Az ábécéskönyv Amerikában már beszél: a margó melletti gomb aprócska magnójáról. A harmadikosok magától értetődően nyomkodják a számítógép billentyűit, mert négyéves koruktól fogva így játszották a Csillagok háborúját. Eszükbe sem jut könyvből megtanulni, mit mondott Abraham Lincoln, helyette azt tudják, hogy melyik CD- lemezről és milyen telefonszám bepötyögtetése után hányas adatbankból lehet lehívni. Az édes otthon osztálya Egytizedük az első két-három évben már nem is jár iskolába. Ugyanaz a telefon, modem, számítógép és CD- lemez ugyanis a háztartások háromnegyedében már megvan. Az általános ismeretek elemi része így is megszerezhető. A szaktudás már nem: azt egyre különlegesebb oktatási intézményekben és a gyakorlatban lehet elsajátítani. Az amerikai fiatalok nyolcvan százaléka bizonyos szempontból „egyetemista”. Körülbelül életük első harminc évét töltik a tágan értelmezett iskolában. Az egyre általánosabbá váló interaktivitás alig háromesztendős és máris elképesztő változásokat okoz. Pillanatok alatt húszmillió amerikai maradt otthon. A számítógép, a telefon és a televízió házasságából született interaktív személyi kommunikáció lehetővé teszi bármilyen és bármennyi szöveg, rajz, adat, egyszóval: információ azonnali tárolását és továbbítását. Félhavi átlagjövedelemért a szükséges eszközök telepíthetőek a lakásban, és máris elég csak időnként beutazni a munkahelyre, megkezdeni a szolgáltató kisvállalkozást, elvégezni a tanfolyamot, befizetni a bankszámlát és megírni, valamint kinyomtatni az újságcikket. Nem sokkal drágább és bonyolultabb a saját rádió és a televízió műsorának elkészítése sem. Becslések szerint az amerikai alkalmazottak fele(!) gyakorlatilag otthon vagy otthon is dolgozik már az ezredfordulón. (Folytatás a 19. oldalon) Reklám a Business Weekben: Nem elég a „mit” - a „hogyant” is tudni kell