Népszabadság, 1996. október (54. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-05 / 233. szám
1996. október 5., szombat alapon felajánlotta játékoskeretének leggyengébb emberét, csak nekünk, 4,5 millió dollárért. Ez is több pénz, mint amennyit a Bajnokok Ligájában kerestünk. Ott ugyanis a dollárnál gyengébb svájci frankban kaptunk 2 milliót a bejutásért, 900 ezret a Grasshoppers elleni győzelemért, ugyanennyit a két döntetlenért. Jött még 51 millió forint a jegybevételekből. A számvetéshez hozzátartozik, hogy a megelőző időszakhoz képest elvesztettük a százmilliós nagyságrenddel szponzoráló Kordaxot, tehát a létfenntartásunkra is kellett tartalékolni. Vettünk nyolc válogatott szintű játékost, akiknek nemcsak a vételárát kellett kifizetni, hanem a meglehetősen szép jövedelmüket is állni kell egész évben. Nemcsak vettek, el is adtak játékosokat, s az ebből származó bevétel nagyjából azonos nagyságrendű a vásárlással. Csak épp a közönség úgymond a kedvenceit veszítette el. A nekik is játszó futballistákat. - Milyen kedvenceit? Albert talán ha hat meccset játszott végig az idényben, ráadásul nem is fiatal, kapott egy jó szerződést, el kellett engedni. - Miért kellett? - Általában a játékosok szerződésében szerepel, hogy ha egy számukra kiemelkedően kedvező külföldi ajánlat érkezik, el kell engedni őket... - Önök szerint, ha lenne egy tulajdonos, aki mint vagyonával bánna a játékjogokkal, létezhetne ilyen kitétel, vagy csak akkor engednének el játékost, amikor a klub és az ő érdekei egybeesnek? - Nem tudjuk, de ez a Fradi, és aki itt lehúzott tíz évet, annak jár is valami. Visszatérve a távozókhoz: elment Kuntics, aki alig játszott tavasszal, mert folyton sérült volt, Vincze Ottó sem igen volt pályán, mert volt ugyan egy nagy meccse Zürichben, de aztán nemigen fért be, és szintén folyton sérült volt. Keller három meccsen ha játszott... - S az, hogy a közönség szereti ezeket az embereket, nem érhet meg 45 milliót, mondjuk Vincze esetében, különösen akkor, amikor Lisztesért kaptak hatvanat? - Nem, mert Magyarországon a válogatott játékosok tíz- és húszmillió körüli pénzt érnek. (Az árat egyébként az éves kereset szorzatának kétszeresének figyelembevételével kell meghatározni. - A szerző.) Egy 45 milliós szerződés fölborítaná az értékrendet, arról nem is beszélve, hogy az említett szurkolók a fejünket követelnék, ha kiderülne ez az összeg, s az illetőnek lenne két rossz meccse egymás után. Ez kérem Fradi, itt nem lehet kockáztatni, dupla vagy semmit játszani. Itt nem fordulhat elő, hogy jön egy ember, mint például a Honvédnál, kockáztat egy nagyot, s ha nem jön be, odébbáll, a klubbal meg lesz, ami lesz. Ez Fradi, itt csak óvatosan lehet vezetni, mégis kötelező a siker. Meg is lesz. Ezt garantáljuk. - Még mindig marad a kérdés: hol a pénz? - A folyó költségek fedezése, a prémiumok kifizetése és a játékosvásárlások után megmaradt igen jelentős summa bankban van. - Mekkora? - Ez csak a Fradira tartozik. A Bajnokok Ligájában keresett pénzből a költségek és a prémiumok levonásával 230 millió forint maradt. Nem utolsósorban ebből élünk most, de van azért még elég. Ki lehet számítani, hogy körülbelül mennyi... Még egyszer tisztázni kellene azonban valamit, amit nem képesek tudomásul venni az emberek. A profi futballban nem a mi nagyságrendünk szerinti pénzek mozognak. Meggyőződésünk, hogy ott, ahova a Nyugat pénzt tesz be, legalábbis a belátható jövőben, a mi életünkben nagy sikereink nem lehetnek. De ha az amerikai négerek elkezdenek kajakozni, ott sem. Most jön ide a Newcastle. Csak az Apszilla, Shearer, Ginola csatársorra 30 millió fontot költöttek. Durván hatmilliárd forintot. Létezik most már magyar nagytőke, működnek a bankok, melyek gazdasági vállalkozásoknak ilyen nagyságrendben is adnak kölcsönt... ...Csak nem sportegyesületeknek. Amikor bejutottunk a Bajnokok Ligájába, az UEFA első kérése az volt, adjuk meg a hitelkártyánk számát. Nem tudjuk, hány magyar egyesület lett volna képes ilyet produkálni, ugyanis ehhez az kell, hogy ne legyenek köztartozásaink, adósságaink, márpedig nekünk nincsenek. Ez is nagy dolog. De üzleti alapon hitelre nem számíthatnánk. Mit kötnénk le fedezetként? A Fradi vezetőinek annál inkább is igazuk van, mert az egyesületi törvény szerint társadalmi szervezet, mint az FTC is, elsődlegesen gazdasági tévé AZ FTC KÖLTSÉGVETÉSE AZ UTÓBBI ÉVEKBEN 1991 165 millió 530 000 forint 1992 226 millió 848 000 forint 1993 284 millió 232 000 forint 1994 302 millió 465 000 forint 1995 948 millió 480 000 forint* 1996 első féléve 515 millió forint** *Ebből 669 millió 480 ezer forint a labdarúgószakosztályé **Ebből 385 millió forint a labdarúgó-szakosztályékenység céljára nem alapítható. Márpedig egy milliárdos kölcsön ilyesféleképpen alakítaná át a klubot. De mi akadályozhatná meg a részvénytársasággá alakulást, s így a tőkegyűjtést? Hírlik, s nem cáfolta senki a kérdezettek közül hogy, egy-két éve az ötlet már fel is merült, szó esett róla, hogy Fenyő János esetleg megvenné így a Fradit. (A Vico tulajdonosa egyébként jó viszonyban van Nyilasi Tiborral, akinek rovata is van lapjában, a Népszavában. Ezért merülhetett fel sokakban, hogy ha Nyilasi jön, akkor ismét előkerül ez a megoldás.) A Fradi vezetői is hallottak erről a pletykáról, de mint Szívós mondja, Nyilasival két és fél éve nem beszélt. Ami pedig akár Fenyőt, akár más lehetséges tulajdonost illeti, elég nekik megmutatni a Népliget belsejében lévő 22 hektáros, hatalmas létesítményt - ez nem maga az Üllői úti pálya, attól egy kilométerre található - ahol 2000 gyerek sportol, s felhívni rá a figyelmet, hogy nekik meleg vizet, szerelést kell adni. Mert ez is a Fradi. Egyből elmegy az egésztől a kedvük. Márpedig abba senki nem fog itt beleegyezni, hogy ezt felszámolják. Nélkülük, az egyesület, a sportolók nélkül ilyen döntést nem lehet hozni, mert a Fradi az övék, a sportolóké. És az egész magyar népé, ezért nem lehet soha részvénytársaság. Nem adható oda senkinek, így látják a vezetők. (Mindez tárgyszerűbben: az FTC-nél a tagok, a sportemberek választották az elnököt, 1999 nyaráig szóló megbízatással, azért nem az olimpiához igazodó ciklus szerint, mert ebben az évben lesz százesztendős a klub. A szakosztályok ugyanígy választják vezetőiket.) A népnek persze van egy alig látható, de nagy segítsége a Fradi működtetésében. A Földművelésügyi Minisztérium. Hogy miért pont ez a minisztérium támogat egy fővárosi nagyegyesületet, arra most már nemigen lehet választ kapni, így alakult. A fradisták mindenesetre örülnek neki. A minisztérium ugyanis bőkezű támogató, bár nem tudják összegszerűen meghatározni, hogy mennyit is ad. A földművelésügyhöz tartoznak ugyanis a létesítmények. A minisztérium tartja fenn őket, fizeti a rezsit, az alkalmazottakat, sőt beruházásokra is futja. Nemrég az Üllői úti pálya lelátóját bővítették, most a klubházat hozzák rendbe, új díszpáholyt, illetve vendégpáholyt, klubmúzeumot és tanácstermet építenek. A mosodától a vendéglőig tényleg minden nagyszerű az Üllői úton. Cserébe szinte semmit nem kér a főhivatal. A jegyárbevétel 25 százalékát, néhány helyet a vezetésben, és azt, hogy szükség esetén használhassák - például az agráriskolák diákjai - a létesítményeket vagy a buszokat, melyek egyébként szintén az FM állományába tartoznak. Ilyen háttérrel valóban meg lehet kockáztatni az óvatosságot is. Igaza lehet Szívós doktornak, amikor azt mondja, hogy nagy segítségére lehet például most Várszegi Gábor az MTK- nak, de hadd kérdje meg, mit csinálnak, ha egyszer csak azt mondja, elég, felül a repülőjére és elmegy. Akkor nem lesz többé MTK? Ezt a Fradival nem lehet megcsinálni. Más kérdés, hogyha egyszer az FM nem ül ugyan fel a repülőre, de azt mondja, hogy sajnos államháztartási reform van, nem megy tovább, akkor mit csinálnak. Miért mondaná? - hangzik válaszként a kérdés, és tényleg, ne fessük az ördögöt a falra. Az említett óvatosságnak ugyanis van egy, az ördögnél kézzel foghatóbb ellenfele is. A Fradi-közönség egy része. Nekik beszélhetnek ugyan nemzetközi árarányokról, a Real Madrid költségvetéséről, de hiába, nem nagyon hatják meg őket a számok. Fradi-szív épp arra szolgál, hogy ne lamentáljanak. Neki mindennek, mindenkinek, és győzni. Vagy meghalni. Azt is inkább, mint a langyoskodást. A remény egyetlen szikrája lángba borítja a fradistákat. Márpedig a tavalyi csapat, különösen ősszel, tényleg szikrázott. Hypós, vagyis Karsai Ferenc a misztifikált kettes szektor egyik hangadója. Egy Varga Zoltán vezette edzésen találkoztunk, ami arról árulkodik, hogy a kemény mag megbékél a helyzettel, letettek Nyilasiról. Hypós nem is tűnik túl boldognak, úgy látja, valamit elrontottak, de most már hagyják, belenyugodtak. „Rosszul sült el a dolog. Az egész történet sokkal egyszerűbb, mint sokan gondolják. Úgy voltunk, mint a gyerek, akiktől elvették a játékát. Persze hogy fáj, persze, hogy kiabálunk. A játék, és nem Göteborg vagy az MTK elleni vereség, illetve a kiesés miatt. Az Ajax és a Real agyonvert bennünket és mi tapsoltunk, mert a csapat megszakadt, úgy játszott, ahogy egy fradistának kell. Ez az új társaság azonban lötyögött. Nem fradisták, ez volt a bajunk. Valakinek csak felelnie kell azért, ami történt. S nem a kettes pécézte ki magának Novákot, kapott ő, amerre ment, mindenfelé. Nyilasit akartuk, mert rajta nevelkedtünk, nekünk ő A játékos, ő Az edző. Varga Zolit nem ismertük, csak hírből. De elfogadjuk, ami történt. Abbahagyjuk a dolgot, mert a visszájára fordult. A vezetés döbbenetes tisztogatást végzett, s úgy látjuk, hogy ha folytatjuk a tiltakozást, az most már a csapatnak is kárára lenne. Ha lehetne úgy ártani a vezetőknek, hogy a csapatnak használunk, akkor folytatnánk. De ilyen nincs. Ráadásul a csapat, úgy látjuk, fejben legalábbis rendbejött. Varga jót tett nekik. S ha ez így megy tovább, lassan írunk egy transzparenst. Az lesz rajta, hogy imádunk, Varga Zoli. Hogy csőcselék lennénk? Azért, mert meggyújtunk néhány petárdát? A világ minden részén meggyújtják. Belefér. Ami azt illeti, Szívós doktor szerint nem fér bele. Az utóbbi öt évben ugyanis jóval több mint százmillió forintot - tehát mondjuk Lipcsei és Lisztes árát együtt - fizettek ki büntetésként az európai szövetségnek. Az utolsó kérdés következik Szívós Istvánhoz és Deák Lászlóhoz. Udvariassági köröket teszek, jelzem, hogy nem egyfajta vádat szeretnék sunyin, kérdés formájában nekik szegezni. Változatlanul, mint az első pillanattól kezdve, az izgat, hogy ez a „Fradi mindenkié” szervezeti megoldás rokonszenves volta ellenére nem rejt-e magában olyan feszültségeket, melyek a mostanihoz hasonlóan irracionális, mindenki számára kezelhetetlen konfliktusokat gerjesztnek. Tehát: Mi a biztosíték arra, hogy a döntéshozó, ha X játékos értéke 700 ezer dollár, ne ötszázat kérjen a vevőtől a klubnak, 100-at a zsebébe, mondván, mindenki jól járt. Ha tulajdonos van, az ő dolga, hogy megvédje az érdekeit, ha az állam játszik, vigyáz magára. És itt? Mit mondhatnak? Azt mondhatjuk, hogy a rosszindulat úgysem nyugtatható meg logikus válasszal. De, ha elfogulatlan a kérdés, a válasz az, hogy itt pénzügyi fegyelem van. Az elnökség, a felügyelőbizottság ellenőrzi a gazdálkodást. Ha lopnánk a pénzt, nemigen jöhetnének a sikerek, mert azokat ingyen nem adják. Márpedig az elmúlt öt év a Fradi történetének legsikeresebb időszaka volt, most pedig még sikeresebb lesz. A futballcsapat megint ki fog jutni a nemzetközi porondra, a női kézilabdázók bajnokok lesznek, a kosarasok, pólósok, hokisok is nagyon jól fognak szerepelni. Közterheinket fizetjük, játékosnak, partnernek nem tartozunk, szakosztályt létesítünk, miközben más klubok leépítenek. Mindent tudunk vállalni, ami az elmúlt öt évben történt, hibás döntést nem hoztunk. Nyugodtan alszunk. Ez a szervezet jó. A Fradi érzelmi alapon működő egyesület, és mint ilyen, nem alakítható át részvénytársasággá. Úgy jó, ahogy van. Szöveg: Nagy N. Péter Kép: Rédei Ferenc Háttér: Cseri Péter, Rudas Péter Novák nem ismerte a szerződéseket mány A futball mint metafora A futball huszadik századi hazai sorsa egyáltalán nem tekinthető kivételesnek, hiszen Magyarország pontosan illeszkedik azon félperiferikus országok sorába, amelyeket éles társadalmi ellentétek, diktatórikus politikai berendezkedések, majd a diktatúrák összeomlását követően - szenvedésekkel teli átmeneti időszakok jellemeznek. Az a tény, hogy a század tízes éveiben a magyar futball már eljut az európai élbolyba, végső soron visszavezethető a magyar társadalomba asszimilálódni igyekvő népcsoportok és a dualista monarchia államalkotó nemzetei közötti sajátos viszonyokra: az MTK és az FTC múlt század végétől kezdődő, „örökrangadókban” kiéleződő versengése fölfogható a magyarországi zsidóság és németség asszimilációs versenyfutásának jelzéseként. A két csapat játékosaira épülő magyar futballválogatott korabeli kiváló teljesítményét pedig az osztrákokkal szembeni magyar alárendeltségi tudat kompenzációjaként is értelmezhetjük. A század folyamán kétszer jut el a nemzetközi csúcsokig a magyar futball: a harmincas évek második felében és az ötvenes években. Jelzésértékű, hogy a magyar futballválogatott kétszer játszik (és veszít el) világbajnoki döntőt: 1938-ban az olaszok, 1954-ben pedig a németek ellen. Ezeknek a korszakoknak a diktatúrái szinte a politika részévé teszik a futball világát, rendkívüli privilégiumokban részesítve játékosokat és sportvezetőket, valamint rendkívüli mennyiségű erőforrást összpontosítva e szimbolikus tartalmainál fogva meghatározó sportba. Ebben a tekintetben Magyarország korántsem számít rendhagyónak, hiszen a „futballnagyhatalmak” közül egyaránt utalhatunk Mussolini Olaszországára, Franco Spanyolországára, Salazar Portugáliájára vagy a latin-amerikai katonai juntákra - hogy a kelet-európai kommunista országokról most ne is beszéljünk. A diktatúrák politikai akarata önmagában persze nem volna elegendő, hogy egyes kiélezett korszakokban országuk labdarúgását világszínvonalúvá alakítsák. Mindehhez szükséges a játéktudás generációkon keresztül fölhalmozódó kikristályosodása is. Közérthető példával élve: ahhoz, hogy Puskás Öcsi és társai fölbukkanhassanak a negyvenes-ötvenes években, Schaffer és Schlosser, Toldi és Orth, azaz stílus- és iskolateremtő labdarúgók szükségeltetnek. Továbbá olyan bajnokságok is, ahol a csapatok küzdelme egyben társadalmi csoportok közötti, mobilitási és asszimilációs téteket és esélyeket tükröző versengés is, melynek során a szorosan vett technika és játékmód sem mentes az összetett jelentéstartalmaktól. Gondoljunk csak arra, mekkora jelentősége van például annak, hogy az MTK egykori karizmatikus elnöke, Brüll Alfréd 1911-ben angol edzőt hozat csapatához, megtanítandó a játékosokat a korszerű, trükkös és cseles futballra, döntő hatást gyakorolva ezáltal az MTK mellett a többi csapat - mindenekelőtt az FTC - későbbi játékára. Azt is befolyásolva tehát, hogyan focizik Puskás apjának generációja a Teleki vagy az Almássy téren. A huszadik században Anglia és néhány európai protestáns királyság mellett (melyeket szoros civilizációs függőségi viszony fűz a szigetországhoz) a futball néhány belső feszültséggel teli, félperiferikus diktatúrában lesz világszínvonalú. A hatvanas-hetvenes évektől kezdődően azonban, a tömegkultúra globalizációjának és a nagyhatású kommunikációs eszközök elterjedésének köszönhetően ez a sport mindinkább a multinacionális tőke függvényévé válik. Nem véletlen, hogy az 1980-as években már egyre inkább azok a nyugat-európai államok uralják a nemzetközi futballt, amelyekben a mély tradíciók megfelelő mennyiségű tőkével párosulnak. Kelet-Európában a kommunizmus összeomlását követően a futball világába nem áramlik a nemzetközi versenyképességhez elegendő pénz (márpedig tudjuk: „kis pénz, kis foci”). A magyar - és a legtöbb kelet-európai - futballcsapat játéktudása és játékereje ma úgy viszonyul a német vagy az olasz csapatokéihoz, ahogy a Stadler-birodalom piaci viselkedése és tőkeereje a Mercedes-Benz vagy az Agnelli cég piaci viselkedéséhez, illetve tőkeerejéhez. Egyáltalán nem véletlen azonban, hogy a volt keményebb keleteurópai diktatúrákban Sztojcskovok és Hagik egy darabig még képesek valamit továbbvinni a totalitárius rendszerek korábbi sportpolitikájából. Ne legyenek azonban illúzióink és kisebbségi komplexusaink, Sztojcskovék generációjának kiöregedését követően a román vagy bolgár, orosz vagy szlovák csapatok még a mieinkénél is gyengébben szerepelnek majd a nemzetközi porondon! Persze mindannyian tudjuk, a magyar foci romlása nem a kilencvenes években, hanem az ötvenes évek végén kezdődik. Ennek elsődleges oka, hogy a Kádár-korszak - Rákosiékkal szemben - nem annyira propaganda-, hanem legitimációs eszközként igyekszik ezt a sportot használni. Nem is eredménytelenül, hiszen - amennyiben hitelt adhatunk a kollektív szurkolói emlékezetnek - a Fradi 1963-as, tizennégy év után megszülető bajnoki győzelmét követően az akkori Üllői úti B-közép ezt skandálja: „bajnok lett a Ferencváros, f... gyerek Kádár János”. De a nagyobb szabadságnak az az ára, hogy a hatalmi centrum a korábbiakhoz képest kevesebb privilégiumot és erőforrást juttat ennek a sportágnak, illetve képviselőinek, következésképpen kisebb az esélye, hogy a nemzetközi porondon az „aranycsapat” teljesítményéhez hasonló születhessen. Bármilyen paradox módon is hangozzék tehát, a magyar futball hanyatlása a Kádár-korszak konszolidációjának egyik jelzéseként is fölfogható. Azaz: nem azt kell kérdeznünk, hogyan süllyedhetett idáig a magyar futball! A helyes kérdés az, hogy volt képes olyan sokáig, egészen a hatvanas-hetvenes évekig a világ élvonalában maradni?! A jelenlegi helyzetünkön ugyanis semmi okunk csodálkozni: nagyjából ott tartunk a fociban (a hatvanadik-hetvenedik hely környékén), ahová egyéb fejlettségi mutatóink alapján is rangsorolhatóak vagyunk a nemzetek sorában. És még valami, ami szintén hozzájárul a hazai futball jelentéktelenebbé válásához (erről a fentebb említetteknél jóval kevesebbet hallani), ez pedig nem más, mint a futballszurkolói identitás összezavarodása. Amikor két futballcsapat egymással játszik, a mérkőzés az általuk hordozott jelentéstartalmak konfrontációjává is válik. A csapatkötődés lényegében különböző identitás-, tudás-, attitűd- és érzelmi-indulati elemek többé-kevésbé reflektált halmaza. Ezek sajátossága, hogy elsősorban a tribün összefüggés-rendszerében hívódnak elő, egy jól körülhatárolható ellenfél jelenlétének köszönhetően. Akkor azonban, amikor a múltbéli jelentéstartalmak elveszítik érvényességüket, és amikor az olyan tradicionális elemek, mint a csapat neve, színe vagy tulajdonosa esetleg hónapról hónapra változnak, amikor idegen nevű és nemzetiségű játékosok jönnekmennek a csapatban, amikor az örökrangadó nem örökrangadó többé, amikor a nézőtéren néhány százan vannak, és a fölső tribünökről saját szurkolótársai dobnak a néző fejére sörösüveget, amikor a legélesebb csaták a pálya helyett a kulisszáig mögött zajlanak a klub vezérkarának különböző frakciói között (hogy a leggyakrabban emlegetett bajokról, például a játék színvonaláról vagy a kedvenc csapat teljesítményéről most ne is essék szó) a szurkoló elbizonytalanodik, elszédül, elveszíti kedvét, hajdani erős csapatkötődése, érzületei oszladozni kezdenek. A baj komolyabbá válik, amikor a szurkoló már nem is bosszús, nem kiabál tücsköt-bogarat a játékosokra, edzőre, szakosztály-vezetőségre, hanem úgy dönt, ki sem megy többet a meccsre, a sportújságot sem veszi meg, sőt a reggeli olvasást sem hátulról kezdi. A baj akkor tetőzik, amikor a szurkoló hirtelen rádöbben, az egész magyar foci nem más, mint metafora: a hanyatlás, a pusztulás, a szétesettség, a hiány metaforája. Hadas Miklós szociológus HÉTVÉGÉN NÉPSZABADSÁG 19