Népszabadság, 1997. március (55. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-22 / 68. szám

1997. március 22., szombat TORNAI JÓZSEF Emelkedik és hull Mintha még maradt volna valami a gyerekszemekből, valami kevés bozonthajamból, valami a vágy húsából combjaimon és karjaimon, valami, ami még megkülönböztet a haláltól, és tavaszi zöld palástot ad száradó vállaimra, tulipán-szavakat a számba, ó istenek, ősanyák, ősapák, Emese, Álmos, irgalmazzatok az árnyéknak, ki napról-napra gyorsabban emelkedik és hull a Lángok Lángjába! KERESZTES ÁGNES Most, hogy nem élsz Fakuló fényképeken még mindig látszol. Ha nézel most valahonnan, látod: hiányzol. Egyszeri félmondatoknak nincs többé másszor - kivel beszélhetek még így? Nagyon hiányzol. Néha közel egy illat, csak te vagy távol... Fáj, mikor így megidéznek, jobban hiányzol. Eltűntek a régi ízek, mint fog a szájból, nincs fűszer a keserűségben, mikor hiányzol. Karácsony jön, szúr a szalma, hideg a jászol. Két kezem két külön csillag, keres, hiányzol. HÉTVÉGE NÉPSZABADSÁG 27 Ha a lány inkognitóban marad... Beszélgetés Nagy Natáliával és Nagy Bandó Andrással (Arról kezdünk beszélgetni, vajon miért van az, hogy egyes művészcsaládok le- és felmenőinek nevét szinte az egész magyar lakosság kívülről fújja, lásd Básti Lajos és Básti Juli, Udvaros Dorottya és Udvaros Béla, illetve Dévai Kamilla, vagy Csákányi Eszter és Csákányi László, miközben még a bennfentesek előtt sem nagyon ismert a tény, hogy Nagy Natália előadóművész és Nagy Bandó András humorista-közíró igencsak közeli rokonok. Vagyis a Timár Péter Csinibaba című filmjében szereplő szőke bombázó, alias Mancika, nem más, mint Nagy Bandó tulajdon leánygyerme­ke. Miért kell titokban tartani a szü­lő-gyerek relációt? Nem hinném, hogy szé­gyellenék egymást. Ugyanis nincs mit és miért.) Nagy Natália: - Erre nekem kell el­sőként válaszolnom. Annyiban volt tudatos ez az egész „titkolózás”, hogy én nem akartam, hogy kitudódjék, ne­künk közünk van egymáshoz. Amikor a L’art pour l’art Társulatban elkezd­tem dolgozni, tizenhét éves voltam. Mint abszolút kamasz, arra voltam kí­váncsi, egyedül mit vagyok képes elér­ni. Nekem akkor az nagy problémám volt, hogy az apa „árnyékából” kike­rüljek. Ne értsen félre, az árnyék itt nem pejoratív értelemben használa­tos, mert mind a mai napig nagyon büszke vagyok az apámra. Azt hiszem, hogy ma ezt úgy fogalmaznám meg: autonómiaigényem volt. Annak ide­jén, persze, nem így mondtam volna. Ma is csak találgatok. Nagy Bandó András: - Bocsánat, hogy közbeszólok. Fogalmazzunk in­kább úgy: a Nati szuverén ember, pon­tosabban szuverén módon megjelenő előadó akart lenni. N. N.: - Természetesen, ha a bará­taim körében szóba került, hogy ki az apám, nem tagadtam le. Ezzel nincs gond. Azt akartam elérni, hogy ne az apám „szűrőjén” keresztül ítéljenek meg. Nekem az is terhes, ha őmiatta ítélnek meg pozitívan. Nem arról van szó, hogy a pozitív diszkrimináció meg­alázó, hanem... N. B. A.:­­ ...megint bocsánat, hogy közbeszólok. Nem jó a pozitív diszkri­mináció az ilyen esetekben. Amikor Nati bekerült a L’art pour Tart Társa-gyerekek? A szerelem rendszer­semleges, ropoghatnak a fegy­verek, de az emberek, ha tehe­tik, bebújnak az ágyba és szere­tik egymást. Nem lehet csak ön­marcangolni. Ha két ember megfogja egymás kezét és mondjuk házasságot köt, akkor nem azt mondja, hogy a Kádár­korban házasodtam. Ma is sok­szor hallom, hogy a magyar nemzetet megnyomorították. Ez nem igaz. A magyar túlélő nép, és arra van ítélve, hogy fennma­radjon. Ha pedig egy nép fenn tud maradni, akkor az nem megnyomorított, hanem erős, életrevaló nép. (Újabb témánk: milyen ma a vi­lág? Vajon mire gondol majd vissza hosszú évek múltán Nagy Natália? Mi lehet az, amit egy fia­tal a mai korból szívesen elfelejte­ne, illetve boldogan megjegyezne? A választ hosszabb töprengés előzi meg, ami teljességgel érthető.) N. N.: - Már az előbb is azt akartam mondani, hogy a dik­tatúrában is érezheti jól magát az ember, mint magánember, és fordítva: a nagy szabadságban is szenvedhet és érezheti magát teljesen elveszettnek, minden kapaszkodó nélkül élőnek. Le­hetek őszinte? A mai állapotot nem látom túl rózsásnak. Ko­rábban az embereknek volt stí­lusuk, most mintha ez nem így lenne. Korábban még voltak re­mények, ma az emberek nagy része abszolút kilátástalannak érzi a jövőt. Persze, lehet, hogy tévedek, mert az utolsó arany­kor a múlt század végén, a XX. század elején volt. Lehet, hogy a hatvanas évek elején indult el ez, ami ma van. A szabadság nagy kínlódás is. Jó dolog sza­badnak lenni, de ettől még nem biztos, hogy az ember boldog. Én is jártam még úttörő rajgyű­lésekre, amelyek borzasztóak voltak, de nagyon tudtam örül­ni is az együttléteknek. Persze, akkor még nem volt rajtam semmi teher. N. B. A.: - A nosztalgiáról. A hatvanas években nem tudtuk, hogy miből is van az ingyenes orvosi ellátás, amely persze nem volt ingyenes. Nem tudtuk, hogy dedósnak néztek minket. Nincs bennem semmi nosztalgia, de az akkori rosszat el kell felejteni, nem szabad rágódni rajta. Ez nem segít. De vissza sem szabad sírni azt a kort, mert nem csupán a Trabantot és a hét végi házat jelentette, hanem azt is, hogy nem volt szabadságod, amely most viszont már biztosan megvan. Ma nem születik annyi vicc, mint ré­gen, mert nyíltan kimondhatsz min­dent. N. N.: - Mára már rájöttem, hogy nincs hová menni. Mindegy, hová me­nekülsz, nincs értelme. Az apa szokta mondani, hogy az ember úgyis oda jut, ahová a sorsa irányítja. N. B. A.: - Mára sokaknak kiderült, hogy az „odaátnak” is vannak árnyol­dalai. Itt is, ott is kapitalizmus van. A jó képességű ember, ha kimegy, akkor külföldön sokkal többet keres. Tehát, ha ma valaki elmegy, akkor nem rend­szercseréről van szó, hanem meg akar élni, és azért megy el, hogy ne kelljen azt mondania a gyerekének: ma csak zsíros kenyér van vacsorára, latba, akkor még nem lehetett tudni, hogy majd később milyen népszerűek és ismertek lesznek. Gálla Miklós, amikor rátalált Natira, még nem tudta róla, hogy a lányom. Azért is volt jó ez a fajta „inkognitó”, mert ez nem befo­lyásolta magát a társulatot, sem pró, sem kontra. N. N.: - Nagyon érdekesen alakult a helyzet, mert amikor a belépésem után egy hónappal Gállá megtudta, hogy ki a papám - azt hiszem, éppen a humo­­ralista Sándor Gyuri „árulta” el neki -, akkor igencsak megtorpant. Azt hi­szem, Gállá azt gondolta, hogy az apa, mint más alkatú ember és humorista, majd nem akarja, hogy ebben a társu­latban dolgozzam. (Két magánéleti gondról beszélgetünk. Feloszlott a L’art pour l’art Társulat, és Nagy Bandó Andrást a pilótajáték szerve­zésében való részvétellel vádolják.) (A témánk most egy ideig az, hogy ilyen nagy súlya lenne a politikának, a közéleti­­ségnek? Annak, hogy kinek az apukája vagy anyukája kiről mit mond vagy mit ír? De hiszen miért is csodálkozunk ezen? Kö­­zép-Európában vagyunk. Összetorlódik a múlt, a jelen és a jövendő?­ N. N.: - Na, azért nem ilyen bonyo­lult a helyzet. Nem erről van szó. N. B. A.: - Én úgy képzelem el ezt a nagy magyar kabarévilágot, hogy ab­ban mindenkinek a saját színeivel kell jelen lennie. Amikor a Nati belépett a Galláékhoz, a fiúk még nem tudhat­ták, de azért sejthették volna, hogy én nyitott vagyok a kabaré minden ár­nyalata iránt. Ugyanis csak ebből ala­kulhat ki az skála, amelyből azután a közönség a maga ízlése szerint vá­laszthat. Mindig örömmel vettem azo­kat, akik valami újszerűt hoztak a ka­baréba. Hiszen engem is úgy „találtak meg”, hogy a hangom valamiképp el­ütött az előttem szólókétól. Annak idején is mondtam Natinak, de most is elmondom, hogy milyen veszélyes az, ha például egy Albert Flórián a fiának is Flórián nevet ad, ráadásul még fut­ballozni is megtanul a srác, plusz fra­­dista lesz... Innen kezdve az ifjabb Al­bert Flóriánnak mindig és mindenütt úgy kell szerepelnie a közönség előtt, hogy óriási súly nyomja a vállát. Ol­vastam is, hogy a kis Flórira nyomasz­tóan hatott, milyen nagy focista volt az apja. Ez stresszel jár, görcsöt okoz. Bizonyítási kényszer alakul ki a gye­rekben. Nos, én ettől akartam megkí­mélni a lányomat. Mert a kis Flóri is lazán csinálhatta volna a dolgát, ha történetesen Kovács II. Józsefnek hív­ják. Nati meg én a humor világában két nagyon különböző színt képvise­lünk. Én nagyon jól ismeretem Csáká­nyi Laci bácsit, és Esztert is sikerült megismernem. Két, színpadra termett, két nagyon tehetséges ember, mint ők, de Bástiék vagy Udvarosék esetében is teremthetett egyfajta furcsa feszültsé­get a közös pálya. És sokszor nem is az ő hibájukból. Hanem mondjuk mások féltékenysége miatt. (Megemlítem, hogy Csákányi Eszter mesélte egyszer egy tévéinterjúban, ami­kor jelentkezett a balettintézetbe, az egyik vizsgáztató jól hallhatóan azt mondta, no, megint itt van a Csákányi tehén lánya.) N. B. A.:-- Durva dolgok ezek, higgye el. Tudja, az a „jelszó”, hogy nézzük csak meg: a befutott sztárszí­nész lánya vagy fia tud-e olyat nyújta­ni, mint az apja vagy anyja. N. N.: - Éppen azt akartam monda­ni: ha már megadatott nekem az a mázli, hogy a nevemből nem derül ki, ki is a papám, akkor legalább ne ver­jem fölöslegesen nagydobra. Hadd le­hessek önálló lény, akinél fel sem me­rül az, hogy az milyen, vagy mit tud az apjához képest.­­ (Arról is beszélgetünk, hogy az összeté­­veszthetetlenség, az egyszeriség nagy ér­ték a művészpályán is.) N. B. A.: - Erről még sosem beszél­tem a lányommal, de most jutott eszembe, hát elmondom. Még végig sem gondoltuk a dolognak azt az olda­lát, mi van akkor, ha kiderült volna, hogy Gálla tudja, hogy Nati a lányom, és mondjuk sikertelenül szerepel. Képzeljük el, hogy akkor mi van. Most a dolognak pozitív a kicsengése, de hát fordítva is elsülhetett volna a do­log. Ha Nati kudarcot vall mint a Nagy Bandó lánya, akkor az tragédia lett volna. Nehezebb lett volna neki is és nekem is megemészteni az ő kudar­cát. Érti, mire gondolok, ugye? Gon­doljon bele a nagy színészdinasztiák sorsába. Itt van a Latabárék esete. A „kis Latyiról” már másként beszél­nek, mint a nagy Latabárról. Nemrég olvastam Czeizel Endre könyvét, amelyben többek között Karinthyék­­kal foglalkozik a genetikus szerző. Én nagyon tiszteltem Karinthy Cinit, de neki óriási tehertétellel kellett meg­­ küzdenie apja hatalmas géniuszának árnyékában. Karinthy Ferencnek ez rossz lehetett. Nati és köztem nem kell viszonyítani, ki mond jobb poénokat, ugyanis mást-mást képviselünk. (A Csinibaba, amelyben Nagy Natália a szőke bombázót, Mancikát alakítja, a hat­vanas évek elején játszódik. Olyan korban zajlik a sztori, amikor a helyi rádióban a tömbbizalmi nem meri bemondani az 56- os számot, amelyet a lottósorsoláson húz­tak ki. Kedves lakótársak - mondja izzad­va és homlokát törölgetve a tömbbizalmit alakító Gálvölgyi János - ezt a számot a másnapi Népszabadságban olvashatják majd. Most arról beszélgettünk, hogy hon­nan ismerheti Nagy Natália ezt a korsza­kot, hiszen a hatvanas évek elején ő még csak reményteljes terv volt, illetve, hogy mit jelentettek ezek az évek Nagy Bandó Andrásnak.) N. B. A.: - Én 1963-ban kezdtem el az építőipari technikumot Szegeden. Akkor kezdtünk hosszú hajat növesz­teni, akkor jött a Beatles- meg a Rol­ling Stones-korszak. Megharcoltunk azért, hogy trapézgatyát viselhessünk. Vagy azért, hogy a „kultúrban”, a vé­cében egy-egy cigit elszívhassunk. Fa­luról városba kerültem. Épp a Csini­baba nézése közben jutott eszembe, hogy a falumban, Deszken éppen olyan zenekar állt össze, mint amilyen Tímár filmjében szerepel. Olyanok ze­néltünk, akik igazándiból nem tud­tunk zenélni. A feltett lemez zenéjére fagitárral pengettünk. A különbség az, hogy mi nem akartunk Helsinkibe menni, mint a Csinibaba-féle Ki mit tud?-os zenekar tagjai. „Csak” elját­­szottuk, hogy olyanok vagyunk, mint a Shadows. A hatvanas évek nekem azt is jelenti, hogy én nem otthon néz­tem a tévét, hanem a termelőszövetke­zet nagytermében sokadmagammal az olajozott padlón elhelyezett nyikorgó székeken. A Csinibaba tipikusan pesti sztori, amelyben tipikus fővárosi dol­gok van. Ezzel azt akarom csak mon­dani, hogy a fiatal vidéken másként volt fiatal a hatvanas években. Ez per­sze semmit sem von le a film értéké­ből. Én vidékiként éltem meg ezt a korszakot. Vagy más, mi ott Deszken nem úgy éltük meg 1956-ot, mint a pesti srácok. Én azért sem akartam ki­jutni Helsinkibe, mert soha a büdös életben eszembe nem jutott, hogy el kellene hagynom ezt az országot, vagy ahogy akkor mondtuk: disszidálnom kellene. Persze a hatvanas évtized nem volt fenékig tejföl, de az itteni életemben, az ittmaradásomban első­sorban nem az számított, hogy milyen volt a rendszer. Mi Natival, az ő szüle­tésével zártuk le a hatvanas éveket. N. N.: - Ne beszéljünk annyit a po­litikáról. A hatvanas évek megérzésé­hez sok filmet néztem meg és sok ak­kori zenét hallgattam. Fellini és Truf­­faut filmjei ilyen szempontból is na­gyon fontosak nekem. Sokat segített az is, amikor ránk adták a korabeli ru­hákat és a fodrászok megcsinálták a korhű frizuráinkat, vagy ránk tették a sminket. Ilyenkor az ember egyszerű­en elkezdi érezni a korszakot. Bein­dult a fantáziám. Vajon milyen lehe­tett egy olyan stílusú nő, mint Manci­ka? Én nagyon kedveltem annak ide­jén, még kamaszkoromban, tehát a nyolcvanas évek elején a Hungária együttest. Ez a zene is segített, hiszen én is erre táncoltam. Én ezeket az él­ményeket hívtam elő magamból. Meg sokat segített az Ezek a fiatalok című magyar film is. Azért örültem a Csini­babának, mert nem csupán politikai aspektusból nézi az elnyomás korsza­kát. N. B. A.: - Mondjuk úgy, hogy az 1956 után kialakult konszolidált dik­tatúrát. N. N.: - Nos, a film nekem arról szólt, hogy egy ilyen nehéz korszak­ban is lehet túlélni. És lehet szeretni és csalódni. Ma is sok ember érzi úgy, hogy el kellene menekülnie abból a környezetből, ahol él, és mégis marad. Bennem is van valamiféle folytonos keresés. Nem a külső, a társadalmi, hanem a belső „rendszer” szilárdsága lenne a lényeg. Miközben tudom vagy sejtem, hogy a rossz rendszerek lélek­­nyomorítóak is tudnak lenni. N. B. A.:­­ A filmben Manci azt mondja, hogy olyan akar lenni, mint az Édes életben játszó Anita Ekberg. Ez a filmbeli Manci számára egyfajta kitörési kísérlet vagy illúzió. Koncz Zsuzsa is azt énekli másutt, az egyik számában, hogy „én meg vihogtam a Hédivel”. Vagyis ebben az van, hogy nem kell annyira komolyan venni a politikát. Én nem csupán annak örü­lök, hogy a lányom játszott a filmben, hanem annak is, hogy a film kiváncsi­vá tette őt az iránt a korszak iránt, amelyben még nem élt. A film azt is igazolja, amit én magamtól már több­ször kérdeztem: hogyan lehetséges az, hogy 1939 és 1944 között is születtek N. N.: - Gálla Miklós vált ki az együttesből, nem mi oszlottunk fel. A többiek maradnak, maradunk. Mindig voltak konfliktusaink, de hittünk egy­másban. Megpróbáltuk egymást tole­rálni. Az utolsó két évben ez már nem ment. Nem hiszem, hogy a csúcson ment szét a csapat. Azért voltam szo­morú, mert mind a három fiúhoz na­gyon kötődöm érzelmileg. Gálló Miki­nek pedig kifejezetten hálás vagyok azért, hogy bekerültem a társulatba. Mindenki szomorú volt. Most hárman folytatjuk, és csatlakozik hozzánk egy új tag a Holló Színházból. N. B. A.: - Amíg nem tisztázom magam a vádak alól, addig erről az ügyről nem nyilatkozom. Futni hagy­ják az osztrák cég tulajdonosait, majd a kis halakat egymásnak ug­­rasztják. Alig várják, hogy meggyó­gyuljak, majd én kerülök terítékre. A történtekről, a fejleményekről szíve­sen nyilatkozom külön a Népszabad­ságnak. Pogonyi Lajos I I I TEKNŐS MIKLÓS FELVÉTELE

Next