Népszabadság, 1997. április (55. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-15 / 87. szám

G NÉPSZABADSÁG. ENSZ: pénz, paripa, fegyver A világszervezet reformja nem lesz olcsó mulatság Az ENSZ reformjához több idő­re van szükség, mint a világ te­remtéséhez, mert a Mindenható egyedül tevékenykedett, külön­féle bizottságok és 185 tagállam eltérő véleménye nélkül - nyilat­kozta tréfás-komolyan a világ­­szervezet új főtitkára. Ha valaki, a ghánai Kofi Annan aztán való­ban behatóan ismeri a New York-i székhelyű intézmény mű­ködését és problémáit egyaránt, hiszen bő három évtizedet töl­tött ENSZ-alkalmazottként, s főtitkárrá választása előtt az egyik legfelelősségteljesebb, leg­nehezebb terület: a békefenntar­tó akciók tartoztak hatáskörébe. Persze az is lehet, hogy most, a világszervezet első számú embe­reként visszakívánja azokat a napokat, amikor „csupán” a tűzszünetek betartatásával és a nemzetközi alakulatok fegyver­nyugvást ellenőrző megbízatá­sainak irányításával kellett megbirkóznia. Mostani feladatát ugyanis sok megfigyelő a „gúzs­ba kötve táncolás” tipikus eseté­nek tekinti. Úgy kell menedzsel­nie a 185 tagú, évek óta gyötrő anyagi problémákkal küszködő szervezetet, hogy lépései egy­szerre feleljenek meg két, gyöke­resen eltérő elvárásnak. Egy­részt ki kell elégítenie a takaré­kossági programokat sürgető washingtoni törvényhozást, hi­szen az Egyesült Államok az ENSZ legnagyobb adósa, így a kongresszus megbékítése nélkül még reménye sem lehet a pénz­ügyi egyensúly helyreállítására. Másrészt viszont nem csökkent­­heti a végtelenségig a kiadáso­kat sem, mert minden program­csökkentés a hátrányosan érin­tett tagállamok ellenállásába üt­közhet. Jobb megoldás híján Annan egyelőre saját háza táján, a tit­kárság létszámkurtításával, az adminisztráció visszafogásával és más, apróbb intézkedésekkel kísérletezik. Célja, hogy az év végéig a jelenlegi 38-ról 20 szá­zalékra csökkenjen az admi­-6965­­­­nisztrációs kiadások aránya az ENSZ 1,3 milliárd dollár körül járó költségvetésében. A korábbi elbocsátások után újabb 500 fő­vel apasztaná a létszámot, meg­szüntetné egyes intézmények fe­lesleges, párhuzamos tevékeny­ségét, és az első szakaszban fel­szabaduló csaknem 200 millió dollárt jelképes módon a sze­gény államok fejlesztési prog­ramjainak támogatására cso­portosítaná át. Mindezzel egy időben folyik a háttérben a felkészülés a gyöke­resnek, átfogónak ígért reform­ra. Ennek részleteit Annan júli­usra készíti el, bár az amerikai törvényhozásnak megüzente azt is, hogy azonnali, radikális ered­ményre illúzió lenne számítani. A reformintézkedések sorozata folyamat és nem egyszeri tett - mondta, ráadásul a takarékossá­gi lépések az átszervezések és a végkielégítési kötelezettségek miatt eléggé költségesek lehet­nek. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos döntések meg is halad­ják a főtitkár hatáskörét, hiába irányítja elődjénél, Butrosz Gá­linál keményebb kézzel az appa­rátust, a változtatási szándékok zömét nem lehet a Közgyűlés, il­letve a tagállamok kihagyásával végrehajtani. A siker esélyét a meglehetősen merev amerikai álláspont is apasztja. A kongresszus illetéke­sei hírek szerint nem kevesebb mint 37 pontból álló listát ter­jesztettek elő, és ezek figyelem­­bevételét előfeltételül szabják az elmaradt tagdíjak és béke­missziós hátralékok kifizetésé­hez. A kívánságok változatosak: tetemesen, az eddigi 25-ről 20 százalékra mérsékelték az USA - és ami ezzel egyet jelent, emel­jék más, vélhetőleg európai or­szágok - hozzájárulását az ENSZ költségvetéséhez. A béke­­fenntartó műveletek esetében hasonlóképpen: a jelenlegi 31 százalékról 25-re csökkenjen az amerikai teher. Áramvonalasít­­sák az egész NUlágszesggitjeit­­, szüntessenek meg egyes bizott­ságokat, s a büdzsét nyilvánosan vitassák meg. Az amerikai hát­ralékok törlesztésére a - jórészt konzervatív republikánus felté­telsor elfogadása esetén is - csak öt év alatt kerülne sor, ha az ENSZ megtakarításai valóban elérik a „küszöbszámként” meg­adott értéket. A viták bonyolultságát jelzi, hogy a két fél mindeddig még a tartozás nagyságában sem tu­dott dűlőre jutni. Az ENSZ szá­mításai szerint az amerikai hát­ralék 1,3 milliárd dollár, a kong­resszus viszont úgy kalkulál, hogy az egymilliárdot sem éri el. Mi több, a Washington Times hasábjain megszellőztetett el­képzelések alapján a világszer­vezetnek vissza kellene térítenie a békefenntartó akciókhoz nyúj­tott hozzájárulások közül azo­kat, melyekhez a kongresszus előzetesen nem adta beleegyezé­sét, így akár fordulhat is a koc­ka, és a visszautalási követelé­sek elfogadása esetén az egyes szakértők szerint már ma is a csődveszéllyel szembenéző ENSZ könyvelésében újabb, kétmilliárd dolláros lyuk táton­­gana. És ha mindez nem lenne elég gond a ghánai csúcsdiplomatá­nak, ott van még a Biztonsági Tanács régóta sürgetett reformja is. Az ügyet évek óta külön mun­kabizottság vizsgálja, de végle­ges álláspont még mindig nem kristályosodott ki. Úgy tűnik, az eddigi öt állandó tag mellé újabb öt ország (valószínűleg Japán, Németország, India, Brazília és Indonézia) csatlakozhatna, de az továbbra is tisztázatlan, hogy - az alapító nagyhatalmakhoz ha­sonlóan - lenne-e vétójoguk is, s az is kérdéses, mekkora lenne az összlétszám. A fejlődők jó része 25 tagú testületet pártol, az USA viszont 20-nál szeretné meghúz­ni a határt. Döntés legjobb eset­ben is csak jövő februárban vár­ható. t­­­öb '■""V 'Szegő Gábor VILÁGTÜKÖR. Monos Gabi 8000 Székesfehérvár GRATULÁLUNK! A Nescafé “Nyerjen lakást!” akciójának első sorsolásán 500.000 Ft-ot nyert, melyet az IKEA-ban költhet el. Továbbá gratulálunk annak az 1000 játékosunknak, akik Nescafé bögréket nyertek. (A nyereményeket postán kézbesítjük.) Ez a játéknak még nincs vége. Minél több borítékot küld be 3-3 bármilyen Nescafé termék vonalkódjával címünkre (Nescafé lakásavató, Budapest 1957.), annál nagyobb esélye van arra, hogy a Nescafé következő sorsolásain (május 5-én és június 6-án) az Ön neve kerüljön ki nyertesként. Avagy Ön nyerje meg a nettó 5.000.000 Ft értékű lakást a fődíj sorsolásán (június 23-án), amelyen az addigi összes beküldött vonalkód részt vesz! NESCAFE 1997. április 15., kedd Párizsban hiányzik majd a slambuc - mondja Francois Nicoullaud, távozó francia nagykövet Jó ideje nem szólam csupán, hogy a magyar-francia kapcsolatok történelmi csúcspontra értek. Mi mással lehetne ezt a legbeszéde­sebben szemléltetni, mint a gazdasági mutatókkal? Az elmúlt időszakban a külföldi befektetők ranglistáján a franciák a 3. helyre léptek elő, megelőzve az osztrákokat és az olaszokat. Im­már kétmilliárd dollárra tehető a francia befektetések összege. A külföldiek magyarországi befektetései közül tizennégy az ameri­kaiak, tíz a németek és hét a franciák nevéhez fűződik. Ez egy­ben annyit jelent, hogy Párizs figyelme minden eddiginél inkább Magyarország felé fordult, s a franciák immár gazdaságilag is érdekeltté váltak az itteni folyamatok sikerében. Aki a párizsi fordulatot a helyszínen vezényelte: Francois Nicoullaud, Fran­ciaország budapesti nagykövete. A rutinos diplomata három és fél év után a közeli napokban végleg elhagyja magyarországi ál­lomáshelyét. Ebből az alkalomból készült az alábbi interjú. - A napokban egy diplomata azt mondta nekem, hogy az ön távozá­sával egy magyarral lesz kevesebb Budapesten. Tény, hogy Franciaor­szág budapesti nagykövetét min­denki úgy ismeri, mint aki magyarul beszél, és-hal a magyar kultúráért, imádja a fővárosi fürdőket és a pusztai slambucot. Nagykövet úr, most, hogy végleg távozni készül ál­lomáshelyéről, immár elárulhatja: ugye volt né­hány magyar ős a család­ban?­­ Természetesen. Legalábbis annyiban, amennyiben a világ úgy alakult, a népek olyannyira kevered­tek, hogy manapság senki sem büszkélked­het „színtiszta család­jával”. Úgyhogy a mi családunkban leg­alább annyi magyar ős volt, mint ahány fran­cia a magyar csalá­dokban. - A tréfát félretéve, ki volt az, aki elültette ön­ben ezt a magyarszimpá­tiát? - Ez fokozatosan alakult ki. Meg kell vallanom, amikor ki­neveztek nagykövet­nek, kevéssé ismertem a magyarokat. Ha va­lamit tudtam, az a könyvekből, a költé­szetből, az irodalom­ból, a történelemből jött, és nem személyes élményekből táplál­kozott. Az első, amire viszont már magam jöttem rá, hogy a magyarok sokkal kevésbé egzo­­tikusak, mint gondoltam. És hogy nagyon is hasonlítanak a franciákra. Ugyanúgy észak és dél között élnek, valahol fél­úton, Európa közepén. Felfe­deztem még egy hasonlóságot a két nép között. A magyarok, csakúgy, mint a franciák, min­dig egy kicsit többnek szeretné­nek mutatkozni, mint amilye­nek valójában. Rólunk szokták mondani, hogy a franciák imád­nak első osztályon utazni máso­dosztályú jeggyel. A magyaro­kat is ilyennek látom. Kis or­szág, de az istennek sem akar annak mutatkozni. - Talán mert egykor nem volt ilyen kicsi. - Én nem nagyon szeretem ezeket a címkéket: kis ország, nagy ország. Mi a mértékegy­ség? Magyarország mekkora volt a század elején? Húszmil­liós? Aztán feldarabolták, és ma feleannyian vannak. Ezt persze az adott történelmi körülmé­nyek között a magyarok sors­tragédiaként élték meg, de azért van a dolognak jó oldala is. A magyar diaszpórára gon­dolok, azokra a jeles személyi­ségekre, akik külföldön élve se­gítik az anyaország boldogulá­sát. - Milyennek találta egyébként a magyarokat? Tényleg olyan re­ménytelenül pesszimistának tű­nünk, mint amilyennek a külföldiek általában látnak minket? - Ezt valóban gyakran mondják a magyarokról, de én nem látom a pesszimizmust domináns jegynek. Inkább a szerénységet és a visszafogott­ságot általánosabb érvényű tu­lajdonságnak. Tanult, művelt sikeres magyarok esetében is feltűnik ez a zárkózottságba forduló szerénység. Hogy a hangerő nem nő a ranggal együtt, hogy az illető nem akarja mindenáron világgá kürtölni a hatalmát. - Ez hiba? - Nem, dehogy, ez erény az én szememben. Nem kedvelem túlságosan az olyan vezetőket, akik szónoki képességeik híján a közönséget ugráltatják és tapsviharokba kergetik. Erre itt nemigen találtam példát. - Nem mindennapi dolog, hogy egy nagy nyugati ország nagykövete röpke három év alatt megtanul ma­gyarul. Miért tartotta ezt fontos­nak? - Mert meggyőződésem, hogy egy nagykövetnek tudnia kell kommunikálni a fogadó ország közegével. Ami a nyelvtudáso­mat illeti, azt távolról sem ne­vezném jónak. Tétováznék, ha bonyolult politikai fejtegetésbe kellene kezdenem magyarul. De kétségtelenül megértetem ma­gam és normálisan olvasok. Előfordult, hogy sürgősen kel­tett Valamilyen üzenetet átad­nom egy magyar vezetőnek, aki éppen hétvégi házában tartóz­kodott. Tőmondatokban, egy­szerű szavakkal mindig sikerült elmagyaráznom a lényeget. Ma már nem gond az újságokat seb­tében átlapoznom. A címekből is jól tájékozódom. Bezzeg ami­kor Magyarországra érkeztem! Sokáig fogolynak éreztem ma­gam, tökéletesen kiszolgáltatva a fordítóknak. - Érzékelt­e valaha bárki részé­ről ellenérzést, csak azért, mert ön francia? Csupán azért kérdezem, hogy tapasztalata szerint élnek-e még a történelmi sérelmek? - Nem, ellenérzést soha. Olyanokkal persze találkoztam, különösen az idősebb generáció soraiból, akik sérelemként élték meg a franciák Trianonnal kap­csolatos diplomáciai ténykedé­sét. Sokszor elgondolkodtam azon, milyen groteszk is a törté­nelem. Valójában soha, egyetlen háborúban sem álltunk - leg­alábbis fizikai értelemben - szemtől szembe egymással. So­ha egy francia sem ölt meg egy magyart sem, és fordítva. A kol­lektív sérelem azonban mégis ott él a magyarok lelkében, a te­rületvesztés miatti fájdalom ki­­törölhetetlennek tűnik. Érthető, hogy ezt itt nemzeti tragédia­ként élték meg, bár - személyes véleményem szerint - a Trianon előtti zakó egy kissé nagy volt a magyaroknak. Hiteles doku­mentumok szerint ugyanis a ko­rabeli országhatárok között a népességnek csupán a fele volt magyar nemzetiségű. Nyilván­való, hogy a trianoni egyezmény távolról sem volt tökéletes. De melyik paktumot nevezhetnénk ideálisnak? A daytoni talán az? A nemzetközi egyezmények sa­játossága, hogy a harctéren ki­alakult állapotokat ültetik át a nemzetközi jog nyelvére. Ez tör­tént Trianonban is. - Ön kitűnően ráérzett, hogy a francia-magyar kapcsolatok ápolá­sáért a diaszpóra, a Franciaország­ban élő magyarok tehetnek a legtöb­bet. Segítségre talált körükben? - Semmi kétség, hogy ez a ré­teg, akiket én francia magya­roknak hívok, igen sokat tett a kapcsolatok ápolásáért, sőt a fenntartásáért a nehéz időkben. Sok-sok nevet lehetne itt emlí­teni, de aki évtizedeken át a leg­többet tette ezért a kapcsola­tért, az kétségkívül Fejtő Fe­renc. Az ő munkássága, ahogy ő „eladta”, megértette Párizsban Magyarországot, az semmivel sem pótolható.­­ Önnek alighanem meghatározó szerepe van abban, hogy a francia elnök legutóbb Budapesten támoga­tásáról biztosította Magyarországot az Európai Unióhoz történő csatla­kozásában. Személy szerint is bízik abban, hogy a magyarok ott lesznek a bővítés első körében? - Meg vagyok róla győződve, de nemcsak én, ebben senki sem kételkedik. Az igazi kérdés nem is ez, hanem hogy mikor lesz ez az első kör. Chirac elnök azt mondta Budapesten, hogy mi, franciák készek vagyunk önöket befogadni 2000-ben. Én azt hi­szem, hogy ez lehetséges idő­pont. Nem biztos, sok minden befolyásolhatja, de lehetséges. Nem gondolom azonban, hogy a dátum bűvöletében kellene élni. Amikor az ember világ körüli hajóútra indul, ennek csak egyetlen, bár kétségkívül szim­bolikus mozzanata az Egyenlítő átszelése. Magyarország már el­kezdte ezt az utazást a társulási szerződés aláírásával, és nem fogja befejezni az Egyenlítő át­lépésével. A felvétel jogi proce­dúrája után ugyanis még hosszú átmeneti szakasz következik. De talán nem olyan hosszú, mint Spanyolország vagy Portugália esetében volt. - Elképzelhetőnek tartja, hogy következő állomáshelyén is módjá­ban áll majd Magyarország EU- csatlakozásának támogatása? - Természetesen. Magyaror­szág barátja maradok, bárhová kerüljek is. Nyilván ápolni fo­gom a kapcsolatokat a magya­rokkal, ez nálam immár érzelmi kérdés. Legfeljebb a slambuc fog majd hiányozni, azt ugya­nis a Hortobágyon kívül aligha főznek. De ettől eltekintve folytatom a magyartanulást, igyekszem sokat olvasni, hogy ne essek ki a gyakorlatból. - Budapest előtt milyen városo­kat látogatott végig diplomataként? - Nem lévén egyetlen terület­nek sem szakértője, a fél világot bejártam. Dolgoztam a francia ENSZ-képviseleten, majd a Pi­nochet államcsínyét követő éve­ket Chilében töltöttem. Nem volt szokványos diplomáciai fel­adat. Több száz menekültet fo­gadtunk be a követség épületé­be, látogattuk a börtönöket, megkíséreltünk valamit tenni az emberi jogok védelmében. In­nen Nyugat-Berlinbe kerültem, az ott állomásozó francia csapa­tok parancsnokának diplomá­ciai tanácsadójaként, majd In­diába vezetett az utam, ahol bombayi főkonzul voltam. Ezu­tán Párizsban előbb a belügy-, majd a honvédelmi minisztéri­umban Joxe miniszter kabinet­­főnökeként ténykedtem, s innen vezetett az utam Budapestre. Nagy felfedezés volt, igazán há­lás vagyok a sorsnak, hogy ide vetődtem. Imádom Budapestet. Szerencsém van még abban is, hogy a nagyköveti rezidencia Budán van, a követségi irodám viszont Pesten, így aztán napon­ta többször is átkelek a Lánchí­don. A látvány, ami onnan tárul az ember elé, egyszerűen mági­kus. Mindig az újságokba te­metkezve indulok el hazulról, de amikor a kocsi a hídra ér, abba­hagyom az olvasást. A Vár az egyik parton, a Parlament a má­sikon, ezt a látképet sosem ha­gyom ki. Valójában ezzel tölte­­kezem fel a napi munkára. Seres Attila „Magyarország barátja maradok” HETÉNYI ZOLTÁN FELVÉTELE

Next