Népszabadság, 1997. december (55. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-23 / 299. szám
1997. december 23., kedd. KULTÚRA Kicsorbult tárgyak utolsó esélye Barabás Márton a múlt rekvizítumairól és idézeteiről Olyan belvárosi házban lakik, amelyet látványosságként jegyeznek a turistakalauzok. De a mindennapi járókelők sem mennek el mellette anélkül, hogy legalább egy-egy elismerő pillantást ne vessenek ornamentális díszeire, színes üvegablakaira, burjánzó gazdagságára. A műteremlakásból pedig olyan házak együttesére látni, amelyek között a márciusi ifjak is sétálhattak. Ahol leültünk beszélgetni, Barabás Márton mögött éppen egy szoborfülke volt. Csigavonalba hajlott a párkánya, amelyről örökzöldek indáztak. Mintha csak műveinek egyike elevenedett volna meg. Zongora az erdőben - Volt időszak, amikor a századfordulós városépítészet rekvizitumai szinte eufórikus érzéssel töltöttek el. Oroszlánfejek, kariatidák, akantuszlevelek. Egy letűnt világ emlékei, amelyeket korunk funkcionalizmusa, kivált annak kiüresedett változata hátrébb rangsorolt. Egy időre, persze. Mert az elkoptatott gyakorlatiasság ellenhatásaként ismét felfedeztük a hagyatékunkat. A feladatukat betöltő, de spirituálisan semmitmondó paneltömbök mellett újra épülnek olyan házak, amelyeket oszlopok tartanak, vagy akár tympanonok díszítenek. Bár magam is szívesen ellaknék egy szép Bauhausépületben, az én ízlésem sohasem távolodott el a historikus stílusoktól. Becsülöm a régit, az ódont, mindazt, ami valaha a miénk volt. - Amikor a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején feltűnt, mégsem látszott ilyen szorosnak e kötődése. Munkásságának talán legszembeszökőbb azonosítható jegye akkoriban a zongora volt. - Véletlen találkozás vezetett a zongorához. Azután már gyűjtöttem is ezeket a roncs hangszereket, amelyek nem voltak már alkalmasak a muzsikálásra. Volt, amelyiket lomtalanításnál tettek ki az utcára. És volt, amelyikre egy iskola pincéjében bukkantam rá, szinte hozzápenészedve a falhoz. Olyan is akadt, amelyiket egy erdőben találtam behavazva. Két fehér és egy fekete billentyű már képes felidézni az egész zongorát, eleinte a festményeimen ilyen motívumként tűntek fel. Vagy éppenséggel a zongora fedelére festettem. Egyszer volt egy égetési akcióm is. A klaviatúrát egy zongoraformára kialakított alumíniumvázba helyeztem, a belsejét telehordtam avarral, amelyet meggyújtottam, s Adyt szavaltam. „S égtek lelkemben kis rőzsedalok: / Füstösek, furcsák, búsak, bíborak...” A megperzselődött billentyűk sajátos, szinte drámai tartalmat sugalltak. Bár volt, aki nagyon is félreértette. - Netán a könyvégetések emlékét keltette fel némelyekben? - Kétségkívül ebben a performance-ben ott lappangott ez az értelmezés is azoknak a számára, akik csakugyan megéltek már könyvégetéseket. Én viszont egy utolsó esélyt akartam adni egy kidobott, kicsorbult, tönkrevert, szétázott hangszernek. Sőt, ezek a megégett billentyűk, mintegy mellékszólamként bekerültek a különben konstruktivisztikus műveimbe. Számomra a zongora is egy letűnő világ maradványa. A bécsi mechanikus, nem páncéltekés zongorák mostanában érték meg azt az életkorukat, amelyben hovatovább felhangolhatatlanok. Ha a hangolótüske fába ágyazódik, az megroppan az idő múltával. Amint egy-egy nemzedék megöregszik, a temető felé veszi az útját, úgy ezek a zongoragenerációk is haldokolnak. - Innen már logikusnak tetszik a lépés, amely az antikvitás felé vezette. S az antikvitáson belül is a hellenisztikus szobrászathoz, a Pergamon-oltárhoz. Amint az évszázadok során ez a szoboregyüttes vagy akár a Parthenon frízei megsérültek, többnyire a függőleges vonalaik mentén csorbultak, amitől a vertikális tagoltság egyre hangsúlyosabbá vált. Létrehozott egy olyan térbeli ritmikát, amely engem kísértetiesen emlékeztetett a zongora klaviatúrájára, a zenei ütemvonalakra. S ahogyan például egy szoborarc felében-harmadában letörött, voltaképpen egy kőtömbbé, szinte kaviccsá minősült vissza. Létrehozva egy új plasztikai minőséget. Ez az élményem szinte egy időre esett olyan tárlatokkal - nevezetesen a vatikáni múzeum pincéiben megnyílt kiállítással -, amelyek már nemcsak olyan műveket tettek szemlére, amelyek egészek, vagy torzóként is felidézik a teljes szobrot. Bemutatták a szó legszorosabb értelmében vett töredékeket is, ezek mégis szuverén műként hatottak. Vagyis a muzeológus, a kiállításrendező szándéka egybevágott azzal a törekvéssel, amelyet én akartam megvalósítani. Arcok töredékben - Ezért lépett ki a síkból, a két dimenzióból festő létére? - Aki szobrász szakon végzett, az inkább a mintázás felől közelít a plasztikához. A szobor számomra mást jelent. Ekkoriban rétegelt lemezekkel dolgoztam. Ez adott módot arra, hogy a kivágott elemek egymás mögé kerüljenek. Például egy levélkoszorú és a beléje fonódó arctöredékek már terjeszkedtek valamennyire a térben. S az ilyen művek egy-egy háromszög alakú lábra vagy forgástestre kerültek rá, mint egy posztamensre. De tagadhatatlan, hogy ott lappangott bennük a síkszerűség, a táblakép. S egyszer csak elfogyott az a szellemi muníció is, amely az antikvitás iránti érdeklődéset táplálta. A múltidézet különben is rosszízű kontextusba került, amikor a rendszerváltást követően Budapest szobrai megindultak Nagytéténybe. Mást kezdtek jelenteni a szobortöredékek, amivel nem vitatom a kultúrtörténeti jelentőségét a szobormúzeumnak, s kivált annak a szemléletnek, amely nem akart többé „képrombolást” Magyarországon. Ugyanakkoriban divat lett az antik szobrokat másolni, bóvlik között árusítani. Már az autóutak mentén is lehet kapni kis gipszöntvényeket. Mindez elvette a kedvem. - Ilyenkor szokott a művész vagy homlokegyenest másba fogni, vagy éppenséggel visszanyúl egy korábbi motívumához... - Mindenkinek a pályáján vannak félbehagyott gondolatok. Előfordul, hogy ezeket valaki más folytatja, de lehet, hogy később saját magunk. Mindössze pár esztendeje érkezett el az az időszak, amikor a zongora alkatrészeit emeltem főmotívummá. Egyszersmind izgatni kezdett a spirál, a csigavonal, amely felfedezhető már a földtörténeti őskorból származó kövületekben, a fosszíliákban is. Ahogy egyik művemnek a címe is mutatja, foglalkoztattak az örvénylő formák, amelyek ekképp sajátos létmetaforákat is sugallnak, a kezdetet és véget egyaránt. Többnyire az angol mechanikus zongorák húrlefogó szerkezeteit használom, feszítem egy spirális favázra. Ezekkel párhuzamosan viszszatértem a klaviatúrához is, amely újabban vagy homorú ívben hajlik meg vagy akár teljes kört ír le. A spirálfűz ágai - Eközben egyre nyilvánvalóbb lett a kapcsolata a fával, amelynek anyagát nem is kendőzik el már a színek. - Korábban is a fából készült a legtöbb munkám, de most inkább csak páccal kebelem. A testetlen szobraimból már tavaly is volt kiállításom, s december elején is nyílt egy a Merlinben, s egy másik a Polgár Galériában. Elkezdtem gyűjteni a göcsörtös faágakat, a spirálfűz ágait például, amelyek határozottan fordulnak ki a térbe. De négyzetes metszetűvé „lapolom”, vagyis csiszolom őket, hogy ezek a kanyargó formák mégis elvontakká legyenek. Miközben nem fosztom meg a növényszerű, organikus kuszaságuktól, amely kellemességérzetet kelt az emberben. Készülhetnének akár négyszögvasból is, de akkor nem lennének ilyen könnyűek, légiesek. S így nem a hajlítás a feladatom, hanem a követés. A régi mesterek ecsetjükkel követték egy fa ág-bogát, a természetet, én pedig magát az ágat absztrahálom. - Térvonalaknak nevezte el ezeket a különös, indázó műveket. Hol találják meg a terüket? - Tíz-húsz méteres damilokon lógtak például a Schönnbrunn pálmaházában. S időnként elhelyezem épített környezetben is, valahogy úgy, ahogy a jó grafittisok alkalmazkodnak a munkáikkal egy-egy utcaszeglethez, épülethez. Ilyenkor készítek fényképanyagot is róluk, úgynevezett konstruált fotókat. Ha mondjuk hozzátámasztom egy-egy századfordulós házfalhoz, jönnek a járókelők, nézegetik, s engem is, hogy mi lehet a probléma velem. De van, aki érteni véli. Mindenesetre, egy idő után összepakolom, s hazavonulok velük. Úgyis annyi mindennel gyötrik szegény embereket. - Munkásságának egyik jellemzője volt a dekorativitás. Mintha eltávolodott volna tőle, s hajlana a puritánabb kifejezésre. - Alighanem én is más vagyok, mint tizenöt évvel ezelőtt. Egy festő, akit a festészetéért is el lehetett fogadni, már nemigen fest, a mondandóját nem feltétlenül a piktúra eszközeivel mondja el. Elhagyja a színt, szűkíti az eszköztárát. Valóban kemény redukcióról van szó. Holott a legnehezebb tömören fogalmazni. Már nem érdekel a megfelelés. Meghaltak a szüleim. A családomra, a gyermekeimre figyelek. Egyszerűbben, ha úgy tetszik, puritánabbul élünk, mint annak előtte. És nemcsak mi, hanem a környezetünkben szinte mindenki. S a világ sem olyan, mint a reményekkel viselős nyolcvanas években. Ha színekben pompáznának, hatásos formákkal hivalkodnának a munkáim, az ma nevetséges, hiteltelen lenne. Bogácsi Erzsébet Már nem érdekel a megfelelés VELLEDITS ÉVA FELVÉTELE NÉPSZABADSÁG\\ Antitotalitárius könyv Bertrand Russel: A hatalom és az egyén A tudós egyre kevesebbről és kevesebbről tud egyre többet és többet, a filozófus viszont egyre többről és többről tud egyre kevesebbet és kevesebbet - mondja Russel. Ő itt most ellenben sem nem tudós, sem nem filozófus, hanem filozófiai ismeretterjesztő: igen sok mindenről tud igen sokat. Nem tudálékos és nem nagyképű tehát: könnyed és elegáns. Kézen fogja az olvasót, és végigvezeti a hatalom-egyén viszont-történetfilozófiai szövevénytömegén. A háború után vagyunk, a negyvenes évek végén, az angol munkáspárti kormány éppen arrafelé azelőtt elképzelhetetlen területekre terjeszti ki az állam hatalmát: állami egészségügyet teremt, oktatási reformokkal kísérletezik, államosít. Az individualizmus hazájában mindez persze vitákat gerjeszt, s Russel professzor - rádióelőadás-sorozat nyomán született - könyve ezekhez a vitákhoz szól hozzá. Hatalom és egyén? Az embernek egyként szüksége van biztonságra és kalandra, a társadalomnak pedig egyként szüksége van az összetartozás tudatára és a fejlődésre. A biztonságot és az összetartozás tudatát a központi hatalom teremtheti meg, a kalandot és a fejlődést az egyéni öntevékenység garantálhatja. Hatalom és egyén: érzékeny viszonyban állnak egymással. A központi hatalom aránytalan túlsúlya stagnálást hoz magával, az egyéni autonómia túlhangsúlyozása anarchiát eredményez. A történelem voltaképp ingamozgás: a szigorú központosítást az anarchia korszaka követi, majd az anarchiát újabb szigorú központosítás váltja föl. Korunk, a háború utáni korszak - mondja Russel - az egyéntől újból a hatalom felé lendíti át az ingát. Az erősödő központi irányítás pedig nem látszik törődni vele, hogy helye maradjon a spontaneitásnak, a vállalkozó szellemnek, végső soron a társadalom továbbfejlődésének. A hatalom és az egyén: antitotalitárius könyv, a kortársi angol totalitarizmuskritikák, az Orwell-féle 1984 meg a Popperféle Nyílt társadalom pár darabja. Ahogy azok, ez a könyv is felismeri: a technikai fejlődéssel a hatalom eddig sosem látott eszközöket kapott a kezébe, hogy ellenőrizze és meghatározza az egyén életét. Ez a könyv azonban, szemben azokkal, a totalitarizmus veszélyéből nem következtet a totalitarizmus elkerülhetetlenségére. Éppenséggel optimista hitvallást fogalmaz meg. Decentralizációval, a döntési hatáskörök megfelelő szétosztásával igenis megteremthető a kívánatos viszony hatalom és egyén között. Russel, a szkeptikus racionalista és a liberális szocialista és antitotalitárius tehát, akárcsak jeles kortársai. Csak épp másként. (Kossuth Kiadó, 1997) Perecz László HÍM Ízelítő a decemberi számból Kemsei István, Kiss Benedek, S. Benedek András, Vasadi Péter versei - Tóth Károly Antal: Hol vagy, szabadság? Albert Gábor: Vajon min töpreng a gólya? - Bíró Zoltán: Ady magyarsága: magyar sorstudat (A pénz: a XX. század uralkodója) - Beke György: Magyar lelkiismeret Amerikában - Hann Ferenc: Angyalok Santa Fe fölött (Bukta Imréről) - N. Pál József: Az agónia történetisége, avagy menthető-e a magyar labdarúgás? 1997. december 25-én az MTV 1-es csatornáján ismét lesz Desszert. Ezek pedig a hozzávalók: 3 vendég, akik különbözőképpen gondolkodnak a világról, de kíváncsiak egymásra Kovács Adél színésznő Fábri Sándor közíró Dr. Boglár Lajos antropológus professzor 1 kellemes vendéglő, 1 jó vacsora és 1 csipetnyi humor.