Népszabadság, 1998. február (56. évfolyam, 27-50. szám)

1998-02-07 / 32. szám

1998. február 7., szombat Botorkáltunk egy alagútban, melybe minden kétséget kizáróan több fény szűrődött be, mint a legtöbb párhuza­mosan futóba, de hogy alagút volt, alapjában sötét alagút, azt nagyon nem szeretném, ha bárki elfelejtené, aki felnőtt, és leszegett vagy felemelt, az alagút végét kutató tekintettel bo­torkált benne. Csak azért mondom ezt, mert az az érzésem, hogy sokan, egyre többen vannak, akik mintha hajlamosak lennének elfelejteni ezt. Gondolom azért, mert amint vágya­inknak megfelelően, de várakozása­ink ellenére mégiscsak kijutottunk az alagútból, nem a földi paradicsom látványa tárult szemeink elé, hanem lapos, bűzös, ködös lápvidék. Négy évtizeden meg már előtte is pár évszá­zadon át minden szenny ide csordo­gált (némelykor ömlött) az alagútból. De mindegy is. Nem akarom én meg­győzni azokat, akik már elfelejtették az alagutat, de azokat sem, akiknek rossz a szaglásuk, s nem is érzik a rot­hadás szagát. Egy történetet szeret­nék elmesélni. Szóval: 1980-at írtunk. A lengyel repülőegyetem mintájára a szervező­dő demokratikus ellenzék... Jó, tud­juk, nekik könnyű volt. Apukájuk meg anyukájuk komcsi funkcionári­us, ezért sok mindent megengedhettek maguknak. Ha jól meggondoljuk, tán még az is lehet, hogy apuka és anyuka - mondjuk, valami olyan Horn-féle - ügynökeik voltak. Mert mennyire un­ták már a kommunizmust ezek az apukák meg anyukák! De hagyjuk ezt is. Azokat sem akarom meggyőzni en­nek ellenkezőjéről, akik így gondol­ják. Szóval a demokratikus ellenzék is szervezett valami repülőegyetemfélét, a Sváb Szabadság Svábhegyen, az Óra utcában. Nem voltunk sokan, de a szoba, melyben az előadások folytak, igen kicsi volt. Zsúfolásig megtelt. Az előadó, az adott esetben szerény sze­mélyem, levette cipőjét, felállt egy asztalra, s ott prelegált. Két és fél év után akkor jöttem haza Németországból, Nyugat-Németor­­szágból, teszem hozzá a fiatalabbak kedvéért, az ilyen gyanús alakok, ha nem viselkedtek éppen nagyon-na­­gyon rosszul, turistáskodni keletre (értsd: európai szocialista országok, mínusz Szovjetunió és Albánia) me­hettek­ tanítani, abban a reményben, hogy előbb-utóbb csak-csak kint ma­radnak, meg csakis nyugatra. Kérdez­ték tőlem, nem tartanék-e pár előadást a demokráciáról. Hát már hogyne, na­gyon szívesen. Gondolom, a demokrá­cia szépségeit kellett volna lángoló lel­kesedéssel ecsetelnem. Nem tettem. Egy pillanatig sem tagadtam ugyan, hogy a demokrácia jó dolog, még csak a Chur­­chill-féle bölcsességet sem sütöttem el. Sok rossz rendszer van, ezek közül azonban még a demokrácia a legjobb, azt azonban nem hallgattam el, hogy a demokrácia olyan dolog, amit nem le­het egyszerűen csak bevezetni, hanem meg kell tanulnunk. S még az is meges­het, hogy a tanulóévek hosszúra nyúl­nak. A demokrácia intézményeibe csak az állampolgárok többségének demok­ratikus érzülete tud valódi életet lehel­ni. (Vajon ilyen szép közhelyesen fejez­tem-e ki magam?) Az olyan igazi de­mokráciában, mint Anglia, évszáza­dokig tanultak. (Lásd angol pázsit. Időnként még a vicceket is elfelejtjük.) Példálóztam. Akkortájt Európában (fő­ként Németországban és Olaszország­ban) ugyancsak elharapódzott a balol­dali terrorizmus. Rote Armee Fraktion meg Brigada Rossa. Elraboltak vezető tőkéseket meg politikusokat, aztán, ha követeléseik nem teljesültek, kinyírták őket. Nem szerették ezek a brigadéro­­sok a demokráciát. Mert van benne munkanélküliség és szegénység, mert a politikusok korruptak, mert nagyon nagyfokú a bűnözés, meg ilyenek - leg­alábbis ezt mondták. Mert hiszen az is lehet, hogy... Ezt is hagyjuk. Nos, hogyan reagált erre a német át­lagpolgár, s hogyan az olasz? A német, akinek apukája meg anyukája még semmi olyasmit nem ismert, hogy jog­állam meg demokrácia, mindjárt az erős államért kiabált. Csak az erős ál­lam akadályozhatja meg, hogy ezek a bűnözők ártatlan és köztiszteletnek ör­vendő polgártársainkat halomra gyil­kolják! Az olasz meg tudomásul vette, hogy ha egyszer nem diktatúrában él, akkor az ilyesmivel is együtt kell élnie, mint mondjuk a földrengéssel. Kifeje­zésre juttattam azt a reményemet, hogy azért lassan-lassan a (nyugat)németek is beletanulnak a demokráciába, jólle­het egyelőre a legtöbbjük, ha bizton­ságérzete meginog, talán hajlamos len­ne még lemondani róla. Mondanivalóm lényege ez volt tehát. Ha Magyarországon valamikor beve­zetjük majd a demokrácia intézménye­it, szavatoljuk az emberi jogokat stb. - hogy én is megérem ezt, soha nem gon­doltam -, abból még nem következik, hogy ezt a demokráciát a liberális de­mokraták mindjárt igazán élvezhető­nek is fogják tartani. Az ilyen-olyan te­kintélyuralmi rendszerekben és dikta­túrákban felnőtt állampolgároknak ki tudja, hányadik generációja fogja majd csak elsajátítani a demokratikus ma­gatartást is. Anélkül meg a demokrácia még felül sem tejfel. Valaki a hallgatóságból mindjárt meg is jegyezte: „Te ugyanazt mondod, mint a Kádár!” Sejtettem, mire gondol. Hogy ugyebár a Kádár (is) azt mondja, hogy népünk még nem érett a demok­ráciára. Csak két dolgot nem vett észre az illető. Egyrészt, hogy a Kádár fogal­mazásában eleve benne rejlik a kü­lönbségtétel a nép és bölcs vezérei kö­zött. Én ezzel szemben sem akkor nem azt állítottam, sem most nem azt állí­tom, hogy ez a nép nem érett meg a de­mokráciára. Én azt állítottam és állí­tom ma is: a demokráciát meg kell ta­nulnunk, el kell sajátítanunk a demok­ratikus magatartást. Másrészt nem vet­te észre azt sem, hogy a talán hasonló­an hangzó állításokból Kádár János meg szerénységemn éppen az ellenkező következtetést vonjuk le. Kádár sze­rint nem szabad elsietni a demokrati­zálást. Ki kell ugyanis várni, amíg a nép éretté válik a demokráciára, ami persze csak a kommunisták szívós ne­velő munkájának eredményeképpen következhet majd be (sohanapján), én pedig amondó vagyok, hogy a demok­ratikus magatartás szabályainak elsa­játítására csak egyetlen mód van. Ne­vezetesen létrehozni azt az intézmény­­rendszert, melyet aztán az állampol­gárok majd belaknak - ha belaknak. (Lásd úszás meg víz. Persze bele is le­het fulladni!) Ahogy Kádártól meg­kérdezhették volna, vajon miért gon­dolja, hogy a diktatúra képes elsajátít­tatni az emberekkel a demokratikus magatartás szabályait, úgy tőlem meg azt, hogy vajon ki és hogyan fogja lét­rehozni a demokratikus intézmények rendszerét, ha egyszer szerintem nem vagyunk még demokraták. Nem állí­tom, hogy a kérdésre nagyon okos vá­laszt tudtam volna adni. Merthogy azt mondtam volna: abból, hogy nem tu­dunk a demokratikus magatartásmin­táknak megfelelően viselkedni, nem következik, hogy „elvben” ne lehet­nénk demokraták, ne tudhatnánk, hogy a demokrácia jobb, mint a dikta­túra. Ha meg­tudjuk, s a diktatúra ne­tán nem képes többé ellenállni a de­mokráciára való törekvés(ünk)nek, majd fogjuk magunkat és lemásoljuk a Nyugat intézményeit. Nos hát, éppen ez történt. A köztársaságnak persze nemigen van állapotja, merthogy demokratikus intézményszerünk van, a publikum azonban egyelőre csak tanulgatja, ha tanulgatja, hogyan kell bánni a dolog­gal (rés). Olyan még, amilyennek nagy teoretikusai megálmodták (lásd erről Babarczy Eszter cikkét), a köztársaság csak igen ritkán, az átmenet pillana­taiban lehet (s még akkor sem mindig az), s lássuk be, az átmenet idején ná­lunk is szép volt. Még nálunk is! Hát nem kész csoda? Majd minden hozzászólást elolvas­tam. Mi jelent meg december 13. után, azt nem tudom, azóta Németország­ban vagyok, s az itteni média nem is­merteti a Népszabadság cikkeit, fon­tosabb dolga van: szidja a kormányt és az ellenzéket, hogy az képtelen meg­birkózni a növekvő munkanélküliség­gel, a lakosság nem jelentéktelen cso­portjainak elszegényedésével, meg hogy nem tesz semmit a korrupció el­len, hiszen maga is korrupt. Az ökoló­giáról, arról meg ne is beszéljünk. Akadt néhány írás, mellyel szimpati­záltam, de csupán Vajda Éva december 13-i cikkét említem. Egy nagyon jogos kérdést vetett fel. A kérdés így hangzik: Honnan tudják a magyar értelmiségi­ek, hogy tulajdonképpen mi is van az országban? Mármint nem azt, hogy van szegénység, hanem hogy az hány szá­zalék? Nem azt, hogy vannak korrupt, tisztességtelen politikusok, hanem hogy majd’ mind az? Meg ilyenek. Én kiegészíteném ezt egy másikkal. Miért nem veszik észre már végre, hogy legyen a res publica állapot­a akármi­lyen is, nálunk most már - s történel­münk során először - évek óta létezik, és úgy-ahogy működik a demokratikus intézmények rendszere, ennélfogva mindannyiunknak módjában áll tenni valamit közös dolgainkért - kinek-ki­­nek kompetenciája keretein belül.­­Kompetenciánk keretei azonban, ha szűknek érezzük őket, bővíthetők is. Ez sem fog persze mindig és mindenkinek sikerülni.) Keresztbe tehetnek bárme­lyikünknek, sorozatban meghiúsíthat­ják törekvéseinket, a demokráciában vállalnunk kell a fiaskó kockázatát, de a köztársaságból senki ki nem rekeszt­­het már. Természetesen én is sokszor elkese­redem, én is sokszor vonok le igazából megalapozhatatlan általános követ­keztetéseket a res publica állapotáról. Meg álmodtam már én is szebb világ­ról. De azért többnyire azt mondoga­tom magamnak: öreg, hát peched van. Nem azért, mert a XX. századi Ma­gyarországra születtél, igazán alkal­mad lett volna odébbállni, hanem mert azzal vert meg az Isten, hogy izgat is, ami itt történik. Vajda Mihály 1980-AT IRTUNK TETTAMANTI BÉLA RAJZA Dunántúli város, 1989 ősze. Százötvenen jöttünk össze, vi­déki versenyzők, meghallgatni az akkor szabaddemokrata ér­telmiségit. Voltunk olyanok, akiknek akkor kezdődött a történelem, s olyanok is szép szám­mal, akiknek éppen befejeződött. Akkor úgy hittük. Nagy vita mégsem volt. Ittuk a szakállas szónok szava­it, ő biztos jobban tudja, ő Pestről jött. Jobban is tudta. Tulajdonkép­pen mindenki egyetértett. Az izgalom már a tetőfoka felé kó­válygott, amikor felállt egy idősebb szivar. Látásból ismertem őt, ott volt mindenhol, ahol már legalább hár­man voltak. Általában ötven perc volt a lappangási ideje, azután ment­hetetlenül megszólalt. Nagyon tu­dott beszélni, szigorúan szerkesztett, bonyolult mondatokban, kiváló into­nációval. Ha jól értettem, a megyei pártbizottságon dolgozott nyugdíja­zásáig, ami már akkor is régebben lehetett. Szóval felállt, s azt mondta, hogy itt most természetesen új világ kezdődik, egy sokkal jobb világ, amely majd kiküszöböli mindazt a közös platform visszásságot, ami eddig volt. S el kell mondani azt is, szónokolta sokkal szebben, mint ahogy azt én most le­írom, el kell mondani, hogy voltak itt azért emberek, akik eddig is fellép­tek, akik eddig is megfogalmazták kritikáikat. Becsüljük meg ezeket az embereket, szólott, mi pedig egy em­berként bólogattunk. A szakállas vendég megköszönte a hozzászólást, megköszönte, hogy ilyen ékes szólással emlékezett meg az ismeretlen arról a kisszámú gerin­cesről, aki annak előtte is a sarkán topogott. Mi pedig bólogattunk. Pél­dátlan volt az egyetértés, hiszen min­denki magára gondolt, a szabadde­mokrata is, az egykori pártbizottsági ember is, s mi százötvenen is, külön­féle ügyek aktivistái. Még annyit mondott a szakállas, hogy győzni fo­gunk, vége lesz a forrongásnak, s az­tán jöhet a kissé unalmas demokrá­cia. Szétszáguldottunk, országszervn­ tova, s elmond­tuk a feleségünknek, a gyere­keinknek és a szomszédaink­nak, hogy győzni fogunk, s jö­het a kissé unalmas demokrá­cia. Én elköltöztem onnan, nem tu­dom, ki győzött, ki nem a társaság­ból. Pártbizottsági szónokomtól azonban levelet kaptam a minap, nem mint ismerőstől, ő nem emlék­szik rám. Nem történt semmi érde­kes, üresen kongtak az újságok, ép­pen az egykori pesti vendég cikkét olvastam, dohogott benne, én meg rajta. Már éppen kellően unalmasnak találtuk a demokráciát. Az egykori aranyszájú aktivista pedig azt írta, hogy a kommunisták és a hülyék már megint elrontottak mindent, s jönnie kell egy tiszta erőnek, amely kitaka­rítja innen ezt az egész áldemokrati­kus bagázst, s felemeli a magyar né­pet. Láthatóan az öreg is nagyon un­ja a demokráciát. Már megint egy platformra jutot­tunk, olyan furcsán, akárcsak 89- ben. Krajczár Gyula NÉPSZABADSÁG 56. évfolyam, 32. szám hétvégé

Next