Népszabadság, 1998. február (56. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-07 / 32. szám
1998. február 7., szombat Botorkáltunk egy alagútban, melybe minden kétséget kizáróan több fény szűrődött be, mint a legtöbb párhuzamosan futóba, de hogy alagút volt, alapjában sötét alagút, azt nagyon nem szeretném, ha bárki elfelejtené, aki felnőtt, és leszegett vagy felemelt, az alagút végét kutató tekintettel botorkált benne. Csak azért mondom ezt, mert az az érzésem, hogy sokan, egyre többen vannak, akik mintha hajlamosak lennének elfelejteni ezt. Gondolom azért, mert amint vágyainknak megfelelően, de várakozásaink ellenére mégiscsak kijutottunk az alagútból, nem a földi paradicsom látványa tárult szemeink elé, hanem lapos, bűzös, ködös lápvidék. Négy évtizeden meg már előtte is pár évszázadon át minden szenny ide csordogált (némelykor ömlött) az alagútból. De mindegy is. Nem akarom én meggyőzni azokat, akik már elfelejtették az alagutat, de azokat sem, akiknek rossz a szaglásuk, s nem is érzik a rothadás szagát. Egy történetet szeretnék elmesélni. Szóval: 1980-at írtunk. A lengyel repülőegyetem mintájára a szerveződő demokratikus ellenzék... Jó, tudjuk, nekik könnyű volt. Apukájuk meg anyukájuk komcsi funkcionárius, ezért sok mindent megengedhettek maguknak. Ha jól meggondoljuk, tán még az is lehet, hogy apuka és anyuka - mondjuk, valami olyan Horn-féle - ügynökeik voltak. Mert mennyire unták már a kommunizmust ezek az apukák meg anyukák! De hagyjuk ezt is. Azokat sem akarom meggyőzni ennek ellenkezőjéről, akik így gondolják. Szóval a demokratikus ellenzék is szervezett valami repülőegyetemfélét, a Sváb Szabadság Svábhegyen, az Óra utcában. Nem voltunk sokan, de a szoba, melyben az előadások folytak, igen kicsi volt. Zsúfolásig megtelt. Az előadó, az adott esetben szerény személyem, levette cipőjét, felállt egy asztalra, s ott prelegált. Két és fél év után akkor jöttem haza Németországból, Nyugat-Németországból, teszem hozzá a fiatalabbak kedvéért, az ilyen gyanús alakok, ha nem viselkedtek éppen nagyon-nagyon rosszul, turistáskodni keletre (értsd: európai szocialista országok, mínusz Szovjetunió és Albánia) mehettek tanítani, abban a reményben, hogy előbb-utóbb csak-csak kint maradnak, meg csakis nyugatra. Kérdezték tőlem, nem tartanék-e pár előadást a demokráciáról. Hát már hogyne, nagyon szívesen. Gondolom, a demokrácia szépségeit kellett volna lángoló lelkesedéssel ecsetelnem. Nem tettem. Egy pillanatig sem tagadtam ugyan, hogy a demokrácia jó dolog, még csak a Churchill-féle bölcsességet sem sütöttem el. Sok rossz rendszer van, ezek közül azonban még a demokrácia a legjobb, azt azonban nem hallgattam el, hogy a demokrácia olyan dolog, amit nem lehet egyszerűen csak bevezetni, hanem meg kell tanulnunk. S még az is megeshet, hogy a tanulóévek hosszúra nyúlnak. A demokrácia intézményeibe csak az állampolgárok többségének demokratikus érzülete tud valódi életet lehelni. (Vajon ilyen szép közhelyesen fejeztem-e ki magam?) Az olyan igazi demokráciában, mint Anglia, évszázadokig tanultak. (Lásd angol pázsit. Időnként még a vicceket is elfelejtjük.) Példálóztam. Akkortájt Európában (főként Németországban és Olaszországban) ugyancsak elharapódzott a baloldali terrorizmus. Rote Armee Fraktion meg Brigada Rossa. Elraboltak vezető tőkéseket meg politikusokat, aztán, ha követeléseik nem teljesültek, kinyírták őket. Nem szerették ezek a brigadérosok a demokráciát. Mert van benne munkanélküliség és szegénység, mert a politikusok korruptak, mert nagyon nagyfokú a bűnözés, meg ilyenek - legalábbis ezt mondták. Mert hiszen az is lehet, hogy... Ezt is hagyjuk. Nos, hogyan reagált erre a német átlagpolgár, s hogyan az olasz? A német, akinek apukája meg anyukája még semmi olyasmit nem ismert, hogy jogállam meg demokrácia, mindjárt az erős államért kiabált. Csak az erős állam akadályozhatja meg, hogy ezek a bűnözők ártatlan és köztiszteletnek örvendő polgártársainkat halomra gyilkolják! Az olasz meg tudomásul vette, hogy ha egyszer nem diktatúrában él, akkor az ilyesmivel is együtt kell élnie, mint mondjuk a földrengéssel. Kifejezésre juttattam azt a reményemet, hogy azért lassan-lassan a (nyugat)németek is beletanulnak a demokráciába, jóllehet egyelőre a legtöbbjük, ha biztonságérzete meginog, talán hajlamos lenne még lemondani róla. Mondanivalóm lényege ez volt tehát. Ha Magyarországon valamikor bevezetjük majd a demokrácia intézményeit, szavatoljuk az emberi jogokat stb. - hogy én is megérem ezt, soha nem gondoltam -, abból még nem következik, hogy ezt a demokráciát a liberális demokraták mindjárt igazán élvezhetőnek is fogják tartani. Az ilyen-olyan tekintélyuralmi rendszerekben és diktatúrákban felnőtt állampolgároknak ki tudja, hányadik generációja fogja majd csak elsajátítani a demokratikus magatartást is. Anélkül meg a demokrácia még felül sem tejfel. Valaki a hallgatóságból mindjárt meg is jegyezte: „Te ugyanazt mondod, mint a Kádár!” Sejtettem, mire gondol. Hogy ugyebár a Kádár (is) azt mondja, hogy népünk még nem érett a demokráciára. Csak két dolgot nem vett észre az illető. Egyrészt, hogy a Kádár fogalmazásában eleve benne rejlik a különbségtétel a nép és bölcs vezérei között. Én ezzel szemben sem akkor nem azt állítottam, sem most nem azt állítom, hogy ez a nép nem érett meg a demokráciára. Én azt állítottam és állítom ma is: a demokráciát meg kell tanulnunk, el kell sajátítanunk a demokratikus magatartást. Másrészt nem vette észre azt sem, hogy a talán hasonlóan hangzó állításokból Kádár János meg szerénységemn éppen az ellenkező következtetést vonjuk le. Kádár szerint nem szabad elsietni a demokratizálást. Ki kell ugyanis várni, amíg a nép éretté válik a demokráciára, ami persze csak a kommunisták szívós nevelő munkájának eredményeképpen következhet majd be (sohanapján), én pedig amondó vagyok, hogy a demokratikus magatartás szabályainak elsajátítására csak egyetlen mód van. Nevezetesen létrehozni azt az intézményrendszert, melyet aztán az állampolgárok majd belaknak - ha belaknak. (Lásd úszás meg víz. Persze bele is lehet fulladni!) Ahogy Kádártól megkérdezhették volna, vajon miért gondolja, hogy a diktatúra képes elsajátíttatni az emberekkel a demokratikus magatartás szabályait, úgy tőlem meg azt, hogy vajon ki és hogyan fogja létrehozni a demokratikus intézmények rendszerét, ha egyszer szerintem nem vagyunk még demokraták. Nem állítom, hogy a kérdésre nagyon okos választ tudtam volna adni. Merthogy azt mondtam volna: abból, hogy nem tudunk a demokratikus magatartásmintáknak megfelelően viselkedni, nem következik, hogy „elvben” ne lehetnénk demokraták, ne tudhatnánk, hogy a demokrácia jobb, mint a diktatúra. Ha megtudjuk, s a diktatúra netán nem képes többé ellenállni a demokráciára való törekvés(ünk)nek, majd fogjuk magunkat és lemásoljuk a Nyugat intézményeit. Nos hát, éppen ez történt. A köztársaságnak persze nemigen van állapotja, merthogy demokratikus intézményszerünk van, a publikum azonban egyelőre csak tanulgatja, ha tanulgatja, hogyan kell bánni a dologgal (rés). Olyan még, amilyennek nagy teoretikusai megálmodták (lásd erről Babarczy Eszter cikkét), a köztársaság csak igen ritkán, az átmenet pillanataiban lehet (s még akkor sem mindig az), s lássuk be, az átmenet idején nálunk is szép volt. Még nálunk is! Hát nem kész csoda? Majd minden hozzászólást elolvastam. Mi jelent meg december 13. után, azt nem tudom, azóta Németországban vagyok, s az itteni média nem ismerteti a Népszabadság cikkeit, fontosabb dolga van: szidja a kormányt és az ellenzéket, hogy az képtelen megbirkózni a növekvő munkanélküliséggel, a lakosság nem jelentéktelen csoportjainak elszegényedésével, meg hogy nem tesz semmit a korrupció ellen, hiszen maga is korrupt. Az ökológiáról, arról meg ne is beszéljünk. Akadt néhány írás, mellyel szimpatizáltam, de csupán Vajda Éva december 13-i cikkét említem. Egy nagyon jogos kérdést vetett fel. A kérdés így hangzik: Honnan tudják a magyar értelmiségiek, hogy tulajdonképpen mi is van az országban? Mármint nem azt, hogy van szegénység, hanem hogy az hány százalék? Nem azt, hogy vannak korrupt, tisztességtelen politikusok, hanem hogy majd’ mind az? Meg ilyenek. Én kiegészíteném ezt egy másikkal. Miért nem veszik észre már végre, hogy legyen a res publica állapota akármilyen is, nálunk most már - s történelmünk során először - évek óta létezik, és úgy-ahogy működik a demokratikus intézmények rendszere, ennélfogva mindannyiunknak módjában áll tenni valamit közös dolgainkért - kinek-kinek kompetenciája keretein belül.Kompetenciánk keretei azonban, ha szűknek érezzük őket, bővíthetők is. Ez sem fog persze mindig és mindenkinek sikerülni.) Keresztbe tehetnek bármelyikünknek, sorozatban meghiúsíthatják törekvéseinket, a demokráciában vállalnunk kell a fiaskó kockázatát, de a köztársaságból senki ki nem rekeszthet már. Természetesen én is sokszor elkeseredem, én is sokszor vonok le igazából megalapozhatatlan általános következtetéseket a res publica állapotáról. Meg álmodtam már én is szebb világról. De azért többnyire azt mondogatom magamnak: öreg, hát peched van. Nem azért, mert a XX. századi Magyarországra születtél, igazán alkalmad lett volna odébbállni, hanem mert azzal vert meg az Isten, hogy izgat is, ami itt történik. Vajda Mihály 1980-AT IRTUNK TETTAMANTI BÉLA RAJZA Dunántúli város, 1989 ősze. Százötvenen jöttünk össze, vidéki versenyzők, meghallgatni az akkor szabaddemokrata értelmiségit. Voltunk olyanok, akiknek akkor kezdődött a történelem, s olyanok is szép számmal, akiknek éppen befejeződött. Akkor úgy hittük. Nagy vita mégsem volt. Ittuk a szakállas szónok szavait, ő biztos jobban tudja, ő Pestről jött. Jobban is tudta. Tulajdonképpen mindenki egyetértett. Az izgalom már a tetőfoka felé kóválygott, amikor felállt egy idősebb szivar. Látásból ismertem őt, ott volt mindenhol, ahol már legalább hárman voltak. Általában ötven perc volt a lappangási ideje, azután menthetetlenül megszólalt. Nagyon tudott beszélni, szigorúan szerkesztett, bonyolult mondatokban, kiváló intonációval. Ha jól értettem, a megyei pártbizottságon dolgozott nyugdíjazásáig, ami már akkor is régebben lehetett. Szóval felállt, s azt mondta, hogy itt most természetesen új világ kezdődik, egy sokkal jobb világ, amely majd kiküszöböli mindazt a közös platform visszásságot, ami eddig volt. S el kell mondani azt is, szónokolta sokkal szebben, mint ahogy azt én most leírom, el kell mondani, hogy voltak itt azért emberek, akik eddig is felléptek, akik eddig is megfogalmazták kritikáikat. Becsüljük meg ezeket az embereket, szólott, mi pedig egy emberként bólogattunk. A szakállas vendég megköszönte a hozzászólást, megköszönte, hogy ilyen ékes szólással emlékezett meg az ismeretlen arról a kisszámú gerincesről, aki annak előtte is a sarkán topogott. Mi pedig bólogattunk. Példátlan volt az egyetértés, hiszen mindenki magára gondolt, a szabaddemokrata is, az egykori pártbizottsági ember is, s mi százötvenen is, különféle ügyek aktivistái. Még annyit mondott a szakállas, hogy győzni fogunk, vége lesz a forrongásnak, s aztán jöhet a kissé unalmas demokrácia. Szétszáguldottunk, országszervn tova, s elmondtuk a feleségünknek, a gyerekeinknek és a szomszédainknak, hogy győzni fogunk, s jöhet a kissé unalmas demokrácia. Én elköltöztem onnan, nem tudom, ki győzött, ki nem a társaságból. Pártbizottsági szónokomtól azonban levelet kaptam a minap, nem mint ismerőstől, ő nem emlékszik rám. Nem történt semmi érdekes, üresen kongtak az újságok, éppen az egykori pesti vendég cikkét olvastam, dohogott benne, én meg rajta. Már éppen kellően unalmasnak találtuk a demokráciát. Az egykori aranyszájú aktivista pedig azt írta, hogy a kommunisták és a hülyék már megint elrontottak mindent, s jönnie kell egy tiszta erőnek, amely kitakarítja innen ezt az egész áldemokratikus bagázst, s felemeli a magyar népet. Láthatóan az öreg is nagyon unja a demokráciát. Már megint egy platformra jutottunk, olyan furcsán, akárcsak 89- ben. Krajczár Gyula NÉPSZABADSÁG 56. évfolyam, 32. szám hétvégé