Népszabadság, 1998. december (56. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-19 / 297. szám

24 A tenger éve volt A Titanic és Hemingway öreg halásza, olajfolt-katasztró­­fák és flottatüntetések, tilosba tévedt halászhajók és partra vetett bálnák, fövenyen sütkérező szerencsések és szilaj hullámlovasok: ez mind a tenger, és még sok minden. A nagy kék országút, amely annyi felfedezőt vonzott és vonz ma is: magányos vándorokat és a mélység búvárait. Verne tollára kívánkozókat, bár Drake, Nelson admirális, vagy ­­időben hozzánk közelebb - Cousteau kapitány nem írói képzelet szülötte volt. A tenger: nagy kalandok és híres csa­ták színtere is. A világóceán: táplálékforrás, klímaberende­zés, közlekedési útvonalak sokasága. Az emberiség közös kincse. Az Egyesült Nemzetek Szervezete ezért 1998-at „A tenger évének ” nyilvánította. Az Enterprise repülőgéphordozó AZ AMERIKAI HADITENGERÉSZETI ERŐK Állománya380 600 fő Ebből nő52 800 fő Flották száma5 Tengeralattjárók84 Felszíni hadihajók86 ebből cirkáló29 romboló57 Repülőgép-hordozó12 AZ OROSZ HADITENGERÉSZETI ERŐK Állománya180 000 fő Flották száma5 Tengeralattjárók98 Felszíni hadihajók46 ebből cirkáló17 rombolónincs adat Repülőgép-hordozó1 Fonás: Military Balance, 1998NÉPSZABADSÁG-grafika Kürtők, szörnyek, áramlatok Az Egyesült Államok néhány nagy kuta­tóközpontja Mars-expedíció módjára ké­szíti elő a mélytenger elleni legújabb tá­madást. Számítógéppel vezérelt búvárro­botok armadája várakozik, hogy bevessék őket a tengerfenék felfedezetlen tájainak bebarangolására. Geológusok nemzetközi csoportja eközben arra készül, hogy érzé­kelők és víz alatti megfigyelőállomások hálózatát telepítse a világóceán különbö­ző pontjaira, ahol a kérdőjelek is tenger­nyiek. Az emberiség fényévmilliárdokra ku­tatja az ismeretlent, miközben a Föld fel­színének 71 százalékát borító világtenger még mindig bolygónk legtöbb, felderítés­re váró titkát rejti, s ezeket szinte nagyobb homály veszi körül, mint az űrexpedíció­kat. A legutóbbi időkig a tudományos­technikai eszközök elégtelensége mellett a kék mélységtől való öntudatlan félelem is akadályozhatta az óceánok kutatását. Mindenesetre tény, hogy Földünk legmé­lyebb pontját, a Fülöp-szigetek menti Mariana-árok 11 034 méteres fenekét csu­pán egyetlen alkalommal érte el az ember, és a néhány száz méternél mélyebbi vízré­tegek élővilágáról ma is csak töredékes is­mereteink vannak. Mindenképpen új len­dületre van tehát szükség az óceánok fel­derítésében, hiszen a megoldás kulcsa Földünk megbomlóban lévő természetes egyensúlyának helyreállításához is a ten­gerekben és körülöttük zajló folyamatok jobb megértésében rejlik. A műholdas adatok alapján 1995-ben közzétett amerikai térkép a világóceánok fenekéről alapos szenzációt keltett. A ko­rábban katonai titoknak minősült dom­borzati felvételek a hat kilométeres hiba­határ ellenére is legalább harmincszor jobb felbontást adtak, mint az addig is­mert fotók. Már ahol rendelkezésre álltak ilyenek, hiszen sok térségről egyáltalán nem készültek ilyen vizsgálatok. Az új térképeken gyönyörűen feltárultak a ten­ger alatti földkéreg törésvonalai, amelyek az elmúlt évtized, amúgy is legtöbb ocea­nográfiai szenzációját szolgáltatták. Addig is tudták, hogy a vulkanikus tö­résvonalak mentén húzódóösszességében 80 ezer kilométer hosszúságú óceáni hát­ságok földrengések és vulkánkitörések okozói. A szárazföldön találhatóknál ma is sokkal több aktív vulkán működik a tenger mélyén a törésvonalak mentén, ahol óriási energiájú folyamatok zajlanak. A földköpeny képlékenyebb rétegén úszó kéreglemezek mozgása, a kontinensek tá­volodása feszültséget kelt, a megrepedő kéreg mentén pedig mindenütt vulkánki­törések és földrengések kísérik ezt a fo­lyamatot. A partközeiben kipattanó ilyen rengések az okai az egyik legpusztítóbb természeti katasztrófának, a cunaminak. A rengés által keltett, akár óránként 800 kilométeres sebességgel több ezer kilo­méter távolságra is elszáguldó óriási hul­lám a part menti sávba érve lelassul és 60 méter magas vízfallá tomyosodik. A szá­razföldre kizúduló félelmetes áradat min­dent elsodor az útjából, ahogy azt a nyá­ron a hétezer áldozatot követelő cunami tette Uj-Guinea partjainál. Japánban évente 60 milliárd forintnak megfelelő jent költenek a vízözön megelőzésére, a katasztrófa előrejelzésére, a földrengé­séhez hasonlóképpen mindeddig kevés si­kerrel. A tengerfenék legkülönösebb helyeit szintén a vulkanikus törésvonalak mentén fedezték fel mintegy húsz esztendeje. Az­óta egyre több adat gyűlik össze azokról a mélyben nyíló vulkanikus kürtőkről, ame­lyek környezetében egy, a Földön szoká­sostól merőben eltérő élővilág alakult ki. A hideg és koromsötét mély tenger, élőlé­nyektől ritkán lakott világában fantaszti­kus oázisok tűntek fel a búvár-tengeralatt­járóval lemerészkedő kutatók szemei előtt. Groteszk külsejű halak, hatalmas fé­regtelepek, egymás hegyén-hátán tornyo­suló kagylók és ide-oda mászkáló vak rá­kok tömörültek a kéntől mérgezett, zava­ros vízben. A fura életformák kémiai alapját olyan baktériumok szolgáltatják, amelyek nemcsak a mérgező ként, de a forráspont fölötti vízhőfokot is elviselik. v Sőt, a szén-dioxidot a vulkanikus kénhid­rogén segítségével biomasszává alakítják. A különös tenger alatti hévforrások sehol másutt elő nem forduló élővilága azért olyan izgalmas, mert modellt jelenthet a más égitesteken kifejlődött oxigén nélküli életre. Persze a tenger élőlényei másutt is okozhatnak meglepetéseket. A biológu­sok egyre másra fedezik fel az újabb, ez idáig sosem látott gerinctelen állatokat, sőt halakat. Nemcsak apróságokról van szó, hanem a mélység többméteres ször­nyeiről. Már a második expedíció indul például az ezerméteres mélységben élő le­gendás óriáspolip, a valóságban is 18 mé­terre megnövő tízkarú kalmár felkutatásá­ra. Eleven példánnyal a tengerben ugyan-HAJÓSNEMZETEK (millió bruttó regisztertonna) NÉPSZABADSÁG-grafika is még senki nem találkozott. De keveset tudunk még a tengeri tápláléklánc első tagjáról, a planktonról is, holott ezt az ap­ró rákokból és más hasonló alacsonyabb rendű állatból álló biomasszát érinti leg­erőteljesebben a környezeti egyensúly bármiféle változása. Ennek a drámai változásnak legjelleg­zetesebb példája az El Nino, amikor a Csendes-óceán Dél-Amerikához közeli parti vizeinek hőmérséklete akár egyetlen éjszaka leforgása alatt is esetenként 7 fok­kal növekszik meg. A perui parasztok ál­tal már évszázadok óta ismert, négy-hét évenként előforduló jelenség okáról csak találgatások vannak. A legvalószínűbb nézet szerint az Egyenlítő menti passzát­szél erősségének megváltozása megvál­toztatja az óceán vízszintes és függőleges áramlásainak intenzitását. Ennek hatására csökken a vízfelszín hőfoka, ami befolyá­solja a csapadék mennyiségét és eloszlá­sát. Az éghajlati anomáliákról ma már tudják, hogy nemcsak Dél-Amerika nyu­gati partjai mentén fordulnak elő, hanem az Egyenlítő hosszának egyharmadán, fő­ként a csendes-óceáni medence trópusi övezetében. A viharokkal, özönvízszerű esőzésekkel, vagy éppen ellenkezőleg tar­tós aszállyal és a nyomában járó erdőtü­zekkel, éhínséggel járó folyamat a legjob­ban mégis a tenger biológiai rendszerét rombolja szét. Hatására elpusztul a mele­gebb vizet nem bíró plankton, s az azokat fogyasztó halak egy része. A többiek messzire vándorolnak, megfosztva termé­szetes táplálékuktól az azokon élő, koló­niákban fészkelő tengeri madarakat, ame­lyeknek fiókái szintén tömegesen pusztul­nak el. Érdekes, hogy az El Nino-idősza­­kok után meglehetősen gyorsan helyreáll az egyensúly, sőt sokszor ellenkező folya­matok indulnak meg, létrejön a parti vizek szokásosnál erősebb melegedését okozó La Nia. A század idén véget ért, legna­gyobb ilyen ciklusa után mindenesetre a tudósok szerint néhány év nyugalomra számíthatunk. Már ha a Kisfiúnak neve­zett jelenség mind gyakoribb fellépését nem az ember természetátalakító tevé­kenységének köszönhetjük, amit szintén nem zárnak ki a tudósok. S ha így van, óriási veszélynek nézünk elébe. Hiszen az egész földi éghajlatot az óceánok határoz­zák meg, ahogy a földi szén-dioxid-kész­­letet is ebben a hatalmas víztömegben összpontosuló biomassza szabályozza. Ha pedig ez a rendszer felborul, a követ­kezmények beláthatatlanok. Palugyai István Ki uralja a babokat? A következő években növekedni fog a haditengerészeti erők jelentősége. Az amerikai katonai költségvetésnek pe­dig a korábbiaknál nagyobb hányadát költik majd hadihajókra, a tengerészet fejlesztésére. Ezt nyilatkozta a Népsza­badságnak dr. Douglas Johnston Jr., a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának ügyvezető alelnöke, aki a haditengerészeti akadémia elvégzése után tíz éven át volt egy atom-tenger­alattjáró tisztje. Mielőtt a washingtoni agytröszt egyik vezetője lett, haditen­gerészeti államtitkár-helyettes is volt a Pentagonban. A hidegháború utáni időszakban a flották szerepe megváltozik. Ma már nem a szovjet hadihajók figyelése és esetleges feltartóztatása az amerikai haditengerészet dolga. A fő feladat ka­tonai erővel és állandó jelenléttel nyo­matékosítani az Egyesült Államok po­litikai céljait. A hadihajó megjelenése ugyanis határozottan jelzi Johnston szerint az amerikai szándékokat. O nem nevezné ezt „ágyúnaszád-diplo­­máciának”, hiszen a tengerek szaba­dok. Ezt a fogalmat a múltban akkor használták, amikor egy-egy nagyhata­lom akaratát úgy érvényesítette, hogy hadihajóit a konfliktusos terület meg­győző közelébe vezényelte. Ma ilyen flottafelvonulásokra nem nagyon kerül sor. Vannak viszont másmilyen haditen­gerészeti jelenlétek. Az idén több alka­lommal is az Öböl térségébe vezényel­tek amerikai hadihajókat. Ez meggyő­zően bizonyította Johnston szerint, hogy a flotta akár önmagában is alkal­mas arra, hogy az Egyesült Államok, illetve a nemzetközi közösség nevében fellépve érvényesítse a politikai akara­tot. Ilyen felvonulásra és akcióra csak a flotta képes, amennyiben egy hata­lomnak nincs az adott térségben bázi­sa. Egyébként is - mondotta - az évez­red végére egyre kevesebb külföldi tá­maszpontja lesz az Egyesült Államok­nak. A harci repülők, bombázók szá­mára nehéz átrepülési engedélyt sze­rezni. Ezért a mozgékony flotta szere­pe még erősebb lesz. Johnston szerint a jövőben növek­szik a repülőgép-hordozók jelentősége. Ezek az óriás hajók képesek leginkább megvalósítani a mozgó támaszpont szerepét. Arra azonban szerinte nem kell számítani, hogy az Egyesült Álla­mok valamennyi tengeren és óceánon állomásoztat ilyen hajóegységeket. „A hidegháború idején két amerikai anya­hajó állomásozott a Földközi tengeren. Most legfeljebb egy repülőgép-hordo­zó van a mediterrán vizeken, és lehet, hogy erre sem lesz szükség a jövőben.” A nukleáris tengeralattjárók szerepe Johnston szerint megváltozik a követ­kező években. Mivel már nem kell az orosz rakétahordozó tengeralattjárókat követniük, hogy készen álljanak az el­lencsapásra, kevesebb atom-tenger­alattjáró is elég lehet. Új feladatuk lesz a repülőgép-hordo­zók védelme a modern, csendes, ha­gyományos meghajtású tengeralattjá­róktól. Az új feladatok jegyében a tenger­alattjárókról is felbocsáthatnak manő­verező robotrepülőgépeket szárazföldi és tengeri célok ellen. Alkalmazhatják ezeket a hajókat felderítésre, és partra szállíthatnak tengerészgyalogos kom­mandókat. A szakértő szerint a jövőben sem számíthat Amerika arra, hogy a flotta egyedül uralja a nemzetközi vizeket, és Partra vetett delfinek Új-Zélandon NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 1998. DECEMBER 19., SZOMBAT

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék