Népszabadság, 1998. december (56. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-19 / 297. szám
26 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 1998. DECEMBER 19., SZOMBAT Találkozás apámmal Görög Sándor tízéves múlt, amikor édesapja, a szombathelyi közkórház patológus főorvosa, egyetemi magántanár, a mamával együtt közölte vele: bár keresztények, és őt még a nővérét is keresztény szellemben nevelték, zsidónak minősülnek. Őrült világ jön, mondta a papa. Ki akarunk belőle menteni. De mihelyt jól alakul a helyzet, érted megyünk, hazahozunk! így került Sándorka az Isteni Ige Társasága missziósrend kőszegi házába. Ötvennégy év múltán Görög Sándor akadémikus „Édesapám nyomdokain: az analitika szerepe a gyógyszeres terápiában ” címmel tartott előadást a szombathelyi Markusovszky kórház emlékülésén. Értekezésében röviden összefoglalta azt is, mi történt azóta, hogy szülei nem tartották be azt az egy ígéretüket, hogy érte mennek. Pünkösti Árpád Görög professzor osztálytársai, tisztes szombathelyi lokálpatrióták hívták fel a figyelmem a történetre. Ők a háttérből nemcsak az emlékülés megrendezésnek útját egyengették, hanem azt is felderítették, hogy Pannonhalmán még él két bencés tanár - Jáky Zénó és dr. Sólymos Szilveszter -, akik 1944-ben Kőszegen egy éven át tanították a bújtatott zsidó fiúcskát. Görög Sándor a Richter Gedeon Rt. Kutatási Analitikai Központjának a vezetője. Felhívom, hogy az osztálytársai „eladták” nekem. - Pedig nem is velük érettségiztem. Rendkívül rendes, melegszívű lelkek, vidéken vannak csak ilyen jó emberek - mondja a halk szavú akadémikus, akit felkavart az előadás. Negyven éve került a gyógyszergyárba, december 27-én lesz 65 éves, év végén nyugdíjba megy - más munkakört kért -, és másfél száz publikáció, kilenc könyv szerzője, a lecsengés kezdetén magánéleti számvetésre is kényszerült. - Miért csak 1944-ben ismerte meg a származását? - Apámék asszimilációs ideálja az volt: a legjobb, ha semmiről sem tudunk semmit. Anyai nagyszüleim már anyám születése előtt kikeresztelkedtek, apám tizenévesen. Nem is igen találkoztam azzal a szóval, hogy zsidó. Szüleim a keresztény középosztályba illeszkedtek, anyám mélyen vallásos volt, s nekünk, gyermekeknek fogalmunk sem volt a származásunkról. A szombathelyi gettó történetéből látom, alig van ismerős köztük. Főképp apám kollégáival jártak öszsze. Jellemző, hogy 1942-ben, kilencéves koromban, a háborús híreket hallgatva én még a németeknek drukkoltam. Nem tudtuk, miben élünk. A papa, Görög Dénes egyidős lenne a századdal. Bár apja csak a Manna csokoládégyár szerény kis tisztviselője, a fia Budapestre, Berlinbe és Göttingenbe járt orvosegyetemre, és 1924-ben Pécsett végzett. Itt lett Entz Béla professzor mellett patológus gyakornok. Pécsről pályázza és kapja meg Szombathely közkórházának kórboncnoki állását. 1930-ban veszi feleségül Szemző Klárát, 1931-ben megérkezik a kicsi Klára, 1933-ban születik Sándor, s a keresztapa Entz rektor úr. Görög főorvos 1934-ben habilitál, s mint egyetemi magántanár kurzusokat tart a pécsi egyetemen. Amikor előadásaira készült, nem volt szabad zavarni. Törvényszéki orvos is volt, elfoglalt ember. A kor szokásának megfelelően otthon ebédel, utána lepihen. Tisztes polgári jólétben élnek. Házuk a kórház szomszédságában épül, körötte üres telkek, akkor ez a város széle. Sándorka olyan messzire mehetett szánkózni, hogy az ablakból szemmel tarthassák. Egyszer vad utcagyerekek újból és újból kölcsönkérték a szánkóját, aztán már nem is adták vissza. Hívták, menjenek egy sokkal jobb pályára. Szürkült is már, de szánkó nélkül hogy menjen haza? Kullogott utánuk. Mi a te apád? - kérdezte az egyik. - Orvos. - Az is nagy marha lehet! Sándorka nekiment. Valahogy kiszabadította a szánkót is, és a sötétben usgyi haza. Az apja a házukkal szembeni telken már zseblámpával kereste. A hős a visszaszerzett szánkóval elé állt és kapott egy lelkig érő pofont. Hát ez az ő csöndes, nagyon békés természetű apja, akit megvédett? Összetörten vonult a kapuhoz, ahol a mamától is kapott egyet. Jöttek a korábban riasztott rendőrök, és azt mondták: akkor ezt a fiút, most megkardlapozzuk. Ennyi minden után ezt is elhitte. - Szép családi légkör vett bennünket körül, összeszólalkozni sem láttam a szüleimet. Ebbe a derűs életbe belefért, hogy amikor többszöri figyelmeztetés ellenére sem hagytam abba a gyufázást, apám lefektetett a térdére és szisztematikusan elverte a fenekemet. De pofozás nem volt, egyet kivéve. Azt írta apámról az újság, hogy szeretetre méltó egyéniség, ami az ő esetében, nem a szokásos szófordulat. Törvényszéki orvosként közegészségügyi tennivalói is voltak, sóiért dolgozott laborban, igen járatos volt az analitikában. Nemcsak mesélt a laborról, meg is mutatta, s engem, persze a tengerimalacok érdekeltek leginkább. Számon tartottuk, hogy tizennégy évesen majd megnézhetek egy boncolást. Kaszap István, segíts! Aki a dédszülőkig felmenően igazolta, hogy mindnyájan Magyarországon születtek, az nem esett olyan szigorú elbírálás alá az első zsidótörvények után. Görög Dénesék úgy éltek, mint bármelyik más magyar család. A látszatot 1944 áprilisig tartották. Ekkor elutasították Görög főorvos mentesítési kérelmét, és elbocsátották a törvényszéki orvosi állásból. Nem lehetett tudni, hogy meddig járhat be a kórházba is. Ekkor, azaz csak 1944 áprilisában mondta el a gyerekeinek, kik is ők, hogy jobb, ha az őrültség elvonulását nem otthon vészelik át. Dr. Görög Dénes igen jó viszonyban volt a kórházban dolgozó apácákkal - annunciáta nővérekkel -, rajtuk keresztül is a papi körökkel. Klárit az apácák vették magukhoz, Sándornak az Isteni Ige Társasága missziósrend kőszegi házában lett helye. Az édesapja már nem vihette át a fiát, helyette a tüdőgyógyász főorvos, Prugberger József, mentette ki a gyermeket, élete kockáztatásával. A rendházba kerülők papok akartak lenni, missziósok. A hitben nevelkedett tízéves növendéket pillanatok alatt megkapta a légkör, megtalálta élete hivatását. Ám 1944-ben a tanév már áprilisban véget ért a kőszegi bencés gimnáziumban is. Az erre az iskolára települt missziós házból mindenkit hazaküldtek, akinek volt hová mennie. A száz gyerekből, tízen ha maradtak. Az atyák júniusig a szülők és gyerek között még leveleket továbbítottak, aztán ezek elmaradtak. Auschwitzból egyedül Sándor nagynénje, édesanyja tanárnő testvére tért haza a családból. Ő biztatta a gyereket, hogy a szülei is visszajönnek. Visszajön a nővére is, aki mégis oda került. Ugyanis tüdőgyulladást kapott, amit a kolostorban nem tudtak kezelni - akkor még nem volt penicillin -, be kellett őt vinni a kórházba, s a nyilas altiszt feljelentette. Sándor elől 1946 nyaráig titkolták, hogy nincs remény. Akkor a nagynéni - Szemző Magda, a francia kultúra szombathelyi nagykövete - megírta neki a rendházba, hogy nyugodjon bele a jó Isten kifürkészhetetlen akaratába. Leírta a Mengele-féle szelektálást, hogy őt elválasztották a családtól, munkára jelölték. Nincs miért várakozni tovább, írta a nagynéni, de ő mindent meg fog tenni, hogy pótolja a szüleit. - Mihez kezd egy tizenhárom éves gyerek egy ilyen levéllel? - Vélt papi hivatásom csúcsán ért a trauma, s a hit minden bizonnyal segített a rám szakadt árvaság elviselésében. Pár napig sírdogáltam, de tizennégy éves koromig a szigorú rendházi lét kitöltötte az életemet. Évente csak egyszer mehettünk haza, karácsony másnapján jöhettek a szülők látogatóba - hozzám a nagynéném, Madi járt - s az ottani atyák voltak a mi atyáink. Magditól tudom, hogy szüleim úgy szálltak a vagonba is, hogy dolgozni viszik őket. Anyám, aki nagyon vallásos volt, előtte elzarándokolt a jezsuita szerzetesnövendék Kaszap István sírjához - akinek a negyvenes években már folyt boldoggá avatási pere -, és kérte, hogy mentse meg a családját. - Az édesapjával mi lett? - Auschwitzban anyámat, nagyanyámat, és a nővéremet közvetlenül a halálba küldték. Apámat, mint németül jól beszélő boncoló orvost Mengele dolgoztatta hírhedt kísérleti részlegében. Előtte nem volt titok, hogy mi történhetett a családjával, s elborult az elméje. Máig sem tisztázott körülmények között, nyomorultul halt meg. Szombathelyen volt igazgató és az ő tiszteletére emlékülést rendeztek, ami azt mutatja, hogy számon tartják őt. Megtalált hivatás Ha a növendékek kijártak is a bencés gimnáziumba, a szerzetesházban roppant zárt életet éltek. Ennek is tulajdonítható, hogy amikor a gimnáziumban megnézették velük a Rézhegyek királynője című pazar kiállítású szovjet mesefilmet, valósággal megszédült. Hát ilyen csillogás is van? Bing Crosby A magam útját járom című filmjének a főhőse a szerelem helyett a papi hivatást választja. Amikor tíz év múlva ünnepelt Carmenként látja viszont a színpadon szerelmét, ellenáll a csábításnak. A történet ebben a gyermekben a visszájára fordult. ’48 tavaszán a tizenötödik évében járó Sándor úgy érezte, hogy elvesztette a hivatását. Az atyák kedvesek és korrektek voltak a kétségekkel vívódó növendékkel. Imádkozzon, tanácsolták, hogy visszatérjen a hivatástudata. .De két hétnél tovább nem hagyták a kamaszok között. Türelemmel megmagyarázták neki, ha nem érzi idetartozónak magát, jobb, ha elmegy, és fel is rakták a szombathelyi vonatra. - Mit köszönhet az atyáknak? - Megmentették az életemet, és keményen megfegyelmeztek. Ezt kell mondanom akkor is, ha ma már tudom, hogy a papi drill ugyan egyéniség formálás, de kicsit deformálás is. A szombathelyi vonat az árva nagynénihez futott be: „Madi” és „Sándorkám” összekerült. S amennyire ez egyáltalán lehetséges, a magyar-francia szakos tanárnő pótolta a gyermek anyját és apját. Nem csupán rokoni kapcsolat fűzte össze őket, hanem szellemi is. Madi fejből tudta a magyar költészet felét, kétszer elolvasott egy verset, és már idézte. - Mindenkijük odaveszett. Nem jutott eszükbe legalább a kicsi Klárát feladó altisztet följelenteni? — Madi, a francia kultúra letéteményese, humanista nevelésben részesített. Soha nem voltak gyűlöletes mondatai. Meg sem érintett a bosszú. Egyszer egy társaságban elítélték azt az attitűdöt, amit a szüleim is képviseltek. „Íme az eredménye, hogy a Szemző lányokat a pressbaumi apácák nevelték!” - mondta az egyik, mire a nagynéném sírva fakadt és eljöttünk. Valami igazuk volt abban, hogy az asszimiláció is zsákutca. Ezt el kell ismerni, noha felnőtten is azt a tapasztalatot vontuk le a nagynénémmel, hogy mégiscsak az asszimiláció útja a helyes. Madi tehát az unokaöccsének és a tanítványainak élt, Sándor pedig a szombathelyi premontrei gimnáziumban folytatta a tanulást (máig összetartó osztálytársaival). Az államosítás szabadosságot hozott, másféle bigott szigort. Az 1949-50-es tanév közben már több gyereket kicsaptak az iskolából, mert a sztahanovista kiállításon egy nő és egy férfi fényképe alatt felcserélték a neveket. Az utolsó tanítási napon Sándor délután visszament az osztályba az ott felejtett biciklipumpáért. A látvány meglepte: a padok, a kályha a feje tetejére volt fordítva, a Rákosi-képnek szemüveget rajzoltak. Óriási nyomozás indult a tettesek után. Az osztály persze tudta, hogy ez a bejárók búcsúja volt. A gondnok emlékezett rá, hogy Sándor benn járt a teremben. Ő az utolsó nap utolsó órájában akart beiratkozni, hogy megússza a faggatást. Reggel pedig kiment a strandra, hogy ne találják otthon sem, de egy felsőst utána küldtek. Csöpögő fürdődresszel jelent meg az ítélőszék előtt. Közölték: elhiszik, hogy nem ő a tettes, de mondja meg, ki volt. Ha nem, keressen magának másik iskolát. Kis elemista korában Sándor árulkodásellenes ligát szervezett, és megvertek mindenkit, aki árulkodott. Otthon Madi egyetértett vele, hogy inkább visszamegy Kőszegre, kijáró lesz, de nem árulja be a társait. Végül üzentek: iratkozzon be, mert „megkerültek a tettesek” és már ki is csapták őket. Ezek után már nem volt kedve maradni, így került vissza a kiváló kőszegi gimnáziumba. S ahol elvesztett egy hivatást, talált egy másikat. Szerepe volt ebben a kőszegi bencések ásványtan tanárának, a nagy előadóművész Diósy Ákosnak. Akkor a kémiát még az ásványtan keretében tanították, s a tanár úr pilótamaszkot öltött a kísérletekhez, nekik pedig hátra kellett ülniük a „veszély” miatt. Mint valami titkos dolgot, úgy mutogatta a periódusos rendszert. Noha Sándor, Madi útravalójával az irodalomszakkör vezetője, nem volt vitás, hogy kémikus lesz. Annak ellenére, hogy véletlenül került Szegedre, megszerette a várost és az egyetemet is. Bármilyen vacak években éltek is, jól érezték magunkat. Vonzódott az analitikához. A kutatás módszertanát, szemléletét Szabó Zoltán és Beck Mihály profeszszortól tanulta. 1956-ban ötödéves, és abszolút apolitikus. 1956 nyarát Pesten töltötte gyakorlaton, és szégyelli, hogy a Petőfi Kör vitái helyett inkább színházba járt. Október 23-a után mégis jelentkezett a nemzetőrségbe. A vezetőjüket, a katonai tanszék egyik tisztjét valaki főhadnagy úrnak szólította, aki ezt kijavította: nem úr, hanem bajtárs. Nem vagyok kapitalista restaurátor - tette hozzá -, demokratikus szocializmust csinálunk. Az egyetem, a természettudományos gondolkodás a hitét is kikezdte. Kőszegről úgy jött el, ha hittérítő nem is lesz, képviselni fogja a vallásos meggyőződését. Mivel ezt is komolyan vette, gyötrelmes úton jutott el az ateizmusig. Végzés után Sándor bennmaradt tanársegédnek a szervetlen és analitikai kémiai tanszéken. Ekkor már érdekelte a politika. A kádári konszolidáció propagandája és sikerei őt is megfogták. 1958-ban a marxizmus tanszék primitív oktatója közbenjárására Görög Sándor fegyelmit kapott a nemzetőrségben való részvétele miatt, nem vezethette tovább a laborgyakorlatot. Konformista álláspontja alakulásában ez a fegyelmi mély törést okozott. Belátta, Szegeden neki nem nő fű. Miután ledoktorált otthagyta az egyetemet, s negyven esztendeje, hogy belépett a Richter Gedeon Rt. gyógyszergyárba. A trauma elkísért A gyárban a „doktor urat” bevetették a rutin munkákba, ami mélyen sértette. Ma már persze tudja, milyen helyes megoldás volt. Egyetemi indíttatása révén sikerült valami kis tudományos kört kialakítania. A gyári labor rossz körülményei arra serkentik, hogy a munkájához egy kis pluszt, némi gondolatot hozzátegyen. Munkatársat kapott, szakcikkeket írt - ami tudományos kapcsolatokhoz segítette. Energiájának legfeljebb az ötödét fordíthatta a közleményekre, mert a később már általa vezetett kísérleti laboratórium munkájának a zöme is rutinfeladat, néhány témát meg a gyár érdeke miatt nem lehet publikálni. Mégis megszerzi a tudományok doktora címet (1973), az Akadémia a tagjai sorába választja (1987), s tavaly Széchenyi-díjat kap. - Előadása egyfajta találkozás volt az apjával. Miről adott számot neki? - Pár méterre voltunk a helytől, ahol együtt éltünk. Apám sokat dolgozott laborban, nem estem tehát messze a fától, s két orvos lányt is neveltem. Saját dolgaimra áttérve arról beszéltem, hogy a gyógyszeres terápia és az analitika hogyan fonódnak össze. — Ha származásáról kérdeznék, mit felelne? — Zsidó azonosságtudatot neveltetésemnél fogva sohasem éreztem, származásomat sohasem titkoltam, szüleim emlékét, milliónyi mártírtársuk emlékével együtt kegyelettel őrzöm. A gyermekkori trauma végigkísérte ugyan az életemet, de nem lett kulcsfontosságú részévé. Ideálom egy olyan világ, amelyben ez a kérdés már nem probléma. Büszke vagyok rá, hogy Vörösmarty, Mikszáth, Bartók és Kodály honfitársa lehetek. Fél zsidó gyerekeimet is ebben a szellemben neveltem, s tizenéves korukban elmondtam nekik, kik voltak a nagyszülők, és mi történt velük. Az immár „polgárjogot” nyert zsidózást, fajgyűlöletet hogy éli meg? - Nehezen. Szabó Albert-félék mindenütt vannak. A nyugati világban azonban higgadtabban és határozottabban kezelik ezt a jelenséget. Számomra Csurka külön trauma, mert három leginkább szeretett drámaíróm, novellistám közé tartozott. Amikor az 1989-ben általam is csodált Tőkés László püspök azt mondta, hogy Magyarországon ma könnyebb zsidónak lenni, mint magyarnak, kedvem lett volna elmondani neki az életem és megkérdezni, most akkor könnyebb vagy nehezebb? Magyarnak könnyebb lenni vagy zsidónak? Görög Sándor szülei képével GÁRDI BALÁZS FELVÉTELE