Népszabadság, 1998. december (56. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-19 / 297. szám
Aczél Endre Ha én cápa volnék, ráböknék a térkép egy bizonyos pontjára, mondjuk arra a helyre, ahol Magyarország terül el, és némiképp szánakozó mosollyal azt mondanám: az már hétszentség, hogy nem itt fogom befejezni földi pályafutásomat. Később aztán kiderülne, hogy mint annyi más cápa, én se vagyok tévedhetetlen. Cápasors. Pár évvel ezelőtt száz kilométereket kellett utazni Budapestről - a gyengéden bukolikus hangulatot árasztó Gyula városába például -, hogy az ember ne egyszerűen cápához jusson, hanem tort üljön egy holt cápa teteme fölött (na és belőle). Manapság már szükségtelen kimozdulni a fővárosból. Ha valaki elhalad egy halvendéglő előtt, és felkiált: „no ide beugrok egy darab cápára”, akkor egészen biztosan talál is cápát odabent - legföljebb a zsákmány nem lesz az igazi, hanem: uszony leves, ilyesmi, rég kimúlt cápák ipari úton feldolgozott és konzervdobozba gyömöszölt maradéka. A tor más. Azzal a főváros nem barátkozott meg még, holott karácsony előtt még Demszky presztízsének is jót tenne. Az igazi cápára szervezni kell népséget, katonaságot, mégpedig jó előre. A cápa - most már mondjuk ki gátlások nélkül: macskacápa nem tartható. A cápa romlandó. A cápát ott helyben meg kell enni. És tekintettel arra, hogy a súlya nem éppen egy dévérkeszegé (van cápa 13 kilós és van 40 kilós - hogy miért nincs 25 kilós, azt nem tudom), annak, aki értékesíteni akarja, meglehetősen sok, cápára éhes magyart kell összetrombitálnia. Ilyenformán egy vendéglős akkor rendel bölcsen, ha 13 kilóra kész összegyűlni 15 fő, 40 kilóra meg 35 fő. Akkor éri meg neki is meg a cápának is. Ő egy szerényebb nyereség reményében bonyolíthatja le az üzletet, a vad pedig nem jut szégyenszemre kutyák martalékául. (Bár itt álljunk meg! Szereti-e vajon a magyar kutya az adriai macskacápát? Van-e rá affinitása? Jobban ízlene-e neki, mint a Pedigree Pál? Nem érzi-e meg benne a macskát? Kínos kérdések, megvallom.) És most akkor arról, hogyan kerül a cápa a toros asztalra. A történet eleje szerfelett triviális. A macskacápát a maga közel kétméteres hosszában elrejtik. Ekkor indul el Magyarország felé, igaz, erről ő még nem tud. Egyelőre sietve bejegelik, úgy is mondhatnám, jégsírba zárják, ahonnan számára végképp nincs menekvés. A sír gondozója, egy skandináv kereskedő csakhamar eladja az állatot a messzi Gyulára. (A régi Kínában adtak el így menyasszonyokat az Isten háta mögé, bár úgy hallani, az új Kína se mentes ettől a jó szokástól.) Megérkezvén rendeltetési helyére, a vad rálép végső útjára, amely azonban nem egészen triviális dolgokkal van felvirágozva. Először is ugyebár ki kell őt olvasztani jégsírjából. Ettől ugyan ideig-óráig könnyebb lesz a sorsa (aki volt már egyszer bejegelve, tudja, mekkora öröm megszabadulni ettől a páncéltól), a húsa is puhább, de fájdalom, az íztelensége jottányit sem enyhül, holott éppen e téren kellene „pozitív módon elmozdulnia”. (Hja, nagy test, nehézkes mozgás.) Három teljes nap még, amíg fogyasztható állapotba kerül. Ami úgy történik, hogy a vendéglős és segédei a cápa hátát - mint valamely pulyka mellét szabályos rendben felhasogatják, és ezzel csatornákat nyitnak a páclének az állat belseje felé. A cápa nem egyszerűen pácfürdőbe kerül, hanem gondoskodás történik arról, hogy a fürdőjebe is jusson a (zsigertelenített) testbe - ne csupán behatolni próbáljon oda. Na ebben a páclében van először is irdatlan tömegű só: a vaj teljes súlyának úgy egyhatoda. (Hihetetlen, hogy egy ilyen cápa mennyire immun tud lenni a sós tengervízzel szemben...) Kerül aztán bele oregano és gyömbér, bors és fenyőbors, szegfűszeg, koriander és kardamon, kakukkfű és zsálya, rozmaring és timián. Mindezt a hús, le nem vetkőzve azért minden ellenállását, befogadja, adaptálja és integrálja, s a művelet vége az, hogy az ember nyelve vége találkozik egy gasztronomice enyhén fűszerezettnek minősíthető, alapjában száraz, ámde puha, porhanyós cápahússal, amelynek a szövete nem annyira egybefüggő, mint amennyire szálkás. Látványnak sem érdektelen. A macskacápa úszása a páclében 72 óráig tart, azaz jóval hosszabb ideig, mint amennyit egy távúszó időzni tud a La Manche-ban. De ez neki minden vitán felől az utolsó úszása. (A távúszónak is, ha napokig keresik Dover sziklái alatt.) Kikerülvén innen, a hátán húzódó hasadékok megtelnek hatalmas zsírszalonna-darabokkal. Nem abálttal, nem paprikással, nem füstölttel, mert a szalonna csak azért lép föl ebben a drámában, hogy amint mondottam - makacs és ellenállóképes cápahúst szaftossá tegye. Aztán: test tepsibe, tepsi taligára, és irány a pék! Ahhoz, hogy valaki legyőzze magában a balhitet, miszerint pékhez csak sóletet (továbbá krumplit, friss paprikát, paradicsomot és gyönge húsokat tartalmazó tepsis étkeket) lehet vinni, tudnia kell, hogy a cápa kemencét igényel. Tudniillik nincs a világnak az a sparhertje vagy sütője, amelyik egy ekkora dögöt be tudna fogadni. A szalonnás hal éppen három órát időzik a pék kemencéjében, amíg átsül. Egészen. Azaz egész pontosan: uszonyai és a farka nélkül. Mert ezeket képtelenség jobb belátásra bírni. Pácolhatatlanok. Mielőtt gazdájuk kemencébe kerülne, ki kell szerelni őket a testből. Nem eldobni, kiszerelni. Aztán visszaszerelni az immár megsült cápába, csak azért, hogy az állat a maga teljességében, utolsó szemérmét is levetkezve tárulkozzék az éhes közönség elé. Amelyik, előrelátó módon, dinynyékkel és más gyümölcsöktől (ananász, papaja, licsi) roskadozó dinnyéskosarakkal, továbbá ázsiai módon erősre vagy franciásan lágyra fűszerezett mártásokkal, hal- és gombasalátákkal, Waldorf- és burgonyasalátákkal, egyéb zöldekkel várja, míg pusztítani kezdhet. A fények kigyúrása, és szégyen, nem szégyen, a cápahimnusz elhangzása után neki is lát. Kéjjel az imént említetteknek, óvatosabban a cápának. Sokak fejében az jár, hogy amit veszít a cápán, megnyeri a kerítésen., A hal, meg kell mondani, egyenesen viseli a sorsát. Még attól sem omlik öszsze, hogy az utolsó húscafatot is lekaparták róla. (Pedig lekaparták: ez a hepiend). Na persze. A gondos vendéglős, a biztonság kedvéért, egy egész traverzet helyezett az állat alá, színtiszta drótokból, nehogy idő előtt elaléljon. Ilyenformán az adriai macskacápa, immáron puszta vázként, a végsőkig képes kitartani, és - azt mondanám - büszkén megmaradni az enyészet legvégső pillanatáig. (Búcsúlevelében állítólag megírta: toros cápa voltam bennszültek között, kik eddig csak a toros káposztát, ismerték.) P. S. A szerző mások terrénumának kéretlen felszántásáért elnézést kér Bächer Ivántól, továbbá a Wittman fiúktól, egyszersmind köszönetet mond a gyulai Asia vendéglőnek, ha egyáltalán létezik még. NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 1998. DECEMBER 19., SZOMBAT 27 Milyen az ideális hitel? Mk . ^AHHÉíiÉÉHHÉMÉHBHDHÉíHÉÉÉÉÍÉHMHAÉhMÉHABDiÉMCHÍHí SZERETNE OLYAN HITELHEZ JUTNI, AMELY UTÁN ALACSONY KAMATOT KELL FIZETNIE? 0 IGEN 0 NEM SZERETNE OLYAN HITELHEZ JUTNI, AMELYNEK ÖSSZEGE HAVI JÖVEDELMÉNEK TÖBBSZÖRÖSE LEHET? 0 IGEN 0 NEM SZERETNE OLYAN HITELHEZ JUTNI, AMELYET A HOZZÁ TARTOZÓ BANKKÁRTYÁVAL BÁRHOL A VILÁGON KÉNYELMESEN FELHASZNÁLHAT? 0 IGEN 0 NEM SZERETNE OLYAN HITELHEZ JUTNI, AMELYNEK TÖRLESZTÉSÉT KEDVE SZERINT ÜTEMEZHETI? 0 IGEN 0 NEM Értékelés: Több kerdésre is a B választ karikazta be? Lapozzon tovább és megtudja a teszt eredményét! v Mérföldkövek Folytatás a 23. oldalról látni a történelmet, azt, ahogy két világ között létünkért küzdenek ennek a közép-európai sávnak az úr-Korábban Szeles Péter javasolta egy nagy Harangtorony felállítását. Jó gondolat. Mert emlékeztetne ama bizonyos nándorfehérvári harangszóra, és emlékeztethetne még sok minden másra is. Szólhatna egy-egy harang - a szabadságharc magyar, osztrák, román, rác, horvát halottaiért, - a Második Hadseregért, - a világháborúk magyar és nem magyar halottaiért, - a holocaust áldozataiért, - a gulag és gulagok áldozataiért, - lehetne a harangja Kambodzsa, Kongó, és a sajnos újabb és újabb népirtások áldozatainak, - állíthatnának harangot a világ éhező gyerekeiért, - állíthatnának harangot a nagy halottakért, a Széchenyi Istvánokért, Teleki Pálokért, József Attilákért, John Kennedykért, és szólhatna egy harang mindannyiunkért. A harangtoronynak szépnek és döbbenetesen méltóságteljesnek kellene lennie, s bővíthetőnek a világból, más országokból küldött harangokkal. De épülhetne olyan harangtorony is, amelyre Magyarország háromezer-valahány települése küldene egy-egy harangot, és hetenként vagy ünnepnapokon háromezer harang hangján szólalna meg az ország. Elképzelhető ugyanez, de Európa fővárosainak és városainak harangjával, és akkor itt, nálunk szólalna meg, a harangok zengésében Európa sokfélesége és harmóniája. Ha ez a Campanile Europeo megfelelő technikával rendelkeznék, akkor harangjátékokat lehetne komponálni a harangtoronyra. Izgalmas európai vagy világesemény volna egy-egy nemzetközi harangjátékverseny. KÉT VILÁG KÖZT. Lehetne készíteni egy filmet, egy CD-t, egy képeskönyvet vagy akár egy óriási mozgó fényreklámhoz hasonló valamit (mondjuk valahol Budapesten), amely megelevenítené, mozgásban mutatná be a Szűcs Jenő által leírt „Három Európa”-koncepciót. Azt, ahogy a mi második Európánkat még elérte a Nyugat valamennyi nagy szellemi-társadalmi-gazdasági hulláma (a feudalizmus, a skolasztika, a román stílus, a gótika, a reneszánsz, a reformáció, a barokk, a romantika, az ipari forradalom, a Fin de siecle stb.), de tovább már nem futott. És azt, hogy megfordítva, keletről minket még elértek és meggyötörtek a barbár inváziók, a tatár, a török, az orosz, de sikerült újra és újra lerázni magunkról ezeket a béklyókat és hatásokat. Lenyűgöző és nagyon tanulságos látvány volna mind az itt élőknek, mind a világnak mozgásában Hankiss Elemér szagai s nemzetei. Ha valami óriási világító táblán is futna ez a történet, valahol Budapesten, az óriási turistaattrakció is volna egyben, és többet elmondana az idelátogatóknak e térség problémáiról s értékeiről, mint megannyi útikalauz és politikusi szónoklat együttvéve. Az ezredforduló jó alkalom volna arra, hogy mérleget készítsünk arról: az elmúlt ezredévben mit kaptunk Európától s a világtól, és mit adtunk Európának s a világnak. Ebből is lehetne csinálni emlékművet, óriási márványkönyvet, amelynek két lapjára rávésnénk a kaptuk és az adtuk tételeket. JÁTSZIK AZ ORSZÁG. Fárasztó, hogy már évszázadok óta komolyak s komorak vagyunk. Miért ne léphetnénk át az új évezredbe úgy, hogy játszunk? Sokféleképpen. Falvak, városok, egyének, csoportok, akárki és mindenki, sokféleképpen. De meg lehetne, kellene hívni más országok fiait és lányait, falvait és városait is erre a nagy játékra. Európa: Játsszunk együtt! Nem indíthatnánk-e el valamilyen útravalóval gyerekeinket az új évezredbe? Ha nem is éppen hamuba sült pogácsával, hanem mondjuk úgy, hogy 2000. január elsején minden 10, 15 vagy 18 éven aluli gyerek kapna egy bankbetétkönyvet vagy életbiztosítást, mondjuk tízezer forintról. Amit legkorábban tíz év múlva vehetne ki a bankból. Nem nagy eset, nem sokra menne vele, de amikor kivenné, eszébe jutna, hogy volt egyszer egy millennium, és volt egyszer egy ország, amely nem bocsátotta őt útjára üres kézzel. Az ország tényleg rendezhetne egy „nagytakarítást”. Nem politikait, hanem igazit. Magyarország tízmillió állampolgára ültethetne egy-egy fát az utak mentén, kijelölt parkokban stb. Nagy, országos program indulhatna annak érdekében, hogy mire belépünk az Európai Unióba, az emberek túlnyomó többsége meg tudja magát értetni valamelyik európai nyelven. Külön ünnepséget lehetne rendezni azok számára, akik már az 1896-os millenniumot is megélték. S hogy - a tréfa kedvéért - valami igazi képtelenséget is javasoljak - megépülhetne egy kötélpálya, mondjuk az Apponyi tér és a várbeli Dísz tér között. Nagy attrakció volna. S ha a gondolák szépen formált üveggömbök lennének, a városkép se vesztene vele sokat. Úgy vélem, akkor lesz az ezredforduló igazi ünnep, ha 2000-ben egy felnőtt európai ország békében mással és egymással ünnepel majd. Boldogan, büszkén, felelősségteljesen és emberi méltósággal.