Népszabadság, 1998. december (56. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-19 / 297. szám

Aczél Endre Ha én cápa volnék, ráböknék a térkép egy bizonyos pontjára, mondjuk arra a helyre, ahol Magyarország terül el, és némiképp szánakozó mosollyal azt mondanám: az már hétszentség, hogy nem itt fogom befejezni földi pályafutá­somat. Később aztán kiderülne, hogy mint annyi más cápa, én se vagyok té­vedhetetlen. Cápasors. Pár évvel ezelőtt száz kilométereket kellett utazni Budapestről - a gyengéden bukolikus hangulatot árasztó Gyula vá­rosába például -, hogy az ember ne egy­szerűen cápához jusson, hanem tort üljön egy holt cápa teteme fölött (na és belőle). Manapság már szükségtelen kimozdulni a fővárosból. Ha valaki elhalad egy hal­vendéglő előtt, és felkiált: „no ide beug­rok egy darab cápára”, akkor egészen biztosan talál is cápát odabent - legföl­jebb a zsákmány nem lesz az igazi, ha­nem: uszony leves, ilyesmi, rég kimúlt cápák ipari úton feldolgozott és konzerv­dobozba gyömöszölt maradéka. A tor más. Azzal a főváros nem barát­kozott meg még, holott karácsony előtt még Demszky presztízsének is jót ten­ne. Az igazi cápára szervezni kell nép­séget, katonaságot, mégpedig jó előre. A cápa - most már mondjuk ki gátlások nélkül: macskacápa­­ nem tartható. A cápa romlandó. A cápát ott helyben meg kell enni. És tekintettel arra, hogy a súlya nem éppen egy dévérkeszegé (van cápa 13 kilós és van 40 kilós - hogy mi­ért nincs 25 kilós, azt nem tudom), an­nak, aki értékesíteni akarja, meglehető­sen sok, cápára éhes magyart kell össze­trombitálnia. Ilyenformán egy vendég­lős akkor rendel bölcsen, ha 13 kilóra kész összegyűlni 15 fő, 40 kilóra meg 35 fő. Akkor éri meg neki is meg a cá­pának is. Ő egy szerényebb nyereség re­ményében bonyolíthatja le az üzletet, a vad pedig nem jut szégyenszemre ku­tyák martalékául. (Bár itt álljunk meg! Szereti-e vajon a magyar kutya az adri­ai macskacápát? Van-e rá affinitása? Jobban ízlene-e neki, mint a Pedigree Pál? Nem érzi-e meg benne a macskát? Kínos kérdések, megvallom.) És most akkor arról, hogyan kerül a cápa a toros asztalra. A történet eleje szerfelett triviális. A macskacápát a maga közel kétméteres hosszában elrejtik. Ekkor indul el Ma­gyarország felé, igaz, erről ő még nem tud. Egyelőre sietve bejegelik, úgy is mondhatnám, jégsírba zárják, ahonnan számára végképp nincs menekvés. A sír gondozója, egy skandináv kereskedő csakhamar eladja az állatot a messzi Gyulára. (A régi Kínában adtak el így menyasszonyokat az Isten háta mögé, bár úgy hallani, az új Kína se mentes et­től a jó szokástól.) Megérkezvén rendeltetési helyére, a vad rálép végső útjára, amely azonban nem egészen triviális dolgokkal van fel­virágozva. Először is ugyebár ki kell őt olvasztani jégsírjából. Ettől ugyan ide­­ig-óráig könnyebb lesz a sorsa (aki volt már egyszer bejegelve, tudja, mekkora öröm megszabadulni ettől a páncéltól), a húsa is puhább, de fájdalom, az ízte­­lensége jottányit sem enyhül, holott ép­pen e téren kellene „pozitív módon el­mozdulnia”. (Hja, nagy test, nehézkes mozgás.) Három teljes nap még, amíg fo­gyasztható állapotba kerül. Ami úgy történik, hogy a vendéglős és segédei a cápa hátát - mint valamely pulyka mel­lét­­ szabályos rendben felhasogatják, és ezzel csatornákat nyitnak a páclének az állat belseje felé. A cápa nem egysze­rűen pácfürdőbe kerül, hanem gondos­kodás történik arról, hogy a fürdője­be is jusson a (zsigertelenített) testbe - ne csupán behatolni próbáljon oda. Na ebben a páclében van először is irdatlan tömegű só: a vaj teljes súlyá­nak úgy egyhatoda. (Hihetetlen, hogy egy ilyen cápa mennyire immun tud lenni a sós tengervízzel szemben...) Kerül aztán bele oregano és gyömbér, bors és fenyőbors, szegfűszeg, korian­der és kardamon, kakukkfű és zsálya, rozmaring és timián. Mindezt a hús, le nem vetkőzve azért minden ellenállá­sát, befogadja, adaptálja és integrálja, s a művelet vége az, hogy az ember nyelve vége találkozik egy gasztro­­nomice enyhén fűszerezettnek minő­síthető, alapjában száraz, ámde puha, porhanyós cápahússal, amelynek a szövete nem annyira egybefüggő, mint amennyire szálkás. Látványnak sem érdektelen. A macskacápa úszása a páclében 72 óráig tart, azaz jóval hosszabb ideig, mint amennyit egy távúszó időzni tud a La Manche-ban. De ez neki minden vi­tán felől az utolsó úszása. (A távúszó­nak is, ha napokig keresik Dover sziklái alatt.) Kikerülvén innen, a hátán húzódó hasadékok megtelnek hatalmas zsírsza­­lonna-darabokkal. Nem abálttal, nem paprikással, nem füstölttel, mert a sza­lonna csak azért lép föl ebben a drámá­ban, hogy a­­­mint mondottam - ma­kacs és ellenállóképes cápahúst szaftos­sá tegye. Aztán: test tepsibe, tepsi tali­gára, és irány a pék! Ahhoz, hogy valaki legyőzze magában a balhitet, miszerint pékhez csak sóletet (továbbá krumplit, friss paprikát, paradi­csomot és gyönge húsokat tartalmazó tepsis étkeket) lehet vinni, tudnia kell, hogy a cápa kemencét igényel. Tudniillik nincs a világnak az a sparhertje vagy sü­tője, amelyik egy ekkora dögöt be tudna fogadni. A szalonnás hal éppen három órát idő­zik a pék kemencéjében, amíg átsül. Egé­szen. Azaz egész pontosan: uszonyai és a farka nélkül. Mert ezeket képtelenség jobb belátásra bírni. Pácolhatatlanok. Mi­előtt gazdájuk kemencébe kerülne, ki kell szerelni őket a testből. Nem eldobni, ki­szerelni. Aztán visszaszerelni az immár megsült cápába, csak azért, hogy az állat a maga teljességében, utolsó szemérmét is levetkezve tárulkozzék az éhes közön­ség elé. Amelyik, előrelátó módon, diny­­nyékkel és más gyümölcsöktől (ananász, papaja, licsi) roskadozó dinnyéskosarak­kal, továbbá ázsiai módon erősre vagy franciásan lágyra fűszerezett mártások­kal, hal- és gombasalátákkal, Waldorf- és burgonyasalátákkal, egyéb zöldekkel várja, míg pusztítani kezdhet. A fények kigyúrása, és szégyen, nem szégyen, a cá­pahimnusz elhangzása után neki is lát. Kéjjel az imént említetteknek, óvatosab­ban a cápának. Sokak fejében az jár, hogy amit veszít a cápán, megnyeri a kerítésen., A hal, meg kell mondani, egyenesen viseli a sorsát. Még attól sem omlik ösz­­sze, hogy az utolsó húscafatot is leka­parták róla. (Pedig lekaparták: ez a hepi­­end). Na persze. A gondos vendéglős, a biztonság kedvéért, egy egész traverzet helyezett az állat alá, színtiszta drótok­ból, nehogy idő előtt elaléljon. Ilyenfor­mán az adriai macskacápa, immáron puszta vázként, a végsőkig képes kitar­tani, és - azt mondanám - büszkén megmaradni az enyészet legvégső pilla­natáig. (Búcsúlevelében állítólag meg­írta: toros cápa voltam bennszül­tek között, kik eddig csak a toros káposztát, ismerték.) P. S. A szerző mások terrénumának ké­retlen felszántásáért elnézést kér Bächer Ivántól, továbbá a Wittman fiúktól, egy­szersmind köszönetet mond a gyulai Asia vendéglőnek, ha egyáltalán létezik még. NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 1998. DECEMBER 19., SZOMBAT 27 M­ilyen a­z ideális h­itel? Mk . ^AHHÉíiÉÉHHÉMÉHBHDHÉíHÉÉÉÉÍÉHMHAÉh­MÉHABDiÉ­MCHÍHí SZERETNE OLYAN HITELHEZ JUTNI, AMELY UTÁN ALACSONY KAMATOT KELL FIZETNIE? 0 IGEN 0 NEM SZERETNE OLYAN HITELHEZ JUTNI, AMELYNEK ÖSSZEGE HAVI JÖVEDELMÉNEK TÖBBSZÖRÖSE LEHET? 0 IGEN 0 NEM SZERETNE OLYAN HITELHEZ JUTNI, AMELYET A HOZZÁ TARTOZÓ BANKKÁRTYÁVAL BÁRHOL A VILÁGON KÉNYELMESEN FELHASZNÁLHAT? 0 IGEN 0 NEM SZERETNE OLYAN HITELHEZ JUTNI, AMELYNEK TÖRLESZTÉSÉT KEDVE SZERINT ÜTEMEZHETI? 0 IGEN 0 NEM Értékelés: Több kerdésre is a B választ karikazta be? Lapozzon tovább és megtudja a teszt eredményét! v Mérföldkövek Folytatás a 23. oldalról látni a történelmet, azt, ahogy két világ között létü­n­kért küzdenek ennek a közép-európai sávnak az úr-Korábban Szeles Péter javasolta egy nagy Harang­torony felállítását. Jó gondolat. Mert emlékeztetne ama bizonyos nándorfehérvári harangszóra, és em­lékeztethetne még sok minden másra is. Szólhatna egy-egy harang - a szabadságharc magyar, osztrák, román, rác, horvát halottaiért, - a Második Hadseregért, - a világháborúk magyar és nem magyar halot­taiért, - a holocaust áldozataiért, - a gulag és gulagok áldozataiért, - lehetne a harangja Kambodzsa, Kongó, és a sajnos újabb és újabb népirtások áldozatainak, - állíthatnának harangot a világ éhező gyerekei­ért, - állíthatnának harangot a nagy halottakért, a Széchenyi Istvánokért, Teleki Pálokért, József Atti­lákért, John Kennedykért,­­ és szólhatna egy harang mindannyiunkért. A harangtoronynak szépnek és döbbenetesen méltóságteljesnek kellene lennie, s bővíthetőnek a világból, más országokból küldött harangokkal. De épülhetne olyan harangtorony is, amelyre Ma­gyarország háromezer-valahány települése külde­ne egy-egy harangot, és hetenként vagy ünnepna­pokon háromezer harang hangján szólalna meg az ország. Elképzelhető ugyanez, de Európa főváro­sainak és városainak harangjával, és akkor itt, ná­lunk szólalna meg, a harangok zengésében Európa sokfélesége és harmóniája. Ha ez a Campanile Europeo megfelelő technikával rendelkeznék, ak­kor harangjátékokat lehetne komponálni a harang­toronyra. Izgalmas európai vagy világesemény volna egy-egy nemzetközi harangjátékverseny. KÉT VILÁG KÖZT. Lehetne készíteni egy filmet, egy CD-t, egy képeskönyvet vagy akár egy óriási mozgó fényreklámhoz hasonló valamit (mondjuk valahol Budapesten), amely megelevenítené, moz­gásban mutatná be a Szűcs Jenő által leírt „Három Európa”-koncepciót. Azt, ahogy a mi második Eu­rópánkat még elérte a Nyugat valamennyi nagy szellemi-társadalmi-gazdasági hulláma (a feuda­lizmus, a skolasztika, a román stílus, a gótika, a re­neszánsz, a reformáció, a barokk, a romantika, az ipari forradalom, a Fin de siecle stb.), de tovább már nem futott. És azt, hogy megfordítva, keletről minket még elértek és meggyötörtek a barbár invá­ziók, a tatár, a török, az orosz, de sikerült újra és újra lerázni magunkról ezeket a béklyókat és hatá­sokat. Lenyűgöző és nagyon tanulságos látvány volna mind az itt élőknek, mind a világnak mozgásában Hankiss Elemér szagai s nemzetei. Ha valami óriási világító táblán is futna ez a történet, valahol Budapesten, az óriási turistaattrakció is volna egyben, és többet elmon­dana az idelátogatóknak e térség problémáiról s ér­tékeiről, mint megannyi útikalauz és politikusi szónoklat együttvéve. Az ezredforduló jó alkalom volna arra, hogy mérleget készítsünk arról: az elmúlt ezredévben mit kaptunk Európától s a világtól, és mit adtunk Európának s a világnak. Ebből is lehetne csinálni emlékművet, óriási márványkönyvet, amelynek két lapjára rávésnénk a kaptuk és az adtuk tétele­ket. JÁTSZIK AZ ORSZÁG. Fárasztó, hogy már évszá­zadok óta komolyak s komorak vagyunk. Miért ne léphetnénk át az új évezredbe úgy, hogy játszunk? Sokféleképpen. Falvak, városok, egyének, csopor­tok, akárki és mindenki, sokféleképpen. De meg lehetne, kellene hívni más országok fiait és lányait, falvait és városait is erre a nagy játékra. Európa: Játsszunk együtt! Nem indíthatnánk-e el valamilyen útravalóval gyerekeinket az új évez­redbe? Ha nem is éppen hamuba sült pogácsával, hanem mondjuk úgy, hogy 2000. január elsején minden 10, 15 vagy 18 éven aluli gyerek kapna egy bankbetétkönyvet vagy életbiztosítást, mond­juk tízezer forintról. Amit legkorábban tíz év múl­va vehetne ki a bankból. Nem nagy eset, nem sok­ra menne vele, de amikor kivenné, eszébe jutna, hogy volt egyszer egy millennium, és volt egyszer egy ország, amely nem bocsátotta őt útjára üres kézzel. Az ország tényleg rendezhetne egy „nagytakarí­tást”. Nem politikait, hanem igazit. Magyarország tízmillió állampolgára ültethetne egy-egy fát az utak mentén, kijelölt parkokban stb. Nagy, országos program indulhatna annak érde­kében, hogy mire belépünk az Európai Unióba, az emberek túlnyomó többsége meg tudja magát ér­tetni valamelyik európai nyelven. Külön ünnepséget lehetne rendezni azok számá­ra, akik már az 1896-os millenniumot is megélték. S hogy - a tréfa kedvéért - valami igazi képte­lenséget is javasoljak - megépülhetne egy kötélpá­lya, mondjuk az Apponyi tér és a várbeli Dísz tér között. Nagy attrakció volna. S ha a gondolák szé­pen formált üveggömbök lennének, a városkép se vesztene vele sokat. Úgy vélem, akkor lesz az ezredforduló igazi ün­nep, ha 2000-ben egy felnőtt európai ország béké­ben mással és egymással ünnepel majd. Boldogan, büszkén, felelősségteljesen és emberi méltósággal.

Next