Népszabadság, 2000. augusztus (58. évfolyam, 178-204. szám)
2000-08-24 / 198. szám
NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2000. AUGUSZTUS 24., CSÜTÖRTÖK 9 Egy fényképre A listával tulajdonképpen semmi bajom. Legalábbis nem több, mint bármely listával lehetne. Nem mondom, hogy egyezik az én tizenkettőmmel, de azért el tudom fogadni. Még politikailag is kiegyensúlyozott. Nemcsak Schwajda György barátai és üzletfelei szerepelnek rajta, és nem is csak az immár réginek mondható Nemzeti nagyjai, hanem a volt SZDSZ-es honatya és a Katona egyik oszlopa is. A kiválasztásnak már korántsem minden szempontja ilyen megnyugtató. Igaz, a korhatár igazi konzervatív szellemre vall. A nemzet színészének nemcsak tehetségesnek és szorgalmasnak kell lennie, de kötélidegűnek és vasegészségesnek is, hiszen meg kell érnie a nyugdíjkorhatárt, ami persze nemcsak remélhető, hanem feltétlenül kívánható is. Az is rokonszenves, hogy nem föltétlen a Nemzeti Színházban kellett letöltenie az előírt szolgálati időt, az meg mókásan jellemzőnek is fölfogható, hogy a Nemzetiben eltöltött évek duplán számítanak, akár a háborús esztendők. Igaz, az utóbbi évtizedekben alig lehetett művészileg nyugalmasabb hely nála, de éppen ezért. A művészetnek éppen nem használ a nyugalom. Soós Imre-, Latinovits Zoltán-, Őze Lajos-típusú izgága, önégető zsenik sohasem lehetnének a nemzet színészei. Mindez azonban még nem volna ok a szólásra. Hanem az eseményről, a nemzeti színészek kitüntetéséről beszámoló lapokban egy fénykép látható. Középen guggol Schwajda György eddigi kormánybiztos, újabban a Nemzeti Színház Részvénytársaság vezérigazgatója, mögötte áll a miniszterelnök és tíz kitüntetett — ketten egészségi állapotuk miatt nem tudtak megjelenni -, szóval egy futballcsapatra való nagy színjátszó pezsgőspohárral a kézben. Nem őket ünnepüik, hanem ők ünnepelnek. Ki hálával nézi, ki meg is simítja a kép középpontjában mosolygó vezérigazgatót. Mint rendesen, a díj most sem azé, aki kapja, hanem azé, aki adja. És van is mit ünnepelni. No nem a Pesti Magyar Színházat, amelynek megnyitási évfordulójára helyezték a nagy eseményt, nem is önmagukat, a halálukig járó havi félmilliót, hanem a győzelmet. A vezérigazgató, illetve a kormány diadalát. Meglesz az új Nemzeti az ő terveik, elképzeléseik szerint, pályázat nélkül, olcsón, családias - ne mondjam, házilagos - kivitelben. Mert lehet mondani persze, hogy a két dolog között semmilyen kapcsolat nincsen, a kormány egyszerűen meg kívánja becsülni a legjobb színjátszókat, sőt azt is lehet mondani, hogy rajtuk keresztül az egész színházi szakmát. Csakhogy ezt a díjat Schwajda kezdeményezte, és ő választotta ki a kezdőcsapatot, az első tizenkettőt, és a csapatba csak majd valamelyikük halála után lehet bekerülni. És bizonyára az átadást sem véletlenül időzítették az új Nemzeti építési engedélyének kiadása elé. Senki ne mondja, hogy sok a havi félmillió fejenként. Évi 72 millió tizenkét színészre. Amit a Nemzetin megspórolnak, abból akár kétszáz évre is kitelhet. Márpedig egy rendes Nemzeti Színház helyett kapja ezt a díjat a színházi szakma. Zappe László Hogy ne legyen rossz hírnevünk Hungarológiai konferencia Budapesten Hogy mi is a hungarológia, azt nem könnyű megtudni. A Magyar Nagylexikon kilencedik kötete szerint nem más, mint a magyarságtudomány. Majd ennél a címszónál kell keresni, ha megjelenik az M betűs kötet, amelyről nem tudni, hányadik lesz, egyelőre még csak a tizediknél tartunk. Az viszont a kilencedikből is kiderül például, hogy van egy Hungarológiai Értesítő című folyóirat, amely (ki gondolná?) 1979- ben (vagyis még az átkosban) kezdte a megjelenést. A magyarságtudományról is tudható egy és más. Az Új Idők Lexikona 1940-ben megjelent tizenhetedik kötete szerint azt Beöthy Zsolt és Riedl Frigyes előadásai alapozták meg még az első világháború előtt. Ugyanezen forrás azt állítja, hogy a magyarságtudomány (amelyet még hungarisztikának is nevez) a Magyarországra és a magyarságra vonatkozó ismereteket foglalja össze, és olyan résztudományok együttese, amilyen a történelem, az irodalomtörténet, a nyelvészet, a képzőművészet és a zene története, Magyarország földrajza, természetrajza és néprajza. Újabb keletű fejlemény, hogy 1969- ben Újvidéken alakult meg az igen jeles teljesítményeket felmutató Hungarológiai Intézet, majd különböző külföldi városokban, így például 1988-ban Ungváron, azután létrejött Budapesten a Nemzetközi Hungarológiai Központ, amelynek igazgatója a jeles irodalomtörténész, Tverdota György. A központ kedden, illetve szerdán tartotta meg 2000-ik évi konferenciáját, amelynek témája ez volt: Hungarológia az ezredfordulón. Nos, az igen nagy létszámú - sok külföldön élő magyart és nem magyart is felvonultató - rendezvényen épp az volt a tudósító számára a leginkább meglepő, hogy mennyire tisztázatlan máig a hungarológia - vagy ha úgy tetszik - a magyarságtudomány fogalma. E tisztázatlanság egyszersmind igen rokonszenves. Szerénységről tanúskodik. Pedig a kétnapos konferencián rengeteg, igen érdekes előadás hangzott el. Ezekből nagyon világosan kiderült, hogy a hungarológia fogalma inkább a bőség, mint a hiányosságok okán tisztázható nehezen. Bajos a meghatározás például azért, mert egyelőre nehezen eldönthető, mely tudományok egymással milyen viszonyban és milyen arányban alkothatják együttesen a hungarológiát. Nehezíti e tudomány helyzetét, hogy túlzottan sok intézmény bábáskodik körülötte, s ezek a felaprózódás veszélyét idézik föl inkább, mintsem a szintézis lehetőségét. A magyarságtudomány egyik feladata az volna, hogy előmozdítsa nemzetünk megismerését a világban. Ennek meglehetősen sok akadálya van. Szegedi-Maszák Mihály például arra utalt előadásában, hogy lassan háromszáz esztendeje meglehetősen rossz hírünk van a világban. A Nagy Francia Enciklopédia például már 1765-ben úgy írt rólunk, mint sivatagos területen élő szláv népről. Az akadémikus szerint rossz „hírnevünk” szerepet játszott a számunkra oly kedvezőtlen trianoni döntésben, de abban is, hogy Churchill és Roosevelt könnyű szívvel engedett át bennünket Sztálinnak. Voigt Vilmos néprajztudós viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy más kis népek a miénknél jóval hatékonyabb propagandával teszik megismerhetővé igazi arcukat. Főként finnországi példákat sorolt. Emlékeztetett rá, hogy a Finn Irodalmi Társaság másfél évszázaddal ezelőtt alakult, és azóta rendkívül eredményes tevékenységet fejt ki mind a nemzeti önismeret, mind pedig az országkép külföldi formálásában. Roppant sokat tesz a tudomány népszerűsítéséért. Évente 40-50 művet ad ki, s ezeknek legkevésbé sem céljuk a monumentalitás. Nemrégiben jelent meg például a Finnország földje és népei című munka. A 375 oldalas kötet igen sokrétű. Nem teljességre, hanem érdekességre törekszik. Nincs benne se történelem, se politika. Nincs benne szó a sportról, így például Nurmiról sem. A könyvből nem derül ki, hogy Finnországot igen sok áldozatot követelő háború, illetve polgárháború sújtotta. Voigt professzor azt tartaná ideálisnak, ha a finn példát követendő olyan könyv születne Magyarországról, amelybe egy fejezetet Schmidt Egon írna madarainkról, egy másikat meg Moldova György Budapestről. Az akadémikus summázata: korszerű hungarológia az, amely érdekes a külföld számára. Az ilyen hungarológia tízszer sokoldalúbb annál, amit ma annak tartunk. Igen sok szó esett a globalizációval, azon belül pedig az európai integrációval kapcsolatos problémákról. Kroó Norbert, az MTA főtitkára a nyelvi kérdések fontosságára hívta fel a figyelmet. Megállapította: nem csupán az a veszély fenyeget, hogy az angol nyelv háttérbe szorítja a kis népek nyelveit, hanem az is, hogy kialakul egy olyan „világangol”, amely szükségképpen igen primitív lesz, és elszegényíti az általános emberi gondolkodást is. Hovanyecz László A hungarológia fogalma inkább a bőség, mint a hiányosságok okán tisztázható nehezen. Nehezen eldönthető, mely tudományok alkothatják együttesen a hungarológiát. Nem a forma, a támogatás a fő Színigazgatók a közhasznú társaságok előnyéről és hátrányáról „Aki közhasznú társaságot akar létrehozni, okvetlenül kérdezzen meg engem! Én voltam az első, aki ilyet alapított. Nem volt benne gyakorlatom. Már tudom, hol rontottam el. ” Ezt Bodrogi Gyula mondta, amikor megkerestem azokat az igazgatókat, akiknek a színházából kht. lett. Tapasztalataikról faggattam őket, mégpedig azért, mert a főváros újabb öt színház átalakítását tervezi az igazgatói mandátumok következő időszakában. Ideje pontosan tudni, mennyi előnye és mennyi hátránya van a költségvetési intézményekkel szemben a közhasznú társaságnak. Hiszen a Thália Színháznak fél év múlva, már jövő év január 31-re kell új szervezeti formát öltenie, az Új Színháznak, a Madách Színháznak, a József Attila Színháznak és a Kolibrinak pedig alig esztendőnyivel később, 2002. január 1- jére kellene előkészítenie a változást. A fenntartó több érvet is felhoz a kht. mellett. Egyszerűbbnek, logikusabbnak találják a működtetését amelyet nem köt megannyi szabály. És jobban igazodik a színház természetéhez a támogatás összegének negyedévi utalása is. Javára írják azt is, hogy a foglalkoztatási viszonyaiban kevesebb a korlátozás, például nem kell betartani a közalkalmazotti bértábla kereteit. Kevesebb kötöttség Akik már hosszabb vagy rövidebb ideje színházi kht.-kban munkálkodnak, lényegében egyetértettek a fentiekkel. A három érv közül kettővel mindenképpen. - A kezdet kezdetén semmilyen előnyét nem éreztem - mondta Balázsovits Lajos, a Játékszín igazgatója. - Minden egyes munkatársamnak újra kellett tanulnia a feladatát. Semmilyen formula nem volt ugyanolyan, mint annak előtte. Ám végül is nem annyira kötött az adminisztráció, a gazdálkodás. Az is jó, hogy nem havonta csöpögtetik, hanem negyedévente adják a pénzünket. - Lehet, hogy az egyik hónapban két bemutatónk is van, a másikban pedig egy sem - mondta Szűcs Miklós, a Budapesti Kamaraszínház direktora. - Ehhez csakugyan jobban alkalmazkodik a háromhavi blokkokban történő utalás. Az is nagy könnyebbség, hogy nincs rovatgazdálkodás. A Játékszín is, mi is a tárcához tartoztunk, és még tartozunk is. A nyolcvanas évek vége felé enyhültek a kötöttségek, de egyszer csak megfordult a tendencia, s a kincstári gazdálkodás megnehezítette az életünket. Rengeteg volt a papírmunka is. Ezek jó részétől megszabadultunk. A foglalkoztatási viszonyok tekintetében már nem ilyen egyértelmű a kép. Úgy tetszik, hogy inkább azért nem berzenkednek ellene, mert a színházi intézmények körében is vannak hasonló változások. Vagyis már nem a közhasznú társaság egyedüli sajátossága, hogy vállalkozókként szerződtesse a művészeket és más színházi dolgozókat, akár évadra, akár produkcióra. Ha szabadabban állapodhatnak is meg az összegekről, nyilvánvaló, hogy kevesebb biztonságot nyújt a vállalkozás, több vesződséggel is jár, s olyan költségekkel, amelyek különösen a szerényebb keresetűeket érintik hátrányosan. Más kérdés az egyén pénze, és más a színházé. Amiről Sas József, a Mikroszkóp Színpad igazgatója szólt, az már a közhasznú társaságok lényegi problémájához közelít. - Szponzorkereső és tarháló művész. Ez vagyok én, ezt írtam ki az irodámban is. Pofátlanul mindenkit megkeresek, így tudom biztosítani, hogy megéljen a harminc-egynéhány emberem, működjön a színházam. Időnként úgy honorálok művészeket, hogy utazási irodáktól kapott turistautakat adok nekik, másoknak ruhát juttatok vagy éppen tévékészüléket. Akad olyan szponzor, aki ellenszolgáltatás nélkül segít. Másoknak reklámokat biztosítunk. Függönyön, táblán, jegyen, a színházon belüli televízióban ott az emblémája. Vagy műsort adunk. Amióta kht. vagyunk, a kabaréink többségét valaki támogatta. De a szponzorok is fogynak. Amikor bejöttek a külföldi cégek, pár évig megtartották magyar vezetőiket, akik tudták, mi a színház, vagy éppen milyen a mi színházunk. De ahogy lecserélték az embereket, úgy apadt a támogatókedv. Márpedig a költségeinknek mintegy a felét a saját bevételeinknek kell fedezniük. Nemegyszer talált szponzorokat Szűcs Miklós is, aki a saját bevétel másik fajtájának, a jegybevételnek a korlátozottságára hívta fel a figyelmet. - A hazai fizetések nem európai színvonalúak, s egy darabig nem is lesznek azok. Vagyis nem lehet mértéktelenül emelni a jegyárakat. Az újgazdagok nem járnak színházba, vagy legföljebb bizonyosfajta színházakra kíváncsiak. A magas árakkal a legértékesebb, leghűségesebb nézőinket kergetnénk ki: a vékonyabb pénzű értelmiségieket vagy akár a fiatalokat. Hálát kellene adni a sorsnak - mert nem tudom, kinek-minek a vívmánya -, hogy szinte minden magyar színháznak magas, kilencven százalék körüli a látogatottsága. Abban a korban, amikor különben terjed a kulturálatlanság, szemeteket olvasnak, a kommersznél is kommerszebb filmeket néznek, a színházi közönséget nagyon meg kellene becsülni. Ha egyszer elriasztjuk, nem lehet majd visszaédesgetni. Vagyis nem tartunk ott, hogy a piacnak tegyük ki a színházat. Mindannyian egybehangzóan nyomatékosították: támogatás nélkül nem megy! Persze támogatás van a közhasznú társaságoknál is. De mennyi? A főváros két kht.-ja, vagyis a Vidám Színpad és a Mikroszkóp Színpad évek óta egyetlen fillérrel sem kapott többet. A minisztériumhoz tartozó, frissebb alapítású kht.-k közül a Budapesti Kamara támogatásának növekedése jócskán alatta maradt a pénzromlásnak, a Játékszíné ugyan meghaladta, hogy egy korábbi ígéretnek megfelelően lassacskán megközelítse a hasonló nagyságrendű színházakat. Az első szerződés - Az alapításkor kell nagyon észnél lenni — mondta Bodrogi Gyula, a Vidám Színpad igazgatója. — Eredetileg kft.-ként akartam a színházat átvenni. De felvilágosítottak, hogy támogatást csak a nonprofit kht. kaphat. Én hittem a szabadabb gazdálkodás előnyében. S hogy megmutassam, milyen bátor vagyok, alámentem a korábbi támogatásunknak, s ötvenhárommillió helyett negyvenhárommillióra szerződtem, mégpedig két játékhelyre. Ráadásul az a negyvenhárom úgy maradt, miközben drágult minden. Rossz szerződést írtam alá. Azt is okosabban tettem volna, ha én, Bodrogi Gyula egyedül hozom létre azt a kht.-t, és nem közösen a tulajdonos önkormányzattal. Valahogy úgy kellett volna lennie, mint ahogy annak idején Latabár Endre színtársulata szerződött Miskolc városával. Kaptak ők is helyet, pártfogást, de tisztább volt a helyzet. A szerződő feleknek lehettek elvárásaik egymással szemben. Ilyen messzire nem mentek a többiek. Sas József úgy gondolja, a kht. valamiféle átmenet az egykori magánszínház és az állami színház között. Az első, vagyis a közszolgáltatási szerződés fontosságát szintén hangsúlyozta. - Mivel közeledik az új mandátum kezdete, leírtam, mennyi támogatás lenne szükséges ahhoz, hogy a továbbiakban működjön a Mikroszkóp, amely egyébként is alulfinanszírozott. Ha a mostaninál nem adnak többet, akkor nem megy. Lehetetlen, hogy emelkedő rezsik és árak mellett évről évre ugyanannyiból jöjjünk ki. Ráadásul úgy élünk, mint egy bérlakásban, ahol a tulajdonos csak a nagyjavításokat fedezi, a kisebbeket a lakónak kell fizetnie. Egy kht.-nál sokat számít az igazgató két szép szeme, az üzleti érzéke, a rátermettsége, koldulótehetsége, minden összeköttetése. - Mindegy a forma. Mindegy, hogy most tulajdonosnak hívják a korábbi fenntartót - mondta Balázsovits Lajos is. - Ilyen vagy olyan néven, de ő dönt arról, milyen mértékben támogat. Ha nem ad pénzt, akkor hiába minden csűrcsavar. Ha a szerződésben nincs benne az inflációkövetés, akkor semmi sem kényszeríti, hogy a támogatást megemelje. Minden esetben egyedi döntésről van szó. Vagyis attól függ, milyen viszonyban van a tulajdonos a színházzal, illetve annak mindenkori vezetőjével, aki kér, vitázik, tárgyal és megegyezik. Mi, színháziak leginkább követelni szoktunk. Vagyis többnyire rosszul mondjuk az igazunkat. Más típusú diplomáciával kellene cselekedni. Kövessék az inflációt - Én harcoltam azért a minisztériumban, hogy a szerződésünkben legyen benne az inflációkövetés - mondta végül Szűcs Miklós. - Szerintem az a korrekt, ha garanciát nyújtanak, hogy az adott társulat nem marad le. S akkor senki nincs becsapva, mindkét fél tudja, mennyi pénzzel kell számolnia. Semmilyen elvi vagy jogszabályi oka nem volt annak, hogy a kérésemet nem teljesítették. Csupán arra hivatkoztak, hogy úgyis átkerülünk a fővároshoz. Nem tudom, melyik a jobb gazda. Ha az önkormányzat arra játszik, hogy kevesebb pénzből ússza meg, az tisztességtelen. És színházak halálát fogja okozni. Vagyis a működő kht.-k tapasztalata mind azt mutatja - legyenek azok a tárcához vagy a fővároshoz tartozó, régebben vagy újabban alapított, társulattal rendelkező vagy befogadó színházak -, hogy igazából egyetlenegy sarkalatos kérdés van: a támogatás mértéke, illetve reálértékének megőrzése. (Különbséget tenni az úgymond kommersz és a szegről-végről sem üzleti jellegű színházak között a szubvenció alapösszegében lehet.) Méltányos volna a színházvezetők igényének teljesítése, az inflációkövetés. Vagy ha a főváros attól tart, ami az idén meg is történt, hogy a színházi intézményeire sem jut a pénzromlást kiegyenlítő emelés, akkor legalább azt a százalékot kellene a közszolgáltatási szerződésekben garantálnia, amellyel átlagosan a többi színházának támogatását növeli. Egy fővárosi dokumentumban azt olvastam: „a közhasznú társasági forma nem jár együtt a finanszírozási források befagyasztásával”. Remélem, ez a mondat felismerést tükröz, s a működő és a jövőbeni kht.-knak egyaránt jót ígér. Bogácsi Erzsébet A főváros két kht.-ja, a Vidám Színpad és a Mikroszkóp évek óta egyetlen fillérrel sem kapott többet FOTÓ: SOPRONYI GYULA