Népszabadság, 2000. augusztus (58. évfolyam, 178-204. szám)

2000-08-24 / 198. szám

NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2000. AUGUSZTUS 24., CSÜTÖRTÖK 9 Egy fényképre A listával tulajdonképpen semmi ba­jom. Legalábbis nem több, mint bár­mely listával lehetne. Nem mondom, hogy egyezik az én tizenkettőmmel, de azért el tudom fogadni. Még politikai­lag is kiegyensúlyozott. Nemcsak Schwajda György barátai és üzletfelei szerepelnek rajta, és nem is csak az im­már réginek mondható Nemzeti nagy­jai, hanem a volt SZDSZ-es honatya és a Katona egyik oszlopa is. A kiválasztásnak már korántsem minden szempontja ilyen megnyugtató. Igaz, a korhatár igazi konzervatív szel­lemre vall. A nemzet színészének nem­csak tehetségesnek és szorgalmasnak kell lennie, de kötélidegűnek és vas­egészségesnek is, hiszen meg kell érnie a nyugdíjkorhatárt, ami persze nemcsak remélhető, hanem feltétlenül kívánható is. Az is rokonszenves, hogy nem föltét­­len a Nemzeti Színházban kellett letöl­tenie az előírt szolgálati időt, az meg mókásan jellemzőnek is fölfogható, hogy a Nemzetiben eltöltött évek dup­lán számítanak, akár a háborús eszten­dők. Igaz, az utóbbi évtizedekben alig lehetett művészileg nyugalmasabb hely nála, de éppen ezért. A művészetnek ép­pen nem használ a nyugalom. Soós Im­re-, Latinovits Zoltán-, Őze Lajos-típu­­sú izgága, önégető zsenik sohasem le­hetnének a nemzet színészei. Mindez azonban még nem volna ok a szólásra. Hanem az eseményről, a nem­zeti színészek kitüntetéséről beszámoló lapokban egy fénykép látható. Középen guggol Schwajda György eddigi kor­mánybiztos, újabban a Nemzeti Színház Részvénytársaság vezérigazgatója, mö­götte áll a miniszterelnök és tíz kitünte­tett — ketten egészségi állapotuk miatt nem tudtak megjelenni -, szóval egy futballcsapatra való nagy színjátszó pezsgőspohárral a kézben. Nem őket ünnepüik, hanem ők ünnepelnek. Ki há­lával nézi, ki meg is simítja a kép kö­zéppontjában mosolygó vezérigazgatót. Mint rendesen, a díj most sem azé, aki kapja, hanem azé, aki adja. És van is mit ünnepelni. No nem a Pesti Magyar Színházat, amelynek megnyitási évfordulójára helyezték a nagy eseményt, nem is önmagukat, a halálukig járó havi félmilliót, hanem a győzelmet. A vezérigazgató, illetve a kormány diadalát. Meglesz az új Nem­zeti az ő terveik, elképzeléseik szerint, pályázat nélkül, olcsón, családias - ne mondjam, házilagos - kivitelben. Mert lehet mondani persze, hogy a két dolog között semmilyen kapcsolat nincsen, a kormány egyszerűen meg kí­vánja becsülni a legjobb színjátszókat, sőt azt is lehet mondani, hogy rajtuk keresztül az egész színházi szakmát. Csakhogy ezt a díjat Schwajda kezde­ményezte, és ő választotta ki a kezdő­csapatot, az első tizenkettőt, és a csa­patba csak majd valamelyikük halála után lehet bekerülni. És bizonyára az átadást sem véletlenül időzítették az új Nemzeti építési engedélyének kiadása elé. Senki ne mondja, hogy sok a havi félmillió fejenként. Évi 72 millió tizen­két színészre. Amit a Nemzetin megspó­rolnak, abból akár kétszáz évre is kitel­het. Márpedig egy rendes Nemzeti Színház helyett kapja ezt a díjat a szín­házi szakma. Zappe László Hogy ne legyen rossz hírnevünk Hungarológiai konferencia Budapesten Hogy mi is a hungarológia, azt nem könnyű megtudni. A Magyar Nagylexi­kon kilencedik kötete szerint nem más, mint a magyarságtudomány. Majd en­nél a címszónál kell keresni, ha megje­lenik az M betűs kötet, amelyről nem tudni, hányadik lesz, egyelőre még csak a tizediknél tartunk. Az viszont a kilencedikből is kiderül például, hogy van egy Hungarológiai Értesítő című folyóirat, amely (ki gondolná?) 1979- ben (vagyis még az átkosban) kezdte a megjelenést. A magyarságtudományról is tudható egy és más. Az Új Idők Lexi­kona 1940-ben megjelent tizenhetedik kötete szerint azt Beöthy Zsolt és Riedl Frigyes előadásai alapozták meg még az első világháború előtt. Ugyanezen forrás azt állítja, hogy a magyarságtu­domány (amelyet még hungarisztiká­­nak is nevez) a Magyarországra és a magyarságra vonatkozó ismereteket foglalja össze, és olyan résztudomá­nyok együttese, amilyen a történelem, az irodalomtörténet, a nyelvészet, a képzőművészet és a zene története, Ma­gyarország földrajza, természetrajza és néprajza. Újabb keletű fejlemény, hogy 1969- ben Újvidéken alakult meg az igen jeles teljesítményeket felmutató Hungaroló­giai Intézet, majd különböző külföldi városokban, így például 1988-ban Ungváron, az­után létrejött Budapesten a Nemzetközi Hungaro­lógiai Központ, amely­nek igazgatója a jeles iro­dalomtörténész, Tverdota György. A központ ked­den, illetve szerdán tar­totta meg 2000-ik évi konferenciáját, amelynek témája ez volt: Hungaro­lógia az ezredfordulón. Nos, az igen nagy lét­számú - sok külföldön élő magyart és nem ma­gyart is felvonultató - rendezvényen épp az volt a tudósító számára a leg­inkább meglepő, hogy mennyire tisztázatlan má­ig a hungarológia - vagy ha úgy tetszik - a magyarságtudomány fogalma. E tisztázatlanság egyszersmind igen ro­konszenves. Szerénységről tanúskodik. Pedig a kétnapos konferencián renge­teg, igen érdekes előadás hangzott el. Ezekből nagyon világosan kiderült, hogy a hungarológia fogalma inkább a bőség, mint a hiányosságok okán tisz­tázható nehezen. Bajos a meghatározás például azért, mert egyelőre nehezen eldönthető, mely tudományok egymás­sal milyen viszonyban és milyen arány­ban alkothatják együttesen a hungaro­lógiát. Nehezíti e tudomány helyzetét, hogy túlzottan sok intézmény bábásko­dik körülötte, s ezek a felaprózódás ve­szélyét idézik föl inkább, mintsem a szintézis lehetőségét. A magyarságtudomány egyik felada­ta az volna, hogy előmozdítsa nemze­tünk megismerését a világban. Ennek meglehetősen sok akadálya van. Szegedi-Maszák Mihály például arra utalt előadásában, hogy lassan három­száz esztendeje meglehetősen rossz hí­rünk van a világban. A Nagy Francia Enciklopédia például már 1765-ben úgy írt rólunk, mint sivatagos területen élő szláv népről. Az akadémikus szerint rossz „hírnevünk” szerepet játszott a számunkra oly kedvezőtlen trianoni döntésben, de abban is, hogy Churchill és Roosevelt könnyű szívvel engedett át bennünket Sztálinnak. Voigt Vilmos néprajztudós viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy más kis népek a miénknél jóval hatékonyabb propagandával teszik megismerhetővé igazi arcukat. Főként finnországi pél­dákat sorolt. Emlékeztetett rá, hogy a Finn Irodalmi Társaság másfél évszá­zaddal ezelőtt alakult, és azóta rendkí­vül eredményes tevékenységet fejt ki mind a nemzeti önismeret, mind pedig az országkép külföldi formálásában. Roppant sokat tesz a tudomány népsze­rűsítéséért. Évente 40-50 művet ad ki, s ezeknek legkevésbé sem céljuk a monumentali­tás. Nemrégiben jelent meg például a Finnország földje és né­pei című munka. A 375 oldalas kötet igen sokré­tű. Nem teljességre, ha­nem érdekességre törek­szik. Nincs benne se történelem, se politika. Nincs benne szó a sport­ról, így például Nurmiról sem. A könyvből nem derül ki, hogy Finnorszá­got igen sok áldozatot követelő háború, illetve polgárháború sújtotta. Voigt professzor azt tar­taná ideálisnak, ha a finn példát követendő olyan könyv születne Magyar­­országról, amelybe egy fejezetet Schmidt Egon írna madarainkról, egy másikat meg Moldova György Buda­pestről. Az akadémikus summázata: korszerű hungarológia az, amely érde­kes a külföld számára. Az ilyen hunga­rológia tízszer sokoldalúbb annál, amit ma annak tartunk. Igen sok szó esett a globalizációval, azon belül pedig az európai integráció­val kapcsolatos problémákról. Kroó Norbert, az MTA főtitkára a nyelvi kér­dések fontosságára hívta fel a figyel­met. Megállapította: nem csupán az a veszély fenyeget, hogy az angol nyelv háttérbe szorítja a kis népek nyelveit, hanem az is, hogy kialakul egy olyan „világangol”, amely szükségképpen igen primitív lesz, és elszegényíti az ál­talános emberi gondolkodást is. Hovanyecz László A hungarológia fogalma inkább a bőség, mint a hiányosságok okán tisztázható nehezen. Nehezen eldönthető, mely tudományok alkothatják együttesen a hungarológiát. Nem a forma, a támogatás a fő Színigazgatók a közhasznú társaságok előnyéről és hátrányáról „Aki közhasznú társaságot akar létrehoz­ni, okvetlenül kérdezzen meg engem! Én voltam az első, aki ilyet alapított. Nem volt benne gyakorlatom. Már tudom, hol rontottam el. ” Ezt Bodrogi Gyula mond­ta, amikor megkerestem azokat az igaz­gatókat, akiknek a színházából kht. lett. Tapasztalataikról faggattam őket, mégpe­dig azért, mert a főváros újabb öt színház átalakítását tervezi az igazgatói mandá­tumok következő időszakában. Ideje pontosan tudni, mennyi előnye és mennyi hátránya van a költségvetési in­tézményekkel szemben a közhasznú tár­saságnak. Hiszen a Thália Színháznak fél év múlva, már jövő év január 31-re kell új szervezeti formát öltenie, az Új Színház­nak, a Madách Színháznak, a József Atti­la Színháznak és a Kolibrinak pedig alig esztendőnyivel később, 2002. január 1- jére kellene előkészítenie a változást. A fenntartó több érvet is felhoz a kht. mel­lett. Egyszerűbbnek, logikusabbnak talál­ják a működtetését amelyet nem köt megannyi szabály. És jobban igazodik a színház természetéhez a támogatás össze­gének negyedévi utalása is. Javára írják azt is, hogy a foglalkoztatási viszonyai­ban kevesebb a korlátozás, például nem kell betartani a közalkalmazotti bértábla kereteit. Kevesebb kötöttség Akik már hosszabb vagy rövidebb ide­je színházi kht.-kban munkálkodnak, lé­nyegében egyetértettek a fentiekkel. A három érv közül kettővel mindenképpen. - A kezdet kezdetén semmilyen elő­nyét nem éreztem - mondta Balázsovits Lajos, a Játékszín igazgatója. - Minden egyes munkatársamnak újra kellett tanul­nia a feladatát. Semmilyen formula nem volt ugyanolyan, mint annak előtte. Ám végül is nem annyira kötött az adminiszt­ráció, a gazdálkodás. Az is jó, hogy nem havonta csöpögtetik, hanem negyedéven­te adják a pénzünket. - Lehet, hogy az egyik hónapban két bemutatónk is van, a másikban pedig egy sem - mondta Szűcs Miklós, a Budapesti Kamaraszínház direktora. - Ehhez csak­ugyan jobban alkalmazkodik a háromha­vi blokkokban történő utalás. Az is nagy könnyebbség, hogy nincs rovatgazdálko­dás. A Játékszín is, mi is a tárcához tar­toztunk, és még tartozunk is. A nyolcva­nas évek vége felé enyhültek a kötöttsé­gek, de egyszer csak megfordult a ten­dencia, s a kincstári gazdálkodás megne­hezítette az életünket. Rengeteg volt a pa­pírmunka is. Ezek jó részétől megszaba­dultunk. A foglalkoztatási viszonyok tekinteté­ben már nem ilyen egyértelmű a kép. Úgy tetszik, hogy inkább azért nem ber­zenkednek ellene, mert a színházi intéz­mények körében is vannak hasonló válto­zások. Vagyis már nem a közhasznú tár­saság egyedüli sajátossága, hogy vállal­kozókként szerződtesse a művészeket és más színházi dolgozókat, akár évadra, akár produkcióra. Ha szabadabban álla­podhatnak is meg az összegekről, nyil­vánvaló, hogy kevesebb biztonságot nyújt a vállalkozás, több vesződséggel is jár, s olyan költségekkel, amelyek külö­nösen a szerényebb keresetűeket érintik hátrányosan. Más kérdés az egyén pénze, és más a színházé. Amiről Sas József, a Mikrosz­kóp Színpad igazgatója szólt, az már a közhasznú társaságok lényegi problémá­jához közelít. - Szponzorkereső és tarháló művész. Ez vagyok én, ezt írtam ki az irodámban is. Pofátlanul mindenkit megkeresek, így tudom biztosítani, hogy megéljen a har­­minc-egynéhány emberem, működjön a színházam. Időnként úgy honorálok mű­vészeket, hogy utazási irodáktól kapott turistautakat adok nekik, másoknak ruhát juttatok vagy éppen tévékészüléket. Akad olyan szponzor, aki ellenszolgálta­tás nélkül segít. Másoknak reklámokat biztosítunk. Függönyön, táblán, jegyen, a színházon belüli televízióban ott az emb­lémája. Vagy műsort adunk. Amióta kht. vagyunk, a kabaréink többségét valaki tá­mogatta. De a szponzorok is fogynak. Amikor bejöttek a külföldi cégek, pár évig megtartották magyar vezetőiket, akik tudták, mi a színház, vagy éppen mi­lyen a mi színházunk. De ahogy lecserél­ték az embereket, úgy apadt a támogató­kedv. Márpedig a költségeinknek mint­egy a felét a saját bevételeinknek kell fe­dezniük. Nemegyszer talált szponzorokat Szűcs Miklós is, aki a saját bevétel másik fajtá­jának, a jegybevételnek a korlátozottsá­gára hívta fel a figyelmet. - A hazai fizetések nem európai szín­vonalúak, s egy darabig nem is lesznek azok. Vagyis nem lehet mértéktelenül emelni a jegyárakat. Az újgazdagok nem járnak színházba, vagy legföljebb bizo­nyosfajta színházakra kíváncsiak. A ma­gas árakkal a legértékesebb, leghűsége­sebb nézőinket kergetnénk ki: a véko­nyabb pénzű értelmiségieket vagy akár a fiatalokat. Hálát kellene adni a sorsnak - mert nem tudom, kinek-minek a vívmá­nya -, hogy szinte minden magyar szín­háznak magas, kilencven százalék körüli a látogatottsága. Abban a korban, amikor különben terjed a kulturálatlanság, sze­meteket olvasnak, a kommersznél is kom­­merszebb filmeket néznek, a színházi kö­zönséget nagyon meg kellene becsülni. Ha egyszer elriasztjuk, nem lehet majd visszaédesgetni. Vagyis nem tartunk ott, hogy a piacnak tegyük ki a színházat. Mindannyian egybehangzóan nyoma­tékosították: támogatás nélkül nem megy! Persze támogatás van a közhasznú társaságoknál is. De mennyi? A főváros két kht.-ja, vagyis a Vidám Színpad és a Mikroszkóp Színpad évek óta egyetlen fillérrel sem kapott többet. A minisztéri­umhoz tartozó, frissebb alapítású kht.-k közül a Budapesti Kamara támogatásá­nak növekedése jócskán alatta maradt a pénzromlásnak, a Játékszíné ugyan meg­haladta, hogy egy korábbi ígéretnek meg­felelően lassacskán megközelítse a ha­sonló nagyságrendű színházakat. Az első szerződés - Az alapításkor kell nagyon észnél lenni — mondta Bodrogi Gyula, a Vidám Színpad igazgatója. — Eredetileg kft.-ként akartam a színházat átvenni. De felvilá­gosítottak, hogy támogatást csak a non­­profit kht. kaphat. Én hittem a szabadabb gazdálkodás előnyében. S hogy megmu­tassam, milyen bátor vagyok, alámentem a korábbi támogatásunknak, s ötvenhá­rommillió helyett negyvenhárommillióra szerződtem, mégpedig két játékhelyre. Ráadásul az a negyvenhárom úgy maradt, miközben drágult minden. Rossz szerző­dést írtam alá. Azt is okosabban tettem volna, ha én, Bodrogi Gyula egyedül ho­zom létre azt a kht.-t, és nem közösen a tulajdonos önkormányzattal. Valahogy úgy kellett volna lennie, mint ahogy an­nak idején Latabár Endre színtársulata szerződött Miskolc városával. Kaptak ők is helyet, pártfogást, de tisztább volt a helyzet. A szerződő feleknek lehettek el­várásaik egymással szemben. Ilyen messzire nem mentek a többiek. Sas József úgy gondolja, a kht. valamifé­le átmenet az egykori magánszínház és az állami színház között. Az első, vagyis a közszolgáltatási szerződés fontosságát szintén hangsúlyozta. - Mivel közeledik az új mandátum kezdete, leírtam, mennyi támogatás lenne szükséges ahhoz, hogy a továbbiakban működjön a Mikroszkóp, amely egyéb­ként is alulfinanszírozott. Ha a mostani­nál nem adnak többet, akkor nem megy. Lehetetlen, hogy emelkedő rezsik és árak mellett évről évre ugyanannyiból jöjjünk ki. Ráadásul úgy élünk, mint egy bérla­kásban, ahol a tulajdonos csak a nagyja­vításokat fedezi, a kisebbeket a lakónak kell fizetnie. Egy kht.-nál sokat számít az igazgató két szép szeme, az üzleti érzéke, a rátermettsége, koldulótehetsége, min­den összeköttetése. - Mindegy a forma. Mindegy, hogy most tulajdonosnak hívják a korábbi fenntartót - mondta Balázsovits Lajos is. - Ilyen vagy olyan néven, de ő dönt arról, milyen mértékben támogat. Ha nem ad pénzt, akkor hiába minden csűrcsavar. Ha a szerződésben nincs benne az inflá­ciókövetés, akkor semmi sem kényszerí­ti, hogy a támogatást megemelje. Minden esetben egyedi döntésről van szó. Vagyis attól függ, milyen viszonyban van a tulaj­donos a színházzal, illetve annak minden­kori vezetőjével, aki kér, vitázik, tárgyal és megegyezik. Mi, színháziak leginkább követelni szoktunk. Vagyis többnyire rosszul mondjuk az igazunkat. Más típu­sú diplomáciával kellene cselekedni. Kövessék az inflációt - Én harcoltam azért a minisztérium­ban, hogy a szerződésünkben legyen ben­ne az inflációkövetés - mondta végül Szűcs Miklós. - Szerintem az a korrekt, ha garanciát nyújtanak, hogy az adott tár­sulat nem marad le. S akkor senki nincs becsapva, mindkét fél tudja, mennyi pénzzel kell számolnia. Semmilyen elvi vagy jogszabályi oka nem volt annak, hogy a kérésemet nem teljesítették. Csu­pán arra hivatkoztak, hogy úgyis átkerü­lünk a fővároshoz. Nem tudom, melyik a jobb gazda. Ha az önkormányzat arra ját­szik, hogy kevesebb pénzből ússza meg, az tisztességtelen. És színházak halálát fogja okozni. Vagyis a működő kht.-k tapasztalata mind azt mutatja - legyenek azok a tárcá­hoz vagy a fővároshoz tartozó, régebben vagy újabban alapított, társulattal rendel­kező vagy befogadó színházak -, hogy igazából egyetlenegy sarkalatos kérdés van: a támogatás mértéke, illetve reálér­tékének megőrzése. (Különbséget tenni az úgymond kommersz és a szegről-vég­­ről sem üzleti jellegű színházak között a szubvenció alapösszegében lehet.) Mél­tányos volna a színházvezetők igényének teljesítése, az inflációkövetés. Vagy ha a főváros attól tart, ami az idén meg is tör­tént, hogy a színházi intézményeire sem jut a pénzromlást kiegyenlítő emelés, ak­kor legalább azt a százalékot kellene a közszolgáltatási szerződésekben garan­tálnia, amellyel átlagosan a többi színhá­zának támogatását növeli. Egy fővárosi dokumentumban azt ol­vastam: „a közhasznú társasági forma nem jár együtt a finanszírozási források befagyasztásával”. Remélem, ez a mon­dat felismerést tükröz, s a működő és a jövőbeni kht.-knak egyaránt jót ígér. Bogácsi Erzsébet A főváros két kht.-ja, a Vidám Színpad és a Mikroszkóp évek óta egyetlen fillérrel sem kapott többet FOTÓ: SOPRONYI GYULA

Next