Népszabadság, 2001. január (59. évfolyam, 1-26. szám)

2001-01-05 / 4. szám

10 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2001. JANUÁR 5., PÉNTEK A városok türelmes tevéjeB­ udapesti gyermekként sokáig úgy gondoltam, hogy az tekinthető igazi városnak, amelyben van villamos. Ké­sőbb tanultam némi urbanisztikát, s be kellett látnom, hogy a városok fejlettsé­gét ennél bonyolultabb mutatókkal mé­rik, de a lelkem mélyén azóta is úgy hi­szem, hogy az utcákon végigcsilingelő villamos sajátos, semmi mással sem pó­tolható hangulatot ad egy városnak. Au­tóval vagy busszal sivatagi autópályán is lehet utazni, az emeletes házak közti síne­ken türelmes teveként araszoló villamos­­kocsik viszont a város lényegéhez tartoz­nak. Városi használatra tervezett, köz­ponti energiaforrásból üzemeltetett és a széles közönség által használható jármű - ez a százesztendős ötlet ma is korszerű és racionális. A környezetvédelmi megfon­tolások is a villamos mellett szólnak, hi­szen a városi levegőt súlyosan szennye­ző, légúti megbetegedéseket és tüdőrákot okozó anyagok zöme a gépkocsik motor­jából származik. A villamos nem szeny­­nyezi a levegőt, és nem igényel méreg­drága kőolajat. Az utóbbi esztendőkben Európa fejlet­tebb részén lázasan fejlesztik a villa­mosközlekedést. Rómában a belvárosi Argentína térig jár a legújabb vonal. Ber­linben új járatokat indítanak, és korszerű­sítik az NDK-időkből megmaradt régi vonalakat. A franciák nemrég egyszerre öt városban avattak új villamosvonalat vagy városi vasutat. Nantes, Lyon, Lillé és Orleans mellett „Európa fővárosa”, Strasbourg az ötödik. Ez utóbbi város közlekedését, ahogy azt magam is tapasz­talhattam, az elmúlt évtizedben forradal­masította a villamos fejlesztése és az egész várost behálózó kerékpárutak rend­szere. A huszonegyedik századba érve is­mét azok a járművek élik reneszánszukat, amelyek a tizenkilencedik század végén jelentek meg a városokban: a kötött pá­lyás villamos és a földalatti vasút. Az autóforgalom korlátlan növekedése a 11. világháború utáni évtizedekben köz­lekedési csődöt, krónikus légszennyezést és a legforgalmasabb belvárosi negyedek elértéktelenedését eredményezte. Az em­berek egy idő után megunták, hogy csúcsforgalomban minden városi utcát ellepnek a parkoló és lépésben cammogó autók, állandósul a kipufogógáz bűze és lehetetlen átkelni a hidakon. Az autófor­galom mérséklésére a direkt és az indi­­rekt eszközöket, a kényelmes tömegköz­lekedés mézesmadzagát és az extra adófi­zetés furkósbotját egyaránt bevetették. Az új vilamospályák, kerékpárutak és sétálóutcák fizikailag is azokat a sávokat foglalják el, amelyeken egykor autók közlekedtek. Számos nyugati városban külön terhek sújtják a városi autózást. New Yorkban vagy Lisszabonban a vá­rosrészek közt átívelő hidak használatáért is fizetni kell. Londonban most tervezik a belvárosi övezetbe belépő autók meg­adóztatását. Ken Livingstone polgármes­ter minden alkalommal öt fontot akar kasszírozni azoktól, akik nem a tömeg­­közlekedést választják. Az Egyesült Államokban csúcsidőben csak olyan autó vehet igénybe bizonyos utakat, amelyben többen ülnek, s az egy­máshoz közel dolgozó kertvárosi szom­szédok ezért közös gépkocsival utaznak be a városba. Ottawában, a kanadai fővá­rosban tízezrek hagyják ott a városszéli parkolóban autóikat, hogy átszálljanak a csúcsidőben percenként közlekedő autó­buszokra. Ezek a legkorszerűbb nyugati minták egyelőre nem érvényesülnek nálunk. Sokkal inkább a texasi és balkáni módit ötvöző, egyoldalú autókultusz. Az átlag politikus, újságíró és közlekedési szak­ember nem ismeri és nem használja a tö­megközlekedést. Sőt olyan lesajnáló tá­volságtartással gondol rá, mint a nép­konyhára vagy az elfekvőre. A városi tö­megközlekedésre tökéletesen áll az a szo­ciálpolitikai igazság, hogy ha a társadal­mi elit nem vesz igénybe egy intézmény­­típust (iskolát, kórházat, vagy közlekedé­si rendszert), akkor az forráskivonásra és lepusztulásra van ítélve. Budapest belső negyedeibe több kocsi egyszerűen nem fér be, a tömegközleke­dés összeomlása esetén a város autós nyelven szólva azonnal „meghalna”. Ha a BKV járművei egy hajnalban nem in­dulnának el, s mindenki kénytelen lenne a sufniból előszedni a maga „géperejű járművét”, akkor aznap sem dolgozni, sem tanulni, sem vásárolni vagy parla­­mentesdit játszani nem lehetne. A pesti autósok és a vidékiek gyorsan megérte­nék, hogy a fővárosi tömegközlekedés fenntartása nekik is elemi érdekük. Rossz magyar szokás szerint a teljes csődnek kell bekövetkeznie ahhoz, hogy egy fej­lesztés közérdeklődésre tarthasson szá­mot. A vegetáló és leépülő budapesti tö­megközlekedés a technikai csőd felé ara­szol, s alapvető érdekünk lenne, hogy az összeomlás előtt megkezdődjön a meg­mentése és korszerűsítése. Az „európai” jelszavakkal bűvészkedő politikusoknak nem kellene mást tenniük, mint követ­niük a nyugat-európai városok példáját. Városi és központi keretből forrásokat te­remteni a környezetbarát tömegközleke­dés fejlesztésére. Nem az autósok ellené­ben, hanem többek között azért is, hogy akinek valóban autóba kell ülnie, az ne kényszerüljön minden reggel és este más­fél órát tölteni egy fémkaszniban. Kiegé­szítő forrásként elképzelhető a városi au­tósok hozzájárulása is a tömegközlekedés költségeihez. Kellően vonzó és kényel­mes tömegközlekedés esetén az utak for­galma mérséklődne, ami a rendíthetetlen autósoknak megérne néhány forint több­letkiadást. Európáb­an szinte egyedülálló, hogy a kormány nem vesz részt a tömegközleke­dés támogatásában. A vidéki városokéban sem. (A három „villamosos” vidéki város, Miskolc, Debrecen és Szeged kormány­­párti polgármesterei nyilvánosan szólni sem mernek saját helyi közlekedésük ér­dekében.) Sőt a hatályos jogszabályok ki­fejezetten büntetik a környezetbarát tö­megközlekedést. A munkáltatók például költségként számolhatják el a munkavál­lalók részére nyújtott gépkocsi-használati költségtérítést, míg a helyi bérletekhez nyújtott munkáltatói támogatás adóköte­les „személyi jövedelem”. A városi lakos­ság egészsége közvetlenül összefügg a kötött pályás tömegközlekedés fejleszté­sével vagy visszafejlesztésével. Őszintén remélem, hogy egyszer majd a tömegköz­lekedés visszafejlesztésért felelős politi­kusokon is számon lehet kérni a szomorú egészségügyi következményeket. Budapesten a legutolsó esztendőkben nőtt a BKV utasforgalma. (2000-re 30-35 milliós utasszám-növekedést prognoszti­zálnak.) Mivel ezzel párhuzamosan az autók száma is nőtt, feltehetően arról van szó, hogy csúcsforgalmi időben egyre több autós választja a villamost és még inkább a metrót. (Nemrég a Budapest Szállónál villamosra, majd a Moszkva té­ren metróra szállva huszonkét perccel előbb értem a Magyar Rádióba, mint au­tóban maradó társam.) A BKV ugyanak­kor anyagi gondjaira hivatkozva a járatok további ritkítására készül, szinte szánt­szándékkal lebeszélve szolgáltatásai igénybevételéről az utazóközönséget. A hajdan legendásan jó budapesti tömeg­­közlekedés már a kilencvenes évek elején ritkább és zsúfoltabb lett, s azóta folya­matosan romlik. Ezért alapvetően az egy­mást váltó pénzügyi kormányzatokat ter­heli a felelősség, de a Demszky-féle vá­rosvezetés sem teljesen ártatlan. Szép do­log a négyes metró, s mindent meg kell tenni a megépítéséért. Helyes dolog hangsúlyozni, hogy a kormánynak is részt kell vállalnia a tömegközlekedés tá­mogatásában. De a budapesti tömegköz­lekedést addig is fenn kell tartani, amíg a kormányhivatalokban a mostani urak ül­nek. A tömegközlekedés fejlesztése olyan prioritás, amelyért egy-két évre az - egyébként jókora - tartalékokhoz is ér­demes hozzányúlni. A felelős és távlato­san gondolkodó városi vezetésnek arra is törekednie kell, hogy a tömegközlekedés vonzóbb és kényelmesebb legyen. Ez fontos feltétele az ökológiai túlélésnek is, amely nélkül nincs sem jövő, sem jövőbe látó politika és politikus. Hegyi Gyula országgyűlési képviselő (MSZP) - Mi az, hogy egy villamos nem tud félrehúzódni, amikor hallja a megkülönböztető jelzést?! Hát hogy lehet ilyen elavult közlekedési eszközt még megtűrni a városban?! MARABU RAJZA Segítsük Romániát!M­ ost, amikor ismét a szonantil (szocio-náci-infantil) szemlélet szélsőséges formája, a faji előítélet és gyűlölet járja diadalmenetét Romániában, amikor kézfo­­gásnyira tőlünk embertársaink úgy próbálnak menekülni saját nyomorúságuk, kiábrándultságuk, összeomlott mí­toszaik és alternatívanélküliségük elől, hogy mások ki­közösítésével, a diszkrimináció bűnével növelik mosto­ha sorsuk vészterhes éveinek súlyát; most, amikor azt re­mélik, hogy a kizárólagosság, társadalmi irigység és más népek elleni uszítás meghozza nekik a szociális igazsá­got, nemzeti gazdagságot és gyermeki boldogságot; most, igen most fontos, hogy a szomszédos országok és a távoliak egyaránt felkészüljenek a jövőre. Ne bojkottálják Romániát! A romániai választások eredménye alapvetően Nyugat-ellenes, a többség meg­unta az ígérgetést, halogatást, fellázadt a másodrangú európaiság rákényszerített tudata ellen. De egy esetleges Románia elleni bojkott nem gyengítené, hanem növelné a diktatúra esélyeit. Sem Hitlert, sem Sztálint, de még Ceausescu, Husszein, vagy Milosevics híveit sem tánto­rította el a bojkott attól a meggyőződésüktől, hogy ők nem a szenvedést osztó, hanem az igazságtalanságot el­szenvedő felek. Ne okozzunk nagyobb nyomorúságot a kiszolgáltatottaknak azzal, hogy lezárjuk a határt, meg­szüntetjük a kapcsolatokat, bojkottáljuk az ország gaz­daságát, kimerítjük élelmiszer- és energiatartalékait. Az ottaniak, remélem, még emlékeznek a páros- és páratlan rendszámú benzinhiányos vasárnapokra, a téli fagyos sorokra, amikor „Adidas-csirkelábért” ácsorogtak az aranykorszak üzletei előtt. Választási lázadásukkal most mégis a múltba menekülnek. Nem azt mondom, hogy a 17 millió szavazati jogú ál­lampolgárból négymilliónál többen nem ugyanazt az Iliescut választották jövőbeli irányítójuknak, akit a ma­rosvásárhelyi pogrommal és Bukarest kétszeri szétvere­­tésével gyanúsítottak, aki akadályozta a gazdasági át­alakulást, halogatta az elkobzott tulajdon visszaadását, fenntartotta a vállalatokon belüli munkanélküliséget, növelte az államháztartási hiányt, lefékezte a privatizá­ciót, egyszóval - aki az 1990-től 1996-ig tartó, évtize­dekre kiható román integrációs lemaradás egyik fő oko­zója volt. Miatta maradt fenn a nyugati vízumkényszer, miatta maradt ki az ország a NATO-ból, és miatta került messzebbre az Európai Uniótól. Magyarellenes popu­lista retorikája közismert. Nem azt mondom, hogy több mint hárommillió sza­vazó nem az idegengyűlölet, az antiszemitizmus, a neo­­fasizmus, a karóba húzó, Dracula-Tepes-féle rendcsiná­ló, halálbüntető jövőkép híveként állt C. V. Tudor mellé. Nem azt mondom, hogy több mint ötmillió szavazó nem otthon ült, rágta a tökmagot, nézte a milliomos le­hetsz játékot a tévében, és annyira beleélte magát a mil­liók utáni vágyakozásba, hogy nem ment el szavazni.­­ Ugyan, kérem, hatalmi porhintés az egész! Csakis arra jó, hogy egyeseknek „odafönt” ismét legyen állásuk, kenyerük, néhány milliós autójuk. Aztán újból kell sza­vazni, és jön a következő csapat, mert azoknak is kell jó állás, jó kenyér, jó autó. Hagyjanak minket békén - gondolták, hiszen nekünk úgyis csak a tökmag jut, a Bingó és a latin-amerikai szappanopera. Posztmodern tökmagrágók lettünk egy premodern Romániában. Az új polit-gazd maffiát úgysem tudjuk megállítani, a tör­vényhozás, büntetés, végrehajtás, mind az ő kezükben van. Mit tehetünk, uram, ha nincs kire szavazni? Itt mindenkit lejárattak - mondják, és arra gondolnak, a té­vé előtt legalább demokratikus álmok nyílnak, bárki le­het milliomos. Hogy ez is csak egy újabb szemfény­vesztés? Reklámfogás, nézettségi mutató és újabb be­vétel, egyeseknek? Lehet, de legalább kellemes, és a bingózásban egyenlők az esélyek. Nem mondom azt, hogy az elkövetkező évek romá­niai parlamenti diskurzusa nem lesz káros hatással a magyarországi parlamenti és választási vitákra, és nem nyújt majd mentőövet a magyar szonantis híveinek, hogy a vérről, a fajról, az ősi földről szóló szövegekkel növeljék szavazótáborukat. Én nem azt mondom, hogy a romániai magyarok ér­dekképviselete és az ottani liberális románok vagy jobbközép pártok nem hibásak abban, hogy félreismer­ték a veszélyt, és nem állítottak közös jelöltet, sőt pezs­gővel ünnepelték a választások első fordulóját, ami még egy torhoz is illetlen. Én azt sem mondom, hogy a jövőben netán biztonsá­gos lesz az ország az idegen befektetőknek, az odauta­zó izraeli, magyarországi vagy nyugati turistáknak, és azt sem, hogy a Világbankkal vagy más nemzetközi in­tézménnyel könnyen haladnának a tárgyalások, és bízni lehetne az ígéretek megtartásában. Persze, nem azt mondom, hogy ölelje a Nyugat keb­lére demagóg szonantis híveit, és tegyen úgy, mintha nem volna semmi gondja velük. Nem azt mondom, hogy tapsoljunk a működésbe lépő rezsimnek és nem­zetközi szinten higgyük el vezetőinek „építjük a kapita­lizmust” jellegű, újarcú képmutatását. Nem azt mon­dom, hogy a szokásos sikerdiplomáciai beiktató köruta­kon a tényfeltáró riportok helyett nyilatkozatokra építő média és a nyugati politikusok tábora hitesse el mind­azt, amit az új hatalom megígér, hogy szabadkezet kap­hasson a tökmagrágáshoz és a polit-gazd maffia átszí­­nezéséhez. Mindössze azt mondom, hogy máris sürgős segélyki­áltást hallunk a szomszédból: segíteni menjünk oda, ne rombolni. Kezdjetek el gyűjteni Románia megsegítésé­re! Elsősorban a civil, a nem-kormányzati és a parla­menten kívüli szervezeteket, magán szociális intézmé­nyeket, felállítandó népkonyhákat kell támogatni. Rá­juk sokkal nagyobb súly nehezedik majd a jövőben, mint gondolnánk. A legfontosabb: a segítséget nem szabad faji­, vallási vagy etnikai alapon nyújtani. A magyar szavazó­polgárok ne támogassák semmi­lyen megszorító vámintézkedés bevezetését, hanem se­gítsék a magyarországi több mint 2500 magyar-román vegyes vállalatot a határon átnyúló működésük folyta­tásában, mert e kisvállalkozók jövőépítő tevékenysége a kényszer nélküli többnyelvűség, az előítélet-mentes kapcsolatrendszer, a spontán multikulturalizmus zálo­ga. Tartsuk tiszteletben az ártatlanság vélelmét, a maf­fiakeresést ne a határon folytassuk, hanem bizalommal forduljunk az idelátogató romániai turisták, üzletembe­rek felé. A maffia úgysem a határon ácsorog, hanem a budapesti Duna-korzón. Segítsük Romániát, hogy a román nép visszataláljon a gyanakvástól, idegenfélelemtől mentes, együtt érző, akadályleküzdő és szeretetre méltó lényéhez. Segítsük, hogy elviseljék a téli kormányokat, az önnön fejük fölé választott hatalmi önkényt, a koldusok, elszaporodott kóbor kutyák, állásnélküli férfiak és nők, kilátástalan, jövőképtől megfosztott, kivándorlásra készülő fiatalok országát. Gondoljuk meg: mindössze négy évről van szó. Vagy még annál is kevesebbről. Segítsünk, hogy legyen még demokratikus választás Romániában! Ágoston Vilmos író, az Európai Összehasonlító Kisebbségkutató Programiroda munkatársa Hit és hitványság V­ásárhelyi Mária szerint inkorrekt cikket írtam a Miniszterelnöki Hi­vatal listájáról, mert nem tartottam be a korrektség magam alkotta szabályát. Ez szerinte így hangzott: az „elemi feltétel annak tisztázása”, ki, mit mondott. Nem igaz, nem ezt írtam. Nem annak vizsgálatát jelöltem ki feladatul, hogy az egyes külföldi újság­írók valóban azt írták-e le, amit az egyes magyar nyilatkozók mondtak ne­kik. Ez az érintettek dolga. Én ahhoz sajnos nem rendelkezem sem elegendő újságírói kapcsolattal, sem elég inter­netes tudással, hogy magam ellenőriz­zem, valójában mit mondott Haraszti Miklós a Jewis Telegraphic Agency munkatársának. Ezért használtam cik­kemben a „ha valóban mondta”, ill., a „ha szavait pontosan idézték” formulá­kat. Ha Vásárhelyi tényleg tudja, hogy mit mondott Haraszti, miért nem idézi? Továbbá miért nem idézi, miket mond­tak külföldön Magyarországról a mai kormánypolitikusok 1994 és 1998 kö­zött? Miért bízza ennek kinyomozását a jámbor olvasóra? Miért engedi át neki Orbán, Kövér és mások leleplezésének dicsőségét? Ennyire szerény volna? Aki elfogulatlanul olvasta írásomat, az tudja, hogy én a ki, hol, mit mon­dott? kérdését egész más okból, más módon, és más összefüggésben tettem föl. S ha már a korrektségnél tartunk, a Harasztinak tulajdonított kijelentésnél én nem oda helyeztem a kezdő idézője­let, ahova vitapartnerem önkényesen teszi, hanem egy szóval későbbre! To­vábbá - sugallatával ellentétben - nem váltam a jobboldali sajtó „Vásárhelyi azt hazudta” kezdetű rágalmának hiszé­keny áldozatává, ezért fogalmaztam így: „a V. M.-nek tulajdonított kijelen­tés”. Az a V. M. által nekem tulajdoní­tott képtelen állítás viszont természete­sen nem szerepel a cikkemben, mely szerint Magyar Bálintnak „a saját véle­ményével nem egyező mondatokat” kellett volna mondania Ottawában. Ezek - V. M. szavával élve — csúszta­tások. Vitapartnerem nem érti a „lámpaer­nyő” és a „cipő” közti különbséget. Ezt nehezen hiszem el neki, ennek ellenére röviden megmagyarázom: lámpaernyőt készítettek zsidók bőréből a nácik Auschwitzban, cipőt nem. Az előbbi a kormány lapjával összefüggésben tehát alkalmas annak durva antiszemita hírbe hozására, az utóbbi a krokodillal nem. Vásárhelyi azt sem érti, mi a különb­ség a magánember és a választott politi­kus felelőssége között. Ezt elhiszem, s a kedvéért ismét egyszerű leszek: az előb­bi csak a maga nevében beszél, az utób­bi azok nevében és helyett is, akiktől er­re mandátumot kapott. A politikában a beszéd a cselekvés egyik legfontosabb formája. Ha V. M. tényleg azt hiszi, hogy itt is az „ami szívemen, a számon” elve uralkodik, akkor jobb lenne, ha a jövőben nem írna a politikáról. Vásárhelyi cikkében ilyen szavakkal illeti ellenfeleit: „hitványság”, „kissze­­rűség”, „gengszterizmus”, „szándékos csúsztatások és hazugságok” stb. azok rendre hasonlókat írnak róla. Szerintem kölcsönösen nincs igazuk. Nem rossz­indulatú emberek ők, csak indulatosak. Nem gonoszak, csak fanatikusak. Va­kon hisznek a saját igazukban. Teljes­séggel hiányzik belőlük az empátia, az ellenfél igaza iránti fogékonyság. An- Szerintem kölcsönösen nincs igazuk. Nem rosszindulatú emberek ők, csak indulatosak. Teljességgel hiányzik belőlük az empátia, az ellenfél igaza iránti fogékonyság­­ nak a puszta feltételezése, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges. Ezért csúsztat­nak néha. Nem a hitványság: a hit ho­mály­osítj­a el a tekintetüket. Ez fosztja meg őket józan ítélőképességüktől s a méltányosság erényétől. A MEH listája kapcsán kifejtett gon­dolataimért két oldalról ért heves táma­dás. Előbb Lovas Istvántól, majd rög­tön utána Vásárhelyi Máriától. Az egyik azzal vádolt, hogy a hamis vádak ellen nem védtem meg a kormányt, a másik azzal, hogy magamévá tettem a kormány hamis vádjait. Elképesztő. Nem is értem, miért ve­lem szórakoznak. Hisz az Isten is egy­más ellenségeinek teremtette őket. Debreczeni József közíró

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék