Népszabadság, 2001. június (59. évfolyam, 127-151. szám)
2001-06-30 / 151. szám
NÉPSZABADSÁG 2001. JÚNIUS 30., SZOMBAT Könyvszemle Nagymama kerestetik jeligére - avagy hova vezet a köldökzsinórom Elárulok Önöknek egy titkot. Bár Budapestre mint cseh írónő kaptam meghívást, valójában magyar írónő vagyok. Édesanyám ugyanis ebben a városban jött világra, mégpedig felettébb romantikus körülmények között, legalábbis az én szempontomból. Házasságon kívül született, egy fiatal leányanya gyermekeként, az édesanyja állítólag rögtön a szülés után meghalt. Később fény derült rá, hogy a keresztlevelet hozzáértő kezek meghamisították, ami akkoriban nem volt éppen olcsó mulatság. Kiderült továbbá, hogy a mamám édesanyja soha nem lakott az iratban feltüntetett címen. Valakinek fenemód fontos volt, hogy azt a látszatot keltse, a gyerek az égből pottyant. De nem onnan pottyant, a mamám Budapestről való. Amikor két év múltán napirendre került az örökbefogadás, amely megmentette a kislány életét, kissé meglepő volt, hogy az árvaház igazgatója a legsoványabb, legtetvesebb gyereket ajánlotta az örökbe fogadó szülők figyelmébe, mondván: kezeskedik érte, mert tudja, ki az apja. A mamám akkoriban magyarul gagyogott, és az első hónapban kétségbeesetten bóklászott új morvaországi otthonában, egyfolytában azt kiabálva: „anuka, anuka” - azóta mindenki Anutának hívja, abban a hiszemben, hogy keresztnevét, az Annát becézték így. A mamámnak két kívánsága volt életében. Öt gyereket szeretett volna, hogy a nagy családdal legalább részben pótolja a hiányzó vérrokonságot és írónő akart lenni. Másképpen alakult. Mielőtt megszülettem volna, állítólag már a pocakjában rátartin és szeszélyesen viselkedtem, és a mamám váltig mondta, hogy biztosan egy magyar grófot hoz majd a világra. Ehelyett egy szőke magyar írónőt hozott a világra - ez már a születésem pillanatában az orromra volt írva, és a mamám látta is, úgyhogy eszerint nevelt - szabadon és nagystílűen, mint egy magyar grófot. És az öt gyerekre méretezett anyai szeretetét teljes egészében rám zúdította, ami időnként kibírhatatlan volt. De miért is írok erről? Budapest és az anyai szeretet miatt, mert ez az a két dolog, ami alapvetően megszabta az életemet. Még egy titkot elárulok Önöknek. Ezt a szeretetet örököltem. Ezt az ötszörös, túláradó, nagyúri szeretetet. Lehet, hogy furcsán hangzik, de így van. Igyekszem továbbadni a gyerekeimnek, akik persze nem bírják sokáig, mert én ezt a szeretetet tényleg valahogy olyan szabadon és féktelenül szórom szét, mint egy lóhátról, tehát kissé szokatlan módon. Legalábbis Csehországban szokatlan módon, így aztán, amikor a Népszabadság felkért, hogy írjak valamit az életemről, egy cseh írónő életéről, eltűnődtem. Egyrészt még mindig nem szoktam meg, hogy cseh írónő vagyok (talán azért, mert valójában magyar írónő vagyok), másrészt pedig tudom, hogy az irodalmi eszmefuttatások zöme a körül forog, hogy miben ritkítja IRENA OBERMANNOVÁ 1962-ben született Prágában. Fiatal, szőke, csinos. Két leánygyermek édesanyja, s egy igazi sikerkönyv szerzője. Mielőtt szerelmi bánatában regényírásra adta volna a fejét, elvégezte a híres prágai művészeti főiskola, a FAMU nem kevésbé híres dramaturgia szakát, majd a cseh rádiónak és televíziónak dolgozott. Az Egy őrült feleség naplója 1998-ban jelent meg a prágai könyvklubnál (magyarul az idei könyvfesztiválra az Európánál). Azóta megírta a regény folytatását és elkészült a könyv alapján forgatott tévéfilm is, párját egy-egy szerző és milyen, tabunak számító témát dolgoz fel. És én egészen mostanáig abban a hiszemben éltem, hogy regényem, az Egy őrült feleség naplója a lehető leghétköznapibb dolgokról, a gyerekek és a család iránti szeretetről szól, tehát arról a természetes félelemről, amely házasságom felbomlása idején mindvégig ott bujkált bennem. Nem volt olyan érzésem, hogy túllépek egy tabun, vagy égető kérdéseket vetek fel, semmi világ- és falrengetőt nem éreztem, csak a sürgető vágyat, hogy szavakba öntsem az érzéseimet. És meg kell mondanom, hogy az életem sem változott meg gyökeresen a könyv váratlan sikere után, mákszemnyivel sem lett érdekesebb vagy bohémabb, továbbra is minden áldott nap - ó, rémségek rémsége! - fél hétkor kelek, elindítom a gyerekeket az iskolába, iszom egy kávét, és ha minden simán megy, és a lányok tényleg elpályáznak, írhatok egy kicsit, úgy fél kilencig. Aztán rohanok a tévébe, a cseh televízióban dolgozom, este hat körül érek haza, útközben begyűjtöm a gyerekeket a szakkörből, karénekről, nyelvóráról, bevásárolok, főzök, kiteregetek, aztán megvacsorázunk, és kicsit diskurálunk a lányokkal. Időnként, akárcsak regényem hősnője, Xénia, lopok magamnak pár percet, és jegyzeteket firkantok a cetlikre, amikre a háztartási tennivalókat szoktam felírni, a lakásban mindenütt ilyen cetlik hányódnak, két liter tejet venni, áll az egyiken, és a sarkában még elfér egy rövid versike. Regényemet nagymértékben befolyásolta a két lányomhoz való viszonyom, ez volt az oka, hogy a cseh kritika kezdetben kissé zavartan fogadta, és csak az olvasói visszhang keltette fel igazán a kritikusok érdeklődését. A cikk kapcsán talán ezért ötlik fel bennem a gondolat, hogy vajon az internet korában, az emberek közötti kommunikáció gyökeres változásának küszöbén, amikor mindannyian állandóan elérhetők és látszólag oly közeliek vagyunk egymás számára, hogy vajon nem éppen az anyai szeretet-e az egyik leginkább tabunak számító művészi téma, úgy értem, amennyiben éppen egy anya ragadja és fogalmazza meg minden köntörfalazás nélkül. Mintha a posztmodern művészet szabad teret engedne mindenfajta szeretet kötetlen kifejezésének, csak a legalapvetőbbet kezelné tabuként. A gyerekekről a gyerekirodalom megszabott keretei között lehet szabad írni, de az úgynevezett nagybetűs Művészetben már nem. Mintha minden felnőtt restellne a legeslegfontosabbról szólni. Ez az a tabu, amin én akaratlanul túlléptem, a nőstényoroszlán bömbölését hallatva, amelynek kölykeit veszély fenyegeti, és ő érzi, hogy az egész faj van veszélyben. Úgyhogy hatalmasra tátja pofáját és akkorát bődül, hogy az egész őserdő beleremeg. Alighanem éppen ezt tettem, és csak azért, mert azt írtam, amit éreztem, őszintén, nyíltan, mintegy tulajdon véremmel. Vagy a magyar grófoktól örökölt vérrel? Nehéz megmondani. Csak egyvalamiben vagyok biztos: az első nyelv, amelyre könyvemet lefordították, az édesanyám anyanyelve, még ha rég nem is tud már egy árva szót sem magyarul. És ez nem véletlen. Csak így tudódhatott ki, hogy köldökzsinórom Budapestre vezet. Anuka, anuka, ismételgetem magamban. És még egy titkot elárulok Önöknek: ezt a cikket nemcsak úgy ötletszerűen írtam, hanem nagyon is gyakorlatias megfontolásból - vajon jelentkeznek-e a felmenőim? Hiszen ezt az ötszörös szeretetet végre hasznosítanom kéne valahogy! Tehát, hogy világos legyen - ez nem tárca, hanem közönséges újsághirdetés: keresem a nagymamámat. (Fordította: Detre Zsuzsa)Irena Obermannová Új életműsorozat az Akkordtól Azért nem egészen így volt Aligha van ma robbanékonyabb politikai pamflet Nietzsche 1873-1874-ben írott A történelem hasznáról és káráról az élet számára című elmélkedésénél. Önmagában is elgondolkodtató, milyen tapasztalatok szükségesek ahhoz, hogy ez az eredetileg is rendkívül kihívó, provokációját jó okkal korszerűtlennek nevező történelemfilozófiai eszmefuttatás több mint száz évvel megszületése után politikai olvasmánnyá is váljék. Most azonban maradjunk a bátorító és felvillanyozó csodálkozásnál, amit ez a tény okoz. A mű gondolatmenetét általában a hatodik fejezet azon közismert felszólításában szokták összefoglalni, hogy „csak a jelen legmagasabb erejéből fakadóan értelmezzétek azt, ami elmúlt”. Mindezt alább megerősíti az a kijelentés, hogy „történelmet az ír, aki tapasztalt, és aki erősebb”. A hatodik fejezet egyébként a történészi objektivitásról szól, a múltról való beszédnek arról a tudományos illúziójáról, amely egy passzív, személytelen nézőpontból igyekszik megalapozni a teljes múlt ítéletmentes birtoklását, és működés közben láthatóvá tenni a történelem menetének - szintén személytelen - szükségszerűségeit. Így jártak el a XIX. század klasszikus nagy történészei, bemutatván a morál és a józan ész, azaz a nyugati civilizáció fokozatos uralomra jutásának mítoszát. A történetírásnak ez a módja ma biztosan a múlté, mert történelmünket, de saját életünket sem vagyunk képesek már ilyen célszerűen rendezettnek látni, amiben a rossznak és a véletlennek csak a jó érvényesülését elősegítő szerep juthat. De lehet-e más a történelem, mint mítosz? A megtörtént dolgok mindig a jelen szempontjából válnak történelemmé, elbeszélésük egyik fontos funkciója éppen a jelen követhető származtatása és állapotainak igazolása. Ez azt is jelenti, hogy a megtörtént dolgoknak legalább annyira elemi közege a feledés, mint az emlékezet, és a történeti elbeszélhetőségnek furcsa módon inkább az utóbbi az ellensége. A másik történelemszemlélet, amelyről Nietzsche ír, nem objektív és akaratban sem szenved hiányt. Irányítani és értékelni szeretne, és ehhez az egyetemes mítoszok helyett a múltat az éppen uralmon lévő közvélekedéshez, politikához igazítja. Azaz felépít egy olyan múltat, amelyből szívesen származunk, ellentétben azzal a nemritkán kínos és problematikus hagyománnyal, amelybe gyökereink nyúlnak. Rögeszméket állít önmaga és az „igazságtalan” történelem közé, és létrehozza a túléléshez szükséges illúziókat, főként az igazság helyreállításáét és a sikerességét. A mítoszok a kaotikus történések elrendezésének olyan segédkoncepciói, amelyek nélkül valószínűleg nincs történelmi gondolkodás. De ebből a második történetírói eljárásból vészesen hiányzik a kritika lehetősége, amely nem engedi szentté és kanonikussá tenni, azaz a XIX. századi értelemben vett klasszikus történelem szintjére emelni egy aktuális politika érdekeit. Alighanem csak a kritikára épülő elbeszélés biztosítja a folyamatos önkorrekció lehetőségét, azt, hogy jöhessen valaki, aki azt mondja, „azért ez nem egészen így volt”, hogy a közös történetek sokféleképpen elbeszélhetőek legyenek, és a megalkotott múlt ne rögzülhessen egy politikai hatalom rögeszméiben. Nietzschei értelemben persze a kritikai történelemszemlélet mozgatója is a „hatalom akarása”, de ez a hatalom immár rögzíthetetlen és birtokolhatatlan, hiszen magában foglalja és láthatóvá teszi a történelem elrendezhetetlenségének, romszerűségének, azaz a nem tudás tudásának termékenyen destruktív erőit.Schein Gábor VÁLOGATOTT KÖNYVJEGYZÉK Május 26-tól június 22-ig ÁLTALÁNOS MŰVEK Lexikonok Dr. Dézsi Lajos (szerk.) Világirodalmi Lexikon. A-Ec Kassák, 568 oldal, 3900 forint Markó László (szerk.) Új Magyar Életrajzi Lexikon. A-Cs Könyvklub, 1197 oldal, 9900 forint FILOZÓFIA, PSZICHOLÓGIA Filozófia Anzenbacher, Anno Bevezetés a filozófiába Cartaphilus, 408 oldal, 2500 forint Foucault, Michel A szexualitás története III. Atlantisz, 258 oldal, 1695 forint Habermas, Jürgen A kommunikatív etika Új Mandátum, 229 oldal, 2380 forint Heidegger, Martin Lét és idő Osiris, 523 oldal, 3500 forint Kierkegaard, Soren Vagy-vagy Osiris, 790 oldal, 4500 forint Platón Philebosz Atlantisz, 138 oldal, 1295 forint Pszichiátria, Pszichológia Birkenbihl, Vera F. Testbeszéd Trívium, 229 oldal, 1990 forint Freud, Sigmund művei 9. Művészeti írások Filum, 315 oldal, 1950 forint Lázár Judit A kommunikáció tudománya Balassi, 160 oldal, 1000 forint Vogrinc, Joze A tévénéző Pont, 158 oldal, 1380 forint Vallás Eliade, Mircea A sámánizmus Osiris, 522 oldal, 2180 forint Moskovitz, Jechiél Cví A biblia hagyományos kommentárjai Göncöl, 287 oldal, 1680 forint Notovitch, Nicolas Jézus ismeretlen élete Palatínus, 154 oldal, 1800 forint Vermes Géza Jézus változó arcai Osiris, 317 oldal, 1980 forint