Népszabadság, 2001. június (59. évfolyam, 127-151. szám)

2001-06-30 / 151. szám

NÉPSZABADSÁG 2001. JÚNIUS 30., SZOMBAT Könyvszemle Nagymama kerestetik jeligére - avagy hova vezet a köldökzsinórom Elárulok Önöknek egy titkot. Bár Buda­pestre mint cseh írónő kaptam meghívást, valójában magyar írónő vagyok. Édes­anyám ugyanis ebben a városban jött vi­lágra, mégpedig felettébb romantikus kö­rülmények között, legalábbis az én szem­pontomból. Házasságon kívül szü­letett, egy fiatal leányanya gyerme­keként, az édesanyja állítólag rög­tön a szülés után meghalt. Később fény derült rá, hogy a keresztlevelet hozzáértő kezek meghamisították, ami akkoriban nem volt éppen ol­csó mulatság. Kiderült továbbá, hogy a mamám édesanyja soha nem lakott az iratban feltüntetett cí­men. Valakinek fenemód fontos volt, hogy azt a látszatot keltse, a gyerek az égből pottyant. De nem onnan pottyant, a mamám Buda­pestről való. Amikor két év múltán napirendre került az örökbefoga­dás, amely megmentette a kislány életét, kissé meglepő volt, hogy az árvaház igazgatója a legsoványabb, legtetvesebb gyereket ajánlotta az örökbe fogadó szülők figyelmébe, mondván: kezeskedik érte, mert tudja, ki az apja. A mamám akkori­ban magyarul gagyogott, és az első hónapban kétségbeesetten bóklá­szott új morvaországi otthonában, egyfolytában azt kiabálva: „anuka, anuka” - azóta mindenki Anutának hívja, abban a hiszemben, hogy ke­resztnevét, az Annát becézték így. A mamámnak két kívánsága volt életében. Öt gyereket szeretett volna, hogy a nagy családdal leg­alább részben pótolja a hiányzó vérrokonságot és írónő akart lenni. Másképpen alakult. Mielőtt meg­születtem volna, állítólag már a po­cakjában rátartin és szeszélyesen viselkedtem, és a mamám váltig mondta, hogy biztosan egy magyar grófot hoz majd a világra. Ehelyett egy szőke ma­gyar írónőt hozott a világra - ez már a születésem pillanatában az orromra volt írva, és a mamám látta is, úgyhogy esze­rint nevelt - szabadon és nagystílűen, mint egy magyar grófot. És az öt gyerek­re méretezett anyai szeretetét teljes egé­szében rám zúdította, ami időnként kibír­hatatlan volt. De miért is írok erről? Budapest és az anyai szeretet miatt, mert ez az a két do­log, ami alapvetően megszabta az élete­met. Még egy titkot elárulok Önöknek. Ezt a szeretetet örököltem. Ezt az ötszö­rös, túláradó, nagyúri szeretetet. Lehet, hogy furcsán hangzik, de így van. Igyek­szem továbbadni a gyerekeimnek, akik persze nem bírják sokáig, mert én ezt a szeretetet tényleg valahogy olyan szaba­don és féktelenül szórom szét, mint egy ló­hátról, tehát kissé szokatlan módon. Leg­alábbis Csehországban szokatlan módon, így aztán, amikor a Népszabadság felkért, hogy írjak valamit az életemről, egy cseh írónő életéről, eltűnődtem. Egyrészt még mindig nem szoktam meg, hogy cseh író­nő vagyok (talán azért, mert valójában magyar írónő vagyok), másrészt pedig tu­dom, hogy az irodalmi eszmefuttatások zöme a körül forog, hogy miben ritkítja IRENA OBERMANNOVÁ 1962-ben született Prágában. Fiatal, szőke, csi­nos. Két leánygyermek édesanyja, s egy igazi si­kerkönyv szerzője. Mielőtt szerelmi bánatában regényírásra adta volna a fejét, elvégezte a híres prágai művészeti főiskola, a FAMU nem kevésbé híres dramaturgia szakát, majd a cseh rádiónak és televíziónak dolgozott. Az Egy őrült feleség naplója 1998-ban jelent meg a prágai könyvklub­nál (magyarul az idei könyvfesztiválra az Euró­pánál). Azóta megírta a regény folytatását és el­készült a könyv alapján forgatott tévéfilm is, párját egy-egy szerző és milyen, tabunak számító témát dolgoz fel. És én egészen mostanáig abban a hiszemben éltem, hogy regényem, az Egy őrült feleség nap­lója a lehető leghétköznapibb dolgokról, a gyerekek és a család iránti szeretetről szól, tehát arról a természetes félelemről, amely házasságom felbomlása idején mindvégig ott bujkált bennem. Nem volt olyan érzésem, hogy túllépek egy tabun, vagy égető kérdéseket vetek fel, semmi világ- és falrengetőt nem éreztem, csak a sürgető vágyat, hogy szavakba öntsem az érzéseimet. És meg kell mondanom, hogy az életem sem változott meg gyökeresen a könyv váratlan sikere után, mákszemnyi­­vel sem lett érdekesebb vagy bohémabb, továbbra is minden áldott nap - ó, rémsé­gek rémsége! - fél hétkor kelek, elindítom a gyerekeket az iskolába, iszom egy ká­vét, és ha minden simán megy, és a lá­nyok tényleg elpályáznak, írhatok egy ki­csit, úgy fél kilencig. Aztán rohanok a té­vébe, a cseh televízióban dolgozom, este hat körül érek haza, útközben begyűjtöm a gyerekeket a szakkörből, karénekről, nyelvóráról, bevásárolok, főzök, kiterege­tek, aztán megvacsorázunk, és kicsit dis­­kurálunk a lányokkal. Időnként, akárcsak regényem hősnője, Xénia, lopok magam­nak pár percet, és jegyzeteket firkantok a cetlikre, amikre a háztartási tennivalókat szoktam felírni, a lakásban minde­nütt ilyen cetlik hányódnak, két liter tejet venni, áll az egyiken, és a sar­kában még elfér egy rövid versike. Regényemet nagymértékben be­folyásolta a két lányomhoz való vi­szonyom, ez volt az oka, hogy a cseh kritika kezdetben kissé zavar­tan fogadta, és csak az olvasói visszhang keltette fel igazán a kriti­kusok érdeklődését. A cikk kapcsán talán ezért ötlik fel bennem a gon­dolat, hogy vajon az internet korá­ban, az emberek közötti kommuni­káció gyökeres változásának küszö­bén, amikor mindannyian állandó­an elérhetők és látszólag oly köze­liek vagyunk egymás számára, hogy vajon nem éppen az anyai sze­­retet-e az egyik leginkább tabunak számító művészi téma, úgy értem, amennyiben éppen egy anya ragad­ja és fogalmazza meg minden kön­törfalazás nélkül. Mintha a poszt­modern művészet szabad teret en­gedne mindenfajta szeretet kötetlen kifejezésének, csak a legalapvetőb­bet kezelné tabuként. A gyerekekről a gyerekirodalom megszabott kere­tei között lehet­ szabad írni, de az úgynevezett nagybetűs Művészet­ben már nem. Mintha minden fel­nőtt restellne a legeslegfontosabbról szólni. Ez az a tabu, amin én akarat­lanul túlléptem, a nőstényoroszlán bömbölését hallatva, amelynek kölykeit veszély fenyegeti, és ő érzi, hogy az egész faj van veszélyben. Úgyhogy hatalmasra tátja pofáját és akko­rát bődül, hogy az egész őserdő belere­meg. Alighanem éppen ezt tettem, és csak azért, mert azt írtam, amit éreztem, őszin­tén, nyíltan, mintegy tulajdon véremmel. Vagy a magyar grófoktól örökölt vér­rel? Nehéz megmondani. Csak egyvala­miben vagyok biztos: az első nyelv, amelyre könyvemet lefordították, az édesanyám anyanyelve, még ha rég nem is tud már egy árva szót sem magyarul. És ez nem véletlen. Csak így tudódhatott ki, hogy köldökzsinórom Budapestre ve­zet. Anuka, anuka, ismételgetem ma­gamban. És még egy titkot elárulok Önöknek: ezt a cikket nemcsak úgy ötletszerűen ír­tam, hanem nagyon is gyakorlatias meg­fontolásból - vajon jelentkeznek-e a fel­menőim? Hiszen ezt az ötszörös szerete­tet végre hasznosítanom kéne valahogy! Tehát, hogy világos legyen - ez nem tár­ca, hanem közönséges újsághirdetés: ke­resem a nagymamámat. (Fordította:­­ Detre Zsuzsa)Irena Obermannová Új életműsorozat az Akkordtól Azért nem egészen így volt Aligha van ma robbanékonyabb politi­kai pamflet Nietzsche 1873-1874-ben írott A történelem hasznáról és káráról az élet számára című elmélkedésénél. Önmagában is elgondolkodtató, milyen tapasztalatok szükségesek ahhoz, hogy ez az eredetileg is rendkívül kihívó, provokációját jó okkal korszerűtlennek nevező történelemfilozófiai eszmefut­tatás több mint száz évvel megszületése után politikai olvasmánnyá is váljék. Most azonban maradjunk a bátorító és felvillanyozó csodálkozásnál, amit ez a tény okoz. A mű gondolatmenetét általában a hatodik fejezet azon közismert felszólí­tásában szokták összefoglalni, hogy „csak a jelen legmagasabb erejéből fa­kadóan értelmezzétek azt, ami elmúlt”. Mindezt alább megerősíti az a kijelen­tés, hogy „történelmet az ír, aki tapasz­talt, és aki erősebb”. A hatodik fejezet egyébként a történészi objektivitásról szól, a múltról való beszédnek arról a tudományos illúziójáról, amely egy passzív, személytelen nézőpontból igyekszik megalapozni a teljes múlt íté­letmentes birtoklását, és működés köz­ben láthatóvá tenni a történelem mene­tének - szintén személytelen - szük­ségszerűségeit. Így jártak el a XIX. szá­zad klasszikus nagy történészei, bemu­tatván a morál és a józan ész, azaz a nyugati civilizáció fokozatos uralomra jutásának mítoszát. A történetírásnak ez a módja ma biztosan a múlté, mert történelmünket, de saját életünket sem vagyunk képesek már ilyen célszerűen rendezettnek látni, amiben a rossznak és a véletlennek csak a jó érvényesülé­sét elősegítő szerep juthat. De lehet-e más a történelem, mint mítosz? A meg­történt dolgok mindig a jelen szem­pontjából válnak történelemmé, elbe­szélésük egyik fontos funkciója éppen a jelen követhető származtatása és álla­potainak igazolása. Ez azt is jelenti, hogy a megtörtént dolgoknak legalább annyira elemi közege a feledés, mint az emlékezet, és a történeti elbeszélhető­­ségnek furcsa módon inkább az utóbbi az ellensége. A másik történelemszemlélet, amelyről Nietzsche ír, nem objektív és akaratban sem szenved hiányt. Irányí­tani és értékelni szeretne, és ehhez az egyetemes mítoszok helyett a múltat az éppen uralmon lévő közvélekedéshez, politikához igazítja. Azaz felépít egy olyan múltat, amelyből szívesen szár­mazunk, ellentétben azzal a nemritkán kínos és problematikus hagyománnyal, amelybe gyökereink nyúlnak. Rögesz­méket állít önmaga és az „igazságta­lan” történelem közé, és létrehozza a túléléshez szükséges illúziókat, főként az igazság helyreállításáét és a sikeres­ségét. A mítoszok a kaotikus történések elrendezésének olyan segédkoncepciói, amelyek nélkül valószínűleg nincs tör­ténelmi gondolkodás. De ebből a máso­dik történetírói eljárásból vészesen hi­ányzik a kritika lehetősége, amely nem engedi szentté és kanonikussá tenni, azaz a XIX. századi értelemben vett klasszikus történelem szintjére emelni egy aktuális politika érdekeit. Aligha­nem csak a kritikára épülő elbeszélés biztosítja a folyamatos önkorrekció le­hetőségét, azt, hogy jöhessen valaki, aki azt mondja, „azért ez nem egészen így volt”, hogy a közös történetek sok­féleképpen elbeszélhetőek legyenek, és a megalkotott múlt ne rögzülhessen egy politikai hatalom rögeszméiben. Nietz­schei értelemben persze a kritikai törté­nelemszemlélet mozgatója is a „hata­lom akarása”, de ez a hatalom immár rögzíthetetlen és birtokolhatatlan, hi­szen magában foglalja és láthatóvá te­szi a történelem elrendezhetetlenségé­­nek, romszerűségének, azaz a nem tu­dás tudásának termékenyen destruktív erőit.Schein Gábor VÁLOGATOTT KÖNYVJEGYZÉK Május 26-tól június 22-ig ÁLTALÁNOS MŰVEK Lexikonok Dr. Dézsi Lajos (szerk.) Világirodalmi Lexikon. A-Ec Kassák, 568 oldal, 3900 forint Markó László (szerk.) Új Magyar Életrajzi Lexikon. A-Cs Könyvklub, 1197 oldal, 9900 forint FILOZÓFIA, PSZICHOLÓGIA Filozófia Anzenbacher, Anno Bevezetés a filozófiába Cartaphilus, 408 oldal, 2500 forint Foucault, Michel A szexualitás története III. Atlantisz, 258 oldal, 1695 forint Habermas, Jürgen A kommunikatív etika Új Mandátum, 229 oldal, 2380 forint Heidegger, Martin Lét és idő Osiris, 523 oldal, 3500 forint Kierkegaard, Soren Vagy-vagy Osiris, 790 oldal, 4500 forint Platón Philebosz Atlantisz, 138 oldal, 1295 forint Pszichiátria, Pszichológia Birkenbihl, Vera F. Testbeszéd Trívium, 229 oldal, 1990 forint Freud, Sigmund művei 9. Művészeti írások Filum, 315 oldal, 1950 forint Lázár Judit A kommunikáció tudománya Balassi, 160 oldal, 1000 forint Vogrinc, Joze A tévénéző Pont, 158 oldal, 1380 forint Vallás Eliade, Mircea A sámánizmus Osiris, 522 oldal, 2180 forint Moskovitz, Jechiél Cví A biblia hagyományos kommentárjai Göncöl, 287 oldal, 1680 forint Notovitch, Nicolas Jézus ismeretlen élete Palatínus, 154 oldal, 1800 forint Vermes Géza Jézus változó arcai Osiris, 317 oldal, 1980 forint

Next