Népszabadság, 2002. április (60. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-13 / 86. szám
10 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2002. ÁPRILIS 13., SZOMBAT Legyünk nagyvonalúak! • Bécs-Budapest-Döbling tengely A Campona parkolója semmihez sem fogható, jéghideg objektum, embergyárak raktára lehetne ilyen. Kihalt és mégis zsúfolt csarnok, szinte ijedten indulok a fény felé, ahol még páran halkan vásárolnak. A váratlan hideg hatására talán, de este nyolckor mintha már aludni tért volna a város, csak álmában még konzumál picit. A mozitermek előtt vödrökben kimért eleség és ital, drágán és feleslegesen veszek bödön folyadékot, aztán elindulok az egyik folyosón, ami a 10-es terembe visz. - A lépcsőn még van hely - mondja egy barátságos kokárdás hang az ajtóban, és tényleg. Világos van, a vászon előtt Németh Zsolt beszél. Nem tudom, hogy milyen lesz a film, de Bereményit és Eperjest ismerve, annál mindenképpen jobb, hogy államtitkárok dörgölődzenek hozzá. Nem kínos, nem megrázó, Németh kicsit darabosan olvassa fel a szöveget, a közönség pedig hallgatja őt. Nem a nagy tapsok ideje ez, végül is együtt vagyunk, nem vesz a tévé, lehetünk kicsit olyanok, amilyenek, csalódottak, de büszkék - sugallják a reakciók. Amikor lehúzzák a fényeket, megkérdezem az első sorban ülő nézőt, hogy szabad-e mellette a két üres hely, de ő azt mondja, hogy Eperjes művész úr fog itt ülni. Kemény meló lehet, ha a mester minden vetítést végignéz, ez mégsem olyan, mint a színház, ahol előadásonként változik a produkció, itt legfeljebb elszakadhat a film, arra meg nem érdemes várni. Inkább arról lehet szó, hogy jelenlétével hitelesíteni akarja a dolgot, ami kampányidőszakban érthető, de fárasztó elfoglaltság. A Hídember kellemes film, igazán nem értem, miért kellett hisztériázni. Megbízható, közepes színészi játék, ami néha eléri a jó minősítést, bágyadt meseszövés, de néha szép képek, ráadásul tételesen lehet követni az elköltött milliókat, ahogy jelenetről jelenetre belép az üdítően esetlen, de drága számítógépes technika. Nagyszerű színészek villannak fel, és gyakran esik az eső. A hangokkal volt leginkább bajom, sok kihasználatlan lehetőség, ami alapján arra következtettem, hogy a megcélzott közönség a Duna tévé délelőtti célcsoportja, és nem a plázák finnyás népe. Most már bevallhatom, kicsit féltem, hogy előrángatnak a szekrényből egy lepattant hullát, és elkezdenek mutogatni rá, hogy ez a jövő. Nos, egyáltalán nem volt lepattant. A vége főcím után nincs tüntetés, a korrekt taps után a sutácska moderátor izgatott hangon jelenti be, hogy nagy meglepetésben lesz részünk, mert itt van Bereményi, Dan, Eperjes művész úr és a producer, akik tényleg bejönnek, bár megjegyezném, hogy a két szék üres maradt az első sorban, úgyhogy nyugodtan leülhettem volna, most tényleg nem azért, legfeljebb felálltam volna, ha közben jönnek meg. Eperjes Károly színész. Látom, ahogy fürkészi az arcokat: tetszett-e, átment-e, bejött-e? Izgul, mocorog és teljesen emberi. Szerintem tudja ő is, hogy a film második felében följavult a játéka, az összeroppanástól kezdve kifejezetten jó. Az eklézsia neurózis sokat segít a zaklatott állapot hiteles ábrázolásában. Az egyik moderátor gróf úrnak szólítja, amin jót mosolyognak a nézők, még azok is, akik kicsit csalódottak, mert nem szerepelt a filmben Orbán Viktor, pedig ők mintha valami ilyesmit hallottak volna. - Tessék - mondja a tréfás levezető - tessék, most lehet a művészektől kérdezni! Nem mondhatnám, hogy elszabadul a pokol, de végre feláll egy szimpatikus nyugdíjas, és arról érdeklődik, hogy Németh László Széchenyije mennyiben hatott Eperjes Károlyra. Igen, olvasta. A várakozásban benne van a lehetősége a hülyeség elszabadulásának. Rettegek, hogy valaki feláll, és megkérdezi azt, ami a szívét nyomja: művész úr, mit tegyünk most, ha győznek a kommunisták, és tönkreteszik vele ezt a bágyadt, de kellemes estét, mikor is négy év után először moziba mentem, úgyhogy kislisszolok. Arra akarok emlékezni, ahogy Eperjes színművész ácsorgott, és szeretetre méltó lófejével várta a közönség simogatását. Kapja meg, legyünk nagyvonalúak. Para-Kovács Imre A nézők kicsit csalódottak, mert nem szerepelt a filmben Orbán Viktor. Új Forsyte Saga-sorozat a brit televízióban Harmincöt évvel ezelőtt huszonhat vasárnap estén kiürültek a brit kocsmák és templomok. Alkalmanként, összesen huszonegy órán át tizennyolcmillió nézőt szögezett a BBC adása elé a Nobel-díjas John Galsworthy A Forsyte Saga című családregényéből készült tévéfilmsorozat. Hasonlóan ellenállhatatlannak bizonyult a Forsyte család három generációjának életét feldolgozó nemes veretű szappanopera külföldön is: világszerte százhatvanmillió tévénézőt bilincselt le a viktoriánus, majd Edward-korabeli Angliában játszódó melodráma. Nemcsak az örökzöld téma, a pénz, illetve pénzsóvárság, az erkölcsök, a hatalom, a társadalmi osztályok közötti különbségek, a házastársi hűtlenség, a botrány ragadta meg az emberek fantáziáját, hanem tökéletesen azonosultak a főbb szerepeket játszó színészekkel, Kenneth More-ral, Susan Hampshire-rel, Michael Yorkkal, de különösen Eric Porterrel (Soames) és a feleségét, Irene-t alakító Nyree Dawn Porterrel. Az a jelenet, melyben Soames megerőszakolja iránta soha fel nem melegedett hitvesét, országos vitát váltott ki, és mindmáig a brit televíziózás legemlékezetesebb pillanatai közé tartozik. Mindezek után vakmerő vállalkozásnak tűnhet, és feltétlenül kulturális eseményszámba megy, hogy a BBC riválisa, a kereskedelmi alapon működő, de közszolgálati funkciókat ellátó ITV hálózat elkészítette a Forsyte Saga új verzióját. Az első rész április 7-i bemutatója előtt a producert több brit lap is megkérdezte, miért vállalkozott a lehetetlennek látszó feladatra. Sita Williams nem győzte hangsúlyozni, hogy nem a tévés mérföldkő jelentőségű BBC-sorozat felújítása volt a cél, hanem Galsworthy új értelmezése, hiszen a Forsyte-ok történetének rengeteg mondanivalója van a jelenkor számára. Az adaptációnak egyszerre kell tudnia megszólítani a tévénézők egy új generációját és a vasárnap esti fő műsoridőben azok számára is izgalmas, érdekes szórakozást nyújtani, akiknek emlékezetében még elevenen él a legendás BBC-sorozat. Az 1967-es BBC-verzió a kilenc regényből összeálló folyam hat könyvét dolgozta fel. Az ITV úgy döntött, hogy egyelőre csak az első két könyvre szorítkozik, és a hat adás cselekménye Soames második feleségétől származó lánya, Fleur születésével fejeződik be. Az első, másfél órás adás után nehéz eldönteni, kiállják-e a nosztalgiával súlyosbított kritikai összehasonlítást az ITV-változat szereplői. Damian Lewis egyelőre nem tűnik olyan ambivalens, egyszerre elvetemült és félelmetes, illetve tragikus és szánalmat keltő figurának, mint amilyenné az aszketikus megjelenésű Eric Porter formálta Soamest. Meggyőzőbb választásnak látszik Gina McKee, aki sötét hajával, markáns arcvonásaival lenyűgözően modern dimenziót kölcsönöz Iréné karakterének, és így kevésbé tűnik áldozatnak. Játéka azt sugallja, hogy Iréné pontosan tudta, mire számíthat, amikor férjhez ment Soameshoz, és kiugró vagyoni különbségük ellenére nagyon is saját kezében tartja sorsa formálását. A további főbb szerepeken Rupert Graves (ifjabbik Jolyon), Colin Redgrave (idősebb Jolyon) és Ioan Gruffudd (Bosinney) osztozik. Az ideális színészek megtalálásán kívül jelentős gondot okozott a viktoriánus London hangulatának megteremtése. A főváros mint a forgatás színhelye nem jöhetett szóba, mert London szűkében van a regényben szereplő György korabeli házaknak. Soames és Iréne Montpelier Square-i házát végül Liverpoolban „találták meg”, ahol rengeteg a viszonylag érintetlenül maradt György-kori, XVIII.-XIX. századi utca. A legnagyobb kérdés, vajon sikerül-e elérniük a filmsorozat készítőinek, hogy a nézőket izgassák az egyes szereplők, rabul ejtse őket az összetett sorsok alakulása. A reklámbevételekből élő ITV számára természetesen kulcsfontosságú a sorozat egyes részeinek nézettsége, de Sita Williams producer és Christopher Menaul rendező tisztában van azzal, hogy a televíziózási szokások gyökeres megváltozásával nem is álmodhatnak hasonló közönségsikerről, mint 1967-es elődeik. London, 2002. április R. Hahn Veronika Kutrucz Gizella beszélni fog Az egykori szamizdat eredeti filmen ma este az M 2-n Magánlakások homályában, karcos videokazettán, szamizdat keltette titokzatosság izgalmában lehetett nézni a nyolcvanas évek második felében egy rendkívül egyszerű, mégis igen érdekfeszítő dokumentumfilmet, Ember Judit munkáját. Egyszerű volt, hiszen jóformán végig - több mint három órán át — egyetlen női fejet mutatott, egy mesélő fejet. De amiről mesélt, kapcsolódott a hazai antiszemitizmus háború előtti hírhedt figurájához, Bosnyák Zoltánhoz és a Rákosi- és Kádár-korszak politikai rejtélyeihez egyaránt. Bosnyákról tudjuk - egyebek között a Heti Világgazdaság két éve megjelent kiváló cikkéből -, hogy igen jelentős karriert futott be a harmincas években, mint a faji és az úgynevezett zsidókérdés „tudományos szakértője”. Több könyvben is publikálta hitlerista tanait, szélsőjobboldali lapokat szerkesztett, majd 1944-ben megalakíthatta a Zsidókérdést Kutató Magyar Intézetet és annak lapját Harc címmel. A háború után Romániában bujkált, majd 1951-ben átadták a magyarországi államvédelmi hatóságnak, mert 1946-ban háborús főbűnösként elítélték. Ekkor kezdődött az a folyamat, amely miatt a dokumentumfilm egyetlen szereplője - Baloghné Kutrucz Gizella — kamera elé állt, hogy Ember Judit Hagyjátok beszélni a Kutruczot! címmel elkészítse a felvételt. Kutrucz régi baloldali mozgalmi ember, kommunista párttag, mi több, pártalkalmazott volt, a Pártélet című folyóirat munkatársaként ment nyugdíjba. Fölkeltette érdeklődését néhány, véletlenül tudomására jutott ellentmondás. Például, hogy miért titokban hajtották végre a halálos ítéletet Bosnyák Zoltánon 1952-ben. A kivégzett fia hogyan kaphatott vezetői beosztást egy stratégiai cégnél, a paksi atomerőműben, majd hogyan távozhatott külföldre. Milyen machinációk történtek a háborús bűnösök hátrahagyott javaival kapcsolatban - és így tovább. Mellesleg, Murányi Gábor említett, HVG-ben megjelent összeállításában a rendszerváltás után nyilvánosságra került dokumentumok alapján szerepel az is, hogy Bosnyák kiadatása után Magyar Antifasiszta Intézet és Új Harc című lap alapítását javasolta Rákosiéknak. Nem hallgattak rá, de feltételezések szerint talonban tartották egy esetleges, sztálini mintára itthon megrendezendő cionista per informátoraként. Eggyel több a homályos összefüggés. Az újságíró Kutrucz Gizella 1982-től kérdésekkel bombázta a kádári vezetést Bosnyákról, de nem kapott választ. Ezért 1985-ben kamera elé állt, elmondta, amit kiderített. A laborban frissen elkészült filmet azonban gyorsfutár várta, az akkori minisztérium „füles” alapján lefoglalta a Balázs Béla Stúdió produkcióját. Vetíteni nem lehetett sehol, de titkon készült róla videomásolat, amely illegálisan terjedt. A Magyar Televízió második csatornája ma esti programjába iktatta a filmet. Ez meglepte Kutrucz Gizellát, aki idős kora, betegsége miatt már csak telefonon tart kapcsolatot a világgal. Lapunknak elmondta, hivatalos helyről korábban úgy tudta, a felvétel időközben megsemmisült - hogyan került akkor elő most? Aggódik a tévévetítés időzítése miatt, mert nem szeretné, ha a kiélezett választási küzdelemben esetleg napi politikai célokra használnák mindazt, amit egykor elmondott. A napokban ismeretlen telefonáló ilyen szándékról értesítette. Furcsának tartja, hogy a film sugárzásával kapcsolatban nem kérdezték meg. Érdeklődésünkre a rendező, Ember Judit elmondta, a Kutrucz-film szerencsére nem semmisült meg, visszakerült a Balázs Béla Stúdióba, de tárolás közben megrongálódott, rendbe kellett hozni. Az ugyancsak betiltott Pócspetri című megrázó alkotásáról ismert rendezőt főként az foglalkoztatta, mit mond ma a Kutrucz interjú. Benne is fölmerült, sugárzása nem szolgálhatja-e valamelyik mai politi-kai oldal közvetlen érdekeit. Úgy gondol- ja, nem. A film gazdagítja ismereteinket az államszocialista korszakról - véli, és fölhívja a figyelmet a történeti dokumentáció hiányára, amely napjainkban is újratermelődik, hiszen - mint a rendező megjegyezte - a kormányüléseket nem dokumentálják. És főként fölhívja a figyelmet arra az anomáliára, hogy a Gede Testvérek néhány éve „magyar szabadságharcosként” ünnepelték Bosnyák Zoltánt két könyvének újrakiadásával. Dési Zoltán, az MTV közművelődési főszerkesztője a filmszemlén életműdíjat kapott Ember Judittal találkozva határozta el, hogy műsorra kellene tűzni korábban dobozban tartott filmeket. Elsőként merült föl a Kutrucz-film sugárzásának ötlete. Mint a főszerkesztő elmondta, alaposan megvizsgálta a film jogait, ennek alapján az interjúalany beleegyezését az adáshoz csak akkor kellene kérni, ha netán visszájára fordítanák mondanivalóját. Erről szó sincs. A felvételből mindent száműztek, ami ellen ma jogi kifogás emelhető. Őt és kollégáit kizárólag szakmai és nem politikai szándék vezette - hangsúlyozta a főszerkesztő, hozzátéve: a csatorna és az adás megválasztása eleve jelzi, hogy a műsor egy szűkebb érdeklődő rétegnek szól, ismeretterjesztő céllal. Varsányi Gyula Szabó Tamás újabb ruhája Szimpatikus az az elszántság, ahogy Szabó Tamás nem hagyja sem magát, sem a hangszerét beskatulyázni. Nem érdekli, hogy a szájharmonika a köztudatban régóta a blues- és a country-zenészek instrumentuma, és e minősítés ellen maguk a muzsikusok sem igen tesznek. Nem érdekli, hogy klasszikus irodalma gyakorlatilag nincsen, mégha Tommy Reilly, Howard Levy, Larry Adler kísérletezett - főként Bach- és Vivaldi átiratokkal, a kortárs zeneszerzők közül talán Leonard Bernstein az egyetlen, aki írt rá darabot. Nem érdekli, hogy a szájharmonika a pop- és rockzenében is csak jobbára a háttérbe van nyomva, amolyan hangulati színezék, mindössze a hangszerelés dúsítását hivatott előmozdítani. Öt éve küzd ezekkel az előítéletekkel, azóta, hogy a hazai bluesélet egyik legfontosabb zenekara, a Palermo Boogie Gang meghatározatlan időre felfüggesztette a tevékenységét. Szabó Tamás akkor, indulásként The Tailor’s Clothes (A Szabó ruhái, 1997) címmel jelentetett meg szólólemezt, mely címéhez méltóan sokszínű és eklektikus volt, a bluesból bátran kitekintő anyag. Úgy fogalmazhatnánk: egy fiatal pesti polgár szónikus naplójegyzetei. Az ezt követő The New Lodger (Az új albérlő, 1999) még sokszínűbb, még eklektikusabb lett elődjénél, olyan volt, mint egy film, benne különböző hangulatú epizódokkal, köztük sokféle összekötő zenével. A CD első fele a slágeresebb, a bulizósabb, időnként olyan meghökkentő műfaji keveredésekkel — techno, house, ki tudja mi minden gerjed itt össze, az biztos, a lemez első fele a mai, modernebb tömegzene hívei számára hathat üdítően. A másik „oldal” inkább az autentikus vonalat követte, jobbára olyan dalokkal, amelyek a zenei élet perifériájára szorultak. Közben persze a bluesos közeget sem hanyagolta, kimondhatatlan nevű formációjával - Spo Dee O Dee - mindenféle közegben megél, klubokban, bálokon, divatbemutatókon. Alapvetően boogiewoogie, bluesos és század eleji dzsesszes behatásokkal erősen megspékelve. Szabó az elmúlt egy évben azonban újabb ruhát próbált fel, ezúttal tanítványával, Csizy Lászlóval a klasszikus, illetve a kortárs zeneirodalomba nyúlt. Vivaldi, Haydn, Bach, Schumann, Brahms, Erik Satie, Balanescu és Nymán ismerős dallamait tette át kromatikus, diatonikus és basszus szájharmonikára, harmonettára és polifóniára, de nemcsak a főszólamot, hanem gyakorta többet is. Egy évig gyúrták mindezt, az általuk vélt legjobb megszólaltatáshoz közel húsz muzsikusbarátot vontak be, köztük Czomba Imrét, Fekete Jenőt, Lantos Zoltánt, Sipeki Zoltánt és Varga Líviuszt. Vállaltan populáris lemezt készítettek, inkább a harminconnegyvenen túliakat megcélozva vele, és ez nagy vonalakban sikerült is. Újfajta megközelítést, friss hangzást vittek ezekbe a darabokba, az persze más kérdés, hogy az újszerűségen túl az ezekért rajongóknak erre lesz-e majd szüksége. J. B. Sz. Újfajta megközelítés Bécsbe érkezett a Wehrmacht-kiállítás A Párbeszéd, Vita, Demokrácia címmel meghirdetett rendezvénysorozat nyitóeseményeként Bécsben megnyílt a hamburgi szociológiai intézet átdolgozott Wehrmacht-kiállítása. A bécsi tartományi kormányzat úgy véli, ez az osztrákok érzelmeit alaposan felkorbácsoló, a közvetlenül érintetteket és a később születetteket, avagy az áldozatok leszármazottai szembeállító kiállítás a legalkalmasabb a vitakultúra javítását szolgáló kampány megnyitására. A cél a tolerancia, a demokrácia erősítése, amibe beletartozik az ellenvélemény nyugodt meghallgatásának, elfogadásának képessége, a kulturált érvelés tudománya. A május 29-ig nyitva tartó A Wehrmacht bűnei — az 1941-44 közötti megsemmisítő háború dimenziói című kiállítást jóval kevesebb kép, több szöveg, mindenekelőtt pedig nagyobb tudományos megalapozottság jellemzi, mint a korábbit, amely 1998-ban Salzburgban indulatokat keltett. Figyelemre méltó a helyszín is: a Képzőművészeti Akadémiához tartozó Semperitdepot nevű egykori raktár monumentális méretei különös kontúrt adnak a második világháború eseményeit megörökítő fotóknak, leírásoknak, hangfelvételeknek. Az anyag olyan átalakítása persze elképzelhetetlen, amelynek nyomán Ausztriában teljes egyetértésre találna a náci Németország reguláris hadseregének második világháborús bűneiről kialakított kép. Ennek a hadseregnek ugyanis minden ötödik katonája osztrák volt, létszámuk elérte az 1,2 milliót, egynegyedük önként vonult be, s a mai napig él a legenda, hogy nem a hadsereg, hanem csakis az SS és a Gestapo követte el a bűnöket. E felfogás elleni küzdelem továbbra is célja a hamburgi szociológiai intézetnek, bár az élén álló cigarettagyáros Jan Philip Reemtsma elgondolkodott a főként az egyes dokumentumok hiteltelenségét és a kollektív bűnösség vádját felrovó kritikákon. Hogy ez utóbbinak még a gyanúját is kivédjék a szervezők, az egyik teremben hangszóróból nyolc katona történetét mesélik: gyilkosságtól a hőstettig terjed cselekedeteik skálája. A jobb történelmi megalapozottság, a kevésbé az érzelmekre, mint az értelemére építő elrendezés egyértelműsít is kétségtelen tényeket. Új a 3 millió szovjet hadifogoly történetével foglalkozó rész: az ő minden nemzetközi joggal ellentétes pusztításuk a Wehrmacht kizárólagos bűne, mint ahogy a kelet-oroszországi lakosság módszeres kiéheztetése is eszköztárába tartozott. A megújított kiállításon nincs már felirat nélküli fotó, semmi nem ad okot félreértésre. Mindez nem jelenti azt, hogy a kiállítás ne váltana ki indulatokat: szélsőjobboldali szervezetek szombatra tiltakozó megmozdulást hirdettek. Az antifasiszták mozgalma az atrocitás megelőzésének szándékával szervez ellentüntetést. Bécs, 2002. április Szászi Júlia