Népszabadság, 2002. április (60. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-13 / 86. szám

10 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2002. ÁPRILIS 13., SZOMBAT Legyünk nagyvonalúak! • Bécs-Budapest-Döbling tengely A Campona parkolója semmihez sem fogható, jéghideg objektum, embergyá­rak raktára lehetne ilyen. Kihalt és mégis zsúfolt csarnok, szinte ijedten indulok a fény felé, ahol még páran halkan vásárol­nak. A váratlan hideg hatására talán, de este nyolckor mintha már aludni tért vol­na a város, csak álmában még konzumál picit. A mozitermek előtt vödrökben kimért eleség és ital, drágán és feleslegesen ve­szek bödön folyadékot, aztán elindulok az egyik folyosón, ami a 10-es terembe visz. - A lépcsőn még van hely - mondja egy barátságos kokárdás hang az ajtóban, és tényleg. Világos van, a vászon előtt Németh Zsolt beszél. Nem tudom, hogy milyen lesz a film, de Bereményit és Eperjest ismerve, annál mindenképpen jobb, hogy államtitkárok dörgölődzenek hozzá. Nem kínos, nem megrázó, Né­meth kicsit darabosan olvassa fel a szöve­get, a közönség pedig hallgatja őt. Nem a nagy tapsok ideje ez, végül is együtt va­gyunk, nem vesz a tévé, le­hetünk kicsit olyanok, ami­lyenek, csalódottak, de büszkék - sugallják a reak­ciók. Amikor lehúzzák a fé­nyeket, megkérdezem az első sorban ülő nézőt, hogy szabad-e mellette a két üres hely, de ő azt mondja, hogy Eperjes művész úr fog itt ülni. Kemény meló lehet, ha a mester minden vetítést végignéz, ez mégsem olyan, mint a szín­ház, ahol előadásonként változik a pro­dukció, itt legfeljebb elszakadhat a film, arra meg nem érdemes várni. Inkább ar­ról lehet szó, hogy jelenlétével hitelesíte­ni akarja a dolgot, ami kampányidőszak­ban érthető, de fárasztó elfoglaltság. A Hídember kellemes film, igazán nem értem, miért kellett hisztériázni. Megbízható, közepes színészi játék, ami néha eléri a jó minősítést, bágyadt mese­szövés, de néha szép képek, ráadásul téte­lesen lehet követni az elköltött milliókat, ahogy jelenetről jelenetre belép az üdítő­en esetlen, de drága számítógépes techni­ka. Nagyszerű színészek villannak fel, és gyakran esik az eső. A hangokkal volt leginkább bajom, sok kihasználatlan le­hetőség, ami alapján arra következtettem, hogy a megcélzott közönség a Duna tévé délelőtti célcsoportja, és nem a plázák finnyás népe. Most már bevallhatom, ki­csit féltem, hogy előrángatnak a szek­rényből egy lepattant hullát, és elkezde­nek mutogatni rá, hogy ez a jövő. Nos, egyáltalán nem volt lepattant. A vége főcím után nincs tüntetés, a korrekt taps után a sutácska moderátor iz­gatott hangon jelenti be, hogy nagy meg­lepetésben lesz részünk, mert itt van Bereményi, Dan, Eperjes művész úr és a producer, akik tényleg bejönnek, bár megjegyezném, hogy a két szék üres ma­radt az első sorban, úgyhogy nyugodtan leülhettem volna, most tényleg nem azért, legfeljebb felálltam volna, ha köz­ben jönnek meg. Eperjes Károly színész. Látom, ahogy fürkészi az arcokat: tetszett-e, átment-e, bejött-e? Izgul, mocorog és teljesen em­beri. Szerintem tudja ő is, hogy a film második felében följavult a játéka, az összeroppanástól kezdve kifejezetten jó. Az eklézsia neurózis sokat segít a zakla­tott állapot hiteles ábrázolásában. Az egyik moderátor gróf úrnak szólítja, amin jót mosolyognak a nézők, még azok is, akik kicsit csalódottak, mert nem szerepelt a filmben Orbán Viktor, pedig ők mintha valami ilyesmit hallottak volna. - Tessék - mondja a tréfás levezető - tessék, most lehet a művészektől kérdezni! Nem mondhatnám, hogy elszabadul a pokol, de végre feláll egy szimpatikus nyugdíjas, és arról érdeklődik, hogy Né­meth László Széchenyije mennyiben ha­tott Eperjes Károlyra. Igen, olvasta. A várakozásban benne van a lehetősé­ge a hülyeség elszabadulásának. Rette­gek, hogy valaki feláll, és megkérdezi azt, ami a szívét nyomja: művész úr, mit tegyünk most, ha győznek a kommunis­ták, és tönkreteszik vele ezt a bágyadt, de kellemes estét, mikor is négy év után először moziba mentem, úgyhogy ki­­slisszolok. Arra akarok emlékezni, ahogy Eperjes színművész ácsorgott, és szeretetre méltó lófejével várta a közön­ség simogatását. Kapja meg, legyünk nagyvonalúak. Para-Kovács Imre A nézők kicsit csalódottak, mert nem szerepelt a filmben Orbán Viktor. ­ Új Forsyte Saga-sorozat a brit televízióban Harmincöt évvel ezelőtt huszonhat va­sárnap estén kiürültek a brit kocsmák és templomok. Alkalmanként, összesen hu­szonegy órán át tizennyolcmillió nézőt szögezett a BBC adása elé a Nobel-díjas John Galsworthy A Forsyte Saga című családregényéből készült tévéfilmsoro­zat. Hasonlóan ellenállhatatlannak bizo­nyult a Forsyte család három generáció­jának életét feldolgozó nemes veretű szappanopera külföldön is: világszerte százhatvanmillió tévénézőt bilincselt le a viktoriánus, majd Edward-korabeli Ang­liában játszódó melodráma. Nemcsak az örökzöld téma, a pénz, illetve pénzsóvár­­ság, az erkölcsök, a hatalom, a társadal­mi osztályok közötti különbségek, a há­zastársi hűtlenség, a botrány ragadta meg az emberek fantáziáját, hanem tökélete­sen azonosultak a főbb szerepeket játszó színészekkel, Kenneth More-ral, Susan Hampshire-rel, Michael Yorkkal, de kü­lönösen Eric Porterrel (Soames) és a fe­leségét, Irene-t alakító Nyree Dawn Porterrel. Az a jelenet, melyben Soames megerőszakolja iránta soha fel nem me­legedett hitvesét, országos vitát váltott ki, és mindmáig a brit televíziózás leg­emlékezetesebb pillanatai közé tartozik. Mindezek után vakmerő vállalkozás­nak tűnhet, és feltétlenül kulturális ese­ményszámba megy, hogy a BBC riváli­sa, a kereskedelmi alapon működő, de közszolgálati funkciókat ellátó ITV há­lózat elkészítette a Forsyte Saga új ver­zióját. Az első rész április 7-i bemutató­ja előtt a producert több brit lap is meg­kérdezte, miért vállalkozott a lehetet­lennek látszó feladatra. Sita Williams nem győzte hangsúlyozni, hogy nem a tévés mérföldkő jelentőségű BBC-soro­­zat felújítása volt a cél, hanem Galswor­thy új értelmezése, hiszen a Forsyte-ok történetének rengeteg mondanivalója van a jelenkor számára. Az adaptáció­nak egyszerre kell tudnia megszólítani a tévénézők egy új generációját és a va­sárnap esti fő műsoridőben azok számá­ra is izgalmas, érdekes szórakozást nyújtani, akiknek emlékezetében még elevenen él a legendás BBC-sorozat. Az 1967-es BBC-verzió a kilenc regényből összeálló folyam hat könyvét dolgozta fel. Az ITV úgy döntött, hogy egyelőre csak az első két könyvre szorítkozik, és a hat adás cselekménye Soames máso­dik feleségétől származó lánya, Fleur születésével fejeződik be. Az első, másfél órás adás után nehéz eldönteni, kiállják-e a nosztalgiával sú­lyosbított kritikai összehasonlítást az ITV-változat szereplői. Damian Lewis egyelőre nem tűnik olyan ambivalens, egyszerre elvetemült és félelmetes, illet­ve tragikus és szánalmat keltő figurának, mint amilyenné az aszketikus megjele­nésű Eric Porter formálta Soamest. Meg­­győ­zőbb választásnak látszik Gina McKee, aki sötét hajával, markáns arc­vonásaival lenyűgözően modern dimen­ziót kölcsönöz Iréné karakterének, és így kevésbé tűnik áldozatnak. Játéka azt su­gallja, hogy Iréné pontosan tudta, mire számíthat, amikor férjhez ment Soames­­hoz, és kiugró vagyoni különbségük elle­nére nagyon is saját kezében tartja sorsa formálását. A további főbb szerepeken Rupert Graves (ifjabbik Jolyon), Colin Redgrave (idősebb Jolyon) és Ioan Gruffudd (Bosinney) osztozik. Az ideális színészek megtalálásán kí­vül jelentős gondot okozott a viktoriánus London hangulatának megteremtése. A főváros mint a forgatás színhelye nem jöhetett szóba, mert London szűkében van a regényben szereplő György kora­beli házaknak. Soames és Iréne Montpe­­lier Square-i házát végül Liverpoolban „találták meg”, ahol rengeteg a viszony­lag érintetlenül maradt György-kori, XVIII.-XIX. századi utca. A legnagyobb kérdés, vajon sikerül-e elérniük a filmsorozat készítőinek, hogy a nézőket izgassák az egyes szereplők, rabul ejtse őket az összetett sorsok ala­kulása. A reklámbevételekből élő ITV számára természetesen kulcsfontosságú a sorozat egyes részeinek nézettsége, de Sita Williams producer és Christopher Menaul rendező tisztában van azzal, hogy a televíziózási szokások gyökeres megváltozásával nem is álmodhatnak hasonló közönségsikerről, mint 1967-es elődeik. London, 2002. április R. Hahn Veronika Kutrucz Gizella beszélni fog Az egykori szamizdat eredeti filmen ma este az M 2-n Magánlakások homályában, karcos vi­deokazettán, szamizdat keltette titokza­tosság izgalmában lehetett nézni a nyolc­vanas évek második felében egy rendkí­vül egyszerű, mégis igen érdekfeszítő do­kumentumfilmet, Ember Judit munkáját. Egyszerű volt, hiszen jóformán végig - több mint három órán át — egyetlen női fejet mutatott, egy mesélő fejet. De ami­ről mesélt, kapcsolódott a hazai antisze­mitizmus háború előtti hírhedt figurájá­hoz, Bosnyák Zoltánhoz és a Rákosi- és Kádár-korszak politikai rejtélyeihez egy­aránt. Bosnyákról tudjuk - egyebek között a Heti Világgazdaság két éve megjelent ki­váló cikkéből -, hogy igen jelentős karri­ert futott be a harmincas években, mint a faji és az úgynevezett zsidókérdés „tudo­mányos szakértője”. Több könyvben is publikálta hitlerista tanait, szélsőjobbol­dali lapokat szerkesztett, majd 1944-ben megalakíthatta a Zsidókérdést Kutató Magyar Intézetet és annak lapját Harc címmel. A háború után Romániában buj­kált, majd 1951-ben átadták a magyaror­szági államvédelmi hatóságnak, mert 1946-ban háborús főbűnösként elítélték. Ekkor kezdődött az a folyamat, amely miatt a dokumentumfilm egyetlen sze­replője - Baloghné Kutrucz Gizella — ka­mera elé állt, hogy Ember Judit Hagyjá­tok beszélni a Kutruczot! címmel elké­szítse a felvételt. Kutrucz régi baloldali mozgalmi ember, kommunista párttag, mi több, pártalkalmazott volt, a Pártélet című folyóirat munkatársaként ment nyugdíjba. Fölkeltette érdeklődését né­hány, véletlenül tudomására jutott ellent­mondás. Például, hogy miért titokban hajtották végre a halálos ítéletet Bosnyák Zoltánon 1952-ben. A kivégzett fia ho­gyan kaphatott vezetői beosztást egy stra­tégiai cégnél, a paksi atomerőműben, majd hogyan távozhatott külföldre. Mi­lyen machinációk történtek a háborús bű­nösök hátrahagyott javaival kapcsolatban - és így tovább. Mellesleg, Murányi Gá­bor említett, HVG-ben megjelent össze­állításában a rendszerváltás után nyilvá­nosságra került dokumentumok alapján szerepel az is, hogy Bosnyák kiadatása után Magyar Antifasiszta Intézet és Új Harc című lap alapítását javasolta Rákosiéknak. Nem hallgattak rá, de felté­telezések szerint talonban tartották egy esetleges, sztálini mintára itthon megren­dezendő cionista per informátoraként. Eggyel több a homályos összefüggés. Az újságíró Kutrucz Gizella 1982-től kérdésekkel bombázta a kádári vezetést Bosnyákról, de nem kapott választ. Ezért 1985-ben kamera elé állt, elmondta, amit kiderített. A laborban frissen elkészült fil­met azonban gyorsfutár várta, az akkori minisztérium „füles” alapján lefoglalta a Balázs Béla Stúdió produkcióját. Vetíteni nem lehetett sehol, de titkon készült róla videomásolat, amely illegálisan terjedt. A Magyar Televízió második csatorná­ja ma esti programjába iktatta a filmet. Ez meglepte Kutrucz Gizellát, aki idős kora, betegsége miatt már csak telefonon tart kapcsolatot a világgal. Lapunknak el­mondta, hivatalos helyről korábban úgy tudta, a felvétel időközben megsemmi­sült - hogyan került akkor elő most? Ag­gódik a tévévetítés időzítése miatt, mert nem szeretné, ha a kiélezett választási küzdelemben esetleg napi politikai célok­ra használnák mindazt, amit egykor el­mondott. A napokban ismeretlen telefo­náló ilyen szándékról értesítette. Furcsá­nak tartja, hogy a film sugárzásával kap­csolatban nem kérdezték meg. Érdeklődésünkre a rendező, Ember Judit elmondta, a Kutrucz-film szeren­csére nem semmisült meg, visszakerült a­­ Balázs Béla Stúdióba, de tárolás közben­­ megrongálódott, rendbe kellett hozni. Az­­ ugyancsak betiltott Pócspetri című meg­­­­rázó alkotásáról ismert rendezőt főként az­­ foglalkoztatta, mit mond ma a Kutrucz­­­ interjú. Benne is fölmerült, sugárzása­­ nem szolgálhatja-e valamelyik mai politi-­­­kai oldal közvetlen érdekeit. Úgy gondol-­­ ja, nem. A film gazdagítja ismereteinket az államszocialista korszakról - véli, és fölhívja a figyelmet a történeti dokumen­táció hiányára, amely napjainkban is új­ratermelődik, hiszen - mint a rendező megjegyezte - a kormányüléseket nem dokumentálják. És főként fölhívja a fi­gyelmet arra az anomáliára, hogy a Gede Testvérek néhány éve „magyar szabad­ságharcosként” ünnepelték Bosnyák Zol­tánt két könyvének újrakiadásával. Dési Zoltán, az MTV közművelődési főszerkesztője a filmszemlén életműdíjat kapott Ember Judittal találkozva határoz­ta el, hogy műsorra kellene tűzni koráb­ban dobozban tartott filmeket. Elsőként merült föl a Kutrucz-film sugárzásának ötlete. Mint a főszerkesztő elmondta, ala­posan megvizsgálta a film jogait, ennek alapján az interjúalany beleegyezését az adáshoz csak akkor kellene kérni, ha ne­tán visszájára fordítanák mondanivalóját. Erről szó sincs. A felvételből mindent száműztek, ami ellen ma jogi kifogás emelhető. Őt és kollégáit kizárólag szak­mai és nem politikai szándék vezette - hangsúlyozta a főszerkesztő, hozzátéve: a csatorna és az adás megválasztása eleve jelzi, hogy a műsor egy szűkebb érdeklő­dő rétegnek szól, ismeretterjesztő céllal. Varsányi Gyula Szabó Tamás újabb ruhája Szimpatikus az az elszántság, ahogy Sza­bó Tamás nem hagyja sem magát, sem a hangszerét beskatulyázni. Nem érdekli, hogy a szájharmonika a köztudatban rég­óta a blues- és a country-zenészek instru­mentuma, és e minősítés ellen maguk a muzsikusok sem igen tesznek. Nem ér­dekli, hogy klasszikus irodalma gyakor­latilag nincsen, mégha Tommy Reilly, Howard Levy, Larry Adler kísérletezett - főként Bach- és Vivaldi­­­ átiratokkal, a kortárs zeneszerzők közül talán Leonard Bernstein az egyetlen, aki írt rá darabot. Nem érdekli, hogy a szájharmonika a pop- és rockzenében is csak jobbára a háttérbe van nyomva, amolyan hangulati színezék, mindössze a hangszerelés dúsí­tását hivatott előmozdítani. Öt éve küzd ezekkel az előítéletekkel, azóta, hogy a hazai bluesélet egyik leg­fontosabb zenekara, a Palermo Boogie Gang meghatározatlan időre felfüggesz­tette a tevékenységét. Szabó Tamás ak­kor, indulásként The Tailor’s Clothes (A Szabó ruhái, 1997) címmel jelentetett meg szólólemezt, mely címéhez méltóan sokszínű és eklektikus volt, a bluesból bátran kitekintő anyag. Úgy fogalmaz­hatnánk: egy fiatal pesti polgár szónikus naplójegyzetei. Az ezt követő The New Lodger (Az új albérlő, 1999) még sokszí­nűbb, még eklektikusabb lett elődjénél, olyan volt, mint egy film, benne különbö­ző hangulatú epizódokkal, köztük sokféle összekötő zenével. A CD első fele a slá­­geresebb, a bulizósabb, időnként olyan meghökkentő műfaji keveredésekkel — techno, house, ki tudja mi minden gerjed itt össze, az biztos, a lemez első fele a mai, modernebb tömegzene hívei számá­ra hathat üdítően. A másik „oldal” inkább az autentikus vonalat követte, jobbára olyan dalokkal, amelyek a zenei élet peri­fériájára szorultak. Közben persze a bluesos közeget sem hanyagolta, kimondhatatlan nevű formá­ciójával - Spo Dee O Dee - mindenféle közegben megél, klubokban, bálokon, di­vatbemutatókon. Alapvetően boogie­­woogie, bluesos és század eleji dzsesszes behatásokkal erősen megspékelve. Szabó az elmúlt egy évben azonban újabb ruhát próbált fel, ezúttal tanítvá­nyával, Csizy Lászlóval a klasszikus, il­letve a kortárs zeneirodalomba nyúlt. Vi­valdi, Haydn, Bach, Schumann, Brahms, Erik Satie, Balanescu és Nymán ismerős dallamait tette át kromatikus, diatonikus és basszus szájharmonikára, harmonet­­tára és polifóniára, de nemcsak a főszóla­mot, hanem gyakorta többet is. Egy évig gyúrták mindezt, az általuk vélt legjobb megszólaltatáshoz közel húsz muzsikus­barátot vontak be, köztük Czomba Imrét, Fekete Jenőt, Lantos Zoltánt, Sipeki Zol­tánt és Varga Líviuszt. Vállaltan populáris lemezt készítettek, inkább a harmincon­­negyvenen túliakat megcélozva vele, és ez nagy vonalakban sikerült is. Újfajta megközelítést, friss hangzást vittek ezek­be a darabokba, az persze más kérdés, hogy az újszerűségen túl az ezekért rajon­góknak erre lesz-e majd szüksége. J. B. Sz. Újfajta megközelítés Bécsbe érkezett a Wehrmacht-kiállítás A Párbeszéd, Vita, Demokrácia címmel meghirdetett rendezvénysorozat nyitó­eseményeként Bécsben megnyílt a ham­burgi szociológiai intézet átdolgozott Wehrmacht-kiállítása. A bécsi tartomá­nyi kormányzat úgy véli, ez az osztrá­kok érzelmeit alaposan felkorbácsoló, a közvetlenül érintetteket és a később szü­letetteket, avagy az áldozatok leszárma­zottai szembeállító kiállítás a legalkal­masabb a vitakultúra javítását szolgáló kampány megnyitására. A cél a toleran­cia, a demokrácia erősítése, amibe bele­tartozik az ellenvélemény nyugodt meg­hallgatásának, elfogadásának képessége, a kulturált érvelés tudománya. A május 29-ig nyitva tartó A Wehrmacht bűnei — az 1941-44 közötti megsemmisítő háború dimenziói című kiállítást jóval kevesebb kép, több szö­veg, mindenekelőtt pedig nagyobb tudo­mányos megalapozottság jellemzi, mint a korábbit, amely 1998-ban Salzburgban indulatokat keltett. Figyelemre méltó a helyszín is: a Képzőművészeti Akadé­miához tartozó Semperitdepot nevű egy­kori raktár monumentális méretei külö­nös kontúrt adnak a második világhábo­rú eseményeit megörökítő fotóknak, le­írásoknak, hangfelvételeknek. Az anyag olyan átalakítása persze elképzelhetet­len, amelynek nyomán Ausztriában tel­jes egyetértésre találna a náci Németor­szág reguláris hadseregének második vi­lágháborús bűneiről kialakított kép. En­nek a hadseregnek ugyanis minden ötö­dik katonája osztrák volt, létszámuk el­érte az 1,2 milliót, egynegyedük önként vonult be, s a mai napig él a legenda, hogy nem a hadsereg, hanem csakis az SS és a Gestapo követte el a bűnöket. E felfogás elleni küzdelem továbbra is cél­ja a hamburgi szociológiai intézetnek, bár az élén álló cigarettagyáros Jan Philip Reemtsma elgondolkodott a fő­ként az egyes dokumentumok hiteltelen­­ségét és a kollektív bűnösség vádját fel­rovó kritikákon. Hogy ez utóbbinak még a gyanúját is kivédjék a szervezők, az egyik teremben hangszóróból nyolc ka­tona történetét mesélik: gyilkosságtól a hőstettig terjed cselekedeteik skálája. A jobb történelmi megalapozottság, a kevésbé az érzelmekre, mint az értelem­ére építő elrendezés egyértelműsít is két­ségtelen tényeket. Új a 3 millió szovjet hadifogoly történetével foglalkozó rész: az ő minden nemzetközi joggal ellenté­tes pusztításuk a Wehrmacht kizárólagos bűne, mint ahogy a kelet-oroszországi lakosság módszeres kiéheztetése is esz­köztárába tartozott. A megújított kiállí­táson nincs már felirat nélküli fotó, sem­mi nem ad okot félreértésre. Mindez nem jelenti azt, hogy a kiállítás ne válta­na ki indulatokat: szélsőjobboldali szer­vezetek szombatra tiltakozó megmozdu­lást hirdettek. Az antifasiszták mozgal­ma az atrocitás megelőzésének szándé­kával szervez ellentüntetést. Bécs, 2002. április Szászi Júlia

Next